Én nem vagyok kelet-közép-európai.
A többi kelet-közép-európaival nem köt össze a közös nyelv. Csak a szokások, az érzékenység, a közös múlt, a szorongás. Emiatt aztán persze a világon mindenütt kelet-közép-európainak néznek. És nem is alaptalanul. Elutazom ösztöndíjjal Velencébe vagy Santiago de Compostelába, rögtön összebarátkozom az ott táborozó csehekkel, lengyelekkel, szlovénokkal, horvátokkal, és késhegyig menő vitákat folytatunk, hogy miben vagyunk mi mások.  Hogy miben különbözünk.
Nem osztom a Kelet-Közép-Európával kapcsolatos előítéleteket sem. A világkereskedelem hajdani központjában, annyi találmány, innováció helyszínén, Velencében kutatva nem látom igazolhatónak Szűcs Jenő, a nyolcvanas évek illúzióit tükröző tézisét: a legtöbb újítás Nyugat-Európából származik. Azt sem látom be, hogy a bizánci hagyomány má rteljesen passzé  lenne. Lehet, hogy nem rokonszenves nekünk bizáncias intézmények személytelensége, uniformizáltsága, agyon-bürokratizáltsága – de aki figyeli már a mai Unió intézményeit, például a parlamentjét, az nem állíthatja, hogy ez egy teljesen  „idejétmúlt” hagyomány.
Kelet-Közép-Európa tehát bonyolult dolog. És nemcsak Kelet-Közép-Európában „lakozik”.  Lehetnék akár büszke kelet-közép-európai, de ami miatt én mégis idegenkedem tőlem, az a szeretetlensége.

Egy kelet-közép-európai is elismeri, hogy valaki jobban szeretheti Mozartnál Beethovent.  Elhiszi, hogy egyetlen Beethoven-rajongó sem fogja Mozart híveit géppuskával üldözni, nem „tör” a Mozart-szonáták betiltására, és még a Beethovent “túlságosan” szeretők sem akarják a Mozart-rajongókat lágerekbe zárni… De ez csak a zeneszerzőkre igaz. Ha a hazádat „túlságosan” szereted, akkor biztos meg akarod támadni a többi országot, és ha nem is vagy potenciális gyilkos, de bizonyosan elmaradott… bunkó, aki még nem is látott más országot. Ha a migránsokat „túlságosan” szereted, ha támogatod őket, ha teszel értük, akkor a magyarok életére törsz, el akarod venni az ő önbecsülésüket, kenyerüket, sőt a jövőjüket.
Ha a pirézeket szereted, akkor…
Szóval nálunk mindig baj van a szeretettel.
Mert a Mennyek országában pontosan le van fektetve milyen sorrendben kell szeretni az embereket.
És jaj annak, aki merészel ettől egy tapodtat eltérni!
Ez a legborzalmasabb kelet-közép-európai hagyomány: a „rendetlen” szeretet mögött támadó szándékot, gyűlöletet feltételezni. Mert a leleplezőknek többnyire semmilyen szeretet-élménye nincs.

Ezért életveszélyes Kelet-Közép-Európában bárki mellett állást foglalni. Túlságosan szeretni. Elfogultnak lenni.
Én nem foglalok állást az egynemű párok örökbefogadása mellett. Nem tudom, hogy „anya” vagy „apa” nélkül felnevelhető-e egészséges kisgyerek. Az én távolabbi ismeretségi körömben több homoszexuális pár nevel kisgyereket – mégpedig példaszerűen, szeretetben.  De megbízható statisztikák nincsenek. A gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt „elemi joga”, hogy teljes családban éljenek. Azt viszont kicsit problémásnak tartom, hogy a jog minden esetben (és nemcsak itt, az örökbefogadásnál) a felnőttek (szavazók, fogyasztók) jogait részesíti előnyben.  Ahogy azt is rettentő elítélendőnek tartom, milyen kevés szó esik a 2015-ben eltűnt gyerekek tömegeiről.
De a véleményemet persze nem merem úton-útfélen hangoztatni. Mert a végén valaki feláll a magyar parlamentben, és rám hivatkozva rikácsolni kezd, hogy az egynemű örökbefogadó párok mind gyerekgyilkosok, az őket támogatók pedig a magyarság kipusztításán „mesterkednek”. Egy másik pedig tüntetést szervezne az ablakom elé, hogy védje tőlem  a homoszexuálisok, a természetvédők, az akárkik jogait. De vajon joggal hivatkoznának-e rám?
Az ilyen – Kelet-Közép-Európában szokványosnak számító – elmeháborodottak képviselnek-e bárkit?
A gyerekeket például… A  homoszexuálisokat, a természetvédőket? Vagy ők csak valakik védelme nevében  gyűlölködnek?
Én mindenkit szeretek. Legjobban persze a gyerekeket. Ó, nem vagyok szent! Ez a nemes hitvallás rögtön szertefoszlik, ha felidegesítenek. Például a játszótéren.
De azért alázni, mert valaki valakit/valakiket túlságosan szeret?

Ez a kelet-közép-európaiakra jellemző ki kit szeret, akit nem kéne-játék a magyarországi maszkok elosztásánál érte el a felülmúlhatatlan csúcspontját. Rikácsolva számonkérni, mert valaki nem azokat szereti a legjobban, akiket én? Aztán a számonkérőt álnéven vírusként becsmérelni az „igazság” és „szeretet” nevében? Megtagadni tőle az emberi létezés jogát? Ésígytovább…  A szokott mederben. Ó, mennyire szégyellem, hogy Kelet-Közép-Európában születtem!

