Még hogy majd a család! Sokan mondják, hogy a család lehet az utolsó mentsvárunk. Hogy egy idő után semmi sem marad, úgymond, csak a család. Sanyika alig várta, hogy kikerüljön ebből az akolmelegből. Egyszer elindult tizenkét, vagy tizenhárom évesen, egyedül a világ ellen. De akkoriban még rend volt az országban, mindenki tudta a dolgát, a rendőrök külön kérés nélkül is lefülelték, és hazavitték az országút szélén egyedül sétafikáló Sanyikát. Elege lett, fullasztotta az otthoni légkör. Nem volt veszekedés, vagy ilyesmi, csak egyszerűen unta a banánt. Hogy mindent előírnak, hogy nincs egy szabad perce, hogy mindig dirigálni akar neki valaki. És persze valaki a családból mindig mindent jobban tudott. Így hát fogta magát, és elindult. A balatoni út mellett ment a forgalommal szemben, ahogy kell. Nyár volt, és úgy okoskodott, hogy a Balatonnál nemigen fogják kérdezni a lángososnál, hogy hány éves, ha be akar állni dolgozni. Aztán ha majd lesz egy kis pénze, csak lesz valahogy. A régi út mellett ment, ráesteledett. Nem volt terve. Egyszer csak megállt előtte egy rendőrautó, még a villogót is bekapcsolták. Mondta a nevét, de zavarában Sanyikát mondott. Zavarában, mert bár mindenki így hívta, valójában nem is ez volt a neve.

Sándornak a bátyját hívták, aki két évvel volt nála idősebb, és elbűvölő személyiség volt, mindenki imádta, és Sanyika arcban, megjelenésben nagyon hasonlított rá. A természetük ugyan különböző volt, de Sanyikán valahogy rajta ragad a bátyja neve, különösen azután, hogy Sándor meghalt egy különösen ritka, de gyors lefolyású betegségben. Ettől fogva Sanyikát mindenki sanyikázta, a nagyszülők általában sírva és hüppögve. És állandóan az elhunyt testvéréhez hasonlították. Hogy bezzeg Sándor, így meg úgy, hogy milyen jól tanult, milyen remekül szavalt verseket, hogy hogy szerette Krúdyt, pedig még alig látszott ki a szentem a földből. Sanyika még évekig az ő ruháit hordta, megkapta a táskáját, még a tornazsákját is. Belenőtt idővel mindenbe, legalább nem kellett újat venni, Sándor vigyázott a holmijára. Sanyika meg utálta ezeket a ruhákat. Nem azért, mert viseletesek voltak, hanem azért, mert úgy érezte, hogy így még jobban hasonlít a bátyjára, és hogy ő sosem lesz Sanyikából Sándor, hogy soha nem fog felnőni, ha nem talál ki valamit. Volt egy Pajtás típusú fényképezőgépe, aztán lett Szmena is, az kisebb volt valamivel, ruszki gyártmány volt, de legalább lehetett vele színes képeket csinálni. A Pajtásba különben felülről kellett belenézni, ez különleges volt, tükörreflexes mesélte boldogan, csak fekete-fehér képeket csinált, ráadásul olyan furcsa formátumban. Az mondjuk jó volt, hogy ezeket a fekete-fehér képeket az apjával otthon hívták elő a fürdőszobában. Sötétben kellett dolgozni, lehetett kiabálni mindenkivel, aki be akart menni, hogy most nem lehet, mert képeket hívnak elő, jöjjenek vissza később, és nevetségesen siránkoztak, hogy csak megmossák a kezüket, de akkor az apjuk erélyesen kiszólt, hogy értsék már meg végre, hogy ők itt dolgoznak, és ha most bárkit beengednek, akkor fényt kap a felvétel, és lehet kidobni a Normafánál csinált képeket. Ezt akarják? De ezt senki nem akarta, lehetett röhögni a tök sötétben, kiborítani mindent, aztán dühöngeni a másikon, hogy mit ficánkol annyit. Apja a sötétben is Sanyikámnak szólította, ebből tudta, hogy valójában az apja nem is vele van, hanem azzal a másikkal, aki már nem lehet itt, és aki legyőzhetetlen volt a maga trükkjével, hogy olyan hirtelen meghalt, éppen akkor, amikor annyira szerették.

Elég az hozzá, hogy Sanyikánál nem volt igazolvány, hogy is lehetett volna, azt csak tizennégy évesen kapta meg az ember. Mondta a nevét Sanyikával, és a címét. A rendőrök hazavitték. Köszönte szépen a ház előtt a fuvart, de azok inkább felkísérték, mert kiadták közben a hivatalos körözést is, és ott nem Sanyika volt, hanem az igazi neve, bár Sanyika meggyőződéssel állította, hogy őt igenis így hívják, nem jutott eszébe, hogy a szülei más névvel keresik. Apja kinyitotta otthon az ajtót, és elrendeződtek a dolgok. Kapott egy nagy pofont, ami Sanyika szerint ki is járt, és ennyiben maradtak.

