Bella István: Csönd

2015. június 26. péntek szerkesztő Hozzászólás most!

És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság, arcbafagyott lehelet, csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek-e méhek?
Lesz-e még valaki – ember – ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?

Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben

Döglegyek, keselyűk, hollók
– zajtalan keringő bolygók –
a Föld felett.

(Illusztráció: George Graham)

Bejegyzések

Füstifecskék a Corvintetőn

2015. június 26. péntek Papp Máté Hozzászólás most!

Nemrégiben Nemszlem címmel töltött fel videót youtube-csatornájára Weiner Sennyey Tibor költő, majd ugyanezzel a címkével invitálta meg ismerőseit születésnapi felolvasására a budapesti Corvintetőre, ahol többek között a „Nem barátom, ez nemszlem. / Akkor mi? Vers szerintem…” kezdetű költemény is elhangzott. Miközben a tető alatti MÜSZI-ben (Művelődési Szinten) fiatalok csoportjai társasjátékoztak, a szerző szűk körben olvasott fel néhány szöveget, a helyi bár lehalkított, dübörgő háttérzenéjének kíséretében. Az ugyanitt megrendezésre kerülő Slam Poetry Bajnokságok ehhez képest tömegeket vonzanak, minden bizonnyal a müszis asztalok mellől is felszivárognak a népek ilyenkor; talán csak a környező háztetőkön üldögélő füstifecskék rebbenek arrébb…

Bár a szóban forgó „szlemellenes” vers nem szerepel a költő idén megjelent válogatáskötetében, a könyv mégis ugyanebben az árral szemben úszó, korszerűtlen(?) szellemben közli az elmúlt másfél évtized írásait. A Macha Keléko nevű német költőnő nyomán megelevenített mitikus madarak, az egyszárnyú, összekapaszkodva repülő pihik mintha azt a fajta ellebegő, ugyanakkor – a háttérben húzódó – széles horizontot bejáró létet, létezésmódot jelképeznék, melyet valamiképpen a Weiner-féle lírai alany is feltérképezni, megélni igyekszik. Ez a kissé tüsténkedő igyekezet különös, egyszerre szétszórt és összeszedett koncentrációkészséggel párosul, vagyis az író úgy térül-fordul az adott valóságelemek körül és a szemügyre vett jelenségek aurájában, hogy a következetesen kialakított – a legfőbb mesternek tekintett Hamvas Béla által képviselt – holisztikus látásmód óhatatlanul átfedésbe kerül egy másféle tekintettel, amely inkább kapcsolódik egy külső figyelemhez, mint egy belsőhöz. Holott a művekben megnyilatkozó panteisztikus, természettel elvegyülő szemlélet bensővé tett élményanyagot közvetít. A József Attila-i fűszálnyi világtengely valahogy kicsorbulni látszik; talán éppen azért, mert ritkán akadnak olyan párhuzamos ívek, élek, amelyekhez a kötet „flórája” igazodhatna, vagy amelyek közös irányt szabnának a versekben való növekedésnek.

Ez esetben a költészet táptalaja egy antikizáló, orpheuszi hagyomány lesz, amely nem csak a példaképnek tekinthető Weöres Sándor poétikai öröksége miatt kerül a középpontba. Az eredendően hermészi hajlamú alkati-attitűdbeli adottságok ugyanis egy pillanat alatt felszínre hozzák az elsajátított tradíciók törmelékeit. Mindez egy posztmodern kori, mégis klasszicizáló költői karakter képét vetíti elénk, amely egy-egy parafrázis mentén ki is jelöl néhány követendő, legalábbis megidézett elődöt. Ilyen szöveghely a Gyalogút az éjszakába című Ady-átirat („Minden Egész újrarakva. / Minden láng az Éghez lobban. / Minden szerelem készre koppan. / Minden egész újrarakva.”) vagy a Nagy László-reminiszcencia („Ahogy a régi költő kérdi: / »Ember arcotok lesz-e?«”). Emellett a kortársak közül is sokan felbukkannak Tolnai Ottótól kezdve, Danyi Zoltánon át, Jónás Tamásig. Ha ezekből a szellemi és/vagy baráti kapcsolatokból – a pihimadarakat összekötő láthatatlan selyemszálból – indulunk ki, már korántsem bizonyul olyan lakatlannak a költő kulturális/földrajzi vándorvidéke, s maga a minduntalan vándorló költő sem tűnik olyan társtalannak útközben, mint ahogy azt az eddigiek alapján képzelnénk.

A szövegek keletkezésének közeli helyszínei (Szeged, Zsennye, az Adria határvidéke) vagy távolabbi tartományai (Svédország, Montenegro, Isztambul, Hollandia stb.) bármilyen távolságra is vannak egymástól, csapásaik, ösvényeik ugyanazon táj felé vezetnek: a férfikor kertjébe, ami az emberélet útjának felén átérve sem mutatkozik meg magától; valamiféle éberségre is szükség van ahhoz, hogy teljes pompájában feltáruljon előttünk. Szintetikus korunk szintézis nélküli formái között pedig rendkívül nehéz rábukkanni azokra az organikus alakzatokra, mintázatokra, amelyek érvényes utat mutathatnak – az érvényesülés útja majdnem mindig ellenkező irányban halad. „Azt mondják, bizonyos szavakat / idejétmúlt kiejteni. Hogy hamisan csengenek. / Na ja. Bizonyos szájakról. Egyszerűen / képtelenek élve születni.” – idézhetnénk Hegyi Botos Attila költőtárs szavait, akinek művészete bizonyos szempontból ugyanolyan korszerűtlennek tűnhet, mint Weiner Sennyey Tiboré („…nagy szavaktól kicsit sem ijedni.” – Pihi), de akit szintén nem vitt rá a lélek arra, hogy az érvényes út helyett az érvényesülés útját válassza. A pihik útravalójában bőven találunk megszívlelendő gondolatokat, amelyek a fentebb említett organikus, egzotikus formákat látszólag könnyedén, bár nem sallangmentesen öltik magukra. A versek elhanyagolható modorossága mögött azonban nem egy törött és visszhangtalan költői kísérletet észlelünk, hanem teljességre törekvő, jótékony rezgéssé bomló hangsorokat, melyek nem az öröklétet ígérő emlékezetet élesztik fel; odafigyelésre, jelenlétre sarkallnak.