A maszkok szétosztásának egyébként tényleg megvannak a mennyekben lefektetett pontos szabályai.
Adj annak, aki rászorul! És ha mindenkinek nem adhatsz, adj annak, akit a legjobban szeretsz!
És viseld el, hogy mások nem azt, nem pontosan úgy, nem előírás szerint…

„Sok srácnak az életében a bezárás a fordulópont, nekem viszont az volt, amikor már a pszichiátriáról is kizártak.”

Hol kezdődik a történeted?

A családi hátterem egyértelműen meghatározta az életemet, tehát az én kálváriám már a születésemkor elkezdődött 1982-ben Székesfehérváron. Egyke gyerek voltam, a szüleim pedig nagyon szegények. Édesapám munkásember volt, sokat dolgozott, mellette sokat is ivott. Általában olyan munkahelyei voltak, ahol szabadabb volt inni, mint például az építőipar. Sűrűn váltotta a munkahelyeit, eléggé bohém ember volt. Édesanyám kórházban dolgozott takarítóként. Fiatalon házasodtak, édesanyám akkor már állapotos volt. A gyermekkoromra úgy emlékszem, hogy iszonyatos sok volt otthon a veszekedés édesapám alkoholizmusa miatt. Olyan szinten mentek a balhék, hogy havonta biztosan kint volt a mentő, vagy a rendőrség.

Édesapád bántotta ilyenkor édesanyádat?

Jellemzően igen, de volt rá ellenpélda is. Volt olyan, hogy édesapám annyira beivott, hogy nem tudta megvédeni magát, édesanyám pedig nekiment és széttörte a fején a gitárt. Az egész gyerekkoromra rányomta a bélyegét a szüleim veszekedése. Mindig azt mondták, hogy erről nem szabad beszélni. Nem volt szabad elmondani a nagyszüleimnek, és nem volt szabad elmondani az iskolában. Mindig titkolóznom kellett. Ráadásul azt sem tudtam felfogni, hogy az ölre menő veszekedések után mindig jött a békülés. Ebben a pokoli körforgásban telt az életük. Természetesen, ahogy múlt az idő, egyre durvábban estek egymásnak. A saját szememmel láttam például, amikor apám eltörte anyám kezét.

Téged is bántottak fizikailag?

Édesapám egyszer vert meg, édesanyám pedig egyszer adott egy pofont. Valahol kettőjük között voltam. Apám is és anyám is féltett, egymást viszont nem féltették. Amikor eljutottak a válásig, mindketten maguknak akartak.

Ha a nagyszüleidhez kerültél volna, változott volna valami az életedben?

Persze. Az anyai nagymamámat nagyon szerettem. Viszont abban a családban is hét gyerekből hat alkoholista volt. Édesapám családja ugyanaz a képlet volt, mint a miénk: mindenki ivott és balhézott.
Nagymamám a szüleim tudta nélkül is gondoskodott rólam. Nagyon sokszor a szüleim étel és pénz nélkül küldtek az iskolába, de nagymamám ilyenkor a saját ajtaján kívül felakasztott a kilincsre az ételcsomagot, hogy el tudjam vinni.

Miért volt az bűn, hogy nagymamádtól ételt kapj?

Mert nem derülhetett ki, hogy mi megy nálunk. Anyám se tudta, ha nagymamám adott nekem enni, pedig tényleg nagyon sokszor kaja nélkül engedtek el. Amikor már szakmunkásba jártam, nekem akkor sem volt bérletem, sem buszjegyem. Sosem kaptam pénzt, hanem elvárták, hogy kigyalogoljak. Buszjegyre is mindig a nagymamám adott.

Az iskolában a tanárok nem próbáltak segíteni?

Alsó tagozatban nagyon zárkózott voltam. Folyamatosan titkolóznom kellett, mert nem volt szabad arról beszélni, ami otthon van, és kicsi gyerekként nem tudtam eldönteni, hogy akkor miről beszélhetnék. De a szüleim is titkolóztak egymás előtt: ha édesapám elment valahova, akkor biztos, hogy bementünk a kocsmába. Ő ivott, engem pedig lefizetett valamilyen édességgel. És ez ugyanígy működött édesanyámmal: ha ő csinált valamit, akkor lekenyerezett valamivel, mert apám előtt kellett titkolózni.
Alsós koromban volt olyan, amikor apám jött értem, utána pedig cikiztek a többiek, hogy apám bejött piásan. Savaztak rendesen, a tanárok viszont nem nagyon foglalkoztak velem, mert akkor még jó tanuló voltam. Mivel zárkózott voltam, figyeltem az órákon. Otthon sosem tanultam, nem volt rá lehetőségem, mert mindig balhé volt.

A szüleidben fel sem merült, hogy ne előtted öljék egymást?

Bizonyára voltak olyan veszekedések is, amiket én nem láttam, de ahogy teltek az évek, a veszekedéseik egyre durvábbak lettek. Ráadásul miután már én is láttam, nem különösebben érdekelte őket, hogy mit fogok még látni.
Nagyon sokszor volt olyan, amikor az éjszakában kellett lemenekülnünk az édesanyámmal a szomszédjainkhoz, mert apám tombolt. A szomszédjaink éppen ezért tudtak róla, az iskolában viszont nem foglalkoztak velem.

Mi változott a szüleid válása után?