Sanyikának nem sok emléke maradt a bátyjáról, aki szenvedélyes Ajax-drukker volt, és lelkesedett a holland lányokért. Úgy tartotta, hogy nincs vonzóbb a szépen kidolgozott, formás női lábaknál, ezek a lányok meg ott állandóan bicikliznek…

Sanyikának volt annyi esze, hogy megőrizze ezt az örökséget, mint egy szellemi végrendeletet. Állandóan Hollandiába vágyott, és kereste a formás lábú lányokat. Annál is inkább hitt ebben a lábdologban, mert akkortájt olvasott egy regényt Dzsingisz kánról, valami ifjúsági könyv volt, talán a Delfin-sorozat?, amiben azt írták, hogy Dzsingisz, amikor még nem is volt nagy ember, se híres, se öreg, akkor azt a tanácsot kapta az apjától, hogy keressen magának erős lábú lányt feleségnek, mert az mindig ki fog tartani mellette. És így is lett, Dzsingisz jól választott, Börte, így hívták a kán feleségét, erre világosan emlékezett, mindig kitartott mellette. Sanyika úgy okoskodott, ha Dzsingisz jól járt azzal, hogy így választott, akkor ő is jól fog, és a továbbiakban ehhez tartotta magát. És próbált magának Ajax-mezt venni, de képtelenség volt nálunk beszerezni. Maradt a vágyakozás benne Hollandia iránt, szorgalmasan nézegette a női lábikrákat, és gyűjtögette a pénzt a mezre.

Dóri volt a legszebb lány az osztályban, minden fiú az ő társaságát kereste. Sanyika is bolondult utána, de Dóri nem vette komolyan. Azt kell mondjam, őt sem. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Dóri papájának az egyik, akkor ötvenes barátja szerelmet nem vallott Dórinak, aki egyszerűen nem tudta, hogy mihez kezdjen a férfiakon támadt bűvös hatalmával. Vágtatott elöl, utána meg rohantak a fiúk, a férfiak hosszú sleppben. Dórinak segített az apja, hogy lehűtse az egykori barát vágyait, de Dóriban ott maradt ez a furcsa érzés, hogy nem tud mit kezdeni a vonzerejével. És akkor észrevette a mindig visszahúzódó Sanyikát. Már megvolt az Őrs, kirándulni mentek. És Dóri behálózta Sanyikát, először csak játékból, aztán egyre komolyabban. Fényképeket csináltak a Pajtással és a Szmenával, direkt eltévedtek az erdőben, hogy kettesben maradjanak, domboldalakon gurultak lefelé nagy nevetéssel, átfutottak az átkelőn a vonat előtt, ez veszélyes volt, de megúszták. Nagy hangon angolul beszéltek a nagymarosi kocsmában. És kinevettek mindenkit. Az Őrsöt, a fákat, az angolul nem tudó boltost, az angoltanárt, aztán egymást és saját magukat is. Eszelős helyeken találkoztak éjnek évadján. Állandóan csókolództak mindenhol, még az iskolában is, amit elég nehezen viseltek az osztálytársak, de ők fütyültek rájuk. Titkosírással leveleztek egymással az órákon, hogy ne kelljen elválni egymástól egy percre sem. Egyszer megálltak egy céllövöldénél, ott – ahogy mondani szokás – finom utalásféleképpen lőtt Sanyika egyet Dórinak, aki elalélt a büszkeségtől, hogy lőttek neki. Két vastag szivar volt a jutalom, amit ott helyben el is szívtak, bár szörnyen fájt közben mindenük, mert a szivar erős volt, ők pedig nem voltak hozzászokva. De kibírták. Aztán amilyen hirtelen összejöttek, olyan hirtelen szét is mentek. Jött egy másik lány, akinek szép volt a lábikrája? Sanyika valójában már nem emlékezett, hogy melyikük szakított, és miért. Külön mentek, még találkoztak párszor, de Dóri aztán elutazott Barcelonába tanulni, és akkor végleg vége lett. Sanyika csinált neki még egy kazettát, azt adta útravalónak. Versek voltak benne, meg zene.

Aztán mindenki egyetemre ment, mindenki hű de nagyon elfoglalt lett, Sanyika meg nem vitte semmire. Ezt gyakran fel is hánytorgatták neki a szülei. Hogy csak pilinckázik azzal a fényképezőgéppel. Nem vették komolyan. Pedig állandóan éjszakai lesre jár, volt két év, amikor viharvadász volt, bolondult a villámokért. Egy idő múlva már nem is otthon hívta elő a képeket, hanem Gézáéknál. Nagyon kedvelte Géza édesanyját. Több okból is. Az egész világon ő szólította őt egyedül Sándornak, amit kivételesen megtisztelőnek gondolt. Aztán megengedte, hogy nála hívja elő a fürdőszobában a képeket. Piri néni különösen a fekete-fehér képeket szerette, csak azt nem értette, hogy miért lett a Sanyika ilyen mizantróp, miért nem fényképez embereket. Ráadásul Gézáéknál mindig volt Milka csoki, már gimnazista korukban is, később is. És Géza anyukája egy idő múlva korlátlan fogyasztást biztosított Sanyikának a Milkából. Történt egyszer, hogy Sanyika felfalt magától egy egész tábla csokit, ami 86-ban hallatlan szemtelenség volt, de egyszerűen nem tudott uralkodni magán. Géza kiment valahová, ő meg betolta a csokit. Szánta-bánta, de nem tudta visszacsinálni. Géza anyja látta meg először a fogyatkozást. Szó nélkül elővett egy másik csokit, kicsit letört belőle magának, aztán kitette az asztalra, a régi papírt meg eltette. Közben biztatóan nézett Sanyikára, aki minden erejével arra koncentrált, hogy a másik tábla csokit már ne falja fel. Gézával valósággal össze voltak nőve. Összetartoztak, igazi fiúbarátság volt. Hajnalig kimaradtak otthonról, hazafelé belógtak a kerítésen át a Gellért uszodájába, nagyot úsztak. Ki volt rakva a tej meg a kifli az üzletek elé. Ettek-ittak, hazamenet, a pénzt meg ott hagyták a többi áru mellett. Komoly dolgokról beszélgettek, és mindenkit durván lenéztek, aki nem olvasta az Üvöltést, vagy nem üvöltötte velük az Európa Kiadó számait. Minden filmet megnéztek, minden színházba elmentek. Halálra cikiztek mindent, amit utáltak, futottak a rendőrök elől, ha muszáj volt, ha nem volt pénzük éjjel vagont rakodtak, nappal elaludtak az órán. Egyik tanáruk férje a minisztériumban volt, mi is? Cenzor? Az volt a dolga, hogy a nyugaton megjelent könyveket olvassa. Igen tájékozott alkoholista volt. Imádták, remekül lehetett vele beszélgetni. Tőle hallották először, hogy Erdélyben is élnek magyarok, mert ő onnan származott, és ezért állandóan erdélyi magyarok tartották megszállás alatt a házat. Tőle kapták meg Sanyikáék Hamvast meg Bibót müncheni kiadásban. Szépen becsomagolták a borítót újságpapírba, úgy hozták-vitték a könyveket. Sanyika aztán elmaradozott Gézáéktól is, senki nem tudott róla semmit. Senki nem tudta, hol dolgozik, miből él, ki a nője. Eleinte még hívták focizni, kirándulni, aztán leszoktak róla, elfelejtették.

