A filozófia már nagyon korán tematizálta a nevelést és az oktatást. Platón legtöbb dialógusában  fiatal felnőttek beszélgetnek, akik vitatkozva tanulnak Szókratésztől. De a gyerekek hol vannak eközben? A kicsik olyannyira hiányoznak a szülők örökségét és személyét (lásd tragédiák) oly fontosnak tekintő görög gondolkodásból, hogy nehezen tudjuk elképzelni, mit csináltak a görögök a fogamzásuk és az iskolába járásuk közti időben. Egyáltalán azonosultak-e bárhogy a gyerekkori önmagukkal?
Erószt kivéve az Olümposzon nincsenek gyerekek. Sok hellén isten „teljes fegyverzetben” született meg, vagy azzal nyilvánította ki isteni valóját, hogy már gyerekként is felnőttesen viselkedett.
Gyerekek – nem idilli vagy vígjátéki díszletként – először Augustinus vallomásaiban bukkannak fel. Látjuk az ifjú Augustinust tanulás és körtelopás közben, és itt már nem is kérdés, hogy a felnőtt vallomásíró valamiképp azonosnak tekinti-e magát gyerekkori önmagával.
A gyermeket is integráló „én” képére, a gyerekkort is magába foglaló élettörténet kialakulására hatott-e Szentírás? A gyerekáldás központi jelentőségű a Biblia világképében, a bibliai hősök talán még a szerelemnél is jobban vágynak az utódjuk megszületésére. Ám gyerekszereplőt ennek ellenére csak ritkán ábrázol a Biblia – és ha igen, akkor az felnőttként viselkedik, mint Jézus, aki megszégyeníti a bölcseket a templomban. A gyerek – ámbár rendelkezik az ártatlanság adományával – amolyan fogyatékos felnőtt, ezért tart gyakran könyvet a kezében Jézus a középkori madonna-ábrázolásokon. De bármilyen furcsák is ezek az öreges arcú, a mi fogalmaink szerint „csúnya” Krisztusok, a kép szemlélője itt mégiscsak egy vágyott lény, Szűz Mária intim közelségét élvező gyerekkel azonosul.
De a középkori elbeszélő irodalomban sem jelennek meg gyerekek. Ami azért is furcsa, mert a középkor példátlan kultuszt űzött az ifjúságból: a trubadúrok költészetében mindenki joven (fiatal), a regények hősei is kezdetben csak fiatalemberek lehettek. Az Artúr-mondakört feldolgozó elbeszélések egy minden tekintetben kamaszos világot tükröznek: aki itt “számít”, az mind fiatal, gyerekek egyáltalán nem léteznek, az idősebbek vagy „jóságos aggastyánok”, vagy gonosz szörnyetegek, vagy megcsalt férjek (mint maga Artúr király is). Gyerekkora és „nevelődése” csak egyetlen szereplőnek, Percevalnak van.
Véleményem szerint az első elbeszélés, melynek gyermek (kiskamasz) a főhőse, Dantének a Beatrice-szerelem kezdeteit, a saját költővé válását megörökítő Vita nuovája. Az elbeszélőt itt sem látjuk gyerekkori foglalkozás közben, hiszen legfőbb „játéka”, hogy álmodozik, Beatrice után leskelődik és szonetteket ír. De egy gyerekkorban kezdődő nagy szenvedély ábrázolása megteremti az első gyereket is a világirodalomban.

