Nagy Rita összes bejegyzése

1996-ban született Nagyváradon. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakos hallgatója volt, kreatív írást végzett. Műveit közölte A vörös postakocsi, a Műhely, a FÉLonline.hu, a Napút és a Pannon Tükör. Jelenleg Budapesten él, ír. Esténként álmodik.

Az utolsó reggel

Kikapcsolta a rádiót, nagyon zavarta a hang, és már órák óta nem volt egy nyugodt perce sem. Talpán nem viselt zoknit, kiment a balkonra, ahol tavaly meghalt az anyja, éppen stroke-ot kapott, de senki sem volt otthon, ő éppen dolgozott, és csak órákkal később talált rá. Addigra már mindegy volt. Azóta cigarettázik és kávézik, azon a széken ülve, ahol megtalálta. Vérrögnek képzeli az anyját, folyamatosan rágondol, hogy akkor hátha, talán, így vagy úgy, ő is meghalhat.
Öngyilkos nem akart lenni, így csak egy lehetősége maradt, annak az orvosnak kell őt megölnie, aki nem mentette meg az anyját. Alaposan felkészült, jól kidolgozott terve volt. Kezdetben kisebb betegségekkel, megfázással kellett elérnie, hogy láthassa az orvost. Megfürdött, hajat mosott, és még vizesen kiment a január esti hidegbe, fél óra után reszketve bement a fűtetlen szobába, és várt.
Másnap az orvoshoz kisebb ajándékokat vitt, hogy gyógyítsa meg, ez pontosan illeszkedett a tervébe. Meg akart halni, de először meg kellett gyógyulnia, az orvosával bizalmi kapcsolatba kellett kerülnie, mert, ha létezik elég pénz a gyógyulásra, lesz elég a halálra is.
Nátha, tüdőgyulladás, arc- és homloküreg gyulladás, befeküdt a kullancsok közé, mindent kipróbált, hol elhízott, hol nem evett semmit, egyre többet volt beteg, és egyre kevesebbet dolgozott. Volt valamennyi megtakarítása, abból élt, de még előtte felvett egy hitelt is, tudta, a dolgoknak ára van. Így ment ez jó sokáig.
A szervezete lassan rezisztenssé vált az összes antibiotikumra, nem volt lassan gyógyszer, amit még nem szedett volna. A terv szépen alakult, beteg lett, aztán meggyógyult. Újra és újra. Visszament pálinkával, raháttal, halvával, bonbonnal, szép lassan előkerültek az ajándékkosarak, és a borítékok is. Az orvos pedig még csak nem is gyanakodott, mindig is voltak gyenge immunrendszerű emberek, gondolta.
Az utolsó reggel felkelt, és az előző este jól megtömött borítékot betette a táskájába. Mezítláb kiment az erkélyre, rágyújtott. A Nap felkelt, de nem látszódott, vastag felhőréteg takart mindent. Leült a székbe, éppen arra gondolt, hogy kelleni fog egy esernyő, ne legyen teljesen elázva, amikor az orvoshoz ér. Aztán az anyja átvillant a fején, ott keringett a vérében, közben talpa alatt kilenc emelet, a vérkeringésében ötvenhárom elvesztett év, és mikor elért a bal kamrához, becsukta az ajtaját.

 

 

(Illusztráció: bio)

Gwendolyn Brooks költeményei

Annak a fiatalnak, aki meg akar halni
(To the young who want to die)

Ülj le. Beszív. Kifúj.
A fegyver megvár. A tó megvár.
A kis csábító injekciós tű hosszú vége
megvár, várni fog:
várni fog egy hétig: várni fog áprilisig.
Nem kell meghalj ezen a bizonyos mai napon.
A halál el fog jönni, de halogatásod még jobban fogja izgatni.
Biztosíthatlak, hogy a halál várni fog. A halálnak sok
ideje van. A halál
eljöhet érted holnap. Vagy a következő héten. A halál
kint van az utcán; lehet a legkedvesebb szomszédod;
bármikor találkozhatsz vele.

Nem kell ma meghalnod.
Maradj itt – a szomorúság vagy a kín vagy a bántás ellenére.
Maradj itt: Nézd meg, mi fog történni holnap.

A síron nem nő olyan fű, amit használhatnál.
Emlékezz, a zöld a színed. Tavasz vagy.


Menők vagyunk (We real cool)

A billiárdozók.
Heten az Aranyásóban.

Menők vagyunk.
Suliból lógunk. Hajnalig

A városban vagyunk.
Dákónkkal célzunk. Dalolunk

bűnökről. Keverve
gint iszunk. Pezseg

a nyarunk. Fiatalon
meghalunk.