„Beértél, olvasó e vers idején…” – kezdődik az egyik költemény, és ezzel az egy sorral akár be is fejeződhetne az első két ciklus (versek útrakelőknek – út versek) után a kötet, de a versek Jáva és Bali szigetén alcímű utolsó fejezet még tovább tágítja az örökké nyughatatlan, de legbelül mozdulatlanságra vágyó, időutazó bolygó hollandi térképzeteit. A versek értelmezési tartományát és képzetrendszerét azonban csak árnyalni tudja. Hasonlóképp a költő körül vándorló vidékek is csak egyetlenegy belső tájra tudnak vetülni, ahogyan a szerző sem tud kilépni saját bőréből. Bár furcsa módon olykor kísérletet tesz egy csipetnyi hatásvadászatra is olyan beszédmódok bevonásával, amelyek valamilyen szinten azokhoz a bizonyos szlenges-szlemes szövegekhez állnak közelebb (nagy piros téglalap, Bort ittam az éjjel).

Miközben érvényes szavakat (kicsiket, nagyokat) keresgélünk, vajon hová rebbennek a tetők alá fészkelő, szem elől tévesztett füstifecskék? „Valaki zsebre tette őket mind, / Vagy felfalta őket az ég?” Mire beérnénk őket, már a horizont szélén tartanak. Rohamosan fogyatkoznak. Mintha már csak egy szárnyuk lenne. Mintha már egy se…

Mi van a fecskékkel?

Weiner Sennyey Tibor: pihik, pluralica, 2015.

Bejegyzések

Zárt világ

2015. június 26. péntek Szöllősi Mátyás 1 hozzászólás

Mindössze tizenöt perc séta Beregszász belvárosától az a fallal körbevett telep, ahol több mint ötezer ember él gyakorlatilag összezárva. Olyan ez a hely, mint egy város a városban, vagy legalábbis annak a peremén. Mikor az ember ráfordul az utcára, mely oda vezet, és az elkezd szétnyílni, mint egy ápolatlan seb; majd ritkulnak és egyre kialakulatlanabbá válnak a házak, érződik, hogy itt valami más jön. A bevezető út előtti tágas téren gyerekek rohangásznak, egy ló, néhány kutya szimatol, egy öreg nő babakocsit tol befelé a telepre, amire egy jókora csomag van rákötve. Balra kis bódé. A benne ülő nő csak bólint, mintha haza érkeznék. Mellette kocsma, ahonnan persze dől kifelé a zene. Az ablakon keresztül látni, hogy bent biliárdoznak, az asztal mellett zöldséges pult, rezsó. Néhány tagbaszakadt férfi félkört alkotva ül kint a kocsma előtti kövezett részen. Valamin nagyon vitatkoznak. Amikor közelebb érek, minden kedélyessé válik. R., a bíró fogad, szívélyesen – hisz előző nap már jártam itt –, és kérdezi, hogy be akarok-e menni. Igen, mondom neki, s kérdezem, hogyan volna a legjobb, esetleg jön-e velem, szóval, hogy ne tűnjek legalább teljesen idegennek. Nincs probléma, mondja. Ő engedélyt ad arra, hogy bemenjek, sőt mellém rendel egy kísérőt, akinek a szava az ő szava is egyben. De arra kér, hogy majd csak bent készítsek képeket. Rendben, mondom neki, majd néhány szót vált az egyik férfival, aki aztán félrevon, és elkezd mesélni a telepről, miközben már haladunk a betonfalak szegélyezte bejárat felé.

Elől még rendes út, mintegy 50-100 méter hosszan. Vályogházak, viszonylag rendezett homlokzatok. Oldalt nagy szeméthalmok. Egyre nagyobb a sár, egyre több a gyerek, ahogy haladunk befelé. A foghíjas kerítéseken túl udvarok, és kisebb szemétlerakók a falak mellett.

Az úton néhány gyerek, szekér, egy dekázgató srác. Autó, amiből sistergő dallam ömlik kifelé. És nagyjából száz méter után elhangzik azért az első kérdés, hogy mit is keresek itt tulajdonképpen. Hamar kiderül, hogy a bíró szava tényleg minden. És ha ő tud az itt létemről, akkor arról mindenkinek tudnia kell, és tudni is fog.

Az első ház. Tizenegy gyerek játszik az udvaron. Egy fiú biciklit szerel, három nő a fal mellett ül, körülöttük az egészen kicsik. Kemény szag terjed kifelé a konyhából, valami hús lehet, vagy abból készített ételszerű dolog szaga.

Az egyik gyerek nagyon beteg, mint megtudom. Sürgős műtétre volna szüksége, és csak annyi derül ki, hogy a szívével van a baj. Aztán elvesztem a fonalat, mert vitatkozni kezdenek azon, mi hogyan is volt, mit mondott pontosan az orvos és olyan témák aztán, melyek szövevénye számomra rejtély marad. Azonnal föltűnik, hogy a gyerekek vidámak.

