Mindenhol vagy sehol sem teljesen otthon – Julio Cortázar esszékötetéről (Julio Cortázar: Sehol sem teljesen jelen)

Nemcsak híres regényei és novellái, hanem Cortázar esszéi is felkavaróak, felszabadítóak – és ha nem is egyformán mélyek, de mindig meglepőek és izgalmasak. A L′Harmattan Kiadó Cortázar-életműsorozatának esszé-válogatásában avantgarde publicisztikák, mélyen átgondolt elméleti tanulmányok, íróportrék, politikai töltetű beszédek, személyes eszmefuttatások is helyet kapnak.
Régi adósságot törleszt ezzel a magyar könyvkiadás, még akkor is, ha tudjuk, hogy a folyóiratokban már megjelent esszék egybegyűjtése, azok új szövegekkel való kiegészítése a Cortázar-próza magyarországi „robbanása” idején, vagyis harminc-negyven éve még átütőbb hatású lehetett volna.

covers_385955

A popkultúra iránt is nyitott, rendkívül sok műfajban jelentőset alkotó, argentin származású, de élete java részét köztudomásúlag Európában leélő Cortázar művészetfilozófiáját nem könnyű rekonstruálni. Cortázar filozófiailag is felkészült, elméleti kérdésekkel is foglalkozó esszéíró. De talán nem tévedünk nagyon, ha a töredékességet és az ettől mindig elválaszthatatlan költőiséget (miképp a német romantikusoknál), a művészetről való gondolkodás, vagyis az ő művészetfilozófiája velejárójának tekintjük. És Cortázart a töprengésben még a mi akadémikus beidegződéseink vagy korszakhatáraink sem akadályozzák. Elmélyült és izgalmas Poétikakísérletében a lírai gondolkodás újraértelmezésére tesz kísérletet, és épp a modern költészet segítségével definiál olyan (meglehet, romantikus) fogalmakat, mint a mágia, a természetfölötti vagy a gyermeki lélek.
Az esszékötet világosan felépített tematikus blokkjai között nagy teret kapnak a Latin-Amerikával és a latin-amerikai irodalommal kapcsolatos írások. Cortázár hullámzó identitás-választásai, ennek a szerzői életrajzzal való összefüggései( Cortázar  figyelme tulajdonképpen csak a kubai forradalom után fordult Latin-Amerika és egyáltalán a latin-amerikai hagyományok / identitás felé) nagyon is érdekelhetnének egy kelet-közép-európai olvasót, de itt érezzük hát a legfájdalmasabbnak egy praktikus névmutató és vázlatos szerzői életrajz hiányát. Hiszen ezt a kötetet nemcsak a latin-amerikai irodalomban és gondolkodásban elmélyült olvasók forgatják.
Pedig szerzői portrékból amúgy nincs hiány. Cortázar bámulatos nyitottságát, árnyalt gondolkodását és a romantikához való mélységes kötődését ragyogó művészportrékból (Octavio Paz, Salvador Dalí, Rimbaud) is megismerhetjük. Az alkotás elválaszthatatlan a sorstól, ahogy a rajongás, sőt a rajongó ihletettség és az azonosulás is a befogadástól. Cortázar régi nagy kedvenceinket is képes újra megszerettetni velünk. Hiszen mikor böngésztünk utoljára Rimbaud-verseket? De ha kezünkbe vesszük Cortázart, akkor sajnálni fogjuk, hogy annyi évet töltöttünk el a „halálos csodagyerek” és az ő versei nélkül. Ezek a vitathatatlanul szellemes művészportrék kicsit Szerb Antal legendás esszéire is hasonlítanak, csak a latin-amerikai író mentes bármiféle tanár uras vagy épp irodalomtörténészi pedantériától. Cortázar leginkább nem is kánonteremtő „klasszikusokat”, hanem  „lázadókat” mutat be, és a portréit gyakran alkalmi keretbe illeszti. De mindenképpen kedvet ébreszt ahhoz, hogy az ő szempontjai szerint olvassuk újra a XX. századot.
Julio Cortázar már regényeivel is, novelláival is „felszabadított” bennünket. Az esszéíró Cortázar pedig képes minket rávenni arra, hogy szabadabban, előítélet-mentesebben tekintsünk saját történelmünkre és XX. századunkra.
Hogy úgy legyünk itthon, hogy máshol is otthon vagyunk.
Mindig lelkesen, mindig gyereki várakozással és mindig szabadon.

Julio Cortázar: Sehol sem teljesen jelen (Válogatott esszék. Julio Cortázar-életműsorozat) L′Harmattan Kiadó, Budapest. 2015.
Fordította: Imrei Andrea, Scholz László, Tomcsányi Zsuzsanna. Szerkesztette és válogatta: Imrei Andrea

(Első megjelenés: Magyar Szó, Újvidék, 2016. június 18.,  24. old)