Édesanyámnak ítélt oda a bíróság. Egészen addig édesanyám nem ivott. Már kamasz voltam, el tudtam lenni esténként otthon egyedül, anyám pedig még elég fiatal volt ahhoz, hogy a nagy szabadságában eljárjon szórakozni. Az első fél évben gyakran ivott, a barátnőivel ide-oda mászkált. Akkor még nem éreztem, hogy ez baj lenne, hiszen megszűntek az otthoni balhék, édesanyám egyedül volt, és amúgy sem volt sokat otthon. Utána lett egy élettársa. Megdöbbentő, hogy ez, az apámnál sokkal rosszabb emberrel jött össze. Keményen alkoholista, gyógyszerfüggő, agresszív és börtönviselt férfi volt. Éreztette velem, hogy nem szereti, ha otthon vagyok. Fizikailag sosem bántott, ami inkább azért lehetett, mert akkor már nagyobb voltam, és ha anyám nem is merte volna feljelenteni, én megteszem.

Hogyan csöppentél bele a bandák világába?

Már alsó tagozatos koromtól kezdve kipróbáltam minden sportot, csak hogy ne otthon legyek. Hazaértem suliból, ledobtam a táskát és mentem. Végül a focit választottam, ami azért volt jó, mert messze volt a lakásunktól. Az utazás oda-vissza két óra, közötte az edzés, így mire hazaértem, már mehettem aludni. Hétvégenként lent voltam a téren és szó szerint reggeltől estig rúgtam a labdát, csak hogy ne otthon legyek. A tanulmányi eredményeim hetedik-nyolcadik osztályban romlottak le nagyon: kettes-hármas voltam mindenből, a magatartásom pocsék. Bántottam másokat, hogy ne engem bántsanak, sündisznóállást vettem fel. A rosszabb gyerekekkel kezdtem haverkodni, mert azt láttam rajtuk, hogy felszabadultak és nincsenek problémáik, ami nagyon vonzó volt számomra.

Nyolcadikos voltam, amikor a szüleim elváltak, anyám pedig eladta a lakást és egy másik lakótelepre költöztünk. A telepen lévő srácokkal kezdtem haverkodni. Kifigyeltem az új srácok között az idősebbeket, mert ők állandóan lent voltak. Ők már abban az időben drogfogyasztók voltak. Abban a társaságban került elő az első füvescigi. Volt bennem egy minimális félelem amiatt, amit előtte hallottam, hogy „nem szabad, mert repülni fogsz tőle és kiugrasz az ablakon”, de volt bennem egy adag kíváncsiság is. A másik motivációm pedig az volt, hogy a srácok közé akartam tartozni. Ez volt az első fogyasztásom, ami viszont nem nyújtott semmi olyat, amit vártam. Utána néha füvezgettünk, aztán később előkerültek a diszkódrogok: speed, ecstasy. Ezeknél a drogoknál kezdtem azt érezni, mintha ez hiányzott volna az életemből. Nem éreztem lelki fájdalmat, a problémáim eltűntek, sokkal magabiztosabb lettem és erősebbnek éreztem magam. Egyszóval felszabadított.

A barátaimra mindig úgy tekintettem, mint a testvéreimre. Azt éreztem, hogy ők a családom, mert otthon nekem olyanom nincs. Bármit megtettem volna azért, hogy közéjük tartozzak, és a drogozás a mi kis titkunk volt, az fogott össze minket. Tudni kell, hogy szinte mindegyik srác ugyanolyan sorsú volt, mint én: elvált szülők, a sulit korán abbahagyta. Talán egy-két srácnak nem váltak el a szülei.
Eleinte úgy jutottunk cucchoz, hogy amit otthonról kaptak zsebpénzt a srácok, abból dobtuk össze. Nekem sosem volt zsebpénzem, talán egyszer-kétszer kaptam minimális összeget. Aztán heccből szereztünk pénzt: ha valakinek kellett cucc, mi szereztünk neki és leszedtük belőle a részünket, vagy kértünk tőle. Később már megkért a dealer, hogy ha vinnénk biciklit, azt is elfogadná. Aztán jöttek a bolti lopások: tusfürdőket vagy dezodort loptunk, de igazából heccként fogtuk fel. Eladtuk a lopott holmit és még pénzünk is maradt. Jó érzés volt, hogy pénzük is van és összetartozunk. Lényegében ez a rutin tette ki a mindennapjainkat: reggel találkoztunk, aztán pénzt kerítettünk, cuccot szereztünk – olyan volt, mint egy munka.
A hétvégéket vártuk a legjobban, mert diszkóba jártunk. Hétfőn már mindannyian azt vártuk, hogy végre legyen péntek, az volt a mindenünk. Aztán bejöttek a hétköznapokon is nyitva tartó szórakozóhelyek, így már nem csak hétvégenként anyagoztunk. Olykor-olykor kezdtünk elbizonytalanodni és beszéltünk róla, hogy mennyire vagyunk függők, le tudnánk-e állni? Természetesen mindenki azt mondta, hogy igen, bármikor letenné. Amikor megbuktunk valamivel, vagyis egy-egy kisebb balhé nem úgy sült el, voltak próbálkozásaink a leállásra, de nyilván nem ment. Az volt a meggyőződésem, hogy én ezt azért csinálom, mert szeretem, és akkor állok le vele, amikor akarok.