Sanyika elkezdte a Corvinust, de abbahagyta, mert felszínes volt a társaság. Felvették a TTK-ra, de egy bolond vegyész kirúgta, mert majdnem felrobbantotta a labort. Repülőgépvezetést tanult Nyíregyházán, de azt is abbahagyta, mert  megbukott a vizsgán, egyszerűen nem volt elég jó matekos ahhoz, hogy igazi pilóta legyen, nem stimmeltek a számok. Aztán végül barista lett, ezt is véletlenül tanulta meg. Egyszer volt egy olasz nője, aki megtanította kávét főzni, igazi kávét. Odahaza a lány szüleinek volt egy kávézójuk Triesztben, ott dolgozott három hónapig, amíg meg nem unta a lányt, a kávéfőzést és a trieszti öböl fényképezgetését. Tudta, hogy az a majom Géza is lefényképezte az öbölt, amikor kijöttek negyedik után a Volgával. A Nagy Imre újratemetését még megvárták, aztán őrt álltak a temetőben. Nagyon meg voltak rendülve. Sok vodkát meg kellett inniuk utána. Hogy hátrakötött kézzel, arccal lefelé, a zsiráfok mellé… Hogy lehet ilyet csinálni? Ezt kérdezgette mindenki a szabadulóbulin, amit a rendszerváltás örömére rendeztek az újratemetés után Gézáéknál. Aztán annak a bulinak is olyan furcsán lett vége. Géza édesanyja sírt. Sanyika vitt neki csokit, de az nem vett belőle, csak zokogott tovább. Mindegy már. Másnap elindultak. Jött az Adria, a trieszti öböl. És a hülye Géza nem hagyta, hogy Sanyika csinálja a fényképeket. Azért persze csinált, csak titokban. Majd felviszi most Gézához, biztos örülni fog neki.

Fel is vitte. Géza kicsit csodálkozott, évek óta nem látta Sanyikát. 1998 volt. Géza örült a képeknek, úgy tett, mintha emlékezne, de szokás szerint mindent elfelejtett, de őszintén csillogott a szeme. Amúgy Dóri is ott volt. Kiderült, hogy ezek ketten most együtt vannak. Sőt Dóri kezén, ha jól látta, ott volt egy olyan gyűrű. Nem tudta levenni a szemét  a gyűrűről. Mikor kiderült, hogy Sanyika tanult barista, és most nincs állása, Dóri munkát ajánlott neki új belvárosi kávézójában, mondván, hogy kell neki egy megbízható ember. Ő ügyvéd, állandóan dolgozik, nincs ideje semmire. Megnyugtató volna, ha valami tuti ember vinné a boltot, aki nem lopja meg. Dóri fellelkesült, és amikor Sanyika szedelődzködni kezdett, akkor elindult vele. Volt egy kiállítás, egy szoborkiállítás, olyan modern izék, amit szeretett volna megnézni, de Géza nem akart vele menni, mert mint mondta, ő erre a helyre sajnos nem mehet, mert mindenki tudja, hogy ott egy szélkakas az igazgató, akivel ő – Géza – nem mutatkozhat. Mert az nem lehet, hogy valaki egyszer így beszél, egyszer meg úgy. A politikában az embernek ragaszkodnia kell az elveihez, hogy megmaradjon a gerince. És az ilyen csélcsap szélkakasok csak bajt hoznak az ember fejére, mert kiszámíthatatlanok. Szóval Géza inkább nem ment. Sanyika boldogon vonult a városban Dórival, különös párt alkottak, Sanyika szakállas volt, kicsit elhanyagolt, és sovány, mint egy agár. Dóri nagyasszony volt, pirosra festett karmokkal, piros csizmában és miniben. Jól állt neki a város. Sanyika régen érezte magát ilyen remekül, jólesően bezsebelte az irigy pillantásokat, és közben jó mélyre szívta az ezerszer áldott pesti levegőt. Először a kiállításra mentek. Nagyon tetszett nekik. Dóri még mindig igazi művészlélek volt, jogászdoktorság ide vagy oda. Sokáig beszéltek a testtömeg elé vagy mögé helyezett formákról, árnyékokról, almáról és látomásról. Aztán hirtelen besötétedett, átmentek a kávézóba. Dóri üzletasszony üzemmódba kapcsolt, Sanyika nem tudta követni a változást. Ő még almában és látomásban gondolkodott. Lenyűgözte Dórit egy extravagáns kávéval, a háromréteges kávéra még szép formájú gyertyát is csinált habból. Ráadásul szinkronban, mert közben magának is legyártott egyet bal kézzel. Dóri el volt ragadtatva. Megegyeztek mindenben. Dóri beült a kicsi piros Mini Morrisába, és elment. Azt még Sanyika lelkére kötötte, hogy feltétlenül jöjjön el az esküvőre, majd hoz másnap hivatalos meghívót, eddig nem adtak, mert azt sem tudták, hol lakik. És egyébként is, ne tűnjön már el így. Azzal elment, vitte magával az összes pirosat. Sanyika el volt keseredve, tudta, hogy nem megy el az esküvőre, sőt hiába kapna itt szép fizut, ide se jön többet. Be se teszi a lábát. A francba.

