Ilyen eszeveszett várost még soha életében nem látott.
Nem volt neve a tereknek, nem volt neve az utcáknak, a házakat csak szent idézetekkel és számokkal jelölték meg. Mintha egy várossá változott óriási könyvben lépkedne.
Ő, Hanna persze nem rabszolgaként érkezett Almériába, hanem Al-Zadzsr nagyvezér meghívására, aki szerette volna megmutatni neki az épülő városközpontot… Vendégül látni, kicsit körbekalauzolni… néhány hétig, vagy ki tudja hány napig vagy hónapig? Élvezni a társaságát, kikérdezni a véleményét…
Élvezni a társaságát?
Hanna természetesen nem mondhatott nemet a drága jó Moisesnek, a család fejének, ahogy természetesen nem mondhatott nemet a kalifa fővezérének sem. Nem mondhatta, hogy öreg, hogy fáj a lába, hogy csak a saját ágyában tud jól aludni, hogy nem túlságosan jó társaság…, hogy szeretné a nyugodtan meggyászolni a lányát. Ugyan kinek lehetne jó társaság a halottakon kívül? Még csak azt sem kérdezhette meg a nagyvezértől, ugyan mi szüksége van a mórok fővezérének egy félsüket kis öregasszonyra.
Vannak meghívások, amiket senki nem mer visszautasítani.
Al-Zadzsr is tudta, Moises bácsi is.
A rokonok úgy köszöntek el tőle, mint akik biztosak benne, hogy többé nem látják élve.
Almériában aztán természetesen nem találkozott se a kalifa első, se második, se a harmadik emberével. Csak egy tapintatlan, magát lángelmének képzelő rabszolga, egy izzadt kis mitugrász, Hákim “élvezte a társaságát”, és kísérgette a számok és verssorok között, Alméria épülő városnegyedeiben. Olyan tudálékosan, olyan fölényeskedve, mintha Hanna hozzá hasonló rabszolga vagy tanítvány lenne. Hol Ptolemaioszt, hol Arisztotelészt ócsárolva, hol előadásokat rögtönözve a méhek és a sáskák szokásairól, vagy a sivatagban épülő óriási városról, Bagdadról.
Ptolemaiosz? Arisztotelész? Bagdad? Hanna soha életében nem hallotta ezeket a neveket. Emellett süket volt a fél fülére, fájt a lába, a portól könnyezett a szeme, és természetesen az sem érdekelte, hogy a hártyásszárnyú rovarok vagy a fedeles szárnyúak különbek-e.
De hát mit tehetett? Bólogatott udvariasan és engedelmesen.
Napközben görög, mór, gót mesterek dolgoztak a városban, kijelölték a kerteket és a kapukat, építették a falakat, és ügyet sem vetettek egy körülöttük tébláboló öregasszonyra. A tökéletes város ügye elmosta a szabadok és a rabszolgák közötti határokat: mesterek és pénzen vett rabszolgák együtt ettek-ittak, nevettek, és ha végeztek egy munkával, nagyokat kurjantva együtt vonultak fürdeni a tengerhez – és mindannyian hálásak voltak a Teremtőnek, hogy itt és most most élhetnek.
Most már Hanna is biztos volt benne, hogy élve nem szabadul innen.
Az ellenszenves, érthetetlen jókedvet mindenütt női kacagások, sikítások, ujjongások, vidám trillák törték meg, noha nőket természetesen sehol sem lehetett látni az építkezéseken. Pedig lányok is vannak itt, gondolta Hanna, mért ne lennének? Egy épülő katonaváros hogy is működhetne nők nélkül? Ahogy Hákim szem elől tévesztette, egy lelakatolt, eunochokkal őrzött kunyhóhoz lopakodott.
Az idős kor a fiatal férfiak szemében még a legsűrűbb lepelnél is jobban elrejt egy asszonyt. Egyszerű bokorrá, kővé, vagy egy félredobott köpennyé változtatja az emberi testet – látnak, de nem vesznek észre. Hanna letelepedett az egyik bedeszkázott ablak elé, lekuporodott, és úgy tett, és mintha séta közben elnyomná az álom.
Bűz, kuncogás, gyerekdalok.