Mint látjuk, csak fokozatosan, nagyon lassan foglalják el a gyerekek helyüket az irodalmi és egyáltalán művészi, filozófiai reprezentációban.
Ma már a gyerekeknek van „hangja”, irodalma, jogai, a jogaikat képviselő ENSZ-szervezetük, mi több, egész iparágak épülnek a szórakoztatásukra / nevelésükre / öltöztetésükre / etetésükre / betegségeik gyógyítására. A gyerekek a művészetekre sem panaszkodhatnak, ezer és ezer elbeszélés próbálja megörökíteni „gyermeki nézőpontjukat”. A közvélemény pedig – a kiskorúak védelmét amolyan „humanista minimumként” definiálva – ma is a gyerekek elleni bűncselekményeket ítéli el a legsúlyosabban.
De ki definiálta ezt így? És ez a gyerekekkel való, nagyon lassan kialakuló együttérzés nem volt-e az újkorban képmutató? Hiszen lehetsz „keresztény”, miközben ünnepled a háborút, vagy  nevezheted magad „elvhű baloldalinak” a szegények kivégzése vagy megalázása, kifosztása (kelet-európai rendszerváltás) után is. Mindennek ellenére én úgy vélem, a gyerekekkel való szolidaritás  nem volt mindig teljességgel farizeus dolog. A XX. század elején számos veszélyhelyzetben lévő felnőtt férfi  fogadta el a Titanicon, hogy a gyerekeknek több joga van megmenekülni, mint neki. A gyerekekkel kapcsolatos „humanista minimumból” tehát következ(het)ett megmásíthatatlan következményekkel járó, konkrét cselekvés is.
Az európaiak „gyerekszeretetét”, érzelgősségét sokan, sokféleképp próbálták kihasználni. De mint a menekültválság bizonyítja, hiába. Nyugat-európai polgárok millióit jobban érdekli, hogy épül-e minaret Hamburgban (hogy örülnünk vagy siránkoznunk kell-e azon, hogy „vége a kereszténységnek”), mint az Európába tartó úton vagy épp Európában elveszett tinédzserek ügye. (Százezrekről van szó.) Másfelől meg épp a menekültválság, a gyerekük nélkül menekülő fiatal férfiak tömegeinek látványa szembesítette azzal Nyugat-Európát, hogy a gyerekszeretet egyáltalán nem nem valamiféle „közös emberi dolog”, és nem jellemző egyformán minden kultúrára.

De vajon tényleg létezhet-e gyerekek és felnőttek között érdekellentét?
A gyerekeket „kiszolgáló” iparágak óriási volumene, a gyerekek nézőpontját is tükröző művészet korában már-már bűn feltételezni, hogy a gyerekek és a felnőttek között valódi érdekellentét állhat fent.
Hiszen minden gyereknek az jó, ha a „szüleik elégedettek”. Minden gyereknek az a jó, ha „az édesanyja / édesapja kiteljesedhet”. Ez a felfogás legtöbbször a gyermeküket morálisan kizsigerelő mártír-anyák ellen irányul – de vajon a teljes érdekegység tételezése nem járul-e hozzá ahhoz, hogy amolyan tartozéknak tekintsük a gyereket – a szülő meghosszabbított testének, idegrendszerének, érzékszervének. A gyereknek természetesen nem „jó” minden, ami a szüleinek. Mert többet kell aludnia, mert többet kell mozognia, mert nem bírja az alkoholt… Mindenkinek jár a teljes család (gyerekkel), de vajon egy csecsemő jól jár-e süketnéma vagy épp hetven éves örökbefogadó szülőkkel? És természetesen nemcsak a kapitalizmus teremthet alapvető érdekellentétet gyerek és szülő között (hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra), hanem a szexualitás is. A gyereknek nem ugyanaz jó, ami a felnőtteknek. A gyerekek és a felnőttek közötti érdekellentétek tagadása könnyen elvezethet a pedofília legalizálásához is.
A gyerekek jogait egy sóhivatal is képviseli az ENSZ-ben, a Save The Children világszervezet. Természetesen ez sem meri felvetni, hogy a gyerekek és a felnőttek között bármiféle érdekellentét létezhetne, és ugyan kikel a gyerekprostitúció és a gyerekmunka ellen, de például az abortusz vagy az örökbefogadás témáját nem meri megpiszkálni. Sok egyéb mellett hősiesen küzd a csecsemő-inkubátorok ellen, melyek nem kellőképp biztosítják a túlélő gyerekek „identitáshoz való jogát”.
Pedig egyáltalán nem magától értetődő, hogy a jognak – például örökbefogadásnál – mindig a felnőttek (az erősebbek, az adózó és fogyasztó polgárok) érdekeit kell képviselni.
De akiknek nincs „érdeke”, annak nincs saját autonómiája, azaz „joga” sem. Csak amolyan díszítmény, mint a puttók a reneszánsz festményeken. Miközben a szülő természetesen korlátozhatja (és korlátozza is) a gyerek jogát, mikor úgy dönt, hogy gyermekének „mégiscsak” el kell mennie iskolába, „mégiscsak” be kell vennie a gyógyszert – de ha minden érdekellentétet viszonylagosnak tekintünk, akkor hol van a gyereknek bármiféle külön szabadsága, amit a szülőnek „mégiscsak” tisztelnie kéne?
A gyerekek költséges függelékké válását persze megkönnyíti az emberi szaporítószervek árucikké válása. Hiszen vehetsz petesejtet, hímivarsejtet, anyatejet, bérelhetsz magadnak méhet – a gyerek áruvá vált, amelyet a szegények „állítanak elő” a gazdagabbaknak. Mint a tyúk a tojást vagy a tehén a tejet. De mi az a különleges haszon, amivel a gyerek „birtoklása” kecsegtet? A régi rómaiak azért vásárolták meg és nevelték fel a rabszolgagyerekeket, hogy azok később a munkájukkal hasznot hajtsanak.
Ma viszont egy gyerek azonnali hasznot jelent. Rögtön meghálálja a törődést, szeretet ad. És micsoda presztízst jelent a gazdájának! A polgári beérkezettség, az intimitás, a család és a „jóemberség” látszatát.