Az első időszakban már két éve anyagoztam, de nem dohányoztam és nem ittam. Azt a két dolgot gyűlöltem, mert azt láttam egész gyerekkoromban, hogy cigarettafüst van az egész lakásban és alkohol mindenhol. Később, amikor már egyre kevesebb jó élményt adott az anyag és nehéz volt lejönni róla, már a pia befigyelt. Akkorra már kipróbáltuk az LSD-ét, a ketamint, az angyalport. Nyilván ezeknek a hatása is idővel gyengült. Mindig azt mondtam, hogy én nem fogom felszívni a port és eleinte csak a nyelvemre tettem, de amikor már nem adott olyan élményt, felszívtam. Mindig azt mondtam, hogy soha nem fogom intravénásan magamba lőni a cuccot, de az is bekövetkezett. Az egész életünk a pénzszerzés és az anyagozás körül forgott. Egyre több pénz kellett, tehát jöttek a nagyobb bűntettek, a betörések és hasonlók. Voltak olyan esetek is, amikor dealert raboltunk ki. Sokan voltunk a bandában, húsz fő össze tudott verődni, úgyhogy együtt bátrak voltunk és megmertük kockáztatni a dealer kirablását is. A korai években még összetartó volt a banda, de ahogy csúsztunk egyre lejjebb a szerhasználatban, már ott is a farkastörvények uralkodtak, egymás nőjét vettük el, lehúztuk a másikat vagy elvettük tőle a cuccot.

Amikor egyre több pénzt szereztünk, megéreztem, hogy ha pénz van, akkor minden van: sok barát vesz körül, olyanok is szép számmal, akik nem tartoztak a bandához. Tehát, ha pénz van, akkor szeretet is van. Akkor még azt hittem, hogy ez nem az anyagról szól, hanem a pénzről. Könnyű pénz volt, és mivel szegénységben nőttem fel, azt láttam, hogy ha van pénzem, minden könnyebben összejön. Akkor lett az első barátnőm is. Mindent pénzben mértem: barátságot, szeretetet.

Mikor történt az első lebukás?

Eleinte piti bolti lopásokat követtünk el. Többször megesett, hogy lebuktunk, de a rendőrök csak megvertek, nem vittek be. Vagy amikor bevittek, behívták édesanyámat is meghallgatásra, mert fiatalkorú voltam, és akkor is elengedtek. Kaptam nyilván valamennyi pénzbüntetést, később közmunkát, pártfogóhoz kellett járni, de ezek nem voltak olyan nagy balhék. Amikor már egyre több pénz kellett, nagyobb kockázatot is kellett vállalnunk. Nyilván nem mehettünk mindig ugyanabba a városba, ahol már elkaptak, úgyhogy más városokban is elkövettünk bűncselekményeket.

Tizenhét múltam 1999-ben. Akkor követtem el az első olyan bűncselekményt, amiért lecsuktak. Egy ékszerboltot rámoltunk ki, elég nagy volt a kár értéke. Egy ideig menekülésben voltunk, de az egyik srácot elkapták, ő pedig feldobott minket. Amíg menekültünk, nyomott áron eladtuk az aranyakat és drogot vettünk rajta. Minden pénz az anyagozásra ment.
Nagyon féltem, amikor bekerültem a fiatalkorúak börtönébe. Nyilván számítottam rá jó ideje, hogy egyszer elkapnak, mert nem lehet ezt büntetlenül csinálni. Viszont voltak haverjaim, akik megjárták a börtönt és elmondták, hogy mire kell figyelni és hogyan kell viselkedni. Miután bekerültem, a legmeglepőbb az volt számomra, hogy minden srác ugyanolyan volt, mint én. Előtte azt gondoltam, hogy rossz és gonosz emberek vannak ott, mire kiderül, hogy ugyanaz az érdeklődési körük és ugyanaz a múltjuk, mint nekem: mindegyik drogozott, piás lett stb. Akkor tudatosult bennem, hogy ha ők tényleg rossz emberek és én is közéjük tartozom, akkor én is rossz ember vagyok. Mindaddig ezeket a bűncselekményeket én csínytevésnek fogtam fel. A közeg egyáltalán nem volt jó hatással rám. Egész nap ment a beszélgetés a tapasztalatokról, ami ahhoz segítette hozzá az ott lévő fiatalokat, hogy kicsiszolódott, rafinált bűnözőkké váljanak.

Nem voltak foglalkozások bent?

Semmi. Abban az időben ilyen még nem volt. Aki annyira nem volt balhés, az dolgozhatott. Három vagy négy hónapot dolgoztam, a többit nem dolgozóként töltöttem. Napközben kimehettünk néha focizni, ilyesmi, de tanítás például nem volt.

Mivel töltöttétek a napjaitokat?

Korai ébresztővel indult minden nap. Ébresztő után a reggeliig rendet kellett rakni. Kitakarítani mindent, a ruhákat stokira hajtogatni. Arra próbáltak tanítani minket, hogy rendet tanuljunk. Mondták, hogy a katonaság mintáját követik. A motivációs módszer az volt, hogy volt húsz zárka, amiből csak ötben volt tévé. Heti pontozással értékelték a zárkákat, és meg lehetett nyerni a tévés szobát egy hétre. A délelőtt elment a takarítással, utána ebéd, utána pedig kb. ugyanez. Kimehettünk az udvarra, ami elég kicsi volt, ott körbe-körbe sétáltunk, vagy lehetett még pingpongozni, esetleg edzeni, de azt csak úgy, hogy az őr ne lássa, mert nem engedték. Könyveket lehetett volna olvasni, amit egyébként szeretek is, de ott nem lehetett, mert mindig történt valami. Állandóan veszekedések és verekedések voltak, elég sok volt az agresszió. De visszagondolva engem nem érintett komolyabban az agresszió jelenléte, mert gyerekkoromban is azt láttam. Nem lepett meg, ha vért látok vagy valakinek eltörik a kezét. Ha nem is volt mindennapos a konfliktus, mégis azért elég gyakori. A felnőttek közt a börtönben egyébként inkább a szópárbaj megy. Fenyegetés és megfélemlítés. Ha valakin észreveszik, hogy ettől megijed, annak vége van. Ha viszont összeugranak, akkor bármi megtörténhet. A fiatalkorúaknál volt olyan verekedés a zárkában, amikor az egyik gyerek kikapott és megmondta, hogy úgy aludjunk el az ágyban, hogy éjszaka elvágja bárkinek a torkát. Késsel aludt. Mi nem mertünk aludni, felváltva őrködtünk az első ilyen éjszakákon. A zuhanyzás általánosságban hasonlóan működött, sosem mentünk egyedül, csak haverokkal. Amíg én fürödtem, addig a többiek őrködtek és fordítva.

