Ha felületesen sorra vesszük, mely témák fordulnak elő leggyakrabban az aktuális közbeszédben, s azt is hozzáadjuk, milyen természetűek az ezekre érkezett reakciók (legalábbis egy aggasztóan nagy részük), kirekesztéssel, elutasítással, mi több, megvetéssel találkozunk. A jelen írásnak nem célja ezeknek a kérdéseknek a megtárgyalása, mindemellett olyasvalamiről szeretne szólni, amelyet a magyar társadalomban és közgondolkodásban továbbra is elhallgatás, tartózkodás, elzárkózás övez: élettapasztalatokról egy fogyatékkal élő, azon belül is mozgáskorlátozott szemszögéből.
Születésem – 1989 februárja – óta mozgáskorlátozott vagyok, valószínűsíthetően egy orvosi műhiba, illetve a koraszülöttség komplikációinak következtében alakult így az életem. Az okokról, a miértekről elegendő is ennyi; nem a fizikai állapotomról szeretnék elsődlegesen beszámolni. Meg kell azonban jegyeznem, hogy csupán az elmúlt egy-két esztendőben érkeztem el odáig, hogy nyíltsággal, természetességgel, sőt, a figyelemfelhívás szándékával legyek képes beszélni a saját helyzetemről. Mindezt pedig azért, mert mint minden vitás kérdésben, hiszem, hogy ebben a témában is a jelenlét, illetve a párbeszéd vezethet a legtöbb eredményre; felismervén, hogy talán nekem is jut valamiféle szerep abban a súlyos helyzetben, amely ma Magyarországon (sajnos továbbra is) a fogyatékkal élők és az ép társadalom között fennáll. Mégis, miféle ez a szituáció?
Nem ok nélkül emlegettem a felvezetésben, hogy számos vonatkozásban elutasítás és agresszió az általános reakció egyes társadalmi kérdésekben – hogy-hogy nem, ez a feszült légkör rendszerint a kisebbségeket övezi. Azokat a csoportokat, amelyek eltérnek az uralkodó normától: legyen szó az LMBTQIA+ közösség tagjairól, színesbőrűekről, vagy éppen esetemben, esetünkben fogyatékkal élőkről. Természetesen a megszokottól eltérőre bizonyos mértékig teljesen érthető, ha valaki idegenkedéssel vagy távolságtartással válaszol – ez alapvetően abból fakad, hogy az illető világának nem része ez a fajta másság, tehát időre és tapasztalatokra van szüksége ahhoz, hogy felszámolja az idegen és a saját közötti távolságot. Ami engem illet, szinte az összes közeli barátomról utólag kiderült, hogy ismeretségünk kezdetén szintén óvatossággal, fenntartással közeledtek hozzám, ami tehát egész egyszerűen abból fakadt, hogy egészen addig nem volt az életük része, ami az én személyemmel mintegy jár, ahhoz hozzátartozik. Ki hosszabb, ki rövidebb (szerencsére az utóbbi volt a jellemző) idő alatt, de akaratlanul is felszámolta a távolságtartását – itt benső távolságtartásra gondoljunk -, s a későbbiekben könnyedséggel kezelte a felmerülő fizikai akadályokat, felfigyelt az engem esetlegesen érintő hátrányokra, más, hozzám hasonló állapotú emberek felé is nagyobb figyelemmel és empátiával fordult. Ez egyszerűnek hangzik, és higgyék el, az is: az emberek többsége nem önszántából elutasító vagy óvatos, mindez rendszerint a tapasztalatok hiányából adódik. Szerencsére olyanokkal is összehozott az élet, akik személyes érintettség vagy előzmények hiányában is, kezdettől fogva végtelen empátiával és készséggel fogadták el az állapotomat, nyújtottak segítséget. De mi ebben a nehézség? Mert bizony abból van több.