Hosszú volt az út, míg a gyerek a „saját jogán” megjelent a gondolkodásban, a jogban és a művészetben. És az sem volt kevésbé göröngyös út, míg a gyerekek költséges (de kapitalista viszonyok közt könnyen beszerezhető) függelékké váltak, anyu vagy apu puszta idegnyúlványává, egy drága „protézissé”, melyet a szülei tizennyolc évig használhatnak.
De hogy védekezhetnek a gyerekek az efféle kapitalista tárgyiasítás ellen? Florina Illis A gyerekek háborúja című regényében a különféle társadalmi osztályokból származó gyerekek elfoglalnak egy vonatot, és háborút kezdenek a „felnőttekkel”. De ha nincs vonat, akkor mit kezdjenek a gyerekek, hogy védjék meg a saját autonómiájukat a szüleik világával, a gyermeki ártatlanságból is üzletet csináló felnőttekkel szemben?
Fura módon a dolog mégsem tűnik teljességgel lehetetlennek. A gyerekek „szórakoztatására” kitalált piaci gépezet egy csomó közösségi oldalt hozott létre, ahol gyerekek milliói léphetnek kapcsolatba más gyerekekkel.
Nem lehetetlen, hogy a következő forradalmat a közösségi oldalakon egymásra talált, a felnőttek gyámkodását, erőszakos marketing-akcióit lerázó kiskamaszok vívják majd „gondviselőikkel”, a felnőttekkel szemben.

Illusztráció: Franz von Stück: Meztelen fiú (részlet)

Ha van igazán újszerű és többé-kevésbé általános érvényű fölfedezése az elmúlt nagyjából fél évszázadnak, akkor azt így foglalhatnánk össze: világunkról szóló tudásunk annyira kitágult, annyira komplexként és „embertelenként” lepleződött le, hogy nincs olyan mégoly káprázatos elme, aki befoghatná. Polihisztorok persze már régóta nincsenek, a digitális adathordozókba kiszervezett milliárdnyi információ önjáró mechanizmusai azonban másra is rávilágítanak: saját tudásunkat is csak hálózatokhoz kötődve szerezhetjük meg, sőt tehetjük egyáltalán értelmezhetővé. Nem tudom, jó-e az új NAT (magyar irodalomra vonatkozó része), vagy rossz. Azt tudom, hogy ha szakmabeliek, magyartanárok, irodalmárok, egyetemi tanszékek, az érintett csoportok egész hada fordul ellene és illeti kritikával, akkor ott valaminek félre kellett csúsznia. Hogy a gyermekeink mit (és hogyan) fognak tanulni, azt ugyanis csak konszenzusosan van jogunk eldönteni. Senki sem állíthatja (hacsak nem uralkodik el rajta a hübrisz), hogy ő jobban tudja.