Siralmas volt a helyzet. Mindenki vitte valamire, csak ő őrlődik. Még egy-két év és mindenki sikeres vállalkozó és jogász és nem tudom mi lesz, csak ő lakik továbbra is egy bizonytalan kinézetű albérletben, ahol annyi hely sincs, hogy megforduljon az ember, ezért mindig tolatni kell. Menni és tolatni. Odatolatott a postaládához, elővett egy levelet. Hollandiából jött. A Gazet van Amsterdam. Volt egy fotópályázat, ahova elküldte a fotóit. Természetfotókat kértek. Neki meg volt türelme a tatai tavon fényképezni, két szezonon át ott volt a tatai madártalálkozón. Főleg különböző vadludakat fényképezett. A várral a háttérben, vagy a naplementével, a napfelkeltével, leszálláskor, felszálláskor. De leginkább a madarak tömege nyűgözte le. Eszelős látvány volt együtt több tízezer madár. A hollandoknak is tetszhetett, mert Sanyika megnyerte a pályázatot. Életében először nyert valamit. Szívesen ugrálni kezdett volna, de nem mert az alsó szomszéd miatt, aki minden toporgásra elkezdte ütni egy partvissal a radiátort, és közben artikulátlanul üvöltött, hogy fel fogja jelenti. Sanyikának nem volt erre szüksége. Erre sem volt szüksége. Fogta a kabátját, az útlevelét, és elindult Hollandiába. Stoppal, mert nem volt pénze. Vissza se nézett. Útközben arra gondolt, hogy legalább a fényképezőgépét hozhatta volna magával, de végül nem fordult vissza érte. Dobják csak ki. Úgy se ér semmit. Kint majd vesz másikat.

38 óra utazás és útszéli, benzinkúti várakozás után érkezett meg Amszterdamba, nagyon el volt csigázva. Kifejezetten hajléktalan benyomást keltett, agárvonásai felerősödtek a fáradtságtól, a barázdák elmélyültek az arcán, és határozott testszaga volt. Mintha lomhább lett volna a mozgása az erős szélben. Nehezére esett talpon maradnia. Éhes nem volt. Akik idáig elhozták, etették szorgalmasan. De nem törhetett be csak úgy a szerkesztőségbe, hogy kérjen egy kis előleget mosdásra és tiszta ruhára. Ráadásul az se volt benne a levélben, hogy mennyi pénzt kap. Csak az, hogy nyert. Mindegy, biztos nem fog rosszul járni. Mindegy, hogy hány gulden, mert itt így hívják a pénzt.

Aztán mégis kijárt magának egy kis előleget, a kiadóban ismerték a kelet-európai pályázatgyőzteseket. Maud Wilders segített neki különösen sokat. Maud asszisztens volt a szerkesztőségben, afféle igazi mindenes, éppen csak nem ő írta a cikkeket. De mindig mindenről tudott, ismerte Sanyika pályázati anyagát is, így rögtön a szárnyai alá vette, amikor megérkezett a fiatalember, aki egyébként önkéntelenül is hozzá fordult. Mint minden holland, Maud is remekül beszélt angolul, őszintén szólva még jobban is tudott, mint Sanyika, akinek rémes magyar akcentusa volt. De a lényeg az, hogy szót tudtak érteni egymással konkrét, és átvitt értelemben is. Maud érzékeny lány volt, valamilyen különleges antennával azt is megértette, amit Sanyika szégyellt kimondani, hogy nem tudja, hol fog aludni, hogy nincs pénze fogkefét venni, és hogy idáig eljött, de fogalma sincs arról, hogy most mit csináljon. A holland szerkesztők becsületére legyen mondva, nem húzogatta senki az orrát, hogy milyen büdi van, senki nem akarta kiakolbólítani Sanyikát az irodából, inkább kíváncsian figyelték, hogy ki ő. És amikor Maud elmondta nekik, hogy ő az a tehetséges fiú, aki megnyerte a természetfotó-pályázatot, akkor lelkesen gratuláltak neki, és nem tettek fel kellemetlenkedő kérdéseket. Maud gyorsan intézett előleget, kapott 200 guldent, ami nem sok, de pár napig elég lesz. És az volt benne a legcsodálatosabb, hogy nem kellett kérnie. Maud csak elétolta a papírokat, ő aláírta. És már mehetett is a bankba. Ott sokat kellett várni, de végül beváltották a csekket. Végre kivehetett magának egy szobát. Zuhanyzás után kivonatozott a közeli tengerpartra, alig fél óra volt az út Zandvoort aan Zeebe, ezt még itthoni barátai mondták, hogy ide kell jönnie először, itt a legjobb parti promenád Amszterdamnál. Csupa homok volt minden, a part tele volt emberekkel, még mindig erős szélt fújt, de Sanyika ezt egyáltalán nem bánta. Játszottak a gyerekekkel, kutyát sétáltattak. Olyan is volt, aki lovagolt. Sanyika meg embernek érezte magát, sőt polgárnak. „Mint egy Russzó Ermenonvillében. Ember és polgár…”Azon töprengett, hogy vajon a szálló homok miatt van-e itt ez a kiszagolható és belélegezhető szabadság. Vett magának egy újságot, nem is tudta hirtelenjében, hogy melyiket válassza, csak rábökött egyre. Kiült vele egy kávéház teraszára, kért egy kávét, lapozgatta az újságot, és aznap már másodszor embernek érezte magát. Jó lett volna, ha ért valamit abból, amit olvas. Talán egy népszerű pletykaújság lehetett, ezért nézett rá olyan furcsán az eladó, de mindegy. Vicces itt is a királyi család. Nekünk is jó volna odahaza egy királyi család, de nem az a búskomor országvesztő, aki mindig volt, hanem egy ilyen vidám biciklis királyné. Tényleg, neki is milyen jó a vádlija. És a többi csajnak is. Tudta, hogy jól fogja itt érezni magát, az izmos vádlik országában nem lehet csalódni.