Ott is azt erősítette meg a közeg, hogy társaságban kell maradni?

Igen. Nekem hamar ment, mert észrevettem, hogy kikkel érdemes haverkodni. Mielőtt bekerültem, a barátaim felkészítettek a benti életre, és azt is elmondták, hogyan juthatok gyógyszerhez. Amikor bekerül valaki, előtte megvizsgálja a börtönorvos, és szó szerinti bemondásra felírja, amit az kér. Mondtam a rivotrillt és xanaxot, felírta. Még azt is megkérdezte, hogy mennyit szedek? Mondtam a mennyiséget, és kiírta.
A fiatalkorúak között bent nem volt jellemző az anyagozás. A srácok vagy intézetből jöttek, vagy cigánytelepről, abból a mélyszegénységből, ahol nem volt, aki ezt beindította volna. Inkább a gyógyszer ment, vagy az olyan hülyeségek, mint az öngyújtógáz szívása. A szipuzással ott találkoztam először. Amikor festették a zárkát, hígítóztunk. A gyógyszerezés meg félig-meddig legális volt. Ha egy félősebb gyerek kiíratta magának a gyógyszert, elvettük tőle stb.
Az első büntetésem alatt voltam több alkalommal is szállításban. Tehát, amikor az elkövetett bűncselekmény tárgyalása másik településen és bíróságon zajlik, akkor egy héttel a tárgyalás előtt már ott tartottak, utána visszavittek. Ilyenkor újra eljátszottam a gyógyszerfelíratós dolgot, és a dokik ott is egyetlen szóra felírták. Nem is nézték meg, hogy a másik börtönben én mennyit kaptam már.

Ebben a közegben dörzsöltebbé váltam. Azt éreztem, hogy ha nem tört meg a börtönélet, akkor a kinti világban megállíthatatlan leszek. Kiokosítottak bűnözésből. Miután szabadultam, a korábbi baráti társaságom elkezdett széthullani. Másfél év alatt a drogkínálat is megváltozott, sok volt az új cucc. Piálni is elkezdtem, az életemen pedig nem akartam változtatni. Elképzelni sem tudtam, hogy mit jelent az, ha valaki elmegy dolgozni. Azt láttam, hogy én is ugyanúgy pénzt szerzek, amit anyagra költök. Iszonyatosan hiányzott a haverokkal anyagozás, viszont megváltozott a személyem megítélése. Az idősebb arcok is elfogadtak, mert látták, hogy a kissrác kijött és nem tört meg, mások pedig tartottak tőlem. Nem akartam visszakerülni a börtönbe. Jobb körökbe kerültem az alvilágban, ahol nagyobb tétekkel ment a játék. Lett egy komoly barátnőm is, akivel élettársak lettünk, de ugyanúgy ment mellett mindennap az anyagozás, és már elkezdtem mellette piálni is. Ha nem volt éppen cuccom, piával és gyógyszerrel tompítottam az elvonási tüneteket.

Amikor több pénzed volt, változott a használt szerek fajtája?

Persze. Akkoriban is a kokain volt a legdrágább. Ha sok pénzem volt, azt vettem, mert az volt a legjobb, amire minden anyagos vágyik. Ment közben a piálás, gyógyszerezés és dohányzás is.
Miután bekerültem a komolyabb körökbe, már nem volt választásom. Ha ott egyszer elfogadsz egy szívességet, onnantól kezdve lekötelezettje vagy a társaságnak. Ott már olyan szinten ment a betörés, hogy a kezembe adták a kulcsot, hogy itt van, ekkor és ekkor be tudsz menni. Több pénz, komolyabb tétek. Többször volt olyan, hogy lebuktam és bevittek a rendőrök, mire a társaság felbérelte a legdrágább ügyvédet és kihoztak. Volt négy vagy öt olyan ügyem, amikor egyből kihoztak az ügyvédek által, viszont azt nem vettem figyelembe, hogy az ügyem ugyanúgy folytatódott, csak szabadlábon védekezhettem. Ez viszont az az ördögi kör, amiből nem tudtam kiszállni, mert a társaság kifizette az ügyvédet, az is sokba került, kihoztak, vissza kell fizetni. Néha tisztább napjaimon rádöbbentem, hogy változtatnom kell, ahhoz viszont le kell tenni az anyagot és a piát. Amikor viszont józan belátásom volt, beleőrültem abba, hogy milyen helyzetben vagyok, hogyan kerülhetnék ki azokból a körökből úgy, hogy ne essen bajom, ezt a tudatállapotot pedig csak az anyagozással tudtam elviselni.