De vajon létezhet-e egyáltalán konszenzus olyan kérdésekben, mint az irodalmi vagy az iskolai kánon? Nem szükségképpen ideológiai alapon történik-e az ítélethozatal? És egy olyan országban, ahol pusztán ideológiai okokból családtagok mennek egymásnak, barátságok hidegülnek el, művészek ignorálják egymás munkáját, és szakmainak induló viták alakulnak át tányérdobálós veszekedésekké, nem illúzió-e azt gondolni, hogy lehetséges megegyezésre jutni abban, mely művek számítanak igazi értékeknek, és melyek középszerűek, avagy sokadrangúak (netán egyenesen károsak)?

Tegyük föl, hogy nem lehetséges. (Mert ha az lenne, bizonyára szívósabb kísérletek történtek volna e konszenzus elérésére, illetve most, hogy nyilvánvalóvá vált a konszenzus hiánya, komolyabban szembenéznének az érintettek ennek következményeivel.) Ha nem lehetséges megegyezés, akkor a logikus lépés csakis egy lehet: vegyük szűkebbre a „kötelezően” tanítandók körét, és tágítsuk ki azokét, akiket ilyen-olyan okból valakik elutasítanak. Legyen bőségesebb a választék olyan írókból, költőkből, szerzőkből, alkotókból, akiknek értékében csak az egyik „oldalon” biztosak. Legyen tanítható Wass Albert és Spiró György, Nyirő József és Váci Mihály, Herczeg Ferenc és Nagy Lajos. Cserébe pedig ne vitassa senki, hogy mondjuk Móricz, Kosztolányi vagy Kertész Imre a kánon része-e.

Az én problémám az új NAT kánonjával tehát nem Wass vagy Nyirő beemelése, hanem az, hogy szűkebbre van szabva az a tanári szabadság, amely e szerzők helyett másokat próbálna favorizálni. Mintha a készítők attól tartanának, hogy ha nem írják elő a „nemzeti” szerzők tanítását, akkor nem is lesz tanár, aki hajlandó lenne elővenni őket. De miért ne lenne? Miért hiányzik ez az elemi kollegiális bizalom? (Vagy más irányból közelítve: ha kételkednek benne a tantervkészítők, hogy a tanár kollégákat magukkal ragadja Wass Albert, akkor milyen alapon kellene őt tantervbe emelni?)
Én a magam részéről egészen jól el tudok képzelni olyan tanárt, aki éppen Kittenberger Kálmán írásai nyomán képes kamasz fiúkban (és lányokban?) fölkelteni az irodalmi szövegek iránti kíváncsiságot. Mindehhez sajátos tanári attitűd, sajátos érdeklődés szükséges, illetve egy olyan tanulói közeg, amely kapható az izgalmas vadászkalandok befogadására. Van ilyen? Miért zárnánk ki? Ettől még Kittenberger Kálmán nem válik Krúdy-szintű mesterévé a magyar prózának, ám az iskolai magyartanításnak nem is ezt kell a tanulókkal elhitetnie.

Többször említettem a „kánon” szót. Ez a nagy múltú fogalom az egyházi szóhasználatból ered, és a vitathatatlan értékkel bíró szövegek gyűjteményét jelentette. Az irodalomtudomány azonban többféle kánont ismer, éppen aszerint, hogy mi az az „érték” (és mérték), amely alapján a szövegekről ítéletet mondunk. Ez az érték lehet esztétikai, lehet történeti, lehet poétikai, és lehet didaktikai is. Egyszerűbben szólva: az iskolában nem feltétlenül ugyanaz számít értéknek, mint az irodalomtudományban. Nemigen ismerek olyan irodalmárt, aki ne gondolná például Nádas Pétert rendkívül nagy írónak, a Párhuzamos történeteket pedig kiemelkedően jelentős regénynek. Mégis, okkal hatna őrültségnek, ha valaki ezt a művet tizenévesekkel szeretné elolvastatni. Nyilvánvaló, hogy az irodalmi és az iskolai kánon sohasem esik egybe teljesen. Utóbbiba olyan műveket érdemes válogatni, amelyek meg tudják ragadni a tizenévesek képzeletét, amelyekben önmagukra ismerhetnek, és amelyek bevezethetik őket a szépirodalomba, egyszóval amelyek segítségével olvasóvá nevelhetők.

