A hajnal a fiatal lányoké, tűnődött Hákim, mikor végigjárta az épülő város félhomályos hálótermeit.
Ha figyeled őket az ébredés előtti percekben, és nem engeded, hogy a hajlatok, a szétnyíló ajkak elvonják a figyelmedet, akkor szinte érzed, hogy bizsereg bennük az összes nedv, már-már látod, hogy még a leeresztett szemhéjuk is reszket az életerőtől. És mintha ez az örökös növekvés, hullámzás, zsizsegés túlnőne az egyes testeken: a lányok mellkasa egyszerre emelkedik és süllyed, mintha láthatatlan szálakkal egymáshoz láncolták volna őket, és te úgy érzed, még a halottak is megelevenednek ennyi alvó lány mellett.
A legtöbb vénember persze azért fantáziál erről, mert a legünnepibb pillanatokban a tudat nem tud ábránd és valóság között különbséget tenni, a lemondás és a remény jóvátehetetlenül összekeveredik. Akkor is, ha mindenki tudja, hogy ezekre a viruló rabszolgalányokra csalódások, hosszú, unalmas órák várnak: mosogatás, söprögetés, vízhordás, zöldségpucolás, unalmas, fárasztó munka, sok-sok megaláztatás, vagy ha szerencséjük van, a háremek mélyén töltött, végtelenbe vesző órák.
Nem lennének mind boldogabbak, ha csak a fiatalságuk maradna?

No de egyetlen kortyintás az ő találmányából, a gyöngyvirág leveleiből főzött vörösesbarna teából képes lerövidíteni a lányokra váró unalmat és szenvedést. A fonnyadni kezdő, húszéves nőknek nem kell végigjárni az öregedés stációit: egyik napról a másikra kihullik a hajuk, petyhüdt lesz a bőrük, és míg képtelenek bármilyen folyadékot magukhoz venni, a saját kalimpáló szívük végez velük. De addig! Szerelemben és munkában, Allah dicsőségében tölthetik életük minden óráját. A tekintetük, a hajkoronájuk ragyog, és bár aludni alig tudnak, serények és elevenek, készségesek és vidámak, akár az angyalok a Paradicsomban.
Női szentek, mondta Hákim Al-Zadzsrnak, a nagyvezérnek.
Hiszen ők az igazi szentek, nem azok, akik kolostorokban porosodnak, éjjel-nappal miséznek, és ha elunják az imádkozást és a térdeplést, lekvárokat főzicskéznek.
Ezek a lányok életük minden percét derűben és hasznosan töltik el.
A született arabok, a papok és a kalifa többi ingyenélője persze azt terjeszti, hogy ő, Hákim óvatosan adagolt arzénnel vagy valami más kábítószerrel rövidíti le a rabszolganők szenvedéseit. Ezért csillog olyan eszelősen a tekintetük, ezért esznek keveset, és ezért kezdenek már húszévesen ráncosodni.
Ám aki effélét állít, gondolta Hákim dühösen, az lebecsüli az ő gyakorlatias lángelméjét. A kalifa új bogárkái, az Almériában élő rabszolganők nemcsak kívánatosak és ellenállhatatlanok, nemcsak szépek és szerencsések, hanem hasznosak is: ők soha nem egyetlen gyereket, hanem mindig kettőt-hármat hordoznak a méhükben. És ha a csemeték elérik a hatéves kort, az anyák már elégedetten adhatják vissza a Teremtőjüknek az életüket.

Tizenkét lány a selyemgombolyítóban, tizenkét lány a szövőszékek mellett, ötször tizenkettő a nagyteremben a katonák szórakoztatására, hozzá még legalább harminc édesanya ötven vagy hatvan cseperedő aprósággal – apró, de tökéletesen szabályozott női város, amely megállás nélkül gyermeket, selymet, tejet, örömöt és életet termel. Gazdaságilag is figyelemreméltó, hiszen már a szépen hímzett, északi piacra szánt selyemszövetekből fedezhető egy hatalmas gyümölcsöskert és tizenöt-húsz testőr-rabszolga. A születő fiúk aztán a kalifa hadseregét, a születő lányok pedig a kalifa kincstárát gyarapítják – szorgalmas gépezet ez, mely megállás nélkül áldással és gyönyörrel árasztja el a világot.
Eleven  testek alkotta perpetuum mobile.
Allah legszentebb városaiban, ezekben a kicsinyke Női Palotákban mindenki fiatal. Itt nincs helye haszontalan nagynéniknek, semmittevő nagypapáknak: minden életnek, minden pillanatnak, minden mozdulatnak kijelölt sora van.
A lányok azért imádkoznak a rabszolgapiacokon, hogy elég szépnek és ügyesnek találtassanak, és bekerülhessenek egy földöntúli palotába. De nemcsak a lányok gondolkodtak így, hanem az Elba mellől összefogdosott fiúk is. Hiszen mi készíthet fel jobban az iszlámra, az odaadásra, ha nem az engedelmesség? Az otthonról hozott tabuk és félelem alóli szabadulás.
Mi más a rabszolgaság, ha nem az emberi lélek felszabadítása?

