Negyvenes férfi lép be a körúti üzlet ajtaján. Divatos szabású öltönyt és bőrcipőt visel. Fekete haja rövidre nyírva, a divatnak megfelelően. Az akváriumra emlékeztető, kicsi helyiségben egy fiatal nő ül, aki egy nagyobb méretű fóliát formára vág. Rámosolyog a belépő férfire.
    – Jó napot! Okosfóliát szeretnék vásárolni –  szólal meg a férfi.
    – Ismeri a terméket? – kérdezi a nő kedvesen.
    – Már hallottam róla.
    – Remélem csak jót! – nevet a nő. – Szeretne termékismertetőt?
    – Igen, kérek.
    A nő készségesen elkezdi sorolni az okosfólia legfontosabb képességeit.
    – Nem csak okos, intelligens is. Az adott környezethez maximálisan alkalmazkodik. Bárhova feltehető. Elrejt a külvilág elől. – Feláll, és a kirakathoz megy. – Jöjjön, mutatok valamit! – hívja a férfit. – Mi kilátunk, de az utcáról nem látnak be. Mutasson valamit a járókelőknek! Ott, valaki épp befelé néz. No, bátran! Nem látja magát – biztatja.
    A férfi bátortalanul grimaszokat kezd vágni, majd középső ujját felemelve mutogatni kezd. A nő mosolyog és folytatja.
    – Ha akarja, darabokra is vághatja az okosfóliát, aztán újra összerakhatja. Összeforr, akár a seb. Kommunikálni is lehet vele. Szövegeket és képeket képes megjeleníteni. Telefonon keresztül utasítások adhatók neki. Rendkívül tapintatos, a kényes pillanatban láthatatlanná válik.
    – Megveszem! Kérek tíz métert belőle – szakítja félbe a férfi, majd pár perccel később, bőrtáskájában az okosfóliával, távozik az üzletből.

    Egy hónap múlva a negyvenes férfi belép a körúti üzlet ajtaján. Láthatóan nagyon feldúlt és elszánt.
    – Emlékszik rám? – szegezi a kérdést az ott ülő fiatal nőnek. Tenyerével az asztalra támaszkodik, és a nő fölé hajol. – Mert én magára igen. Maga adta el nekem azt az átkozott okosfóliát egy hónappal ezelőtt.
    – Nincs vele megelégedve? – riad meg a nő. – Van rá garancia. Megjavíthatjuk, kicserélhetjük.
    – Eltűnt! – kiáltja a férfi.
    – Kicsoda?
    – A fólia! Eltűnt! Elnyelte a föld! Azt akarom, hogy térítsék meg a káromat! – üvölti a férfi.
    – Ha óhajtja, visszafizetjük az árát – ajánlja óvatosan a nő, közben kissé hátrébb tolja a székét. Mielőbb szabadulni akar a dühös férfitől. Az sem érdekli, hogyan tűnhetett el egy fólia.
    – Nem, hölgyem! Nekem nem a maguk rohadt fóliájának az ára kell, hanem annak a kárnak a megtérítését követelem, amit az okosfólia okozott!
    – Amit a fólia okozott? Hogy okozhatott volna kárt egy fólia? Attól tartok, nem értem a problémáját, uram – válaszolja a nő. Hangján érződik, hogy kezd ingerültté válni.
     – Maga csak ne értetlenkedjen! – ordítja a férfi. – Térítsék meg a káromat!
    A nő feláll, az ajtóhoz megy és kinyitja. Biztonságot ad számára a kinti forgalom.
    – Mondja el, mi történt – biztatja engedékenyebb hangon a férfit.
    A férfi kér egy pohár vizet. A nő hoz neki és magának is. A férfi egy hajtásra kiissza. A nő azonnal teletölti a poharat. A férfi hátradől a székben, vesz egy nagy levegőt, majd nyugodtabb hangon mesélni kezd.