Számomra mindig is természetes volt az integráció, nem tettem határozott különbséget az épek és a fogyatékkal élők társadalma között, mert nem is tudtam volna megtenni. Édesanyám és szűk családom nevelése, energiabefektetései és támogatása révén gyerekkoromtól kezdve célunk volt az integráció, egy-egy speciális bölcsödében és óvodában eltöltött év után egy teljesen hagyományos általános iskolában kezdhettem meg a tanulmányaimat, a többi gyermekhez hasonlóan hatéves koromban. Így sosem volt kérdés, vita tárgya, hogy amennyire csak lehetséges, ugyanazt az utat járom végig, ugyanazokban az intézményekben, amelyekben ép társaim is tanulhattak, ahová tartoztak. Rémisztően és elszomorítóan sok fogyatékkal élőnek azonban nem adatik meg ez a szemléletmód: általában anyagi megfontolásból vagy a stigmatizációtól való félelem okán. Azt gondolom ugyanis, továbbra is abban a katasztrofális helyzetben van közösségünk, hogy a fogyatékkal élők szülei, gondviselői még mindig előnyben a szegregált nevelést és oktatást, sok esetben azért, mert (jogosan!) rettegnek attól, hogy gyermeküket elutasítja, mintegy kiveti magából a többségi társadalom. Természetesen a speciális intézmények mellett óriási érv, hogy sokan csak ott képesek megkapni a szükséges figyelmet és személyre szabott nevelést, egy kellően progresszív társadalomban azonban az integráció mellett is kivitelezhető lenne mindez (biztosítva mindenki számára a neki szükséges feltételeket, mindazonáltal kiküszöbölve az elkülönítést). Tegyük hozzá, hogy az elutasítás nem a kicsik részéről érkezik. A gyermekek előítéletei, idegenkedése szerzett, tanult viselkedésforma. A gyermek sokkal hamarabb képes túllendülni társa normától eltérő tulajdonságain, még abban az esetben is, ha nem feltétlenül tudja értelmezni azokat, mint bármelyik felnőtt. S míg az anyagi feltételek (így sajnos a lehető legjobb integrált nevelés) legtöbbször a mindenkori államapparátustól és támogatóktól függenek, az elutasítás, a megbélyegzés az egyén szintjén jön létre és formálódik. (Igen, még abban az esetben is, ha a közgondolkodást „felülről” igyekeznek negatív mederbe terelni.) Tovább szeretném hangsúlyozni sorsom szerencsés alakulását: sem gyerekként, sem később nem éreztem soha, hogy bármelyik közösség kiközösített volna, hogy ne fogadott volna be kérdés nélkül – eltekintve egy-két apróbb incidenstől, de ezek is sokkalta inkább az adott egyén korlátoltságának, érzéketlenségének voltak betudhatóak.
A kezdettől fogva alkalmazott integratív szemléletmód esetemben nem csak azt eredményezte, hogy úgymond kényelmesen, kelletlenség nélkül mozogtam az épek világában – azért is volt rettentően fontos, mert gyerekkoromtól fogva úgy éreztem, semmivel sem vagyok „kevesebb”, mint a társaim. Így a tanulás sem volt soha teher, hanem élvezet és lehetőség, hiszen örültem, örülök, hogy amit eddig abban elértem, az az enyém. Nem éreztem, hogy velem lenne valami „baj”, hogy én ne lehetnék ugyanolyan értékes tagja az adott közösségnek, mint a többi, fogyatékkal nem élő társam. Sosem volt rossz érzésem, gátlásom, bántalmam abból, hogy én nem tudok járni, miközben a körülöttem lévő tíz, húsz, száz, ezer ember igen. (Most, felnőttként talán több lelki nehézségem adódik ebből, de igyekszem ezeket leküzdeni.) Többen gondolják azonban az ellenkezőjét, mint az bevallható lenne.
Azok az esetek, amelyekben például megaláznak, megsértenek egy fogyatékkal élőt – akár verbálisan -, természetesen szélsőségek, de sajnos egyáltalán nem példa nélküliek, én magam is számtalanszor éltem át hasonlót. Lehetséges, hogy már megtanultam kezelni, figyelmen kívül hagyni, fájó viszont belegondolni, hogy egy-egy bekiabálás, gúnyos összenézés, hátat fordítás mennyi fájdalmat okozhat a többi társamnak. A sérelmek ugyanis nem ott kezdődnek, amikor hangosan nevetnek rajtunk, vagy kigúnyolják az eszközeinket; sokkal kisebb, sokkal mindennapibb szinteken, amelyeket szinte már észre sem veszünk, s így az a veszély fenyeget, hogy az ép többség nem is sérelemként regisztrálja. Mire gondolok? A fogyatékkal élőknek fenntartott ülőhelyek, mosdók, egyéb speciális adottságok épek általi rendszeres használatára, a szemkontaktus kerülésére, a folyamatos elfordulásra, erőltetett ignorálásra, a segítségnyújtás teljes hiányára… Mondhatni, elég rosszul állunk, ha a fogyatékkal élők igényeinek és életvitelének tiszteletben tartásáról van szó. Nem szándékoztam kiemelni, mert sajnos annyira evidens, de mégis kénytelen vagyok: a fővárosban is kisebbségben vannak azok a helyek, nyilvános terek, amelyek akadálymentes megközelíthetősége és bejárhatósága, valamint az egyéb szükséges feltételek biztosítottak; szinte borzalmas elképzelni, hogy Budapestet elhagyva milyen lehet a helyzet. A szomorú, hogy sok esetben az üzemeltetők-tulajdonosok (nem ritkán épp a magyar állam!) csak akkor képesek változtatásokat eszközölni, ha valahová hirtelen érkezik vagy bekerül egy fogyatékkal élő, így az ő EGYÉNI érdekében történik mindez, intézményi szinten akár azért, mert utána több normatívát kaphatnak, tehát „a megléte” jár egyfajta anyagi haszonnal is. Ez igen nagy probléma, eddig csak partikuláris esetekkel, igényekkel és lépésekkel találkoztam, azzal aligha, ha valaki, valakik egyénfüggetlenül a fogyatékosok érdekében szeretett volna valamit megváltoztatni, helyrehozatni, átépíttetni. A legtöbb modern épületben is csupán azért adottak a feltételek, mert többnyire multinacionális vállalatokhoz tartozó építményekről beszélünk, ezek pedig kötelesek megfelelni egy univerzális szabványnak.