Szabó Eszterről

Szabó Esztert – aki világ életében gyűlölte, ha Esztusnak hívják – születésem óta ismertem. Együtt jártunk óvodába és általános iskolába, a szolfézs órán padtársak voltunk, a templomi gyerekkórusban – mint két legmagasabb – mi álltunk a szoprán szélén, és ugyanígy a torna sorban is. Egyikünk sem volt napközis –ami nagy kiváltság volt akkoriban –, s így a délután általában a piros körtárcsás telefon mellett talált minket, ahonnan minden egyes alkalommal felhívtuk Eszti anyukáját, hogy átmehetek-e aznap is játszani.
Természetesen mindig átmehettem, ez a délutáni telefonálás inkább csak rituálé volt. Az utolsó óra után a szomszédos iskolaépületből átsétáltunk hozzánk, ahol a sötét előszobában egy barna virágállványon volt az a bizonyos piros telefon. Illedelmességből mindig telefonáltunk Eszti anyukájának, nálunk sohasem töltöttük a délutánt.
Esztinek négy nagyobb nővére volt, így mindig a naprakészek természetességével beszélt olyan témákról, amiket én, a „kétbáttyos” lány, csak megértő mosollyal fogadtam (legalábbis úgy képzeltem mindig, hogy a mosolyom megértő) és hevesen bólogattam: tettetve, hogy természetesen tudom, miről van szó, mikor épp egy IM cikkről állítja, mekkora hülyeség, vagy egy divatos sztárt pocskondiáz.
Emlékszem egy délutánra, hét évesek voltunk, az első osztály vége felé járhattunk. Ő a hozzájuk vezető út közben elmondta, hogy a kedvenc együttese a Kvín és halálosan szerelmes Dzsonideppbe. Megkérdezte, hogy tudom-e ki az a Dzsonidepp. Mondtam, hogy persze, és hogy ő tényleg nagyon-nagyon jól néz ki!
Azt hiszem ez is közre játszott abban, hogy mennyire felnéztem Esztire, sőt már-már tartottam is tőle és a mindig magabiztos véleményétől. Minden dolgáról tudtam, és ő valamiért elviselte, sőt talán igényelte is ezt. Nem nézett le, de egyértelmű volt, hogy a kapcsolatunkban ő irányít.

***

Szabó Eszti vallásos volt. Igazából mindketten azok voltunk. A szüleink a helyi református gyülekezetből ismerték egymást. Apáék nagyon tisztelték az anyukáját, és örömmel vették, hogy mi lányok ilyen jóban vagyunk. Esztiéket az apjuk még kiskorában otthagyta. Egyedül maradtak egy kétemeletes házban, öten nők. Eszti anyja halálra dolgozta magát egy magánrendelőben, ahol egymaga készített mindenféle egyedi gyógyászati segédeszközt. Nagyon kicsi cég volt ez, a húgával együtt vitték, de a munka manuális részét egyedül végezte. Naphosszat ült egy leredőnyözött szobában és mintákat öntött. Mindig karikás volt a szeme, de nagyon szép nő volt. Ezt egyébként már gyerekkoromban megállapítottam, pedig akkor egyáltalán nem figyeltem az ilyesmire. Esztiéknél egyébként mindenki szép volt, és korán érő. A mi osztályunkban Eszti egy Barbi nevű lánnyal vetekedett a legszebbnek járó helyért. Azaz csak vetekedett volna, mivel Esztit nem érdekelte az ilyesmi, s ez a nemtörődömség, ahogy nőttünk, egyre inkább az ő pártjára állította a fiúkat.
A negyedikes fotózásunkra Eszti haját begöndörítette az egyik nővére. Akkor éreztem először igazán rosszul mellette magamat. Pontosan tudtam, mi a rosszérzésem oka: szégyelltem magamat. Aznap reggel a legjobb felsőmet kerestem elő a szekrényből, és nem engedtem, hogy anya fehér blúzt adjon rám. Nem volt stílusérzékem, de azt gondoltam, most igazán sikerült úgy felöltöznöm, hogy végre meglássa mindenki, én is itt vagyok, én is lány vagyok, sőt nem is akármilyen! Az iskolai táskámat rendesen bepakoltam és majdnem futottam az odafelé úton, ami az osztálykirándulások előtti reggeleken kívül, azt hiszem sosem fordult elő. Aztán megláttam Esztit és rájöttem, mennyire nevetséges vagyok. Egy teljesen átlagos virágos felső volt rajta, testhez álló. Eszti már melltartót hordott, a haja pedig olyan természetesen göndörödött, mintha mindig is úgy állt volna. Tökéletes volt: nem a dauer erőszakosságával csavarodtak lefelé a szálak, sem a besütés túlszabályozottságával kunkorodtak. Nyoma sem volt lakknak, nem állt csomókban, de nem is rázódott szét szálakra. Azt mondta, háromágú fésűvel szabad csak fésülni.
Sokszor megnéztem azóta az akkori közös képünket. A negyedikes képen egy ijedt lányka és egy csinos kamasz ül egymás mellett.
Hiába siettem aznap reggel annyira.