Meg volt beszélve estére egy randi Mauddal. Maud nem volt nagy szám, de nem ismert itt rajta kívül senkit, és ez a lány feltűnően kedves volt vele. Miért ne találkoznának? Nem tett szüzességi fogadalmat, mint a hülye Jutocsa. Na, ő is biztosan megbánja még ezt a cölibátust ezerszer. Vagy most milyen hitben él? Biztos muszlim lett a múltkori találkozásuk óta. Amúgy – mint mindenki – Jutocsa is fülig szerelmes volt Dóriba, klassz lesz hát most végignéznie a ceremóniát, hogy hozzámegy Gézához. Hehe. De majd vigasztalhatja, ha elválnak. Úgyis elválnak, mindenki elválik. Ma a suliban az a ciki, ha valakinek még nem váltak el a szülei. Szóval este Maud. Itta a kávét, stírölte a parton a lányokat, és azon gondolkodott, hogy máris megérte ez a holland út, pedig még el sem kezdődött.

Este Maud nagyon jó fej volt. Kiderült, hogy mindenről lehet vele dumálni, hogy bejárta már a fél világot. Hogy a kiadóban voltaképpen ingyen dolgozik. Viszont kap valami munkanélküli segélyt, amiből ki lehet jönni. Volt felszolgáló Krétán. Csak egy hétre ment, de ott ragadt, elfogyott a pénze, beállt pincérkedni. Mindenki imádta, hogy ilyen szőke, és tud angolul, se a tulaj, se a vendégek nem akarták hazaengedni. Az is nagyon jó volt Maudban, hogy Sanyika nem jutott szóhoz mellette. Maud ontotta a sztorikat, mesélt a krétai szamarakról, a Rijksmuseumról, a holland nyelv portugál jövevényszavairól, amelyek mind a rabszolgatartással kapcsolatosak, a világ első tőzsdekrachjáról, ami a túlárazott tulipánhagymák miatt következett be. Elmesélte, hogy az ablakokon azért nincs függöny, hogy a tengerészfeleségek akkor is felügyelet alatt legyenek, ha a férj kültengeren hajózik. És tényleg. Mesélt az időjárásról, hogy minden évszakban tök ugyanolyan az idő, csak néha sokat esik, néha meg állandóan. És csak beszélt. Sanyika egyre elragadóbbnak találta. Csakúgy, mint a várost a maga csatornáival, parkjaival és hömpölygő bicikliáradatával.

Egyre többet jártak össze Mauddal. Megvolt a díjátadó, a szerkesztőségben munkát ajánlottak Sanyikának, amit ő boldogan elfogadott. Nemcsak természetfotókat kellett ezentúl készítenie, hanem a várost is fotóznia kellett. Először csak házakat és fákat akart fényképezni, aztán emberekről csinált sorozatokat. Voltak Bauhaus házak, utcaseprők, kávéházban reggeliző ügyvédek, zsidó gyémántkereskedők. Amszterdam izgalmas hely volt. Maud szívesen mutogatta neki a kedvenc helyeit, de Sanyika inkább maga járt felfedezni. A szerkesztőségtől kapott használatra egy Leicát, nagyon jó gép volt. Egyszer csak azon kapta magát, hogy együtt bérel lakást Mauddal Amszterdam egyik elővárosában, picit, mert rémesen drága minden. Maudnak nagy társasága és társadalmi élete volt, állandóan jöttek-mentek náluk az emberek, meg ők is eljártak kiállításokra, érdekes előadásokra vagy beszélgetésekre. Sanyika ilyenkor mindig fényképezett is, aztán a lap mindig kifizette a vonatjegyet meg a belépőket, függetlenül attól, hogy lehozták-e a képeket. Jó élet volt. Sanyika mindig ilyenre vágyott. Maud hála istennek nem akart gyereket, vagy legalábbis nem beszélt ilyesmiről. Nem mutatta be a szüleinek, nem volt semmi smúzolás. Csak akkor ment el valahová, ha ő is akart, Maud is szabad volt különben, nem korlátozták egymást semmiben. Sanyika gyakran járt egyedül vidéken, érdekelte minden, szenvedélyévé vált, hogy bejárja az egész országot. Lassan megtanult hollandul, bár nehéz volt, mert az udvarias hollandok, amint észrevették, hogy nem holland is van a társaságban, azonnal angolra váltottak. De járt tanfolyamra, és nagyon igyekezett, bár nem volt egy nyelvzseni. Maud inkább angolul beszélt vele, mert azt akarta, hogy értsék egymást pontosan.