Nemcsak a negatívumokról, a negatív megnyilatkozásokról szükséges beszélnünk: saját tapasztalataimból tudom, hogy olykor a pozitív megnyilvánulások is lehetnek problematikusak. Miről is beszélek?
Személyes emlékek: nem egy, nem két alkalommal fordult elő velem, hogy vadidegenek szólítottak meg a budapesti éjszakában-estében (igaz, kedvesen és lelkesen), mégpedig azzal az apropóval, hogy „örülnek, hogy itt vagyok”, „ne adjam fel”, „csodálatos ember vagyok” – a sor folytatható. Az első reakciónk valószínűleg (mint ahogy nekem is az volt) a meghatottság és a viszonylagos hála – ha azonban belegondolunk abba, hogy olyan emberek ölelgettek a keblükre (szó szerint, nem viccelek, nem a hatás kedvéért írom le mindezt), sőt időnként még arcon is csókoltak(!), talán változik a megítélésünk. Hogy teljesen őszinte legyek, sokáig úgy éreztem, nincs ebben semmi kivetnivaló, mégiscsak kedvességet és figyelmet kaptam más, velem együtt szórakozó emberektől. Idővel egyre kevésbé hagytak nyugodni ezek a tapasztalatok: szomorú tény, hogy az intim szférám megsértése, az erőszakos közelség a kisebb aggályaim közé tartozott. Miért kéne ugyanis bármely fogyatékkal élő személyt méltatni azért, ami mindenki más számára természetes, adott? Miért számít különlegesnek, hovatovább szenzációnak a fogyatékkal élők megjelenése a szórakozóhelyeken, a táncparketten, olyan helyeken, ahol az ő jelenlétük továbbra sem normatív? Ha belegondolunk, az ilyesfajta gesztusok továbbra is azt deklarálják, hogy a fogyatékkal élők jelenléte az épek által uralt környezetben nem szokványos, rendkívüli, s hogy egy-egy ilyen „területfoglalás” ünneplésre ad okot. Az ilyesfajta gesztusok továbbra is a fogyatékkal élők elkülönítését erősítik az integráció helyett, súlyosbítva azzal, hogy egyfajta inherens „különlegesség”, különbözőség társul hozzájuk az épek konnotációjában. Hadd fogalmazzak egyszerűbben: higgyék el nekem, a fogyatékkal élők (bár nem beszélhetek egy teljes közösség nevében, de azt hiszem, ebben a többi társam is egyetért velem) semmit sem szeretnének jobban, mint hogy ne tartsák őket másként, furcsaként, különlegesként, bátorként számon, pontosabban: tetteik és érdemeik alapján társítsák hozzájuk ezeket a fogalmakat, tulajdonságokat, s nem pusztán azért, mert állapotuk eltér a normatívtól. Nem tartom bátornak magam, amiért ellátogatok a kedvenc zenekaraim fellépéseire. Mint ahogy egy járni tudó ember sem tartja magát bátornak pusztán emiatt. Szeretnék úgy szórakozni, tanulni, dolgozni, utazni, szeretni, mint mindenki más – ezt talán megértik, ugye?
Egy igen nehezen feloldható circulus vitiosusszal állunk tehát szemben, amely szerint az elzárkózás feloldásához elengedhetetlen a kisebbségi réteg, a fogyatékkal élők jelenléte és szerepvállalása, ez azonban nagymértékben akadályozott anyagi, fizikai és emocionális tényezők által. Leegyszerűsítve: megfelelő anyagi támogatásra, akadálymentesítésre és elfogadásra, együttérzésre, részt vállalásra van szükség, amelyet azonban feltétlenül az ép társadalomnak avagy az ő képviselőiknek kell megoldaniuk. Az egyelőre normatív gondolkodás, mely szerint a – testi, szellemi – fogyatékkal élő sérült, hibás, kevesebbre képes, mint bárki más (vagy ép az ellenkezője: egy különleges, már-már misztikus lény) eltörléséhez szükség van arra, hogy minél többször elmondjuk az ellenkezőjét: nincs különbség ép és fogyatékkal élő emberi értéke, potenciális tehetsége, jogai, boldogságának érvénye között.