2002 körül kerültem börtönbe újra. Akkorra az összes meglévő ügyem összeadódott és több mint hét évet kaptam. Ebből összesen három évet kellett ténylegesen leülni. Tökölre kerültem a nagykorúakhoz. Ott volt igazán érdekes a helyzet. Korrupt hely volt, amiről később több riportfilm is készült a tévében, például pénzért adták a kimenőt a börtönből. Amikor bekerültem, hat-hét hónap alatt elvégeztem egy kőműves tanfolyamot. Utána kitettek kajaosztónak, ami odabent a legmenőbb állás, mert kicsit a rabok felett vagy és elég közel az őrökhöz. Én vittem a kaját, az őrök jöttek velem, és nyilván közben azért beszélgettünk is. A rabtársak között a kajával tudtam üzletelni, az őrök pedig rugalmasak voltak. Volt olyan, hogy az őr hozott be nekem piát. A zárkákban volt minimum két mobil, ami nonszensz, de tényleg volt. Mindennapos volt a drog is, ami iszonyatosan drágán ment, mert amikor kint háromezer forint volt egy gramm fű, ott bent ötezerért adták. De az mindennap volt. A gyógyszert pedig már elmondani is nehéz, mert ott bent már a gyógyszerosztó is rab volt, tehát hozzáfértek. Az ottani utolsó két és fél évben nem volt egyetlen tiszta napom. Az élettársam kint egy évig várt rám, utána viszont lelépett. Bennem összedőlt a világ, nem tudtam elképzelni, hogyan ülöm le a többi ítéletet. Minden átértékelődött bennem az utolsó két évben. Észrevettem, hogy a barátaim egy képeslapot sem küldtek, az anyám sem jött már látogatni az utolsó másfél évben, szóval akkor éreztem meg, hogy nincs senkim. Tudtam, hogy ez már nekem nem kell, és ha egyszer onnan kiszabadulok, nem akarom ezt az életet folytatni.

Szabadulás után eldöntöttem, hogy a haverjaimat és a bűnözői köröket messziről kerülni fogom. Kerestem a helyem a világban. Nem volt egyetlen ledolgozott munkanapom sem, csak a börtönben. Azt éreztem, hogy nem szabad ismét bekerülni a bandákba, mert akkor nem lesz kiszállás. Ők azt látták, hogy kijöttem és nem foglalkozom senkivel, valószínleg megtörtem és nem akarok ilyeneket csinálni. Akkor is egy darabig még hasonlóan éltem, de már csak egyedül csináltam. Nem sokkal később megismertem egy lányt, aki miatt megváltozott az életem. Iszonyatosan gazdagok voltak, viszont az volt az elvárás, hogy nem élhettem úgy, ahogy korábban. Kellett a rendes munkahely stb. Életemben először mentem el dolgozni. Természetesen anyagoztam akkor is, de meg kellett változtatni a minőségét a párkapcsolatom miatt. Nem lehetett mindennap cuccozni, viszont onnantól kezdve szerváltás következett: hétvégente anyagoztam, hétköznaponként munka után pedig megittam hat-nyolc sört és egy üveg bort. Azt éreztem, hogy szociális fogyasztó vagyok, ráadásul sok pénzünk volt, ezért elkezdtem online szerencsejátékozni: online póker, tippmix stb. Napi negyven-ötvenezreket játszottam el, mert ahogy utólag megértettem, a drog utáni vágy keltette űrt kellett kitöltenem. Ráadásul nem önmagamat adtam a kapcsolatban sem, hanem egy olyan szerepet játszottam, ami a nőnek tetszett, tehát eladtam magam, mert ebben a kapcsolatban biztosított volt a pénz. Egy idő után már ezt sem bírtam. Az egy dolog, hogy piáltam minden nap, de elkezdtem műbalhékat generálni. Összevesztem a feleségemmel, utána pedig durván becuccoztam. Ezt követően ismét elkezdődött a mindennapi fogyasztás, amit viszont már nem bírt el a házasságunk, és ebből lett a válás.

Miután tudatosult bennem, hogy ennek vége, összetörtem. Nem a válás és a feleségem miatt készültem ki, hanem azért, mert vége lett a jó életnek. Napi negyven-ötvenezer volt a zsebpénzem, amit csak a feleségemtől kaptam, mellette pedig volt nyilván saját bejelentett munkahelyem. Ha valami nagy dolgot akartunk, mondjuk nyaralni, arra is külön volt pénz. Olyan életszínvonalon éltem, amiről korábban álmodni sem mertem, és tisztában voltam azzal, hogy ezt a pénzt és ezt az életet nem én teremtettem elő. Onnantól kezdve egy lassú öngyilkosság következett. Mindent eldobtam magamtól, pedig úgy szálltam ki a házasságból, hogy a feleségem rám hagyott egy panellakást, ami be volt rendezve, és pénzem is volt. Szépen lassan, hat-hét hónap alatt eladtam mindent a lakásból és anyagra költöttem. Akiket ezekből a normális körökből ismertem, mindegyiktől kölcsönkértem. Próbáltam a korábbi életszínvonalat fenntartani, de nyilván nem lehetett. Akkoriban jöttek be az első dizájnerdrogok is, bár még a régi anyagokat fogyasztottam, de amikor már nem volt pénzem, hozzányúltam az olcsó cuccokhoz is. Ezek már nem a várt hatást nyújtották ugyan, de mindent arra költöttem, hogy elmeneküljek a valóságból. Amikor mindent elköltöttem, az utcán találtam magam. Nem volt egy tiszta pillanatom, mert azt az állapotot és azt a szégyent nem bírtam józanul elviselni. Válogatni nem lehetett, úgyhogy elszívtam bármit és ittam a flakonos bort. Lépcsőházakban aludtam a liftházban, vagy volt, amikor drogtanyán húztam meg magam. Három évig tartott a hajléktalanság, ami totálisan leépített. Bármit használtam, amit meg tudtam szerezni.