***

Ősszel és tavasszal a családom mindig bement Pestre az Kedvezményes Cipő- és Ruhavásárra. A szüleimnek meggyőződése volt, hogy ez a vásár még őriz valamit a régi mesteremberek szavának tartásából és áruiknak tartósságából, és ráadásul itt, az igazi minőségi termékek a legjobb áron érhetőek el, hisz a nevében is benne van, hogy kedvezményes.
Azt hiszem, semmivel nem volt kedvezményesebb, mint bármilyen mezei áruház mindennapi kínálata, de apropóul szolgált a vásárlásra, amit a szüleim még akkor is nagyon kiváltságos dolognak tartottak, mikor már nem falun éltünk és olyan luxuscikkekre is futotta, mint dobozos chips, vagy Rio Máre konzervtonhal. Így tehát minden évben kétszer elzarándokoltunk a tisztességes árusok tisztességes vásárára, ahol tisztességesen otthagytuk azt az összeget, amit bárhol otthagyhattunk volna.
Harmadikos voltam, mikor egy alkalommal szintén felkerekedtünk erre a furcsa vásárjárásra. Nekem cipőre volt szükségem, mert kinőttem a tavalyit, így ezen a részen kezdtük a kutakodást. Apukám szempontja az volt, hogy a cipő lehetőleg bőrből készült legyen, és ne kerüljön túl sokba, mert ugye ez egy kedvezményes vásár. Meg is találta a szerinte megfelelőt, egy öregbarna dudorodó orrú, varrott (nem ragasztott!) félcipőt, amit talán régi Chaplin-filmekben láthatna az ember -ha egyáltalán nézne még bárki is Chaplin-filmeket.
Apukám, úgy látszik, sosem törődött a Chaplin-filmekkel: nagy lelkesen és félreérthetetlen taglejtésekkel odaintett engem és anyukámat. Természetesen mire átevickéltünk a tömegen már mindent megkérdezett a tisztes eladótól, aki szerint nagyon csinos és egy ilyen kislánynak pont megfelelő, ráadásul csupa bőr, kényelmes cipő volt az, amit apukám olyan nagy hozzáértéssel kiválasztott.
A nő nézte, ahogy felveszem. Anya is nézte. Nem szólt, örült, hogy olyan cipőt találtunk, ami egészséges és nem melegszik be benne a lábam. Mikor bekötöttem a fűzőt az eladó lelkendezett, mintha rám öntötték volna. Apa is mosolygott, és azt kérdezte: Na milyen?
Először csak azt mondtam, hogy Hát. Aztán egy kis szünet után, hogy nem tudom, miközben sokatmondóan és keservesen néztem apára, hátha megérti a szememből, hogy rettenetesen undorítónak találom a cipőt és már akkor láttam, hogy ez nem lesz jó, mikor idefele jöttünk, csak épp nem merek szólni az eladó miatt.
Apának úgy látszik, ahogy a Chaplin-filmek, úgy a gyerektekintet értelmezése cipővásárláskor fejezet is kimaradt az életéből. Nézett. Nézett és mosolygott, aztán elővette a pénztárcáját. Hazafelé sírtam. Nem értették.
Nekem tényleg nem volt stílusom, sokszor most is úgy érzem, hogy nincs. Nézek a tükörbe, és még az is előfordul, hogy félek utcára menni, pedig külső megerősítésből tudom, hogy a stílusmentes időszak már rég a múlté. Mindenesetre, ha akkor még nem is volt meg az a látásmód, amit stílusnak szoktak nevezni, ahhoz mégsem fér semmi kétség, hogy ezt a cipőt már első pillantásra szívből gyűlöltem.
Apa azt mondta, jó lesz az, majd meglátom, és hogy teljesen szép, és nagyon praktikus. Nem fordultunk vissza a városhatárból, hogy kicseréljük. Bár akkor még azt hiszem, nem is voltunk olyan tudatos fogyasztók, hogy a kicserélés lehetősége felmerüljön bármelyikünkben.
Két éven keresztül hordtam a barna cipőmet. Minden reggel megalázva vettem fel és a lábamat takargatva álltam az iskolaudvaron, mikor kiestem a kidobóból. Valahogy abban a két évben hamarabb kiütöttek. Pedig előtte veretlen kidobó bajnok voltam.
Keservesen hordtam a barna cipőt, miközben Eszter lassan felnőttesedni kezdett, szépült és egyáltalán nem érdekelte, mit vesz fel. Mindenben érett és nőies volt, akár egy felsős.
Egyébként ő egy fekete tornacipőt hordott. Egyszer azt mondta, lázadásból.

***

Ötödikes koromban elköltöztünk egy kétszáz kilométerrel távolabbi városba. Eszter azon a nyáron egy hetet nálam töltött, ahogyan én is nála. Akkor még Myvip sem volt, nemhogy Facebook, így leveleztünk, kézzel írt betűkkel, hagyományosan. Két napja laktunk az új városban, mikor először kimerészkedtem egyedül a boltba. Levelezőlapot vettem meg borítékot. Öt macskás boríték volt egy csomagban és tíz ugyanolyan macskás lap. Az első öt levelem pár héten belül el is ment a macskákkal együtt. Szolid, kék epres borítékban jöttek a válaszok. Aztán egyre ritkábban fordult meg a levél és egy éven belül elkopott teljesen. Először azért, mert áttértünk az emailre, aztán meg ki tudja, hogy hogyan is szűnt meg a dolog. Évekkel később ugyan ismerősök lettünk a Facebookon, -én kerestem rá és jelöltem be – de az ismerősi viszonynál azóta sem jutottunk tovább.
Keveset posztol és csak két profilképe van a mappában.
Én mostanában kezdek csak leszokni arról, hogy amint rossz kedvem van, egy új profilképet töltsek föl magamról, és álszent dicséretekkel nyugtatgassam magam, hogy mennyien szeretnek és tartanak szépnek. Ő úgy látszik erről is hamarabb szokott le… Ha egyáltalán volt ilyen korszaka.
Eszter olasz szakos az ELTÉ-n, ez is kiderül még a Facebookról, és van egy barátja, akinek nem tudom megnyitni az adatlapját. Egy közös képüket látom csak. A fiú a hátán viszi Esztert egy őszi erdőben. Mindkettőjükön túrabakancs van és sportos kabát. Nevetnek.
Egyszer álmodtam is ezzel a képpel. Nem emlékszem belőle semmire, csak, hogy én is ott vagyok velük az erdőben. És túrázunk egy egész nagy csapattal. Valami baráti társaság vagy ilyesmi.

 ***

Így állok én most Szabó Esztivel. Egyike a 846 ismerősömnek a világ legnépszerűbb közösségi oldalán. A születésnapján a többiekkel ellentétben nem kapok értesítést arról, hogy varázsoljam szebbé a napját egy bejegyzéssel, amiben boldog születésnapot kívánok, mert nincs megadva, hogy mikor született.
De minden március elsején eszembe jut, ahogy közömbös és kicsit tudálékos hanggal magyarázza a hittan terem előtti alagsori wc-ben, hogy az anyukája azt mondta neki, igazából ő hozza a tavaszt.
Tudniillik  március elsején született.