De Hákim, akinek gondosan kiválasztott orvosságai életben tartották ezeket a laktanyákat kiszolgáló női házakat, még mindig nem volt teljesen elégedett. Egy lány, aki napi húsz órát gubbaszt egy szövőszék mellett, vagy két-három magzatot hord a hasában, nem törődik azzal, mi lesz holnap a világgal. Minden orvosságnak van mellékhatása: a gyöngyvirág-kivonatot bármilyen gondosan adagolják, rémálommá változtatja a múltat.
Márpedig nem akárhonnan jönnek ezek a lányok. Hanem a köd, a szelek országaiból, olyan távoli vidékekről, ahova Allah katonái is tartanak.
Az igazi tudósokkal ellentétben Al-Zadzsr nagyvezér nem gondolta, hogy több Arisztotelész-olvasás segít majd eligazodni a fjordokban, hogy a tündéreket majd elbűvölik a tökéletes accusativus cum infinitóval, vagy Ptolemaiosz segít majd rábukkanni Thuléra. Ha pedig ez így van, akkor mi szükség a könyvtárakra?
De Hákim úgy gondolta, nemcsak a nők kezére és méhére van szükség, hanem a tapasztalataikra. Hiszen mindig mindenhol annyira gyakorlatiasak. Ő már találkozott pásztorlányokkal, akik lerajzolták az esthajnalcsillag tavaszi és téli pályáját, beszélt öregasszonyokkal, akik pontosan tudták, hogy a járványokat nem átkok vagy istenek, hanem bolhák okozzák. Ráadásul a nők a férfiaknál gyorsabban tanulnak nyelveket, és mivel hogy alázatosabbak, minden apróságra jobban odafigyelnek.
Az okos asszonyok két lábon járó, nyitott kódexek. Ráadásul olyan könyvek, győzködte Hákim a nagyvezért, ahol nemcsak a konklúziók,  hanem a cím is változhat idővel.
És ezzel Al-Zádzsr tanácsadója is egyetértett.
Hiszen még fel sem épült Bagdad, az Abásszidák fővárosa, de már egy csodálatos lányról mesélnek, aki az ottani kalifát minden éjszaka mesékkel szórakoztatja. Egy fogoly lány, aki úgy kerülheti el a halált, hogy új és új történeteket talál ki, és  új és új gyerekeket szül élete urának… Persze Hákimot, ahogy Al-Zadzsrot sem, egy csöppet sem érdekelték a mesebeli királylányokról vagy vidám csirkefogókról szóló történetek. Ezek csak azért terjednek országról országra, mert a mór asszonyok nem tanulhatnak, és nincs semmi olyan gyakorlatias ismeret, ami a képzeletüket megmozgatja.
Északon  a nők szabadabban járnak-kelnek, katonákkal beszélnek, országokat alapítanak, követeket fogadnak, és ha kell, hadseregeket vezetnek. A viking nők ott állnak a hajók tatjában, és a testvérükkel vagy a férjükkel vizsgálják a csillagokat.
Almériában, a Hákim tervezte csodálatos városban persze könyvtár is lesz valódi kódexekkel és térképekkel. De a legértékesebb kincsek mégiscsak a nyitott kódexek, az idősebb, sok földet bejárt északi asszonyok, akik az életükért cserébe mesélnek és beszélgetnek. Akiknek nincs más dolguk, csak az, hogy emlékezzenek. Utakra, szelekre, tengeráramokra. Éhínségekre, háborúkra, családi viszályokra. A napkövekre, amikkel testvéreik a ködös északi vizeken tájékozódnak.
Ezeket az asszonyokat persze senki sem eteti majd az öregségeket meggyorsító kotyvalékokkal, nekik forrásvíz, sok méz, friss gyümölcs, zöldség kerül az asztalukra.
Ha a könyvtár felépül, a város olyan lesz, mint a legtökéletesebb nő, amit emberi elme el tud képzelni: egy tengerparton elnyúló óriási asszony halhatatlan, örökké termékeny méhvel, számtalan szorgos kézzel és persze világos következtetésekre képes elmével
Ám  mégoly laza vagy éppenséggel szelíd rendnek persze a könyvtárban is kell lenni, különben ezek a nyakas asszonyok fellázadnak. Az ő mindennapi felügyeletüket Hákim egy ráncos, félig süket kis öregasszonyra bízná, aki szinte minden szláv és germán nyelvet töviről hegyire ismer: Hannára, a Narbonne-i rabszolgakereskedő távoli rokonára, akiről a szláv katonák meséltek.
Mert rendnek kell lenni.

Al-Zadzsr nagyvezér délutánonként szokott Hákim terveire időt szakítani.
De az utóbbi hetekben már ez is fárasztotta. Óvatosan kitapintotta a szinte észrevétlenül növekvő csomót a bordái alatt.
Végülis mit számít?
Ha élettel telnek meg a falak, ha a megfelelő testek összekapaszkodnak, ő is búcsút vehet a világtól.