A halál egy, a nyugalomért folytatott élő blitzkrieg lehet. Hozzátapasztom a fülem az ajtóhoz. A szomszéd lakásból nem hallok zajt. Ritkán van itthon, ha mégis, akkor alszik vagy kurvázik. Dolgozni és inni jár. Németország. A magány hazája. Úgy tűnik, nem csak nekem. Jólesik az egyedüllét. Ennek a garzonlakásnak az ablakából pont olyan az ősz, mint amilyen. Lecsontosodott fák. Avar csak ott, ahol szépen mutat. Kezdődik az élet, az ablakon túl. Erre gondolok, és feljebb húzom magamon a takarót. Nincs hideg. A fűtés optimális. Az étel optimális. Az ital optimális. A munka optimális. Ezért a kevesebbet vagy a többet keresem. Ekkor már tudom, hogy nem maradok sokáig. Amikor a szomszéd lakását takarítom, jólesik lenézni a temetőre. Az ő ablakából arra látni rá. Mégsem tanul belőle. Én igen. Elmozdíthatatlan, örökérvényű kőbe vésett idő. Megnyugtató, annyira, hogy belenyugszom. – A szépség segít. Egyre több sétát teszek a sírok közt és kevesebbet a városban. Bevásárlóközpontba, csak ha nagyon muszáj… Enni, inni kell. Élni kell-

ene. Ezért alszom, amennyit csak lehet. A rokonaimmal ritkán találkozom. Nyirkos őszi árnyéknak érzem magam közöttük. Életrevalóak, dolgosak és a saját anyanyelvükön csak belül sírnak. Már. Még. Bevándorlók, akik kivándoroltak önmagukból. Nem leszek képes rá. Nem leszek képes rá. Ezt mantrázom, majd eloltom a lámpát és bealszom. Mára elég a gondolkodásból, az luxus.

A reggel bőrénél hidegebb az ébredés. A fürdőszoba ablakból a temetőkápolna tornya látszik. Meleg van, mégis didergek. Bőröm alatti érintések, amelyeket jobb volna meg nem történtté tenni. A fák rozsdaszínei megkönnyítik a látást a ködön át. Buszba be, buszból ki. A robotról nem lehet írni. Nincs története. Önmagáért van. Ahogy a robotoló ember is. Vannak érzelmei, de nem érti, mert nem elemzi azokat. Hazafelé, buszból buszba. Leves a szoros gyomorba, hogy jusson valami melegség. Túl az optimálison, a forró vagy a jégízű hazatérés gondolata. Ízlelem.

Álmomban fekszem egy ismeretlen ágyon és az álombéli álmomban tudom, hogy előtte veled keféltem. Soha többé nem leszek önmagam. Már mindig ilyen eltorzult alakja lesz a homlokomnak. Ébredés utáni ráébredés: nem csak a szívem, a koponyám, az agyam is uralod. Vajon ha elutazom innen, megszabadulok a rémképedtől? Van menekülés a képzeletünk megvalósulása elől?

Másnap újrajátszás. És napokon át. Közhely vagy. Ez a félnémaság is. Kimondom, amit gondolok rólad, de nem neked. Neked nem lehet. Szánalmas, ahogyan időnként felhívsz, hogy elhallgattasd a lelkiismereted. Meg akarsz bizonyosodni róla, hogy ez a szánalmas nőszemély jól van. Ha az igazságra lennél kíváncsi, érdekelne az is, amit nem mondok ki. Büszkeségből vagy bánatomban hallgatom el, hogy szarul érzem magam a bőrömben, a bőröm alatt, hogy az érzelmi szar, amit lenyomtál a torkomon, az juttatott ide. Még ha ez nem is igaz, de jogom volna kimondani, ha volnál bátor meghallgatni. Szóval a szánalom kölcsönös. A bátorság hiányzik. Esetemben nem. Megfutamodás volt idejönni. Bátorságra vall, ha hazamegyek.

,,Nevető ember” lettem. Bohócképem végleges. Emberré a bizalom tesz, amellyel feléd fordulnak az emberek. Az is elég, ha csak elhitetik veled, de ami ritka, az a barát(h)arcú, önzetlen bizalom megtapasztalása. Ez hívott haza.

Egy ideig még ettem a keserű levest, szívtam a hideg levegőt, amely az ottani emberekből áradt felém. Belülről hallgattam az otthoni hangokat és felböffentek ízek is.