    – Miután hazavittem azt az átkozott okosfóliát, pár napig minden rendben volt. Valóban okos, intelligens és alkalmazkodó volt. Észre sem lehetett venni a jelenlétét. Kérés nélkül is megvédett minket a kíváncsi és tolakodó tekintetek elől. Biztonságban éreztük magunkat mellette. Rendkívül figyelmes és szolgálatkész volt. Túlságosan is!
    A férfi iszik egy korty vizet, majd folytatja.
    – Két hét után észrevettem, hogy nekem nem engedelmeskedik. A telefonon adott utasításaimat nem hajtotta végre. A feleségemét bezzeg igen! Ha a feleségem nem volt otthon, láthatatlanná vált számomra. Velem egyáltalán nem kommunikált. A kérdéseimre nem adott választ, semmilyen szöveget vagy képet nem jelenített meg nekem. A feleségemnek azonban verseket is írt. Szonettet, ódát. A szépségét magasztalta és a világ legkívánatosabb nőjének nevezte. Nem hiszi? – néz gúnyosan az eladóra, aki semmit sem kíván jobban, mint, hogy minél hamarabb tűnjön el ez az elmebeteg, ezért türelmetlenül csak ennyit mond:
    – Folytassa!
    A férfi engedelmesen bólint.
    – Tegnap, amikor hazatértem a munkából, se az okosfólia, se a feleségem nem volt otthon. Azt hittem, vásárolni mentek vagy moziba, netán színházba. Gyakran eljártak együtt otthonról, mivel én késő estig szoktam dolgozni – teszi hozzá magyarázatként. – A hálószobába lépve, egy feliratot pillantottam meg az ablakon. Az okosfólia írása volt. Lelépett a feleségemmel meg a pénzemmel. A feleségemet bánja kánya! De a pénzem! A megtakarításaim, a befektetéseim! Csupán egyetlen hitelkártya maradt, de csak azért, mert velem volt. Ez az aljas szörnyfólia már el is adta a részvényeimet! Most meg, Isten tudja hol, költi a pénzem, és jól szórakozik a feleségemmel! – csap öklével az asztalra.
    Az eladónő nem tudja, hogy a mentőket vagy a rendőrséget hívja, netán mindkettőt. Sosem volt dolga őrülttel. Most is egyedül van az üzletben. Lassan feláll, hogy segítséget hívjon. A férfi elkapja a csuklóját.
    – Hova, hova? Addig sehova, amíg meg nem fizetik a káromat! – sziszegi a nő képébe. A nő kétségbeesetten tekint a nyitott ajtó felé. Az ablakon nem lehet belátni, okosfólia borítja.
    – Tudok várni –  dől vissza a férfi a székbe, majd a karórájára pillant –, mondjuk… egy órát.
    A nő kínban van.
    – Nézze, uram! Egy óra kevés. Talán, jöjjön vissza holnap.
    – Maga hülyének néz engem! Holnap? Épp elég időt vesztegettem! Óráról órára fogy a pénzem! – ugrik fel a férfi, majd visszaül. – Nos, ha nem hisz nekem, ám legyen! Szívem! – szólal meg a férfi kedvesen, és elnéz az eladó mellett. – Győzzük meg a hölgyet!
    A nő körbenéz, de senkit sem lát. Hirtelen nagy csattanás hallatszik, darabokra tört az üvegfal. A következő pillanatban üvegszerű árnyék fut végig a nő testén.
    – Mi volt ez? – kérdezi rémülten a nő. – Maga őrült! Hívom a rendőrséget! – kiáltja remegve.
    A férfi kitépi a kezéből a telefont.
     – A pénzemet akarom!
    – Honnan adjak pénzt? Én csak egy alkalmazott vagyok – védekezik sírva az eladó.
    – Az nem az én problémám. Oldja meg!
    A nő nem mozdul.
    – Úgy látszik, újabb meggyőzés szükséges – jegyzi meg a férfi a fejét csóválva. – Szívem!
    A felszólítást követően, levegőbe emelkedik a nő előtt lévő pohár, lassan megdől és a víz a padlóra folyik, majd az üres pohár a falhoz vágódik és összetörik.
    –  Elég! – ordítja a nő. – Rendben van. Megkapja a pénzét. Hadd, telefonáljak!