Úgy teltek az évek, hogy senki nem is számolta őket. Sanyikának persze nem volt biztosítása, bankszámlája, csak lógott a levegőben az egész élete. És természetesen semmiféle nyugdíjjárulékot nem fizetett sehol. Otthon nem jelentkezett ki, itt Amszterdamban nem jelentkezett be. De szerencsére nem volt beteges típus, néha egy megfázás, akkor Maud ágyba dugta három napra, és adott neki aszpirint. Nem kellett ide semmiféle orvos. Sanyika élvezte ezt az exlex állapotot, a lap amúgy tisztességesen fizetett a képekért. Sanyika meg élt, mint Marci Hevesen. Szerelme volt a fotózás, hát fotózótt. Még az emberek is elkezdték érdekelni, bár az a pókok után volt csak. Csinált egy nagy póksorozatot Hollandia pókjairól. Imádták. És akkor észrevett egy-két fura arcot a téren. Ültek, söröztek, kávéztak. Már elfogadhatóan beszélt hollandul, szóba elegyedett velük. Az emberek meg elkezdtek mesélni. Egy idő múlva megkérdezte, hogy lefényképezheti-e őket, miközben mesélnek. Általában beleegyeztek. Hihetetlen történeteket hallott. Volt egy angol nyelvtanár, aki szélütést kapott, elfelejtett járni és beszélni, elfelejtett angolul is. Most nagyon örült, hogy végre megyeget neki a beszéd, csak hát valami furcsa agyhiba miatt csak flamand tájszólásban tud megszólalni, de legalább beszél, és hát ez a lényeg. Járt a térre egy nő két foxival, akik kölyökkorukban imádták egymást, de mostanra vének lettek és mogorvák, és utálják egymást, állandóan egymásba marnak. A gyengébb csupa seb, az asszony meg zokog. Volt egy fiatal férfi, aki mindig este ült ki a térre, őt elhagyta a felesége, aki három gyereket szült neki. A legkisebb két hónapos volt, amikor Tess kijelentette, hogy halálosan unja az eddigi életét, most már inkább másba kezdene, méhésznek áll, ezért csinálta meg a hároméves tanfolyamot, és talált is már egy társat, egy fiút, aki ugyan fiatalabb nála tíz évvel, de pont jó lesz a terveihez, mert nem nyomja úgy el őt, mint Thijs, a férje. Sanyika hagyott mindenkit beszélni, mindenki elmondhatta a történetét, ő aztán tudott figyelni és hallgatni.

Csinált egy sorozatot kurvákról is. Nehéz volt, mert először azt hitték, hogy rendőr, vagy rosszat akar nekik, vagy ingyen akarja a testüket, valahogy furcsa volt nekik egy olyan férfi jelenléte, aki nem a testüket akarta, hanem a történetüket. Ráadásul a lányok sokszor nem beszéltek se hollandul, se angolul. Vagyis csak pár szót. Sanyika már éppen hagyta volna az egészet, amikor hirtelen kiderült, hogy magyarul viszont tudnak. Sokáig tartott, amíg a bizalmukba tudott férkőzni, akkortól viszont kézről kézre adták. Sanyika nem értette, miért vannak itt. Sokuktól elvették a pénzt, megverték őket, rabságban tartották őket. Sokszor be is voltak drogozva, hogy jobban bírják. Sajnos, kiderült, hogy a stricik is figyelik ezeket a beszélgetéseket, amiket aztán rövid úton be is tiltottak. Sanyikát megkergették, megverték, aztán utoljára késsel fenyegették, így nem járt oda többet. De készített egy csomó fotót, betanulta a megismert sorsokat, és elhatározta, hogy segíteni fog. Maudtól kért tanácsot, aki kifundálta, hogy beszéljenek annak a városrésznek a polgármesterével, ahol a magyar lányok üldögélnek az elhíresült kirakatokban. A prostitúció legális, de a prostitúcióra kényszerítés nem. Lehozták a lapban a képriportokat, szöveg nélkül, és fel nem ismerhető arcokkal, kitakart helyszínekkel. Aki akarta, az azért tudta, hogy kiről, vagy miről van szó. A stricik eltűntek a közeli helyekről. A helyi polgármester rendkívül segítőkész volt. De persze nem tudott mit csinálni ő sem. Viszont ellátogatott személyesen is a kirakatokhoz. Ő is beszélgetett a lányokkal. Vagyis beszélgetett volna. Kiderült, hogy szinte mindannyian Nyíregyháza környékéről származnak, egyetlen kisvárosból. Hirtelen jött öltettől vezérelve elmondta, hogy ő most meglátogatja ezt a magyarországi kisvárost, mert egyszerűen ismernie kell azt a helyet, ahonnét ennyien jöttek ide, és aki szeretne vele menni, az jöhet. Többen jelentkeztek is, őket még a személyes holmijukért sem engedte vissza, mondván, hogy majd később megkapnak mindent, most jöjjenek. Szerzett tolmácsot, és elmondta a lányoknak, hogy a magyar rendőrség segíteni fog nekik, mert ha nem akarnak újra a stricik kezei közé kerülni, akkor mostantól sok mindenen változtatniuk kell, de ezt majd odahaza a rendőrségen elmondják nekik, onnan várhatnak ezentúl segítséget mindenben. Volt olyan lány, aki két hét múlva újra Amszterdamban volt, csak egy rejtett mozdulattal jelezte Sanyikának, hogy most nem tud beszélni, de félrehúzta a szemüvegét, és kilátszott a monokli. A lányok megmentése nem volt sikertörténet, de Sanyika úgy érezte, hogy mégis tett valamit a hazájáért, ha nem is sokat, de egy icipicit. A Kalefet otthon nem fogják ezért Sanyikára átnevezni, de mégis.