És úgy fest, nemcsak az újdonság miatt, amit jelen esetben én jelentek számukra. Érződik a szeretet, az összetartás; nyíltak és legszívesebben bevonnának a játékba. Kíváncsiak, ami csak egy határig húzódik. Nem nyúlkálnak, nem ráncigálnak, és ha arra kérnek, hogy mutassak meg nekik valamit, akkor sem nagyon érnek hozzám. Mintha a piszok, a sár, a nincstelenség ellenére olyan rend uralkodna a fejekben, amit még véletlenül se bontana meg senki. Bent az egyik anya épp eteti az egyik csöppséget. Az egyik fiú készülődik valahová, kamaszlányok nevetgélnek az egyik ágyon. Kilencen vagyunk egy talán tíz négyzetméteres szobában.

A gyerekek persze jönnek velünk tovább, és a mintegy ötven méterre lévő háznál egy nő integet, hogy menjek csak beljebb, nézzek csak körbe náluk. A kis udvaron fészer, a ház mögött, a sártenger közepén egy wc. Hosszú zsinegen ruhák száradnak, az udvar elülső részében kutyák és gyerekek váltják egymást.

Zsuzsannával, a gyerekek nagyanyjával aztán bemegyünk az egyetlen kis konyhából és egy szobából álló házba, ahol elmondja, hogy segélyt ugyan kapnak – nagyjából 25 ezer forintnak megfelelő hrivnyát –, de az arra a tizennégy emberre, aki itt lakik, kevés. Ezen nincs is mit vitatkozni, miközben azon gondolkodom, hogy vajon hogyan alszanak itt ennyien, s még csak nem is azért, mert csupán két ágy van a helyiségben. A legnagyobb gond persze a víz. Ezt nem először hallom. A vezetőm, József is elmondta korábban, hogy ugyan volt korábban folyóvíz, de mivel nem tudta fizetni a telep, így most már csak a pumpás megoldás létezik. Ennek beszerzésében a Máltaiaktól kaptak segítséget, s ami persze nagy kincs. De azzal csupán 6-7 méterről tudják felhozni a vizet, amiről sejthető, milyen minőségű lehet.

József hozzátette azt is, hogy ez csupán 10-15 családnál van meg. Pedig nagyjából 2500 gyerek él a telepen. Jelentős részük beteg. Sokan bénák, legalább az egyik tagjukra – többek közt az ő fia is –, de így, hogy nem tudnak tisztálkodni rendesen, esély sincs a javulásra. Ilyen szempontból a meleg, hátrány. Bár mégis jobb, mint a tél, mert az iszonyatos. Már most azon gondolkodnak, hogyan fognak fűteni. Vannak, akik azért járnak el, hogy minden égethetőt összegyűjtsenek, és elraktározzanak arra a 4-5 hónapra, amikor kelleni fog. Zsuzsanna mesél még a gyerekekről, egyenként, hogy tizenhat unokája van, akiket mind-mind imád, de ételt és vizet is nehezen tud biztosítani a számukra.

Mesél elhunyt fiáról is, aki cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. Ő sincs már, hogy segíthessen, hogy megélhetést biztosítson a család számára. A ház talán ha harminc négyzetméter lehet; a falakon burjánzó penész, a döngölt padlón szőnyegek nyomai. Már régen beették magukat és a talaj részévé váltak.

Továbbmegyünk. Az úton gyerekcsoportok rohangásznak ide-oda, szoptatós és terhes anyák álldogálnak vagy ülnek a padkán. Családok pakolják a feltehetőleg összegyűjtött holmikat. Egy nagyobb csoportban fiatal srácok vitatkoznak valamin. Egy nő a háza előtt a lányaival; ő is épp szoptat.

Néhány lovaskocsi megy el mellettünk. Az egyik nő, és a hozzá tartozó gyerekek hívnak, hogy menjek be az egyik kis utcácskán oda, ahol ők laknak. Le is kanyarodunk, majd hamarosan kiérünk egy kisebb térre, amit négy vagy öt ház határol körül. Vagy tíz szempár szegeződik rám, és bármerre is mozdulok, mágnesként követnek.

Aztán az egyik anya töri meg a csöndet; rászól a gyerekekre, hogy “hagyjátok a bácsit”, és hogy játszanak valamit, mutassák meg, mit is szoktak. Elindul a bújócska, aztán valami karok alatt átbújó játékká alakul; hempergéssé, egymás lökdösésévé, némi sírássá és még több kergetőzéssé. József minden alkalommal finoman jelzi, ha mennünk kell. És nem egyszer történik ez olyan esetben, amikor férfi lép a házba vagy a térre, ahol épp vagyunk.

Tovább a főúton. Mindenki köszön, de persze közben méreget. Kapok néhány kérdést, pár szigorúbb pillantást. Jól látható határhoz érkezünk aztán, mert egyre kevesebb a ház, s azok helyét nagyobb terek és az azokon szétszórtan elhelyezkedő kisebb kalyibák foglalják el. Most látszik csak igazán, mekkora területen is helyezkedik el a telep.

Föltűnik az első (és az ittlétem alatt egyetlen) idősnek tűnő ember, aki – mint megtudom – a hetven felé jár. Ránk néz, valamit dünnyög, József meg halkan szól, hogy vele ne foglalkozzak, s hogy menjünk csak tovább. Bemegyünk egy kis sikátoron, ami a tábor hátsó részéhez vezet és szinte a tavakhoz fut ki. Itt már alig vannak házak. Nagy, füves részekkel teleaggatott, lapos föld az egész.