    Amíg várnak, a nő aggódva tekintget körbe.
    – Kit nevezett szívemnek?
    A férfi felnevet.
    – Nem csak maguk árulnak okosfóliát!

(Illusztráció: sf)

1.

Az olajfúrótornyok acélszerkezete köré finom, remegő glóriát von a sarki fény. Innen egészen apróknak tűnnek, akár valamiféle, nagyobbacska gyerekeknek szánt, fémből készített építőjáték elemei. Összébb húzom magamat a kabátban, azonban még így is csontomig hatol a hideg. Lehet úgy mínusz húsz fok, ha jól becsülöm. Pillanatok alatt föl is adom a tervem, eszem ágában sincs már járni egyet, sebbel-lobbal visszafordulok a melegbe. Mielőtt becsukom magam után az ajtót, néhány pillantással átfogom az egész telepet. Kilenc nagy épület, a leszállópálya és a meteorológiai állomás. Az épületek között vastag, kőkeménnyé fagyott kötelek futnak, harminc centinként csomókba görcsösülnek – egyrészt az utakat jelzik, másrészt kapaszkodóul szolgálnak, amikor az erős sarki szélben kell eljutni egyik házból a másikba. A múlt télen egy operátor csupasz kézzel ért hozzá az egyik ilyen vezetőkötélhez, oda is fagyott a tenyere legott, s mivel éppen akkor csapott le ránk a szokásos vihar, senki nem hallotta az óbégatását. Másnap reggel a gondnokok lángszóróval olvasztották le a markát a kötélről, a talpát a talajtól, hogy be tudják hozni a tetemet. Pléhkoporsóba helyezték, amit íziben leforrasztottak, hogy amikor majd lehetséges lesz, hazaszállíttassák, s a hozzátartozói eltemethessék békében. Még most is enyhén fölfordul a gyomrom, ahogy magam elé idézem félig kiolvadt, kékes színű arcát, a melegben megpattanó szemeit. Miután hermetikusan lezárták a szarkofágot, olyanná változott az a fémdoboz, akár egy konzerv. Órákig azon járt az agyam, vajon megállt a bomlás abban a téglatestben vagy sem, s ha nem, mi történhet vele, mi folyhat (akár a szó szoros értelmében is) odabenn − egy hirtelen légáramlat apró, tűhegyes jégkristályokat szór az arcomba, így térít magamhoz a borzongató emlék szorításából. Legszívesebben fölkiáltanék. Végül minden erőmet megfeszítve, fogcsikorgatva hallgatok. Hangos kattanással zárom az ajtót. Mialatt kihámozom magam a bundámból, legalább hárman eresztenek felém gúnyos mosolyt: lám, milyen gyorsan megfutamodtam. Errefelé ritka a magamfajta. A legtöbben pénzt keresni jönnek ide (az olajfúrótornyok megdöbbentően jól fizetnek), mások kutatásokat folytatnak, s akadnak olyanok is, akik kalandvágyból, virtusból érkeznek a Föld eme távoli, mostoha pontjára, alig ezer kilométerre az Északi-sarktól. Valahányszor belegondolok, hol is vagyok pontosan, mindannyiszor megborzongok. Elképzelni sem tudom, hogy az Osztrák-Magyar Északsarki Expedíció tagjai hogy a csudába nem vesztek mind egy szálig oda, amikor erre a szigetcsoportra vetődtek, mintegy másfélszáz évvel ezelőtt. Emlékszem, gyerekkoromban láttam az expedíció hajójának, a Thegettoffnak a makettjét, mellette Julius Payernek, a felfedezők parancsnokának és Kepes Gyula hajóorvosnak, az egyetlen magyar résztvevőnek a portréfotóját, valamint egy festményt, amelyen jégtáblák közt botladozva, puskáikra támaszkodva küzdik magukat előre a (képaláírás tanúsága szerint) bátor hódítók. Talán iskolai kiránduláson, talán családi nyaraláson történt, mindenesetre máig tisztán fel tudom idézni a hajót és a férfiak arcképét, s érzem, ahogy a hideg futkos a hátamon, miközben elmerülök a naturalista műalkotásban. Talán azért vésődött belém ilyen mélyre az emlék, mert ott és akkor megmagyarázhatatlan módon megsejtettem, hogy