– Micsoda különbözőségek – gondoltam. Ez akár (sz)ép is lehetne, ha egy ,,rendelt” időben és helyen történik. Értelmesen. A menekülésnek semmi köze az értelemhez. Az érzelmekhez van köze. A parthoz, amit elértünk. Sem előtte, sem utána nem merítkeztünk meg a vízben, amely körülvett minket. Ez a baj. Nem mártóztunk meg együtt, csak az örömben, de nem a bajban. Mi közünk van egymáshoz? Látszólag semmi. Már nem csak látszólag semmi. Ezt akkor még nem tudtam. Dolgoztam. Azon, hogy minden testi erőm feleméssze a bánat. Még vágytam rád, de már magamra is.

Tetten érni az idő múlását, abban a vonatkozásban, ahogy elfelejtünk valakit. Napról napra hagyja el az emléked a lelkem. Az apró jellemzőid. Ahogy mozdulsz, ahogy megnyilvánulsz. Ez a könnyekig meghat, de nem fáj már. Inkább csak megrémít, hogy így el lehet fogyni a másikból. Kétségbeesetten kutatni emlékek után, (k)épek után magunkban érte. Magunkért benne.

,,Éva, hol vagy?” Otthon vagyok, mondja a tékozló leány és hazaballag. Nem fegyverletétel, hanem fegyverfogás lett. Ezt akkor még nem tudtam. Kínlódtam a tudattalanságtól. A bizalom hiányától. És akkor hazaértem. Belül. El sem indult még az a busz, amire nem is én váltottam jegyet, de már tudtam, hogy mit nem akarok. Nem akarok elveszni. Hogy keresniük kelljen, mint valakit, akinek nincs otthona, meg háza tája. Haza-

mentem. Körém gyűltek a fák. Az emberek még nem. Ők tartottak tőlem. Ismeretlen szerzet a földi, aki megy-jön. Jöttment számba menő. Ha elég kitartó vagy, elkezdenek emlékezni rád. A tetteidre, a jelen-létedre és újra számolnak veled a jövőre nézve is. Tehát van jövőd. Szükség van rád, felismernek. Ez elismerés, de arra vágysz a legkevésbé, most, amikor újraépíted magadban a házat. Amely megvéd majd az illetéktelen behatolóktól. Jó önvédelem és közbiztonság. Szerelem és háború nélkül nincs. Amikor mindkettő véget ér, akkor jön el a szabadság. Mindig vonzottak az üres utcák. Régi fák, a rügyek terjedelme. Tavaszi könnyedség vagyok és csupa megbocsátás. A közömbösség jele, ahogy lefejtem az idő szövetéről az emléked. Őszbe fordulok, télbe érkezem. Felfűt az otthon heve, amellyel befogad, vissza. Alakoskodások nedves-kedves arcába fulladnék, ha nem lenne otthonom. Rám csukja az ajtót, elernyeszti az izmaim, beszél hozzám és (besz)éltet, anélkül, hogy félnék, hogy kibeszél engem. Az embernek több társa, barátja lehet, de csak egy otthona. Különben társ- és barátügyben is finnyás vagyok. Válogatós, aztán a választotthoz ijesztően ragaszkodó. A maguknak val(l)ók már csak ilyenek. Tudom jól, hogy végül nem marad más, csak valami csapadék, amely elmossa majd az értelmetlen harcot és megbékél a fénnyel.

,,A farkas védi a falkát. A falka védi a farkast.”

Gyerekkoromban volt egy papírbabám. Tetőtől talpig rózsaszínű meg rózsaszívű, legalábbis annak képzeltem. Beleszédültem a gyönyörűségbe, ahogy egy-egy ruhácskát rávontam a hajlékony papírtestre. Olykor egy-egy barna vagy krémszín   árnyalat furakodott a képbe. Teljes volt az egyedül- lét. Sosem voltam magányos.

Vagy mindig az voltam a szemlélők számára. Számomra pedig a szemlélők azok. Ne nézzetek rám! Ne érjetek hozzám! Az ilyen alakokból lesz a falka legelhivatottabb védelmezője. Mert nem számításból, önzésből, a magánytól való félelmükben cselekednek, hanem valóban őszintén törődni, védeni és összetartani akarják maguk körül a világot. Nem csak maguknak. Nem csak magukért. Leírva mindez patetikusnak hathat, mint ahogy az őszinteség is lejárt fogalom. Magam sem mindig hiszem, hogy kivitelezhető, de ebben a kontextusban biztosan maradt még hitele. Érzem a bőrömön, a bőröm alatt. Több mint szerelem. Életösztön. Nem csak a sajátom, másoké is bennem.

Emelkedettségben hasonló ez ahhoz, amikor választhatsz, hogy lehajítanak a szikláról vagy magad ugrasz neki a mélységnek. Meg sem fordul a fejedben, hogy van választásod, ugrasz, önként és dalolva. Azután minden ugrás után újjászületsz, visszamászol és megint és megint. Hogy mit tesz az, akit senki sem hajigál és maga pedig bátortalan a nekirugaszkodáshoz? Hát tesz-vesz a szikla tövében. Múlatja az időt, míg bele nem pusztul a várakozásba. Egyfolytában arra vár, hogy történjen valami.