Az egyik házból egymás után jönnek elő a meztelen gyerekek. Az első egy szőke kislány, aki a haját csavargatja, aztán felém nyúl, talán azért, hogy menjek közelebb. Kilép a gyerekek anyja. Érdeklődök, hogy esetleg bemehetünk-e a házba. Némi gondolkodás után aztán igent mond. A jobb oldali ágyon egy kétévesforma kisgyerek fekszik, takaró van rajta és ahogy látom a félhomályban; vagy négy-öt légy repdes körülötte. Bejön az anya, és utána a többi gyerek. Kérdezi, hogy tudok-e segíteni, mert hogy beteg a kicsi és nincs pénzük gyógyszerre. Igen, mondom. Megköszöni. Kilépünk a házból, a gyerekek pedig követnek egészen a tábor hátsó részéig, ahol egy szeméttelep zárja el a tavakhoz vezető részt. Két kislány kifelé fut, át a szeméthalmokon, talán az egyik tóhoz mennek.

Megy lefelé a nap. József kérdezi, hogy hová menjünk még el, merthogy ő szívesen vezet, nem jelent ez gondot. Nem tudom, válaszolom, mert tényleg nem tudom. Kell egy kis idő, mondom neki. Aztán elindulunk visszafelé, el a ház mellett, föl a kis sikátoron a kalyibákhoz, át a tágas térrel övezett részen, végig a sáros főúton, ki egészen a bejáratig és tovább, és közben az jut eszembe, hogy nem tudom, hogyan fogok pontos választ adni arra a kérdésre, amit többen is föltesznek majd, hogy: „Na, milyen volt?”

/fotók: Szöllősi Mátyás/

Bejegyzések

Rab Zsuzsa: Csavargóének

2015. június 25. csütörtök szerkesztő Hozzászólás most!

Csak az, aki
senkié sem,
az hihet még a
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig-
virulásban,
az, akit
seholse várnak,
annak mindig
ajtót tárnak,
aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben
az, aki
már senkié sem.

Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad,
szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul
az, akit
seholse várnak.
Annak
mindig ajtót tárnak.

Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ólmelegű
szuszogások.

Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.

(Illusztráció: Karmic, Horacio Cardozo)

Bejegyzések

Magasabb távlatból – Nietzsche és a magyar filozófustanonc

2015. június 25. csütörtök Halmi Tibor Hozzászólás most!

Azt beszélik nem sokkal az után, hogy Nietzsche 1879-ben egyre súlyosbodó betegségére hivatkozva otthagyta a bázeli katedrát, hogy önszántából egy svájci idegszanatóriumba költözzön – egyrészt, mert unta a külvilág kicsinyes támadásait, a morál köntösébe bújtatott hiúsági akciókat, másrészt mert minden percét az írás és az elmélkedés tomboló szenvedélyének akarta szentelni – egy Bécsben élő magyar férfi ment hozzá látogatóba azzal a nem titkolt szándékkal, hogy filozófiát tanuljon a mestertől. Ő lett volna az első nyugati mércével is komolyan vehető magyar filozófus, ha a sors úgy hozza, hogy ez a sokoldalúan pallérozott hungarus ért a zenéhez. Azonban szegénynek bothallása volt. Szóval, amikor ez a Balaton-felvidéki arisztokrata ifjú odaállt a nagyhírű, már-már rettegett filozófus elé (egy fél fejjel mintha alacsonyabb lett volna nála), és a nagyvilági szalonokból jól ismert, könnyed eleganciával bemutatkozott, párbeszédre, sőt vitára invitálta a Zarathustra szerzőjét.

A feljegyzések szerint Nietzsche arcán nyoma sem volt a meglepetésnek. Húsos, vastag bajsza a szokott módon kanyarodott orra és szája közti lehetetlenül keskeny kis részen, és mindig kifogástalan világpolgári megjelenésének néminemű elhanyagoltságát, csupán az állán lévő két-három napos borosta mutatta. Sőt, azt beszélik, ekkortájt már maga a mester is egyre sűrűbben gondolt valami tanítványfélére. Mivel unta saját intellektuális magányát, Istennel pedig mondhatni túl korán, ifjonti hévvel leszámolt, nem maradt más megoldás a fennhéjázó önimádat és a tartaroszi önutálat ciklikusan változó, perisztaltikus mozgásával szemben, minthogy önmagához hasonló, ő vele szemben is kellőképp kritikus filozófust neveljen ki. Tulajdonképpen akkor sem lepődött meg, amikor ez az Osztrák-Magyar Monarchiából származó férfiú a dionüszoszi és apollóni ellentétről kezdett el értekezni. Az idegent egész előadása alatt csendben végighallgatta. A szanatórium drótkerítésén át a sötéten húzódó fenyves erdőt nézte. A pad, ahol ültek, egy kisebb dombon volt, így valamivel magasabbról láthatta a semmiből kinövő svájci hegyek földrajzi játékát. Majd amikor az ifjú titán két mondat között egy kisebb szünetet tartott, szemével megkereste a hozzá legközelebb álló fehér köpenyes ápolót és odaszólt neki, hogy ha lehet, rakjon be egy kis Wagnert.

A férfi kissé megrökönyödött. Nietzsche túlzott magabiztosságának, vagy éppenséggel egykedvű tapintatlanságának tekintette a dolgot, mintha a mestert nem igazán érdekelnék az ő szavai, és némi lelki fiaskó után arra jutott: valószínűleg így akarja őt tesztelni, hogy valami nem várt egyedi megjegyzéssel lépjen túl önmagán, így adva valami magasabb értelem csillogását mondanivalójához. De ha valóban ezt gondolta, csalódnia kellett, mert szinte magához sem tért az előző pánikból, amikor a nagyhírű filozófus durván, az etikett minden társalgási formuláját mellőzve félbeszakította. Kíváncsi volt vendége zenei ízlésére, és mivel ez nem tűrt halasztást, ennek szokatlanul direkt módon kellett hangot adnia: egy konkrét kérdéssel, kiragadva a filozófia kontextusából a mindinkább elbizonytalanodó másik felet.