magam is eljutok oda (tehát ide), ahová egykoron ők, a hajón utazó sarkkutatók, akik rátaláltak erre a 191 szigetből álló kietlen jégvilágra, jegesmedvék, rozmárok és rikácsoló madarak lakhelyére, ahol nyaranta csak néhány szigeten olvad el oly mértékben a jég és a hó, hogy előbukkanjon a barna sár, amit nagy jóindulattal lehet csak talajnak nevezni, anyaföldnek pedig semmiképpen. Mindazonáltal bármennyire mostoha vidék is ez, egyre inkább ez a territórium határozza meg a hazám gazdaságát. Egészen pontosan a mérhetetlen mennyiségű kőolaj a jeges föld és a borzongató víztömeg alatt. A Monarchia súlya az itt lapuló ásványi kincseknek köszönhetően nőttön-nő. Tegnapelőtt olvastam a videóhírmondón, hogy uralkodónk, III. Mátyás a napokban az Oszmán Birodalommal írt alá gazdasági és politikai megállapodást, ami által a két birodalom gyakorlatilag fölosztotta a Balkánt – kivéve, persze, a közvetlenül Berlinből irányított Román Királyságot. Egy ilyen paktum elképzelhetetlen lett volna a gyerekkoromban, mára azonban, mindenekelőtt a sarkvidéki kőolajnak köszönhetően, természetes.
Jómagam három éve élek itt, a Ferenc József-földön létesített tucatnyi telep egyikén. Reggelente fölkelek, s áldom a civilizációt, amiért képes megőrizni a napszakok váltakozásának illúzióját ezen a borzalmas helyen. Errefelé a kurta nyárban sosem nyugszik le a nap, a hosszú és szigorú tél idején viszont sosem kel föl. A napsugár hiányát a sarki fénnyel pótolni képtelenség. Persze, az elektromos áramból nyert világosság sem az igazi, mégis jobban érzem magam tőle, mint érezném akkor, ha hónapokig sötétben, netán kékes villódzásban kellene vegetálnom, akár egy zuzmónak.
Az első nyáron elmentem fókavadászatra azzal a néhány fiatal kocsmatöltelékkel, akik szóba álltak velem. Ezek mind az olaj miatt érkeztek a Ferenc József-földre, aztán az első adandó alkalommal megfutamodtak, nem bírták a kemény munkát. Hazamenni röstellnek is, pénzük sincs az útra, hát a telepi csehókban lebzselnek, nyaranta kibérelnek egy-egy hajót, fókára, belugára vagy narválra vadásznak, ez jelenti egyetlen bevételüket, ebből vedelik át az egész, végtelenbe nyúló sarki telet. Csehek, lengyelek, magyarok és horvátok vegyesen alkottuk a csapatot, amivel útra keltem, igazi közép-európai vállalkozást hoztunk össze. Azon a torz, latin, szláv és magyar jövevényszavakkal kevert, a végletekig egyszerűsített német nyelven beszéltünk, amelynek segítségével a Monarchia különböző nemzetiségei érintkeznek egymással; szidtuk a sorsunk és a császárt, aki ráadásul még négyszeresen király is. Kivált, persze, a sarkvidéket átkoztuk. Régi, rossz dereglyén hajóztunk északnak, ameddig csak tehettük. A jégmező déli széle egy-kétszáz kilométer szélességben nyáron széttöredezik, kisebb-nagyobb táblák válnak le az összefüggő jégről, ilyenkor valamivel nagyobb teret hódít a nyílt tenger. Az egész, beláthatatlan fehérséget váltakozó szélességű csatornák hálózzák be, a levegőből szemlélve olyannak tűnhet a vidék, akár egy folyó deltatorkolata. Jegesmedvék százai járják ezt a fagyos világot, s rengeteg zsákmányt ejtenek, főként fókákat. Mi is többszáz fókát lőttünk utunk során, mi több, jegesmedvét sem egyet kaptunk puskavégre. A fóka húsát a magam részéről többre tartom a rozmárénál, utóbbi számomra túlságosan zsíros. A fókahúst, mióta megízleltem, nem tudom megunni. Talán ez az egyetlen pozitív tapasztalatom ezen a mostoha vidéken. Egy hónapig voltunk távol, térdig gázoltunk a vérben. A zsákmány egy