Állandóan türelmetlen vagyok és cselekszem. Kislány koromban apámmal szánkózom a friss havon. Összepisilem magam a gyönyörűségtől. Élénk kép, amelyért érdemes volt megszületni, érdemes képeket festeni vagy szóképeket alkotni. Az ilyenekből valóság marad. Felgörgetve mint hógolyót, lavinává. Nem engedem egészen közel, mert magával sodor. Megépítem és nézem az útját. Hosszabban tart(hat), mint az élet.

(Illusztráció: sa)

Malvin az első dében

Ha be kell menni hát be kell. Malvin belépett az osztályterem ajtaján és megrémült gyerekszemekbe ütközött, amiket nem értett. Tele voltak kétségbeeséssel, kérdésekkel, és az anyjuk hiányától átáztatott könnyekkel. Leült hátra, az ablak felőli padsorba, a padnak az ablakhoz közeli oldalára. A jövőre gondolt – arra, hogyha itt fog ülni talán látni fogja innen is a padokat, amik az iskola udvarán vannak és talán így, hogy a harmadik emeletről nézi, megláthatja azokat, akik rajtuk ülnek.
Malvinka anyukája nem sietett. Pedig Malvin mindig úgy képzelte el az első tanítási nap reggelét, hogy csupa sietős mozdulat sorozata lesz. Odaég a pirítós, kifut a tej, beletörik a kulcs a zárba, a lépcsőn lefelé kitöri a nyakát és soha, de soha nem fog eljutni az első débe. Csalódott volt – bár pontosan nem tudta, hogy ezt az érzést nevezik így. Nem azért, mert nem tört ki a nyaka. Csak számított az anyukája részéről valami különleges viselkedésre, vagy eltérőre a mindennapitól. De nem így történ és végül is elindultak az iskola felé. Malvin bár azt mondta az anyukájának, hogy nem kell, de ő mégis elkísérte egészen a bejáratig. Csendben lépkedtek egymás mellett körülbelül olyan 500 métert, mert ilyen távolságon belül helyezkedett el az iskola. Malvin mindig is ide szeretett volna járni. Az évek alatt sok mindent látott a délutáni sétája idején. Például látta, a két portást, akik mindig 15:34-kor váltották egymást. Az egyik portás egy sovány, beesett képű férfi volt, aki mindig kék anorákot húzott, ha elkezdődött a műszakja. A másik portás is hasonló alkatú férfi, azzal a különbséggel, hogy kicsit oválisabb az arca és az mindig piros volt. Malvin azt hitte eleinte – télen -, hogy hideg miatt. De nyáron is ilyen volt és tavasszal meg ősszel is. Az ősz kevésbé volt számára gyanús, mint a nyár. És a nyarat nem csak ez tette furcsává a portásokkal kapcsolatban. Azt se tartotta Malvin helyénvalónak, hogy a portások nyáron bejárnak az iskolába és dolgoznak, ügyelnek az ajtóra. Ugyan ki mehetne rajta ki vagy éppen be?
Szóval Malvin ismerte már a portásokat. Tudta azt is, hogy milyen tanárok járnak be az iskolába. De ezek közül csak egyet jegyzett meg magának, aki az osztályfőnöke lett. Egy férfi volt. Malvint mindig is izgalommal töltötte el egy férfi jelenléte. Nem sokszor jutott ki neki ebből, de most arra gondolt, hogy micsoda izgalommal teli évei lesznek az iskolában. Az osztályfőnöke igazi vezéralkat volt – gondolta. Kellőképp magas volt ahhoz, hogy felnézzen rá az ember, de csak annyira, hogy érezze, mennyire irgalmas, amikor lehajolt hozzá.
Becsengettek.
Malvin mellé még az utolsó pillanatban bepattant egy kisfiú. Semmi különöset nem látott benne. Se a könnycseppeket a szemében, se a hiányt a válaszok után. Nem volt benne miért, és mert sem. Nem volt benne semmi. Majd a csengő után csend lett, pedig egy tanár sem volt még bent a teremben. Valahogy zsigerből érzi ilyenkor már a gyermek is, hogy igazodni kell, fegyelemnek kell lennie, be kell olvadni a rendszerbe és ezt úgy tudod csak elérni, ha alkalmazkodsz az általuk (kik által?) felállított, lefektetett szabályokhoz.