Mondhatnánk, ha nem ismernénk ezt a mikro-drámát, hogy honfitársunk megmenekült az egyre kínosabbá váló fejtegetéstől, de mivel a zenéhez egyáltalában nem értett, a személyiség bőrrétegének igazán finom lenyúzása csak ezután következett. Az ifjú hebegett-habogott. Zavarában, mivel hirtelen nem jutott más eszébe megemlítette Wagnert. De körülményesen, meg-megakadva fogalmazott, hogy ő a filozófia stúdiumába vetette bele magát igazán, mert szegény, elmaradott nemzetének nagy szüksége van jó filozófusokra. Persze, Nietzsche is tudta, hogy a fiú nem mond igazat, hiszen jól ismerte a bécsi udvar körül lebzselő fényűző életet, aminek a nemzet felemelkedéséhez nem sok köze volt. Ekkor történt először, hogy apró, mélyen ülő szemével végigmérte Magyarországról érkező látogatóját, és vastag szemöldökét mintegy önkéntelenül összerántva, sajnálatát fejezte ki, hogy nem hallhat tőle egy jó kis Liszt-anekdotát. Vagy legalább valami megnyugtató hírt a méltán világhírű zeneszerző egészségi állapotáról. Ha barátunk eddig nem pirult el, most lángvörös lett. Tovább szabadkozott, hogy hát a tanulmányi évek, de aztán látva, hogy a mester levette róla mindent átható oroszlán tekintetét, és megint a távoli, már-már sötéten örvénylő fenyveseket nézte, elhallgatott.

Még annyit említenek meg a feljegyzések, hogy az egyik ápoló valami nyugtató hatású teafélét hozott a hatalmas embernek. Azt ő szürcsölgetve, gigászi bajszát fel-alá mozgatva kortyolta, szinte tudomást se véve az összetört, büszkeségében porig alázott padtársáról, akinek az járt zaklatott fejében, vajon a nagyvilági etikett melyik szabálya vonatkozik arra, ha az ember szégyenében legszívesebben kirohanna a világból.

(Illusztráció: Introspeciton)

Bejegyzések

EMLÉKVERSÍRÁS – EGY SALÁNKI LAKOS KÉZIRATOS FÜZETE

2015. június 24. szerda Gál Adél Hozzászólás most!

Az emlékversírás szokássá válásának eredete az évszázadok homályába nyúlik vissza. A műfaj virágkora azonban a XVIII–XIX. század. Népszerűségére az irodalmi párhuzamokból is következtethetünk. A költői életművekben a XIX. században gyakori. A századfordulótól az írni-olvasni tudás növekedésével vált általánossá. (Keszeg, 1991)

Az emlékversírásnak nagy hagyománya volt és van ma is egész Kárpátalján, így kutatásom színhelyén, Salánkon is. Azonban el kell mondanom, hogy a füzetek gyűjthetősége mára már nehezebb feladatnak bizonyult. Ugyanis az emberek, főleg az idősebbek, nem fordítottak figyelmet az emlékversek megőrzésére, így nagyon sok elveszett, vagy oly mértékben rongálódott meg, hogy azt ma már nem lehet feldolgozni.

A településen azonban ma még fellelhetők több generáció emlékverses, kéziratos füzetei is.

Az emlékverses füzeteket kb. 2-3 évig írták, aztán ez a „láz” egyre inkább elmúlt, s egy-egy teleírt füzet csak egy kedves emlék maradt meg a tulajdonosa számára.

Az alább bemutatásra szánt füzet egy salánki lakos kéziratos füzete. Egy ilyen füzet megvizsgálása több szempontból is érdekes és hasznos. Elsősorban megismerhetjük az adott személy, a tulajdonos érzésvilágát, érdeklődését. A lejegyzett versek által maga a tulajdonos világa tárulkozik elénk. A versek típusa – hangulatilag és tematikailag is – ábrázolja a lejegyző érzelemvilágát. Másodsorban pedig tükrözi a helyi hagyományokhoz való kötődést.
A füzet bemutatását tartalma miatt választottam. Az emlékversek színes kavalkádján kívül dalok és különböző nóták szövegeit találjuk lejegyezve.

Szerkezetét tekintve a füzet megfelel a hagyományos és még ma is élő felosztásnak. Megtalálható benne a nyitóvers is, mely az emlékverses füzetek mondhatjuk, kimaradhatatlan tartozéka. A füzet végén pedig a barátok és ismerősök által bejegyzett pár soros verseket olvashatjuk. Jelen bemutatott füzet lejegyzőjének neve, illetve aláírása már az első oldalon is szerepel. A füzetben található kézírás is mutatja, hogy minden benne szereplő verset maga a tulajdonos írt. Kivételt képeznek a füzet végén található barátok által bejegyzett versek.

A füzet borítója már igen megviselt és kopott, a rajta lévő írás kivehetetlen. A nem túl vastag emlékverses füzet 74 oldalán összesen 131 vers, 2 vers formában írt levél, 4 dal és 5 idézet (költőktől) található. A füzet végén pedig valószínűleg barátok által bejegyzett jókívánságok, emlékversek találhatóak.

A 131 verset tekintve ide tartozik minden bejegyzett vers a két soros rímektől egészen az oldalnyi terjedelmű versekig.