Hanna a palánk résein át aztán meg is pillantotta az ellenállhatatlan jókedvtől vonagló, gránátalmamagokkal dobálózó, fiatal lányokat. Belenézett a kitágult pupillákba, és szlávul kérdezősködött a szűk szobában, egymás hegyén-hátán ugrabugráló, nótázgató fiatal lányoktól.
Kik vagytok? Honnan jöttetek?
A lányok a hasukat fogták a nevetéstől. Hanna egész életében kamaszok körében forgolódott, úgyhogy gyorsan keresett egy nyílt arcú, kívülállónak látszó lányt.
De mégis: hogy hívnak téged? Honnan jöttél? Mióta vagy itt?
De hiába: éretlen vihogás. Bár semmi sem keseríthet el jobban, mint a bezártság, ezek a lányok úgy visongtak, mintha a lábukat tollseprűkkel csiklandoznák.
Hanna most már biztos volt benne: valami különleges varázsszertől bódultak itt ennyire az emberek. Ezért nem alszanak eleget, ezért tág a pupillájuk, ezért nem tudnak kacarászás nélkül felelni, ezért kurjongatnak reggeltől estig, és ezért nem akar senki innen kiszabadulni…
Ám Hannát nem kínálta senki mákonnyal, varázsdióval vagy csodatevő fűvel, de még borral vagy különleges teákkal sem. Ő csak gyümölcsöt és mézet evett, és ha Hákim eleresztette, értetlenkedő arccal téblábolt az építkezéseken.
Hogy ez micsoda eszeveszett hely!
A rossz érzést csak fokozta, hogy mindenki fiatalabb és boldogabb – ó, mennyivel, de mennyivel boldogabb és fiatalabb! – volt nála. Öregnek és száraznak érezte magát, mert Hákimon és a kalifa tanácsadóin kívül itt nem voltak idősebb embereket. Az öregek hiánya sokáig azért sem tűnt fel, mert Almériában nem családokban, hanem műhelyekben éltek az emberek. Napközben visongva elvegyültek, dolgoztak, kurjongattak és kacarásztak, de napszállatkor erőszak nélkül bevonultak a kijelölt körleteikbe.
Ilyenkor már csak Hanna volt az egyetlen, aki fel-alá sétált a kis utcácskákon.
Egy ilyen esti barangolás során jutott el egy félreeső barakkhoz.
Óvatosan benyitott, köhécselt, szlávul és arabul elnézést mormogott, és már fordult volna vissza, mikor megpillantotta a halott vagy halálos görcsben rángatózó testeket. Ők is mind fiatalok voltak, de nem annyira fiatalok és szépek, mint a nevetgélő, gránátalmamagokkal dobálózó kislányok a leláncolt kunyhókban. Az ő testük már csontsovány volt, a bőrük furcsán száraz, a medencéjük szüléstől széles, a mellük fonnyadt.
Gyorsan elhasznált női testek, gondolta Hanna.
De nem kell feleslegesen érzelegni, nem kell ezeket a lányokat sajnálni, magyarázta Hákim. Szeretjük az állatokat, mégis megesszük a húsukat, a bőrüket meg lenyúzzuk, hogy ne mezítláb sétálgassunk a sivatagban. És a méhek! Tanulunk tőlük, csodáljuk a városaikat, de azért elvesszük a mézüket, hogy megízesítsük vele a süteményeket.
– Hát vágyhat-e másra egy szép rabszolgalány, minthogy minden rezdülésével, minden porcikájával a gazdáit szolgálja?
– És mik azok a bódítószerek, amivel tönkreteszitek őket tizenkét-tizenhárom évesen? Mitől kacarászik itt mindenki? Miért olyan álmatlanok és boldogok itt az emberek?
Hákim nevetett, és úgy paskolgatta meg az arcát, mintha Hanna is egyike lenne a pénzen vett szerencsétleneknek.
Aztán eljött a nap, és Hanna is megtudta, miért hívták ide.