Malvin padtársa elkezdett csuklani. Ez érdekes volt számára ugyanis ő még soha senkit sem hallott és nem is látott csuklani. A kisfiún feszült a garbója és Malvin pontosan látta, ahogy a mellkasánál minden egyes csukláskor a kisfiúnak besüllyed a teste. Meg is ijedt, mikor már harmadjára is ez történt. Nem tudta azt, hogy ez ilyen hosszú folyamat, vagy ennyiszer megismétlődhet. Szerette volna megkérdezni, hogy nem fáj-e vagy, hogy miért engedi? Nem tudta, hogy milyen érzés lehetett, ezért alig bírta visszafogni magát. De legfőképp az izgatta, hogy hogyan lehet ezt csinálni. Malvin nem bírta tovább.
– Nem fáj?
– Mi?
– Hát az a mozgás a mellkasodon. – nem tudta, hogy csuklásnak hívják.
– Nem. Miért fájna?
– Mert mozog a tested felülete, ráadásul még ugrálsz is és hangot adsz ki a szádon. Ha nekem valami fájt, mert például elestem séta közben, akkor egyből felugrottam és a számon adtam ki hangot.
– Ez érdekes. De nem, nem fáj. Te hogy hogy nem tudod, hogy ez milyen?
– Mi milyen?
– Hát a csuklás.
– Csuklás?
– Csuklás, amiről kérdezel. Ezt így hívják.
Malvin teljesen ledöbbent. Hogy nevezhetnek valamit csuklásnak? Honnan jöhet ez a név… Egyetlen dolog, amit Malvin ismert, és bármi köze is volt a csukláshoz, az a csukló volt. De… csuklós busz, csukló… semmi más nem volt számára csukló, csuklós, vagy csuklás.
– Nem is helyes így!
– Micsoda? – kérdezte a kisfiú értetlenül.
– Hát hogy csuklás. Úgy lenne jó, hogy csuklós.
– Nem értem.
És Malvin se értette. Így ültek egymás mellett az első nap az iskolában.
Többet aznap Malvin nem beszélt. Hazafelé, mikor sétált teljesen meg volt döbbenve azon, hogy már első nap mennyi minden új dolgot tanult, tudott meg az iskolában. Mi lesz holnap? Vagy holnapután? – Tudom. Szerda… – gondolta. De azon kívül? Malvin attól tartott, hogy nem fér majd a fejébe bele minden, amit meg kell tanulnia. Furcsa érzés kezdte el őt hatalmába keríteni. Szorongatta a torkát, a mellkasát, és mintha a kezei is nehezebben nyúltak volna a kilincsre.
Haza ért, de nem várta senki. Édesanyja a cipőfűzőgyárban volt, dolgozott.
Malvin úgy érezte hirtelen, hogy felnőtt. Minden megszűnt, ami eddig volt. Gondolkozott magában: Hova lettek a csúcsidőben történő fürdések? A délutáni séták? Vajon ma kik ültek a padok tetején? Lehet, hogy ma fellépett egy kiskutya a talpával az aszfaltra? Lehet, hogy lekésett erről? Meg mindenről? És mit szól mindehhez az alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre van?
Malvin nagyon elkeseredett. Ezért elhatározta, hogy amennyire csak lehet, megpróbálja az egyáltalán nem unalmas életének elemeit becsempészni az iskola falai közé. Arra gondolt, hogy talán az a Csuklás Fiú segíthet is neki ebben. Tetszett neki ez a fiú. Sokat nézte az iskolában. Szépnek tartotta a garbóját, ami olyan feszes volt rajta és tetszett neki, hogy csak a kisujján van lerágva a körme. Kicsit irigykedett a szép tolltartójára is; cipzáros volt. Malvinnak egy fából készült kis dobozka szolgált tolltartóként, aminek a tetejét le lehetett húzni, mint amikor kihúzza a ruhás fiókját.
Érdekesnek találta azért az iskolát. Tulajdonképpen úgy érzete, hogy szinte otthon van. Mert a szünetekben, amikor azt mondta a tanár, hogy ki lehet menni, Malvin kiment, és megkereste a kerítésnél azt a pontot, ahol látja az ablakát. Ez megnyugtatta őt. Órán pedig – mivel gondolt a jövőre – tudta nézni a padokat. De sajnos nem látta innen sem, hogy kik ülnek rajta. Szerette volna megosztani a Csuklás Fiúval, azonban úgy érezte, hogy eleget beszél már aznap.
Csendben volt. Édesanyja csak későn ért haza és ekkor Malvin inkább már alvást színlelt. Nem azért, mert mesélnie kellett volna aznapjáról, hanem mert ő szerette volna elmondani, hogy milyen volt neki az első dében, de tudta, hogy az édesanyja csak betenne egy mosást a gépbe és őt ott hagyná a sötétben. Ezért Malvin inkább a hátára feküdt és nézte a felette pörgő cipőfűzőket. Aztán eszébe jutott az osztályfőnöke.

(Illusztráció: bt)