A fellelhető dátumok szerint a kéziratos könyv keletkezési dátuma 1960. De találunk benne 1970-ben feljegyzett verset is. Ez a tény azonban ellenkezik azzal a fenti megállapítással, miszerint a füzeteket 2-3 évig írták. Néha azonban megtörténik olyan eset is, amikor pár év elteltével újra a tulajdonos kezébe kerül az emlékverses könyvecske, és ismét lejegyez egy-két verset. A füzet legelején rövid versikékkel találkozunk. Ezek majdnem minden emlékverses füzetben megtalálhatóak. Íme, néhány példa:

Emlékversek

Légy boldog mint a tavasz,

Tudj forrón szeretni mint a nyár,

Szived gazdag legyen mint az ősz,

De lelked hófehér mint a tél.

Kicsi szived bimbó kelyhe zárva,

Szelíd lelked nem ébredt méj lángra,

De ha eljő a sejtelmes óra

A bimbóból felpattan a rózsa.

Lelked elé egy új világ tárul

Álmodol a fényes menyországról.

Boldog legyen szived édes álma

Ne ébredj a rideg valóságra.

A szeretet rózsafája soha elne

hervadjon,

Ki e pár sort írta néked

Emlékedbe maradjon.

A harmadikként bemutatott vers általában az emlékverses füzetek legvégén található valamely barát által bejegyezve, jelen esetben azonban már itt is olvasható a tulajdonos kézírásában. A vizsgált füzetben nagyon sok emlékvers a virág motívum köré csoportosítható. A virág nagyon sokszor előfordul, mint gyűjtő kategória. A virág általában a szerelemre utal, mely mindig párhuzamot jelenít meg: szeress egy virágot – szeress egy legényt; a virág is csak egyszer nyílik – a szerelem is egyszer él; a virágot öntözni kell – a szerelmet csókkal kell ápolni stb. Más esetekben a virág a lányt, néhol a fiút jeleníti meg, pl.: szerettem egy virágot. Emellett tulajdonságot is jelölhet. A vizsgált füzetben összesen 14 olyan vers található, melyben a virág motívum szerepel.

Nincsen nékem örömöm csak te a világon,

Te vagy nékem édes virágom,

Virág nélkül szomorú a határ,

Nélküled nincs se világ, se napsugár.

Ó, ha tudnád hányszor gondolok rád,

Leszünk-e még együtt édes boldogok?

A lelkem mindég csak te uténad vágyik,

Úgy is fog az lenni egész mind halálig.

(4. oldal)

Fontos megjegyeznünk, hogy a versekben előforduló párhuzam (Virág nélkül szomorú a határ, Nélküled nincs se világ, se napsugár.) szinte elmaradhatatlan, hisz ezekben a versekben éppen ez a lényeg, hogy a virággal vagy annak tulajdonságával hasonlítja össze a kedvest a vers lejegyzője. Ezt mutatják a következő példák is:

A szerelem egy szép nyíló virág,

Melyet ha ápolsz szépen nyílik tovább,

Ellenben ha gondjaid leveszed róla,

Elszárad, elhervad, mintha nem lett volna.

(7. oldal)

A virág a földből jön,

A szerelem a szívből jön,

Azt beszéli a világ,

Hogy szeretni boldogság,

Én is szívből szeretlek,

Mint a virág úgy teszek,

A virág is egyszer nyílik

De elhervad azután,

Szeretni csak téged lehet,

Tiszta szívből igazán.

(8. oldal)

Most az én reményem

E szép nyíló virág,

Melyet ha te ápolsz

Élni fog az tovább,

De hogy ha gondod leveszed róla,

Elszárad, elhervad, mintha nem lett volna.

(39. oldal)

Nagyon sokszor az ibolyát találjuk egy kedves, szerény kislány jellemzésében: Légy olyan, mint ez a kis virág, és szeretni fog az egész világ; Légy szerény, mint az ibolya… Az ibolya a szerénységet ill. Mária alázatosságát is jelképezi, ezért is szerepel így az emlékversekben is. (Hoppál, 2004) Az emlékverses füzetben az alább leírt két versben található meg az ibolya motívum:

Mosolygó tavasznak

Szende ibolyálya,

Legyen a te élted

Boldogság tanyája.

(31. oldal)

Erdőben fű között illatot lehelve

Él egy piciny virág ibolya a neve,

Nem kéri a fényt, sem a napvilágot,

Mégis úgy szeretik a piciny virágot,

Légy te is szerény elrejtőzött virág,

Hogy csak aki szeret az akadjon rád.

(33. oldal)

A virágok közül legtöbbször a rózsa szerepel, s ez az arány messze túlhaladja a többit. A rózsa egyaránt lehet a szerelem, szeretet, tisztelet szimbóluma, esetleg tulajdonságot, néha pedig a tövise fájdalmat jelöl. Összesen 14 versben találkozunk a rózsa motívummal.

Megrendül a rózsabokor levele

Bájos kicsi lányka ül mellette

Szakíts róla egy szép rózsát, levelet,

Hogyha szeretsz ne feledd a nevemet.

(2. oldal)

Virágot szedtem,

Ők beszélnek helyettem,

A rózsa szól szeretlek,

A bimbó szól ne vess meg,

Legszebben szól a nefelejcs,

Engem soha el ne felejcs!

(3. oldal)

A rózsa piros,

A nefelejcs kék,

Ha néha rám gondolsz,

Áldjon meg az ég.

(5. oldal)

Rózsaszálat küldök neked emlékül,

Hogy szeretlek ennek örök jeléül.

Itt szedtem a salánki hegy tetején

Szeretet van annak minden levelén.

(5. oldal)

Szép a rózsa, de szúrós a tövise,

Ilyen szúrós minden legény szerelme.

(40. oldal)

A boldogság szép kertjében

Bájos rózsák nyíljanak,

Boldogító szép remények

Soha megne csaljanak.