Aztán beütött a krach. Sanyika számított már rá. Annyira jól mentek a dolgok, annyira jól érezte magát a bőrében, hogy szükségszerű volt, hogy vége legyen ennek a korszaknak. Végtére az egész élet ciklusokba rendeződve folyik. Szóval boldog volt Mauddal, normálisan éltek. De Sanyika nem bírt magával. Elkezdett más lányokkal is kavarni. Az egyiknek túl jó volt a teste ahhoz, hogy csak úgy ki lehessen hagyni. Egy másik úgy viselkedett egy sörözés közben nyilvánosan, hogy hülyének nézte volna mindenki, ha nem fekszik le vele. Volt egy csaj, akivel a Rembrandthuisban szerettek dugni, mert izgalmas volt kijátszani az őröket és a nézelődőket, ráadásul Rembrandtot is szerették, ez volt a plusz. Ez a lány nagyon veszélyes volt, állandóan gyereket akart, volt hogy leszedte Sanyikáról a gumit. De voltak Sanyikának kalandjai a közeli és távolabbi városokban. Ráadásul úgy tűnt, hogy Maudot nem zavarják ezek a kalandok. Nem beszélték meg ezt a dolgot, Sanyika magától értetődőnek tekintette, hogy a teste nincs és nem is lehet kisajátítva, csak azért, mert a lakóterét megosztja ezzel a továbbra is nagyon kedves, csacsogós és minden lében két kanál szőkeséggel. Sanyika éppen arra vágyott, hogy megtanuljon korcsolyázni, addig nem tudta magát tősgyökeres helyinek érezni, amíg nem siklott fel és alá a befagyott kanálisokon. A helyiek nevetve magyarázták neki, hogy sületlenségeket beszél, manapság soha nem fagynak be a csatornák. Aztán tessék, egy szép téli napon mégis szépen befagyott minden. Sanyika izgatottan próbálgatta a korcsolyázást, esett-kelt, ahogy ilyenkor szokás. Annyira el volt foglalva az ügyetlenségével, hogy nem is vette észre, hogy Maud gyerekkori barátnője, Lotte, egészen közelről figyeli. Aztán észrevette, és akkor, nem minden hátsó szándék nélkül, egyenesen a karjaiba zuhant. Lotte kinézetre éppen Maud ellentéte volt, nem volt benne semmi olyan, amit az ember ősgermánnak gondolna, mások voltak a színei, inkább barna volt a haja, és a bőre sem volt olyan tejfehér, mint arrafelé szokás. Lotte kéz a kézben tanította Sanyikát korcsolyázni. Egymás farzsebébe tették a kezüket. Sanyika nagyon félt, hogy elesnek mindketten, de túlságosan vonzotta őt Lotte. Vállalta a veszélyt. Aztán, ki tudja, hogy hogyan, de Sanyikáéknál kötöttek ki. Maud nem volt otthon, ők meg egymásnak estek. Nem kellett volna, ezt tudták mind a ketten, de olyan erős volt a test csábítása, a kémia, hogy teljesen meg voltak őrülve. Többször is szeretkeztek, aztán elájultak, és elaludtak mind a ketten. Amikor felébredtek, akkor Maud ott ült a széken, és nem szólt semmit. Még csak nem is nézett rájuk, kivárta, míg azok ketten felébrednek. Amikor ez megtörtént, akkor csak annyit mondott, hogy kifelé. Sanyika nem mozdult, Lotte hebegett valamit, de aztán jobbnak látta, ha kislisszol. Aztán Sanyikának is mennie kellett, hiába mondta, hogy ez az ő lakása is, Maud hajthatatlan maradt.

De hát hogy szerezzen új albérletet? Ahhoz Bürgerservicenummer kell, munkahely, igazolt jövedelem. Mehetne panzióba is, de azt nem tudja sokáig fizetni. Jobb, ha Lottéhoz nem megy fel, ő biztos beengedné, de akkor hogy mehetne vissza Maudhoz, mert nem kérdés, vissza akart menni. Keres egy szobát, pár napig ellesz itt a panzióban, aztán csak rendeződnek a dolgok Mauddal. Annyi mindent kibírtak már. Kereste másnap Maudot, nem vette fel a telefont. Odament a lakásukhoz, nem engedte be. Bement a szerkesztőségbe, hogy leadja a múlt héten készült képeket, gondolta, hátha tud beszélni Mauddal, de azt mondták aznap nem ment be, beteget jelentett, vagy kivett egy napot. A képeket nem tudták átvenni Maud nélkül, azt mondták, hogy ebben a dologban egyedül Maud az illetékes, neki kell intéznie, Sanyika jöjjön vissza másnap, vagy hát mégis az ő bartánője, legyen férfi, beszéljék meg egymással a nézeteltérést. Sanyika érezte, hogy ebből az egészből már nem lesz semmi. Megint ott tartott, mint évekkel korábban, nem volt hol laknia, nem volt nője, nem volt munkája. Szinte véletlenül visszament a lakásukhoz, jó nagyot gyalogolt. Talán sikerül beszélnie Mauddal, talán megérti a lány, hogy ez csak egy kaland volt, egy rossz pillanat. Az ajtó előtt takaros dobozokban volt a holmija. Természetesen senki nem nyúlt hozzá. Csöngetett, kopogott. Elővette a mobilját, és felhívta először az otthoni vezetékes számukat. De az üzenetrögzítőre volt kapcsolva. Aztán hívta Maud mobilszámát. Hallotta kintről, a lépcsőházból, hogy bent a lakásban szól a mobil azzal a kis idétlen hanggal, amit ő tett Maud Nokiájára. Semmi. Leült és várt. Végre kijött Maud órák múlva. A kezével mutatta Sanyikának, hogy inkább ne is mondjon semmit. És lassan, nagyon lassan Sanyika is megértette, hogy ennek most vége van. Tizenkét év telt el az életéből, addig volt együtt Mauddal. 2010 volt.