 

Az őrült nő (The crazy woman)

 

Nem fogok májusban dalolni.
A májusi ének meleg.
Novemberig fogok én várni,
Megéneklem majd a szürke telet.

Novemberig fogok várni,
Az lesz az én időm, a dalom,
Kimegyek majd a fagyos sötétbe
Amit éneklek az mind a borzalom.

És a kisemberek majd mind
Rám néznek és azt fogják suttogni,
“Ez az az őrült nő,
Aki nem tud májusban dalolni.”

 

Nagy Rita fordításai

 

Gwendolyn Brooks: (1917. június 7. – 2000. december 3.) amerikai költő, szerző és tanár volt. Műveiben a városban élő feketék mindennapi életével foglalkozott. Ő volt az első afroamerikai költő, aki megnyerte a Pulitzer-díjat (1950) az Annie Allen (1949) című verseskötetéért. A kötet, ami lazán összekapcsolt versek sorozata, egy afroamerikai lányról szól, aki Chicagóban nő fel.

(https://www.britannica.com/biography/Gwendolyn-Brooks)

 

ott

évekig nem szólt, hogy görögországba ment
nyaralni, nekem mondta el először titokban.
egy hétig volt, busszal, csoportosan. két szál
kolbászt és egy kiló kenyeret vitt magával.
a szállodát jól felszerelték. mindennap
lement a partra. a fetás görög saláta kilója
egy euró volt. a visszaúton egy nő a székek
közötti folyosóra feküdt le aludni, és egy
hirtelen fékezésnél leesett a polcról egy csomag.
a nő végül mellrákban halt meg.

ezeket mesélte, miközben egy törölközőt
adott a máltai köztársaság térképével.
utána azt mondta, hogy jó lenne megint ott
enni, kisunokám, de hát marad nekünk az a
jó kis török gyorsétterem, majd vonattal
felmegyek pestre, és eszünk ott, ahol olyan finom
a görög saláta.

(Illusztráció: Théo Sauer)

három

az utcára néző szobából jött be egyedül fény, csak ott volt ablak,
de sose volt elég levegő, az utca miatt, azt olvastad, a növények
oxigént termelnek, de azoknak meg fény kell, így csak az ablakba
tudtad őket rakni, egyre többet pakoltál ki, és a végén már se levegő,
se fény nem volt.

egyedül szerettél a könyvtárba járni, de ha mosdóba kellett
menned, féltél, hogy elviszik a dolgaid. ilyenkor megkértél
egy melletted ülő lányt, figyeljen rá. őt sem ismerted,
mégis bíztál benne.

hazafelé a szabadságon keresztül mentél, az a kedvenced, milyen
érdekes, gondoltad magadban, ha átmész rajta, akkor nem láthatod
teljes egészében.

(Illusztráció: Fusun Urkun Sanatevi)

szatellit

élő webkamerás adásokat nézegettek, legtöbbször a földet
szerették látni, azt gondolták, ilyenkor valaki csinál róluk egy
közös képet. egyszer miközben szeretkeztek, az egyik szatellit
átfordult a föld felé, és ők még a szobából is érezték az égő
érzést a tarkójukon, hogy valaki figyeli őket. aztán felöltöztek,
kinyitották az ablakokat, és kiintegettek a világűr felé, hogy
néhány eltévedt űrhajós sisakján megpillantsák magukat.

(Illusztráció: Eloïse Héritier: Illustration for Le Col de Claudine)

a háta mint

azt mondja, fél, hogy elcsúszik,
ezért segítsek neki, mert túl magas a kád széle,
be- és kilépni se könnyű.
megkér, mossam meg a hátát, és a
kezembe adja a fürdős szivacsom,
arra gondolok, többé már nem fogom
használni, és ahogy megfordul, érzem,

ahogy repedezett bőréhez érek, behabzik,
de nem koszos, csak muszáj.
ha kész öblítsem le,  kérlek, mondja.
én meg megteszem, és mint a sebes-körös,
úgy zúdul le a hátán a víz, bele a lefolyóba.
ráncos a bőre, a
mellei megereszkedtek.

segítek neki kiszállni, megtörlöm a hátát,
és ő mesél a körösről,
de én nem szólok semmit,
és azt mondja, köszöni, és nem nézek rá,
csak az eres lábára,
és a vérre ami sebesen lüktet.

este befekszem a kulcscsont árkokba,
amiket tektonikus mozgások okoztak,
azokba, amik akkor keletkeznek, ha
kilencvenhattól kétezerig
ringatsz egy gyereket.