Mit tapasztaltál az olcsó biocuccoknál?

Már az első kipróbáláskor tapasztaltam, hogy nagyon rövid ideig tart az a hatás, amiért a drogos használja a szert, viszont sokkal tovább tart az utána következő rossz fázis. Kicsit felpörög az ember, de öt-hat perc múlva már rosszul van tőle. Amíg volt előttem anyag, folyamatosan szívtam, mert tudtam, hogy néhány percig jó lesz, utána viszont pokolian rossz állapot következik. Amíg ott van nálad a cucc, egyszerűen nem tudod abbahagyni.

Hajléktalanként egyedül voltál?

Úgy alakítottam az életemet, hogy kerültem az embereket. Iszonyatosan nagy szégyenérzet volt bennem, mert azt azért felfogtam, hogy néhány hónap leforgása alatt honnan hova jutottam. Azok voltak a mélypontok, amikor elsétáltam az utcán és például a kirakatüvegben megláttam a saját arcomat. Kerültem az embereket. Amikor beköltöztem a drogtanyára, akkor is inkább kerültük egymást a másik emberrel. Egy alkesz, drogos fickó élt még ott, mindketten tartottunk egymástól. Attól féltem, hogy előbb-utóbb vagy ő öl meg engem, vagy én őt. Rövid időn belül inkább visszamentem a lépcsőházakba aludni, mert egyszerűen nem tudtuk elviselni egymást. Az egyedüllét miatt teljesen beszűkült a gondolkodásom is. A dizájner cuccokon és a pián kívül nem volt semmi másom. Nem volt egyetlen okmányom sem, mert arra sem voltam képes, hogy elintézzem. Ahogy reggel elindultam, az első utam az anyag vagy a pia után vitt, aztán ismét aprót szereztem, majd megint cuccot, este pedig csak az volt a lényeg, hogy legyen valamim, amitől K.O.-ra vágom magam és elalszom. A végén már hallucinációim voltak, folyamatosan hangokat hallottam, mintha valakik ott beszélgetnének a fejem mellett.

Ennek az időszaknak a végét a hallucinációk okozták. Olyanokat hallucináltam, hogy keresnek a rendőrök, én pedig egyik hajnalban bementem a rendőrségre, hogy itt vagyok, nem kell keresni. Erre ők, ahogy megláttak, mentőt hívtak és pszichiátriára vitettek. A pszichiátrián folyamatosan injekcióztak. Először nagyjából két hetet voltam bent, utána jobban lettem. Amikor kiengedtek, megint azt hittem, hogy a magam ura vagyok, jól vagyok. Hiába nyomtak a kezembe egy csomó receptet olyan gyógyszerekkel, amiket amúgy is meg tudtam volna szerezni, nekem az első utam a kocsma volt. Egy hét alatt olyan szinten taccsra vágtam magam, hogy ismét elkezdtem hallucinálni. Egész nap zúgtak a hangok a fejemben. Az első utam ismét a pszichiátriára vezetett, mert azt gondoltam, hogy végem van, teljesen becsavarodtam. Annyira ki voltam készülve, hogy gyakorlatilag életet mentett, hogy felvettek. Az első két hétben nem hatott a szájon át történő gyógyszeres kezelés, ezért injekcióban kaptam a Haloperidolt. A májam már nem volt képes feldolgozni a gyógyszereket. Öt hetet voltam bent, utána megint kiengedtek. De az öt hét annyira hosszú idő volt pia és anyagozás nélkül, hogy alig vártam, hogy az első kocsmába eljussak. Ugyanaz a kotta volt, mint előtte: kocsma, dealer, és taccsra vágtam magam, mert ahogy kiléptem a pszichiátria ajtaján, máris megjelent a szer utáni vágy. Megint szétcsaptam magamat egy hét alatt, majd ismét visszamentem a pszichiátriára, és ott fordult meg teljesen az életem, mert nem engedtek be. A zárt ajtót kívülről csukták rám. Sok srácnak az életében a bezárás a fordulópont, nekem viszont az volt, amikor már a pszichiátriáról is kizártak. Lepergett előttem az egész életem és rám nehezedett a súlya. Visszacsöngettem és annyit kérdeztem, hogy ha ők nem tudnak segíteni rajtam, akkor kik? Adtak egy címet a városon belül.