részét a Spitzbergákon adtuk el, mogorva norvégoknak, a többit hazavittük a telepre. Az olajtársaság jó pénzt fizetett a húsért, míg a bőröket novaja zemljai orosz kereskedők vásárolták meg. Miután megkaptam a részem, gazdagnak éreztem magam. Talán újfent embernek is néhány órán keresztül. Most, a lekicsinylő pillantások kereszttüzében újra csak egy nyomorult, lesajnált számkivetett vagyok. Valójában ez az állapot számomra a legkevésbé sem különleges. Megszoktam, hogy lenéznek, kiközösítenek. Otthon, a Közép-Európai Monarchia Magyar Államegységének tisztviselőjeként sem kezeltek másként. Nem voltam egyéb, mint egy kirekesztett, megtűrt, fura figura, aki leginkább idegesítő, jobb esetben kellemetlen.
A bürokratikus gépezet, amelynek hosszú időn át egy, módfelett sok hibával üzemelő részeként éltem, a végletekig bonyolítva, egyszersmind rosszul működik évtizedek, talán évszázadok óta, mindazonáltal elégedett önmagával − s ha nem is teljes egészében az, a közvélemény mégis úgy tartja, hogy a rendszert a jelenleginél jobban képtelenség volna működtetni. Igaz, az utóbbi években divattá váltak az önkritikus megjegyzések, ezek azonban ne tévesszenek meg senkit, nem többek üres udvariassági szólamoknál, aktuális trendnél, társasági és társalgási elvárásnál.
A magam részéről kezdettől fogva képtelen voltam olyan kicsikére redukálni a figyelmemet, oly mértékben sablonossá változtatni a gondolkodásomat, amilyen kicsike figyelem és elenyésző kreativitás a tisztviselői karhoz tartozó személyeknek ajánlatos, illetőleg tőlük elvárt. Egyik konfliktusból keveredtem a másikba, úgy éreztem, az ésszerűtlenség, a merevség, az értelmetlen aktagyártás, az álszent hamisság, az aljas számítás, a gátlástalan, otromba és ostoba törtetés megőrjít, elszívja előlem a levegőt. Az egyik kulturális alosztályt vezettem az én szeretett városomban, innen úgy hatezer kilométerrel délre. Főként olyan programokat és eseményeket koordináltam, amelyek a város vezetésének hivatalos álláspontja szerint „a polgárok épülésére szolgálnak”, kisebb részben olyanokat, amelyekről eme polgárság egyes csoportjai vélekedtek úgy, hogy hasznukra válik; végül a legkisebb hányadban a saját és a kollégáim elképzeléseit igyekeztem valóra váltani. Ezen utóbbi két csoporthoz sorolható eseteket a főnökeim meglehetősen ferde szemmel vizslatták. Én viszont világéletemben abban hittem, hogy a még meglévő közösségekért mindent meg kell tennünk, sőt, lehetőségeinkhez képest újabbakat kell generálnunk, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. A város vezetése és tulajdonképpen csaknem a világ valamennyi hatalma ezzel szemben a népboldogítást vallotta és vallja ma is, azaz az ősi elvet követi: panem et circenses. Eszerint az embereket az éppen aktuális divatoknak megfelelően népszerű szabadidős tevékenységekkel kell lekötni, semmiképpen sem a saját késztetéseiket támogatni, hiszen az az önálló gondolkodás kialakulásának, urambocsá, gyámolításának veszélyeit hordozza magában. Mióta a múlt század közepén csaknem az egész világon egyeduralomra jutott az úgynevezett alkotmányos polgári demokrácia, az államok és a kisebb területi egységek vezetői szüntelen és nagy erőkkel harcolnak az önálló gondolat ellen. A videóhírmondó, a játékfilmek, a nyomtatott és az elektronikus sajtó mind az uniformizálás eszköze, noha mindegyik ennek éppen az ellenkezőjét, az egyéniség primátusát, a kreativitás szentségét, a szabad gondolatokat hirdeti. Ez azonban olcsó hipokratizmus csupán.