***

Tegnap vettem egy leértékelt fekete harisnyát. A pult előtt háromszor is kanyarodott a sor, mert a boltban végkiárusítás volt. Egy anyát és a lányát figyeltem álldogálás közben. Az anya azt a taktikát választotta, hogy beállítja a sorba 7-8  éves forma kislányát, míg ő bevásárol. Ám a sor számításainál gyorsabban haladt, az okos szemű kislány pedig néha aggodalmasan körbepillantott, félt, hogy túl hamar kerül a kasszához. Ez így is lett, bár pont akkor nem figyelt oda, a fekete tornacipőjén kötötte be a fűzőt. Az anyja a bolt másik végéből hangosan odakiáltott, Esztus, engedd előre a nénit, még nem végeztem!
Esztus kelletlenül előreengedett. Én pedig biztos voltam benne, hogy azért pirul el, mert a kedvenc együttese a Kvín és szerelmes Dzsonideppbe, márpedig, aki szerelmes Dzsonideppbe, azt nem lehet csak úgy leesztusozni.

(Illusztráció: Paul Klee: Kinder und Hund)

Interjú Róbert Katalinnal

Mi ösztönzött arra, hogy írni kezdj?

Nagyon kicsi voltam, amikor elkezdtem írni. Két dolog motiválhatott, az egyik, hogy különféle történetek jutottak eszembe – ami egyébként szerintem sok gyerekre jellemző -, a másik pedig, hogy otthon azt láttam, a szüleim is ülnek a gép előtt és írnak. Ők egyébként nem szépirodalommal foglalkoznak, hanem kutatók, de úgy vélem, ha valaki látja, hogy a családjában mindenki ír, ez a példa, akkor ő is elkezdi csinálni. Így indult.

33fc3fae-bf1b-461d-b5c1-dae11b784801

Tehát kicsi korodtól író szerettél volna lenni?

Mindig is szerettem írni, és amikor idősebb lettem, és komolyabb műveim lettek, álmodoztam arról, hogy kiadják egy könyvem, de ha valaki megkérdezte, „Mi leszel, ha nagy leszel?”, nem az volt a válaszom, hogy író. Inkább valamiféle állandó munka mellett szerettem volna a könyveimet megjelentetni.

Mikor jött el az a pont az életedben, amikor komolyabban kezdtél el foglalkozni az írással, és szándékodban állt meg is jelentetni a történeteid?

Ha ezt nézzük, viszonylag későn, valahogy az egyetem magasságában történt. Viszont voltak novelláim középiskolában, amiket beküldtem egy sárvári diákköltő, diákíró találkozóra, valamint akkoriban is írtam olyan történeteket, amiket regénynek éreztem, azonban ha ma megnyitom a Word dokumentumot, látom, hogy a kisregényt sem érik el hosszban, akkoriban mégis nagy dolognak számított nekem. Ezután az egyetem első két évében nem igazán írtam, hisz lekötött a tanulás és a magánéletem. Kicsit később fanfictionöket kezdtem alkotni a Harry Potter könyvek nyomán. Miután a regény hatodik kötete véget ért, mindenki izgatottan találgatta, vajon mi lesz a történet vége, ezért sokan megírták a nekik tetsző befejezést, és hiába tűnt elsőre furcsának, kis idő múlva eszembe jutott, hogy mi lenne, ha én is megírnám hozzá a magam alternatív végkifejletét. Ez számított az első nagyobb volumenű irományomnak, de természetesen ezt nem kiadatásra szánva írtam meg. Mégis ez volt az első olyan mű, amelyben végigvittem egy komoly történetet olyan karakterekkel, akiknek jellemfejlődésen kellett keresztülmenniük. Ezt követően írtam meg a Nalávia titka című gyerekregényemet azzal a gondolattal, hogy most már kéne egy komolyabb művet alkotni, ellenben ez nem jelentett éles váltást, mivel emellett sem hagytam ott a fanfictionök világát. Ez egy folyamat volt, viszont a gyerekregény lett az első, amiről azt gondoltam, kiadható lenne. Először ezzel is csupán különféle pályázatokon vettem részt, amelyeken jó véleményeket kapott, majd később küldtem el néhány kiadónak. Volt, amelyik ki is szerette volna adni, azonban akkor nem volt rá keretük, ezért nem jelent meg. Ezután el is engedtem ezt a dolgot. Több év múlva felbukkant a kiadó, hogy most már ki tudnák adni. Vicces, hogy ez abban az évben történt, amikor a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás pályázatát megnyertem egy másik regényemmel, a Szívből, színből igazánnal. Így egy évben jelent meg a kettő. 2014-ben a Könyvhétre jelent meg a Nalávia titka, és decemberben a Szívből, színből igazán, pedig a két kézirat megírása között évek teltek el.

A két kiadónak ez nem jelentett problémát?

Az egyes kiadóktól függ, hogy ez probléma-e. Például a mesekönyveseknél azt látom, hogy teljesen bevett dolog, ha különböző helyeken jelennek meg a szerzők. A Könyvmolyképző, miután kiadja egy könyvünket, automatikusan a szerzői közé sorol, hiszen rengeteg energiát fektet a pályázatba, majd később a könyvek szerkesztésével a szerzők segítésébe is. Nyilván ettől még vannak váltások. Volt, aki a Könyvmolyképzőt is otthagyta. Ez egyébként egy normális folyamat, mert ez egy piacgazdaság, és sok szerző úgy véli, másféle lehetőségei lehetnek, vagy az újabb könyve egy másik kiadó a profiljába jobban illik, ez sok mindentől függ. Például nem tudom, mi történne, ha a Nalávia titkának megírnám a folytatását. Az lenne a logikus, ha ugyanott jelenne meg, ahol az első része, viszont most egy szóbeli egyezmény a Könyvmolyképző Kiadóhoz köt. De annak ellenére, hogy gondolkozom a folytatáson, nem ez élvez most prioritást az életemben, szóval nem feltétlenül aktuális ez a kérdés.

Honnan szerzel inspirációt?