(42. oldal)

Nagyon sok helyen találkozunk még egy bizonyos verstípussal, ami nem más, mint akrosztikon. Az akrosztikon, névrejtés – olyan vers, melyben a versszakok vagy sorok kezdőbetűi összeolvasva egy nevet vagy mondást adnak. Ezt nevezik versfőnek, ami utalhat még a vers témájára, címzettre, a vers szerzőjére stb. (Fenyő, 1999)

Ezek a versek legtöbbször egy rejtett üzenetet közvetítenek. A versek általában nem kerülnek el a címzetthez, csak az egyéni érzések kimutatására, mintegy önmagának írja le a füzet tulajdonosa. Ezekben a versekben mindig a szerelem, a szeretet, a vágy tükröződik. Sokszor előfordul, hogy maga a füzet tulajdonosa alkot egy-egy akrosztikont. A vizsgált füzetben összesen 5 akrosztikont találtam.

Sz-ép szemedre hogyha reá gondolok,

E-libém a papirosra könny csorog,

R-ajtad kívül mást szeretni nem tudok,

E-lfeledni téged képes nem vagyok,

T-e vagy az én szerelmem fénye, világa,

L-nyha tavasz viruló szép virága,

E-mlékül mit irok csak úgy tudod

K-ezdő betüiket össze olvasod.

(2. oldal)

L-épteidet vezérelje

É-gi csillag ragyogása

Gy-önggyel legyen ékesítve

B-oldogságod koronája

O-sztozik a boldogságban

L-eleked és a szived is

D-e ha élsz majd boldogságban

O-h azért azt kívánom

G-ondolj rám akkor is.

(51. oldal)

A versek kavalkádjába illeszkedve találkozunk a dalokkal, összesen 4 dallal. Ezek a füzet közepén találhatók, s mindössze egy „Dal” felirat hívja fel rájuk a figyelmet. Az emlékversekkel ellentétben itt már mind a négynek címe is van, melyek a dal első sorát is képezik. Kivétel ez alól a Pancsoló kisgyerek című Kovács Eszti dal. Az előző három nem pont az ismertsége miatt kerülhetett be a füzetbe, hanem leginkább tartalma miatt, azért, mert ezek fejezik ki leginkább az egyén belső érzéseit. Az emlékverses füzetben szereplő versek nagytöbbsége a szerelmet fejezi ki, egy kedveshez szólnak, így a dalok, hasonlóan a versekhez, a hűtlenségről, a viszonzatlan szerelemről, megcsalásról, a kedves távollétéről beszélnek.

Az emlékverses füzetekbe bekerült nóták kifejezik nemcsak az egyén, de a közösség ízlését is. Hiszen csak olyan nóták kerülhetnek be a könyvekbe, melyeket a közösség már megismert, elfogadott, szeretett, melyek mindinkább tükrözték érzelemvilágát. És nem utolsósorban fontosnak tarthatjuk azt a tényt is, hogy egyes slágerszövegek bekerülése az emlékverses füzetekbe (jelen esetben a Pancsoló kisgyerek) a rádió elterjedésének volt köszönhető s az egyén művelődésére utal. (Ujváry, 1980)

Érdekességként említhető az a tény, hogy az emlékversek között külön oldal van szentelve a költői idézeteknek, melyet a következő cím jelez: Emlékversek (Híres költők verseiből válogatott, emlékkönyvbe, vagy levelezőlapra alkalmas idézetek). A cím szerint ezek az idézetek a felhasználás igényével kerültek be a füzetbe és a megőrzés célját, illetve a későbbi felhasználást szolgálják. Ez a pár idézet rámutathat a tulajdonos igényességére, bizonyos fokig pedig a füzet tulajdonosának műveltségére utal, hiszen kevesen tartották fontosnak a költői idézetek beírását egy emlékverses füzetbe, s még kevesebben jegyezték fel a költő nevét az idézetek végén.

Kutatómunkám során ez idáig még nem találkoztam olyan emlékverses füzettel, melyben külön oldal lett volna szentelve költői idézeteknek. Néhol azonban előfordultak ezek az idézetek, ám a szerző neve nem volt feltüntetve. Így kerülnek ismert vagy kevésbé ismert költők versei a nép ajkára, s a füzetek másolásával adódnak, örökítődnek tovább.

Összesen négy idézetet találunk itt:

„A szerelem mindent ápol,

s a szerelmet nem ápolja semmi”

Petőfi

„Minden, ami itten a szivet gerjeszti,

Megnyerve elavul s végmúlásnak ered;

Új gondolat becsét, malasztját elveszti;

Csak az boldog, aki szerettetik s szeret.”

Kisfaludy Károly

„A szerelem titkába nehéz behatolni, mi okból?

Távoz eszünktől, s vak hitre tanítja szivünk.”

Jósika

„Szép kígyó a szerelem,

Kerüld kiki okosan.

Ha megcsip, oda van.”

Kisfaludy Sándor

Az idézetek tekintetében van némi eltérés az eredeti és az itt lejegyzett szövegek, versrészletek között. Az első idézet Petőfi Sándortól való, A csillagos ég című versének utolsó soraiban olvashatjuk, ám az eredeti szöveg szerint a következőképpen hangzik:

„A szerelem mindent pótol, s a szerelmet

Nem pótolja semmi.”

A második idézet Kisfaludy Károly A szerelem című verséből való, annak negyedik versszaka. Ez is kissé eltér az eredeti szövegtől, mely így hangzik:

„Minden a mi itten a szívet gerjeszti,

Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered,

Új gondolat becsét, malasztját elveszti:

Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.”

A harmadik idézet, mely Jósika Miklósnak van titulálva, valójában egy Kisfaludy idézet. Kisfaludy Károly epigrammái között találhatjuk ezeket a sorokat eredeti szöveg szerint a következőképpen:

A szerelem titkába nehéz behatni; mi okból?

Távol eszünktől, s vak hitre simítja szivünk.