Hanem ezúttal nem hagyom magam, rossz szokásomhoz híven, elkalandozni! Végtére is nem elméleti munkán dolgozom, csak fölös időmet ütöm el ezekkel a naplószerű följegyzésekkel.

További fejezetek: II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

,,– Nézze ezt a vak fiút – mondta. – Nem gondolja, hogy nagyon hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s ő a két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol… Milyen szép…”

Ahogy sétáltam a városban semmi más nem érdekelt, csak az, hogy amit ott érzek, mélyen magamba temessem. Nem akartam elfelejteni. Attól tartottam – ha ez bekövetkezne – üresség és őrület töltene be. Végig néztem mindent, amit ő is láthat; igyekeztem megjegyezni a házakat, azoknak alakját, színeit, hogy milyen szabálytalanul és mégis megrendíthetetlen mérnöki munkával kiszámolva épülnek egymásra. Mintha önmaguk foltjai lettek volna. De mégse így képzeltem azt, amikor ,,megtalálja a zsák a foltját”. Ez az egész úgy volt erőszakosan egybeépítve, hogy mégis feloldotta a gyönyör, amit képes volt kiváltani. A falak mögé húzódva: fájdalom, vágyak és őrület. Önmagukat őrlő gondolatok, amik végül teljesen elfojtva sodródnak a vízzel, majd az bemossa őket – vissza a házakhoz, de már a falakba. Ezért az egész város összemosott képe tükrözi a halált és a félelmet. Korán reggel és késő este szerettem ott sétálni. Pontosan azért, mert látni akartam, hogy így is képes-e élni a város? Emberek nélkül. Az úgynevezett helyi lakosok nélkül. Nem tudom mit vártam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban; azt, hogy halott legyen és csak házakat, vizet lássak vagy igazából arra vágytam, hogy elevenebb legyen emberek nélkül, mint bármikor. Amikor kiléptem a ház ajtaján, megcsapott az illat – bár én sokszor nem szerettem – és mintha halottak kezei rántottak volna tovább a sikátorban; testemet előre tolva vonszoltam és a lábam alig érte utol az előre döntött törzsemet. Mondhatni a fejem után mentem. Ugyanakkor mégis húzott valami szűkebbnél szűkebb utcákba, aztán széles utakra, ahol – mint a többi helyen – egy ember sem volt. Mégis félelem fogott el. Általában az emberektől tartok és azoknak a jelenléte idézi elő bennem ezt az érzést. De most nem voltak emberek. Csak én voltam és a város, a falak, az utcák. Nem voltam nyugodt, ahogy megragadtam az ajtókon lévő kilincseket – nem tudom miért – mintha fejembe szállt volna, minden, ami ott bent, az ajtókon túl történhetett ma, tegnap és évszázadokon át. Az volt a legkényelmesebb, amikor a falhoz dőltem és úgy húztam testemet támasztva. Más emberek gondolatai töltötték ki a fejemet, veszekedések vérmérséklete szaladt végig rajtam és az összeroppanás előtti pillanat, ami hirtelen mindent felszabadít, ha benne marad az ember és azt választja. Az összeroppanás előtti gyönyör, ami felszabadít, mert még és nem már, és az összeroppanás előtti még, ami úgy szabadít fel, hogy közben a félelem őrületté változik. Folyamatosan lebegni próbáltam én is, hogy így őrizzem meg magamban a várost, annak könnyedségét, de miután megjáratta velem magát, haza vitt és ledobott az ajtó elé, a könnyedség tonnákká alakult, amit megtanultam kezelni: az összeroppanás előtti pillanat.

(Illusztráció: empt)