Alapvetően az a lényeg, hogy foglalkoztasson egy történet. Ha ez nincs így, nem fogom megírni. Vannak jegyzeteim, amikről azt gondoltam, lehetne belőlük regény, de végül mégsem foglalkoztattak annyira, hogy alkossak belőlük valamit. Persze ettől még lehet, hogy később fog érdekelni. Engem mindig az motivál, ha egy szöveg meg akar születni. Ez egy furcsa érzés, ami ott van erősen bennem, és amikor leülök írni, ömlenek szavak, mintha megnyitnék egy csapot. Így nem kell külön azzal foglalkoznom, hogy inspirációt keressek. Persze vannak elakadások, de olyankor jót tesz, ha pihentetem egy kis ideig, majd visszaolvasom, ezzel általában újra megtalálom a hangot.

A Nalávia titkában megjelenő regénybeli világot teljesen te alkottad. Mennyire volt ez nehéz feladat számodra? Könnyebbnek találtad, mint például a Harry Potter-fanfiction megírását?

Szerintem világot teremteni nagyon nagy feladat. Amikor Naláviát csináltam, ez nem egy tudatos folyamat volt. Valószínűleg emiatt maradtak benne kisebb rések, amiket a szerkesztés során toldozgatni-foldozgatni kellett. Most már ennyi ismerettel tudom, mekkora munka egy világ felépítése. Nagyon sok kérdést kell körüljárni hozzá. Igazából akkor jó egy kitalált világ, hogyha mindenre tudja az ember a választ. Amikor fanfictionöket írunk, két verzió van: vagy mindenre tudod, mert annyira ismered azt a világot, amiről írsz, és mert az eredeti író annyira kitalálta, vagy pedig amire nem tudod a választ, saját elméleteket gyártasz. Mindenesetre ez egy fokozatos dolog volt. A fanfiction abban segített, hogy egy folyamatos dramaturgiai ívet létre tudjak hozni meglévő karakterekkel, majd a létező világban saját szereplőket alkossak, és megtanuljam abban mozgatni őket. A következő lépés volt a háttérvilág kitalálása, amit egyébként ugyanúgy meg kell tenni egy itt és most játszódó történetnél, hiszen muszáj végiggondolni, hogy a modern mobiltelefonok korában mikor küldesz sms-t, és mikor beszélgetsz viberen vagy skype-on. Tehát ugyanúgy fel kell építeni, kitalálni nagyon sok mindent. 

Felnőtteknek, vagy gyerekeknek szeretsz inkább írni?

Nem választom szét. A történet eredményezi a műfajt, és eldönti, hogy gyerekeknek, vagy felnőtteknek szól inkább. Ebből a szempontból nekem Szabó Magda a példaképem, aki tényleg írt kifejezetten gyerekeknek, kamaszoknak és felnőtteknek is könyveket, és nagyon jól működik mindegyik. Ha azt látom, hogy van egy erős sztori, tudom, az működni fog.

Hogyan alkotod meg a karaktereidet? Mennyire nehéz belehelyezkedned a szereplők életébe?

Nekem nem annyira. Általában az életben is megpróbálom megérteni mindenféle szituációban, hogy más miért úgy reagál, ahogy, vagy épp hogyan érezheti magát. Ez segíthet az írásban is, amikor ütköztetni kell véleményeket, különböző karaktereket kitalálni és felépíteni. Ilyenkor előveszem egyrészt az információkat, amiket hallottam másoktól, és az érzéseiket, gondolataikat, melyekről meséltek. Persze nem feleltethetőek meg a karaktereim a barátaimnak, de elképzelhető, hogy az egyik gondolata, vagy része az adott szereplőnek viszont igen, vagyis felismerhető lehet, amit ő egyszer megélt, és elmesélt nekem.

Úgy gondolod, hogy egy jó írónak bele kell tudnia helyezkednie bármilyen szituációba?

Az a fontos, hogy az ember a karaktereit ismerje. A karakterépítésben mindent végig kell gondolni – motivációk, honnan jön a szereplő, hová tart. Ennek egy része soha nem fog megjelenni a szövegben, de az írónak tudnia kell, hogy mi áll a szereplő reakciói mögött. Ha ez megvan, jól lehet működtetni.

Ezen kívül véleményed szerint mi kell még ahhoz, hogy valaki jó író lehessen?

Sok írástechnikai szabály van, ami hasznos, és jó, ha az ember ismeri ezeket, de szerintem alapvetően az kell hozzá, hogy az írót érdekelje, amit ír. Nagyon profik tudnak írni arról, amit mondjuk a kiadó felvet témaként, azonban kérdés, hogyha nincs benne az érdeklődése, a szíve és a lelke, akkor mennyire tudja bevonni az olvasókat, vagy mennyire lesz erős a szövege. A legfontosabb, hogy olyat írjon az ember, amit ő maga is akar olvasni, érdekli, el tud benne veszni. Ezen felül nagyon sokat kell olvasni mindenféle műfajban, hogy szélesebb legyen a szókincs, valamint ha sokat írunk, erősen fogunk fejlődni. Nekem ez segített, és egyre tudatosabb is lettem. Például azt, hogyan írom le a környezetet, vagy adok át a segítségével egy hangulatot, a Könyvmolyképző Kiadó leíró kurzusán sajátítottam el, és az ott kapott visszajelzések is sokat segítettek az írásmódom fejlesztésében.

(Bedécs Angelika)

Megosztva

Hiába keresi a költő a szegényeket, hiába.
Nincsenek otthon a régi bérházakban, nem keresnek munkát,
nem vadásznak akciókra a CBA-ban, nem panaszkodnak
pénzre vagy fogorvosra. Már máshol vannak otthon: valódi
vagy hamis profillal, habos virágágyakban, válogatott
Lilik, Lilianák Júliák, kitalált unokák és szerelmek közt,
szerteszét osztódva. Elrekesztve egy álomsarokban,
örökfrissen, mesebeli barátokkal, már a reménytelenségtől
is megfosztva. Frank, Steve, Judy vagy a Szerelem Hercege.