Ezen a ponton válik igazán érdekessé, hogy mit kezd az irodalomoktatás a kortárs szerzőkkel, és hogy mi mit kezdhetünk azzal az állítással, hogy csak lezárt életművek taníthatók. A kortárs írók tanításának ugyanis nem az az elsődleges motívuma, hogy létrehozzuk a jelenkor szépirodalmi kánonját (ennek valóban semmi értelme nem volna, hiszen kortárs ítéleteinket valóban könnyen átírhatja, sőt át is fogja írni az idő), hanem az, hogy ráébresszük a tanulókat az irodalom közelségére, hogy fölismertessük velük saját világukat, és támpontot nyújtsunk ahhoz, hogyan kell mai szövegeket olvasni. Hiszen a célunk végső soron az, hogy kritikus, művelt olvasókká neveljük őket. Ha pedig azok lesznek, akkor kortárs szövegeket (is) fognak olvasni.

Vagy nem ez a cél? Vagy a cél a nemzeti identitás megerősítése? Hogy van (illetve kell hogy legyen) ilyesfajta célja is a magyartanításnak, azt kár volna tagadni. Az olvasás sohasem légüres (politika-, társadalommentes) térben történik. Azzal, hogy múltunk értékeit megismerjük, elkötelezettebbekké válunk ezen értékek iránt. De meg tud-e őrizni és egyáltalán meg tud-e érteni valaki egy értéket, ha képtelen reagálni megjelenésének különböző formáira? Ma már alig valaki tagadná, hogy Ady magyarságverseiben mély hazaszeretet szólal meg. Száz évvel ezelőtt azonban Adyt magyarellenességgel, nemzetellenességgel vádolták azok, akik a hazaszeretet adys formájú kifejezésére nem voltak fölkészülve. Aki csak egyféle retorikát ismer, az nagyon könnyen félreérthet olyan szövegeket, amelyek szellemével egyébként azonosulni tudna. A hazaszeretet értékét is célszerű sokféle szövegen megmutatni, mint ahogy bármely más közvetítendő értékkel is így van ez. A tanulókat ugyanis érzékenyíteni kell bonyolultabb, több síkon működő, több módon értelmezhető művek befogadására, ha azt akarjuk, hogy belőlük valóban szellemi, közösségi értékeket befogadni (és terjeszteni) képes ember váljon.

A kortárs művek oktatásának tehát nem annyira a kánonképzésben van jelentősége, mint inkább annak tudatosításában, hogy a műformák, nyelvi regiszterek és retorikai elvárások mindig egy adott kor igényei szerint módosulnak, az irodalomtermelés tehát egy élő, lezáratlan, folyamatos átértékelésekre, vitákra és véleményalkotásra ösztönző folyamat.

Saját kánont bárki össze tud állítani, aki életében pár könyvet elolvasott. Ez egy kifejezetten szórakoztató, örömteli és mély tanulságokat hordozó tevékenység, mindenkinek csak ajánlani tudom. Közös kánont (akár irodalmit, akár iskolait) azonban csak közösen lehet létrehozni, meghallgatva a másik érveit, kérdéseket föltéve, vitatkozva is, de nagyvonalúságot is gyakorolva. Gyermekeink jövője kellően nagy tét, hogy ezt a játékot komolyan vegyük, és ne söpörjünk le otrombán semmilyen érvet az asztalról. Aztán, ami mindebből, ebből a sok különféle véleményből kikristályosodik, azzal már bátran odaállhatunk a jövő generációk elé. Ők persze majd kinevetnek minket, mert döntésünk sehogyan sem lesz tökéletes. De nagyon nem mindegy, hogy ez a nevetés a tisztelet kuncogása lesz-e, vagy a megvetés röhögése. Ez az egész NAT körüli vita ugyanis végső soron erről szól, nem arról, hogy melyikünk nyeri meg.