Felkerestem a helyet, pedig korábban magamért már nem tettem semmit. Az Egészségdokk Drogkonzultációs Irodába küldtek (https://www.facebook.com/egeszsegdokk/), és hihetetlenül nagy szerencsém volt, mert kiderült, hogy egy gyerekkori anyagozós ismerősöm is ott dolgozott segítőként. Hasonló életútja volt, mint nekem: ugyanaz a nyomor. Amikor megláttam őt tisztán, az olyan volt számomra, mint egy jel, hogy ha neki sikerült, akkor van kiút ebből a gyötrelemből. Tényleg reményvesztett voltam: el sem tudtam képzelni, hogyan lehetne kiszállni ebből. Mondta a srác, hogy másnap keressem meg őket, hogy biztosan komolyan gondolom-e. Tehát másnap visszamentem, és mondták, hogy tudnak segíteni rehabra jutni, de olyan állapotban vagyok, hogy azzal előbb kórházba kell menni méregtelenítésre. Az ő általuk írt ajánlással felvettek a pszichiátria nyílt osztályára. Számomra ez volt az előgondozás. Nagyjából másfél-két hetet voltam ott, de miután kiengedtek, volt még egy hetem, hogy mehessek a reabra. A lelkemre kötötték, hogy bírjam ki, ne essek szét. Arra az időre beköltöztem egy nagyon régi anyagos lányhoz, aki heroinfüggő volt. Ott laktam egy hétig, de mondtam, hogy csak arra kérem, hogy egy hét után kísérjen ki a vasútállomásra, hogy eljussak a rehabra. Így is lett. Abban az egy hétben még folyamatosan anyagoztam, piáltam és gyógyszereztem. December 13.-án reggel kellett utaznom. Volt még egy fél üveg borom és egy marék gyógyszerem, amit bevettem, aztán elindultam. A vonaton már kezdett mardosni a kétség, hogy vajon tényleg ez kell nekem? Már elment az egésztől a kedvem, hogy nem jó, nem kell. De ott is velem volt Isten, mert Martonvásárhely előtt elhagytuk Baracskát, ahol szintén voltam börtönben. Akkor megértettem, hogy ha nem megyek rehabra, akkor a következő utam ismét a börtön lesz.
Martonvásárhelyen már várt a sofőr, aki Ráckeresztúrra vitt (http://drogterapia.hu/). Megdöbbentem, mert amikor kiszállt az autóból, odajött és átölelt, úgy mutatkozott be. Az utolsó években nem volt senki, aki átöleljen vagy szeretettel forduljon felém, erre jön egy vadidegen ember és átölel. Amikor Ráckeresztúrra értünk, ott várt harminc felépülő függő. Egyesével jöttek oda hozzám, megöleltek és segítettek bevinni a cuccaimat. Mondták, hogy örülnek, hogy itt vagyok, jó helyre kerültem. Olyan szeretettel fogadtak, amit nem tudtam megmagyarázni.

Mikor fordult át benned a folyamat?

Az első két hét kegyetlen volt. Nem kaptam gyógyszert. Teljesen szárazon kellett lejönni. Napi egy-két órát tudtam csak aludni, ötpercenként volt melegem, aztán hidegrázásom. A mozgáskoordinációm nem volt rendben, ha ki kellett mennem, fogtam a falat, hogy el ne essek. Nem volt étvágyam, szinte semmit nem ettem, pedig nagyon jó kajákat készítettek és kiszolgáltak. Felfogni sem tudtam, hogy vajon itt hogyan lehetne meggyógyulni. Hallgattam a csoportokat, ültünk, de nem állt össze a kép. Aztán lassan lett egy-két jobb napom. Mondták a srácok, hogy ők is ezen mentek keresztül, ismerik a folyamatot, ez most így zajlik, de utána jobb lesz. Nagyjából egy hónap alatt tisztult ki a szervezetem. Úgy voltam vele, hogy majd el leszek ott egy-két hónapot, egyfajta szabadságnak fogtam fel, aztán kezdek valamit magammal. Másfél hónap után rendeződtek bennem annyira a dolgok, hogy már fizikailag és mentálisan is kezdtem jobban lenni. Akkor jöttem rá, hogy napról napra látom a körülöttem lévő srácokat, ahogy változnak. Aztán jöttek olyan leállt szerhasználók, akik már öt éve meggyógyultak és elmesélték az életüket. A rehab előtt olyanok voltak, mint én, most pedig odajöttek a családjukkal. Olyan volt látni ezt számomra, mint egy csodát.

Kezdtem elengedni a régi dolgaimat. Elengedtem azt a berögződést, hogy majd én tudom, mi legyen. A mentorok is mondták, hogy ha bejöttem és feltettem a kezem, hogy segítséget kérek, akkor próbáljak meg végre valami újat. Nagyon sokat segített, hogy az ottani munkatársak többsége mind leállt függő volt. A tapasztalataik és a sorstárs jelleg miatt elfogadtam, amit mondtak. Akkor kezdtem felfogni, hogy ha ezt végigcsinálom, akkor van rá esély, hogy kiszálljak az anyagozásból. Mivel Ráckeresztúr egy református drogterápiás otthon, rendszeresek az istentiszteletek és a bibliaórák. Az életemben egyébként addig is mindig elfogadtam, hogy van Isten, de a vele való kapcsolatom leginkább olyan volt, hogy mindig kértem: kérlek, hogy pénzt adj, most ebben segíts, aztán abban, és így tovább. De amikor már egy ideje ott voltam, az egyik éjszaka megpróbáltam imádkozni. Nem kényszerített rá senki, magamtól éreztem a késztetést. Akkor történt életemben először, hogy az imámban hálát adtam azért, amim van: hogy élek, hogy jó helyen vagyok, hogy szeretet vesz körül. Talán az volt a legnehezebb része a rehabilitációnak, hogy tiszta fejjel kellett szembenézni önmagammal, és ehhez Isten adott nekem erőt.

A legnagyobb változás egy bibliaórán történt. Levetítettek nekünk egy rövid néma filmet egy ember életéről. Láttuk, ahogy megszületik egy gyerek, Isten pedig ott áll mögötte. A gyerek cseperedik, majd ahogy növekszik, elköveti a maga bűneit és fokozatosan eltávolodik Istentől. Amikor már mindenben csalódott és nem látja az élete értelmét, öngyilkos akar lenni, de Isten odaáll és segít neki. Amikor ezt láttam, úgy éreztem, hogy az a film az én életemről szól. Olyan euforikus érzés töltött el, mint amit a drogozáskor tapasztaltam eleinte. Tudtam, hogy aki előtte voltam, már nem létezik. Kicserélődött minden, új szemléletet kaptam. Elfogadtam Istent.