De ha elfogy a cigi, menni kell. Aggódni, beszélni,
kinyitni az ajtót, leereszkedni. Minek? Csak egymáshoz pállik
a Nagyvárad téren a sok alávaló, izzadt szerencsétlen –
a rengeteg rokon, szomszéd, akiket álnéven ismertél meg.
Frank kezét nyújtja Lilianának.
……………….
A szivárványt figyeld a Haller utca felett!
 ————–
images

Lehetséges-e a trubadúrdalok fordítása?

(Rajnavölgyi Géza a Magyar Műfordítók Egyesülete (MEGY)
VII. szakmai hétvégéjén megtartott előadása)

Az antikvitás kora után – ezúttal már a latinból kialakult egyik új népnyelven – a trubadúrköltészet adott új lendületet az európai lírának. És búvópatakként benne él a mi költészetünkben is. Mert ha azt olvassuk, hogy

         „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…”

vagy kicsit közelebbről:

                „Az éjjel hazafelé mentem,
                éreztem, bársony nesz inog…”

akkor ezekben a kezdősorokban a trubadúroknak az a leleménye kel új életre, amely szerint rendkívül hatásosan lehet megnyitni egy verset valamilyen természeti képpel.
Pedig Petőfi biztosan, József Attila meg valószínűleg sohasem olvasott trubadúrverseket.
Aquitániai Vilmos, Oroszlánszívű Richárd, Bertrand de Born és Peire Vidal egy-egy dala elsőként Illyés antológiájában (A francia irodalom kincsesháza, 1942) jelent meg magyarul. A Nyugat nagy műfordítói nem foglalkoztak ezekkel a régi költőkkel, holott egyébként nem idegenkedtek az exotikumtól, számos verset közvetítettek a japán, a kínai vagy akár a középkori latin lírából, a német Minnesangból.
Miért?
Csak gyanakodni tudunk az ismeretlen, rég kihalt irodalmi nyelvre, amelyet ezek a 12.-13. századi költők használtak. A latin okszitánnak vagy helytelenül provanszálnak nevezett származékát, amely a Loire folyó és a Pireneusok közötti területen fejlődött ki, éppen a trubadúrok fejlesztették árnyalt gondolatok kifejezésére alkalmas hajlékony, csiszolt nyelvvé. Majd amikor az 1200-as évek elején a katharok ellen indított keresztes hadjáratot kihasználva a francia királyok egyre inkább kiterjesztették hatalmukat ezekre a déli vidékekre, és tönkretették a költészetpártoló helyi arisztokráciát, a kor legfejlettebb irodalmi nyelve fokozatosan visszasüllyedt a dialektusok szintjére. Ezt a folyamatot pedig a 19. század második felében megindított nyelvi újjászületési mozgalom sem tudta visszafordítani.
És visszatérve megint csak a nyelvre, ezek a trubadúrok versenyeztek egymással és önmagukkal, hogy azt az akkoriban bizonyára nagyon újszerű, de mára már bizony ódivatúnak és leegyszerűsítettnek tűnő érzelemvilágot minél finomabban, szofisztikáltabban fejezzék ki, minél több „csalafintaságot” vigyenek be verseikbe. Csalafintaságot a vers megformálásban, a szavak, kifejezések megválasztásában, szójátékok és rejtett utalások variálásában, a „mívesség” túlzásaiban.
Mert mit is kezdjen a fordító például Jaufré Rudelnek ezzel a versindításával:

Pro ai del chan essenhadors
Entorn mi et ensenhairitz:
Pratzm e vergiersm, albresm e florsf,
Voutasf d’auzelhs e laysm e critzm  .             

Van itt elég sok énektanár
körülöttem, és énektanárnő:
rétek és kertek, fák és virágok,
madarak csicsergése, dala és kiáltása.

Mit kezdjen ezzel a versindítással, ha olyan nyelvre fordít, ahol a főneveknek nincsen nyelvtani neme. Nem elegáns megoldás, de az akadályt csak kikerülni lehet:

Dalra tanít mind valahány,
mi körülöttem dalra kél,
bokor, virág s madár a fán,
trilla s csicsergés így beszél.

Vagy nézzük ugyanennek a trubadúrnak ezt a két sorát:

Quar lai ai joi meravelhos,
Per qu’ieu la jau jauzitz jauzen.

A szó szerinti értelmet nézve, ez körülbelül azt jelenti, hogy „hiszen akkor csodás boldogságban élek, mert élvezet közben élvezetet adok neki, az élvezőnek”. De ami az eredetiben játékos költészet, a szerelmi öröm megragadóan tömör, megkapó, félre nem érthető érzékeltetése, az így lefordítva (kivesézve) élvezhetetlen magyarázkodás.
Már az első sorban a joi is lefordíthatatlan. Ez a szó, a francia joie és az olasz gioia hímnemű párja a mai nyelvekben már nem létezik. A nyelvészek természetesen utánanéztek, megfejtették a kérdést, alaposan és hosszan értelmezték a kifejezést, amely eszerint a szerelem extatikus megélését jelentené az érzelem szintjén. Szabics Imre professzor A trubadúrok költészete (Balassi Kiadó, 1995) című könyvében részletesen ismerteti ezeket a magyarázatokat. De a fordító nem sokat tud kezdeni a fejtegetésekkel. Neki egyetlen szó – akár egytagú, mint az eredetiben! – tökéletesen elegendő volna… Azután jön a második sorban a hármas figura etymologica, amellyel a modern franciák sem tudnak zöldágra vergődni, nem tudják beszorítani a mai grammatika kalodájába.
Szegényes, színtelen megoldás erre a két sorra, hogy