A negyedik idézet Kisfaludy Sándortól való: Himfy, A kesergő szerelem, IX. ének 81. dalából idézünk:

Egy szép kígyó a szerelem:

Kerüld kiki okosan!

Ha kit megcsíp, oda van.

Láthatjuk, hogy a füzet tulajdonosa nem fordított nagy figyelmet arra, hogy az irodalmi alkotásokból vett idézeteket pontosan jegyezze le, illetve tárgyi tévedés is történik a szerzők nevének feltüntetése során. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy pár évtizeddel ezelőtt nehezebb volt hozzájutni az irodalmi alkotásokhoz, szöveggyűjteményekhez, nem mindenkinek volt otthon könyvtára, ahol esetleg utánanézhetett volna ezeknek a dolgoknak.

Másodsorban tudjuk azt, hogy az emlékverses füzeteket átmásolták egymástól. Ebből következhetnek a fenti pontatlanságok, vagyis a többszöri másolás során nem tudják pontosan átadni egymásnak a szövegeket, gyakran azért, mert nem tudják kiolvasni a szavakat. Ugyanez jellemző nemcsak a költői idézetek, hanem az emlékversek átírására is, hiszen sokszor olvashatjuk ugyanazt az emlékverset többféleképpen, némi változásokkal. Ezzel magyarázható az, hogy az emlékverses füzetek és a bennük előforduló versek kézről kézre történő átadásakor változnak.

Az emlékverses füzetek szinte állandó elemeivé váltak a levelek, melyek szintén az egyén belső világát, érzéseit fejezik ki. Nem ritkák a katonalevelek sem, de általában dallamos, szerelmes leveleket találunk. A vizsgált füzetben összesen 4 levél található. Ebből az egyik egy katonalevél, mely a honvágyat, a szülő utáni vágyakozást, a reményt fejezi ki. A verses katonalevelet valószínűleg átmásolták, hiszen ez egy leány füzetében található.

A másik három vers a csalódást, a kedvestől való elszakadást fejezi ki. Ezek egyike sem hosszú levél, csupán pár soros versek (egy kivételével). Nem derül ki azonban, hogy a füzet tulajdonosa átmásolta vagy pedig ő maga írta azokat. Hiszen nem ritka eset, hogy a fiatalok maguk írtak, költöttek verseket.

Fordulj el ha találkozunk,

Ne lásd meg, hogy két szemem könnyes,

Ne vedd észre, a hangom a bánattól csöndes,

Azt se lásd meg, hogy hervadok, mint egy letört rózsa,

Hogy a szívem, árva szívem nemsokára utolsót dobogja,

Te voltál a napsugaram,

Te voltál a gyöngyharmatos álmom,

Ha rád röppen forró szárnyon,

A szerelmes forró imádságom,

Mégis büszkén kacagsz rajtam,

Mikor a levelem olvasod,

Boldog vagy ha elfeledlek,

Hogy te töröd össze az én szivemet.

Most már írom levelemet,

Csalfaságod pedig szálljon s szívedre,

Hogy egy igaz szivet megcsaltál örökre.

Irok azért neked egy szomorú verset,

Búcsut veszek tőled, feledj el örökre engemet,

Mert egy lány egy legényt könnyen elfeled,

Ezt a pár sort, hogyha elolvasod,

Jusson eszedbe, hogy szeretlek téged,

Akit te megcsaltál, most már Isten veled.

(11. oldal)

Valahol messze tőled távol

Egy szőke kislány épp terád gondol

Iróasztalánál levelet ír éppen

Szerető levél van reszkető kezében

Ezt a kis levelet elviszi a posta

Bánatos betűkkel lesz beleírva

Valahol messze tőled távol

Egy szőke kislány épp terád gondol

(48. oldal)

A két levél különbözik egymástól. Míg az előzőnek valóban levél formája és jellege van, addig a másodikban csak utalást találunk arra, hogy ez egy levél.

A levél valamivel több, mint egy vers. Nyomatékosabb közlés, közelebb hozza egymáshoz a levél íróját és a címzettet. A levélben leírt közlésnek van valami mélyebb és erősebb tartalma.

A fiú és a lány közelebbi kapcsolatát jelzi.

A kéziratos könyvekről elmondhatjuk, hogy minél változatosabbak, annál többet árulnak el tulajdonosukról, a közösségről. A benne található dalok, versek, idézetek, s ezek belső tartalma, mind az egyén lelkivilágát tárja elénk. Habár az emlékverses füzetekben szereplő versek többségét kézről kézre adván egymástól másolták át, mégis mindegyik füzetnek megvan a maga egyénisége, amely a tulajdonosára utal, aki kiválogatja a számára „fontos és értékes”, lelkéhez mindinkább közelálló verseket, dalokat. Így beszélhetünk az emlékverses füzetek sokféleségéről, noha az azokban előforduló tartalom igen hasonló.

Irodalomjegyzék

Fenyő D. György 1999, Poétai iskola: Bevezetés a líra világába, Bp., Kronika Nova Kiadó.

Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György 2004, Jelképtár, Helikon Kiadó.

Keszeg Vilmos 1991, A folklór határán: A népi írásbeliség verses műfajai Aranyosszéken, Bukarest, Kriterion.

Ujváry Zoltán 1980, Népszokás és népköltészet: Válogatott tanulmányok, Debrecen.

ÚjNautilus

Bella István: Csönd

Füstifecskék a Corvintetőn

Zárt világ

Rab Zsuzsa: Csavargóének

Magasabb távlatból – Nietzsche és a magyar filozófustanonc

EMLÉKVERSÍRÁS – EGY SALÁNKI LAKOS KÉZIRATOS FÜZETE

Irodalmi és Társadalmi Portál