Almériába, azaz a Tökéletes Városba, ahogy Hákim nevezte, egy idő múlva idősebb nők is érkeztek. Nem lapátkezű, szorgalmas rabszolganők, hanem széles arccsontú, szláv fejedelemnők az Elba partjáról, akiknek kibontott hajából az északi esők szaga áradt. Díszes köntöseikben foglyul ejtett frank és normann asszonyok, akik a gyerekükért vagy az enyhülést hozó halálért rimánkodtak Hannának. Egy patyolatfehér viking nő, akinek látszott a kezén, hogy valamelyik udvarban szolgálóként tengődött, de megváltotta az életét azzal, hogy kívülről fújta a viking királyokat. Vagy nem is fújta kívülről? Csak kitalálta a viszonylagos kényelemért, a könyvtár előkelő csendjéért cserébe a legszörnyebb szörnyekről szóló kalandokat? Jókedélyű, tagbaszakadt asszony volt, aki segített is Hannának kiszolgálni a „királynőket”.
A könyvtárszoba, ahova Hákim beköltöztette Hannát, megtelt elesett férfiak, fogságba esett unokák és gyerekek nevével. Jajszavakkal, sőt idegen istenekkel, akikhez az idős nők méltóságteljes halálért fohászkodtak. de többnyire nem a legelső pillanatban.
Mert a fájdalom furcsa módon taglózza le az embereket. A fogságba esett nők is csak napokig ettek-ittak, bámészkodtak, eltompult, unott arccal forgatták a kódexeket – csak a rúnákat ismerték, vagy még azt sem – egymással nevetséges apróságokon veszekedtek… aztán elég volt egy szó, egy dallam, valami különös vibrálás a lemenő nap megvilágította felhőkben, hogy elöntse őket az emlékezés ereje.
Bármivel kábították el a fiatal lányokat, ebből a csodaszerből nem jutott az idősödő nőknek.
De vajon miért akarja Hákim írásba önteni a történeteiket?
Miért érdekli a kalifát vagy bárkit, hogy hogyan készítik Dániában a birkapörköltet? Hogy ki volt Félfülű Harald legkedvesebb unokaöccse?
Hákim semmilyen kérdésre nem felelt.
Az egyik őszi nap két erőszakkal elejtett, fogoly nőt tuszkoltak a könyvtárba. Bár a szőkék másképp öregszenek, mint a feketék, az idősebbikről Hanna sejtette, hogy nagyon idős lehet. Puffadt, kövér asszony, már se a vizeletét, se a nyálát, se a könnyeit nem bírja visszatartani, és arról jajong, hogy tizenöt éve elárulta a férjét és a gyerekeit. Olyan vehemenciával beszélt, olyan széles gesztusokkal ,hogy Hanna érezte, pár órán belül meg fog halni – azért élte túl az utazást, hogy megbűnhődjék valami rettenetes, iszonyatos (képzelt vagy valóságos) tettéért.
A haldoklás előtti percek felszabadítják az életerőt. És a fantáziát.
Hanna ismert egy öreg zsidó asszonyt, aki nemcsak hallotta, hanem látta is a testekből szabadulni akaró, madár módjára vergődő lelkek szárnycsapásait.
Paralatika-parakusz-marabion. Az átokhoz vagy áldáshoz hasonló , megállíthatatlan gagyogásba belevesztek a szörnyű titkok.
Hanna ebből egy szót sem értett.
Talán jobb is, gondolta. És egy kényelmes szék felé kormányozta a hatalmas, dülöngélő testet. Aztán felemelte a fejét, és értelmes, tiszta tekintettel végigmérte Hannát.
– A legjobb borból kérek– rendelkezett ellentmondást nem tűrően.
A másik foglyul ejtett nő, a haldokló kísérője kisebb volt, és csodák csodája, még csak nem is öreg. Úgy hajladozott az idősebb körül, mintha unokahúga vagy cselédje lenne. Pedig Hanna Hákimtól tudta, hogy ő, a kisebbik a fontosabb, ám nem volt idő, hogy alaposan megbámulja, mert rohanni kellett, hogy az idős nőnek valami pirosas gyümölcsszörpöt kerítsen.
– Ez is nagyon jó lesz – mondta a fiatalabb, és elvette Hannától a gránátalmaszörpöt.
Hanna csak most bámulta meg alaposan: micsoda fura teremtés! A szeme kék, a haja fekete, borzas, a pupillája különös, violaszínű, és olyan mozgékony, mintha világéletében talpon lett volna, hogy másokat kiszolgáljon.
De talán hajladozás közben a másik is végigmérte a sarkától a feje búbjáig.
– Riolda vagyok – mondta lassan. – És a segítségedre van szükségem.