örvendezem e nagy csodán,
hol élvet adva élvezek,

amelyben ráadásul az élv meglehetősen bajzajózsefes hangulatúvá teszi a verset.
(Jaufré Rudelről lévén szó, meg kell viszont említeni, hogy híres dala a távoli szerelemről sokáig arra a félreértésre adott okot, hogy ő – és általában a trubadúrok – az ún. plátói szerelmet énekelték meg. Ha más nem, ez a szójáték ékesen cáfolja a feltételezést.)
A két példa talán eléggé érzékelteti, miért tarthattak a nagy nyugatosok ezektől a költeményektől. Az Illyés-antológia négy trubadúrverse után csak az 1962-es Francia költők antológiája hoz bővebb szemelvényeket ebből a lírából. Majd a kilencvenes, kétezres évek nagy versgyűjteményei mellett két műfordító, Képes Júlia és Báthori Csaba is vállalkozott arra, hogy önálló kötetben jelentesse meg trubadúr-fordításait. A magam kísérletei Aquitániai Vilmos, Jaufré Rudel és Marcabru magyar közvetítésére a Nagyvilág két utolsó évfolyamában jelentek meg.
A trubadúrversek dalszövegek – szerzőik együtt költötték a szöveget és a dallamot. Ezt nemcsak a számos fennmaradt dallam-lejegyzés tanúsítja, hanem maguk a trubadúrok vallják büszkén, hogy „szabályos rend a versidom, / szép szófüzér, / és tetszetős a dallamom, / ahogy zenél.”
Ma is van ilyen – gondoljunk a raperekre.
A trubadúrdalok tehát orálisan terjedtek, és keletkezésük után csupán mintegy száz évvel kezdték daloskönyvekbe gyűjteni a több mint másfél ezernyi költeményt. Ezeknek a gyűjteményeknek az összeállítói hagyományokon, mendemondákon alapuló életrajzokkal (vida) vezették be az egyes trubadúrok dalait, sőt sokszor szükségesnek látták, hogy magyarázatokat, értelmezéseket (razo) fűzzenek ezekhez a már akkor is régi dalokhoz.
Nohát, ha már akkoriban értelmezésre szorultak ezek a versek, mi hogyan érthetjük meg több mint nyolcszáz év távolából? Hogyan érthetjük meg azokat a szövegeket, amelyek egy meglehetősen zárt közösséghez, a korabeli főúri udvarok közönségéhez szóltak, és az abban a közegben kialakult érzelmi és viselkedési kultúrát közvetítik?
Vizsgáljuk meg ebből a szempontból az egyik legismertebb trubadúr-költeményt, Bernart de Ventadorn ún. pacsirtadalát. Weöres Sándor fordítása utolérhetetlen bravúrral adja vissza az első versszak lendületét, a madárka felröppenését és lehanyatlását, melyet azután a költő melankolikus vallomása követ. (Kiváló példa ez egyébként a trubadúrok kétosztású strófaszerkesztésére is, ahol a tényközlő frons után a reflexív cauda következik.)

Látok pacsirtát, csapdosó
örömmel szárnyal nap fele,
majd önfeledten zuhanó,
mert édes érzést rejt szive;
jaj! míly sóvárgás tör reám
attól, mit látok odafenn,
csoda, hogy vágyam nyomdokán
tüstént nem olvad el szivem.

De vessük össze ezt a versindítást a költő (legalább száz év után rögzített) regényes életrajzának azzal a részletével, amely éppen e költemény keletkezésének feltételezett körülményeiről számol be. Az életrajz szerint Bernart a normandiai udvarban beleszeretett a herceg feleségébe. „Egy napon pedig a lovag, akit a hercegné szeretett, meglátogatta őt, és belépett a hálószobájába. Meglátva ezt, a hölgy fölemelte köpenye szárnyát, és a lovag nyakába borította, ő maga pedig az ágyra hanyatlott. És Bernart mindezt látta, mert a hölgy egyik kisasszonya egy rejtekből megmutatta neki. És erről a tárgyról dalt is szerzett akkor, mely így szól: Látok pacsirtát…”
Ez a szöveg meglehetősen vulgárisan magyarázza a dalt. Mégis, amit mond, az egybevág a vers itt nem idézett további szakaszaival, amelyekben a költő szerelmének viszonzatlanságán kesereg. És összevetve a verset az életrajzzal, felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon valóban sóvárgás tört-e Bernartra, vagy pedig inkább irigykedés, ahogyan egyébként Báthori Csaba is fordítja, és ahogyan az eredeti szöveg (enveya) is egyértelművé teszi. Mindez természetesen semmit sem von le a Weöres-fordítás sodrásából, a nyitókép visszaadásának szuggesztivitásából. Arra azonban rávilágít, hogy a nyolcszáz éves távolság milyen árnyalati elmozdulásokra vezethet. A sóvárgás persze nyilvánvalóan szebb érzés az irigykedésnél, és jobban illene a trubadúr emelkedettnek feltételezett lelkivilágához. Ám ő nyilván nem ilyen fennkölt érzületű, őt bántja a kizártság a szerelemből.
Bizony nem könnyű ezeknek a régi szövegeknek a kifürdetése. Vigyázhatunk rá, nehogy tisztábban kerüljenek ki a fürdőből, mint ahogyan költőjük elgondolta. És vajon el tudjuk-e mindig találni, hogyan gondolta?
Lehetséges a trubadúrdalok fordítása nyolcszáz év után?
Nem mindig. Ezt már most is láthatjuk. De vajon emiatt hagyhatjuk-e ismeretlenségben azokat az értékeket, amelyekből néhányat némileg már az itt felvillantott példák is sejtetnek?
Nyilvánvalóan nem.
Azt mondtuk, hogy a trubadúrlíra egy meglehetősen zárt közösséghez szólt. Igen, de mégiscsak közösségi jellegű költészet. Nemcsak akkor, amikor – mint például Marcabru esetében – nem szerelmi, hanem nyíltan társadalmi, morális kérdéseket tárgyal. Sőt még akkor is, amikor a költő csupán a saját szerelmi gyötrődésein kesereg, hangot ad egy új érzelmi kultúrának, amely ebben az egyelőre még zárt, arisztokratikus közegben bontakozik ki.
És közösségi költészet azért is, mert a trubadúrok – térben és időben – nagy hálózatot alkottak túl is terjeszkedve az okszitán nyelvterületen az északi francia, sőt angol tájak felé, Itália és Ibéria tájai felé. Időben pedig majdnem két évszázadot fogtak át. És ismerték, sokszor visszhangozták egymás dalait.
„Szeretem, ha a pacsirta / a levegőbe röppen, honnét fénysugár jön, / s felszáll, míg csak nem kíván leszállni / a szélben rezgő lombozatra…” – olvassuk Peire d’Alvernhe egyik versében, aki Bernart de Ventadorn kortársa volt. Mi ez, ha nem a „pacsirtadal” visszhangja?
Korábban azt mondták erre, hogy a középkorban még nem ismerték a szellemi tulajdon fogalmát. Holott ha a trubadúrokat olvassuk, azt kell látnunk, hogy nagyon is öntudatos költők:

„Szépek e versem sorai,
benne minden helyénvaló,
s ha lesz helyettem daloló,
ne bírjon rajta rontani!”

– fejezi be egyik dalát Jaufré Rudel.
Inkább talán arról van szó, amit ma intertextualitásnak nevezünk, és azt hisszük róla, hogy ez valami posztmodern találmány.
Talán éppen a trubadúrok egymás közötti versengése az oka, hogy költészetükben nem alakult ki általánosan használt kötött versforma. Olyan, mint amilyent a szicíliaiak alakítottak ki a szonett formájában. (Frank István „Le répertoire métrique de la poésie des troubadours” [Saarbrücken, 1953] című munkájában a több mint másfél ezer dalnál mintegy ezer különböző versformát állapít meg.) Az egyetlen kivétel a sestina, de ezt is csupán egyetlen trubadúr egyetlen dalában alkalmazta, és egyik modern kommentátora szerint ő is csak tréfaképpen. Viszont Dante, Petrarca és a reneszánsz költők komolyan vették, és ha nem is gyakran, de használták.
Arnaut Daniel, ez az egyetlen trubadúr, aki az Isteni Színjáték purgatóriumában mint az anyanyelv legjobb kovácsa (miglior fabbro del parlar materno) jelenik meg.
A sestina pedig hat hatsoros strófából és egy háromsoros záradékból áll. Arnautnál már a rímek megválasztása is sajátos:

intra – ongla – arma – verga – oncle – cambra
belépek – köröm – lélek – vessző – nagybácsi – hálószoba

És a rímek nem a strófán belül, hanem – meghatározott permutációt követve – a strófák között csengenek össze (ezt Horváth János átfonódó rímnek nevezi):

az 1. sorba az előző strófa 6. ríme,
a 2. sorba az előző strófa 1. ríme,
a 3. sorba az előző strófa 5. ríme,
a 4. sorba az előző strófa 2. ríme,
az 5. sorba az előző strófa 4. ríme,
a 6. sorba az előző strófa 3. ríme kerül,

tehát:

1. strófa ABCDEF
2. strófa FAEBDC
3. strófa  CFDABE
4. strófa ECBFAD
5. strófa DEACFB
6. strófa BDFECA
záradék               bE-dC-fA

Ez bizony akrobatikus játékra szorítja a költőt, és a fordítót még inkább. Ennek ellenére a sestinának három magyar fordítása is van, elolvashatóak a Tavaszidő édességében és Báthori Csaba kötetében.
De Arnaut zsenialitásának köszönhetően még ez az akrobatikus játék is meghökkentő poénra vezet a záradék végén:

Arnaut tramet son chantar d’ongl’e d’oncle
a Grant Desiei, qui de sa verj’a l’arma,
son cledisat qu’apres dins cambra intra.

Arnaut küldi ezt az ő körmös-bátyás dalát
Vágya-Nagy-Tárgyának, aki az ő vesszőjének a lelke,
az ő vályogépítményét, hogy beléphessen annak hálószobájába.         

Mert bizony itt bevallja, hogy ez az egész dal csupán vályogépítmény (cledisat), és ezzel a tákolmánnyal csupán az a célja, hogy megnyissa előtte a vágyva vágyott hölgy hálószobáját.
És érdemes odafigyelnünk a VI. strófa utolsó soraira is:

…e non am tan paren, fraire ni oncle, 
qu’en Paradis n’aura doble joi m’arma,
si ja nulhs hom per ben amar lai intra. 

nem szerethetem úgy szülőmet, fivéremet, bácsikámat,
hogy a Paradicsomban lelkem ne nyerjen dupla boldogságot,
ha ugyan bárki, aki jól (szívből) szeret, beléphet oda.

Lám, a trubadúr, az igaz szerelem énekese ebben az utolsó sorban elbizonytalanodik, hogy vajon van-e helye neki a Paradicsomban.

Dante pedig, aki ismerte a sestinát, sőt Al poco giorno… kezdetű versében követte (némi könnyítéssel) annak versformáját, nyilvánvalóan Arnaut kételyére válaszol több mint száz évvel később, amikor a Purgatóriumba, a Paradicsom előszobájába helyezi nagyra becsült elődjét.  A toszkán költő így kapcsolódik be a trubadúrok között megindult intertextuális párbeszédbe.
A sestinát később elfelejtették. A 19. században Swinburne élesztette újra, majd később olyan költők, mint Ezra Pound, Raymond Queneau, vagy a litván Tomas Venclova. És nem utolsó sorban az említett Dante-vers fordítója, Weöres Sándor, aki saját költeményében (A szegény kis üdülőgondnok panaszai) ráérzett még a tréfára is, amit a versforma indukál.
A sor pedig folytatódik a kortársakkal, Mesterházi Mónikával, Schein Gáborral és talán másokkal is. A búvópatak megint felszínre tör.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info