Sanyika nagy kínnal és keservvel beszerezte a szükséges papírokat, bérelt valami borzalmas lyukat, ahol lakni tudott, de az első perctől kezdve utálta. Próbált fényképeket leadni más újságokba, de nem kellettek a képei. Mindenki digitális képeket akart, amiket utólag lehet szerkeszteni, főleg persze szépíteni. De neki nem volt digitális gépe. Ráadásul nem is értett a számítógépekhez, nem tanult képszerkesztést, az ilyen utómunkákat mindig Maud csinálta. Annyira el volt keseredve, hogy idővel kisebb és kintebbi lakásba költözött, a régi ismerősöket nem kereste, Lottét sem. Egy idő múlva Maudra sem gondolt többet. Túlélő üzemmódba kapcsolt, enni akart, lakni akart. A többi ráér. A végén raktárosként dolgozott egy bútoráruházban. 50-60 kilókat kellett kézzel emelgetnie, ez teljesen kikészítette fizikailag. Vagy a lelki bánat tette tönkre? Búskomor volt, nem vitás. Kórházba került. Valami sérv, megtiltották neki, hogy bármit emeljen. Nem sok pénze volt, de ami megtakarítása mégis volt, azt elvitte a kórházi kezelés. Jól volt, jól érezte magát fizikailag, de raktárosnak nem mehetett vissza. Más munka kellett. És már volt egy kis lakbérhátraléka is. Felhívta Maudot, hogy segítsen elhelyezni a képeit, de Maud még három év elmúltával is haragudott rá, egyszerűen letette a telefont. Eltűnt belőle minden szégyenérzet, és az elkövetkező két napban mindenkit felhívott, akinek tudta a telefonszámát, és könyörgött, hogy segítsenek neki. Szinte mindenki megígérte, hogy kitalál valamit, szerez munkát, tud egy helyet, ahol könyvtárost keresnek, egy másik a haverja kávéházát ajánlotta, hogy menjen oda felszolgálónak. Sanyika két hétig nézte a telefonját. Minden zörejre felugrott, hogy hátha most hívja valaki, de soha nem a telefon volt, csak ő szerette volna úgy hallani. Kilószámra vásárolta a napilapokat, csak az álláshirdetéseket nézte, mindent megpályázott. A kukástól a marketingigazgatóig. Még csak be sem hívták egy kurva interjúra. De még csak olyan válasz sem jött, hogy köszönjük a jelentkezését.

Sanyikát egyre jobban szorította a lakbér, az általános pénztelenség, kért segélyt, de nem volt rá jogosult, a raktárban túl kevés ideig dolgozott, az újságnál meg nem volt bejelentve soha, mint utólag megtudta, de nem, nem kívánta a lapot beperelni. Haza, mármint Magyarországra nem nagyon tudott volna menni, minden kapcsolatot elvágott. 15 éve nem beszélt senkivel. A saját szüleivel sem. Azt sem tudja, hogy élnek-e. A barátok dettó. Mi lehet velük? Dóri és Géza vajon együtt van még? És van 13 bájos, ámde rakoncátlan gyermekük? 2013 van. Eltelt az élet.

Aztán gondolt egyet, eszébe jutott mégis egy szám. Még gimnazista korában tanulta meg, Gézáék otthoni száma volt. Hátha.

Örökkévalóság volt, míg kicsöngött. Aztán felvette egy ismerős hang, Géza anyukája volt, akit Sanyika mindig is szeretett, és viszont. Sanyika nagy nehezen elmagyarázta, hogy ki ő, és hogy Gézával szeretne beszélni. Piri néni rögtön tudta, kivel beszél, de hagyta, hadd magyarázzon csak Sanyika, amit akar. Addig sincs legalább egyedül. Sanyikáról kiderült, hogy pácban van. Ettől fogva Piri nénit különösen érdekelni kezdte Sanyika, szeretett ugyanis machinálni. Sanyika kertelés nélkül elmondta, hogy teljesen le van égve, Hollandiában él, de még hazamenni sincs pénze. És hogy jó volna, ha Géza tudna neki segíteni, az a gyerek mindig egy pénzeszsák volt. Piri néni csak annyit kérdezett, hogy mennyi pénzt küldjön, hogy Sanyika haza tudjon jönni, mert, mint mondta, azért vannak a jóbarátok, hogy segítsenek. Sanyikát pedig dehogy felejtették el, csak nem tudták, hol van. De majd mindent elmesél úgyis, ha hazajön, egyelőre csak keresse őt a régi címen, jöjjön csak bátran, ő majd mindent elmond Gézának.

Sanyika felszámolta a kinti létezését, nemigen fog hiányozni senkinek. A macskáját átvitte a szomszédnak, ez volt a búcsúzás. Aztán vegyes érzésekkel repülőre szállt, és ripsz-ropsz otthon volt Pesten. Már csengetett is Gézáék régi lakásának ajtaján. Egy bőröndje volt csak. Az is tele hasztalan holmikkal, de úgy érezte, hogy ez az élete, hogy ezt el kell hoznia magával, még ha mindez pénzben teljesen értéktelen is. Nála volt egy fényképsorozat a régi Maudról, fekete-fehér, amit különösen szeretett róla, és hozta a korcsolyát is, mert sajnálta kidobni. A többi tényleg csak apróság volt. Budapest egyszerre volt ismerős és ismeretlen. Furcsa volt neki a sok szín, a lüktetés, régebben szürkébb volt minden, a házak, az emberek. Valahogy minden zsúfolt lett itt. Taxiba szállt a reptéren, nem tudta már, hogy hogy jöjjön BKV-val át a városon. De végre megjött. Tudta, hogy furcsa ezt kimondani, de olyan érzése támadt, mintha hazaérkezett volna. Géza anyukája kicsit túlmozgásos volt, furán volt öltözve, de nagy szeretettel fogadta, először is adott neki egy Milkát, amolyan istenhozzádként. Sanyika leült a fotelban a nappaliban, itt szerencsére nem változott semmi. Könyv könyv hátán, kényelmes fotelek, asztalka. Tényleg, itt egy hamutartó. Piri néni vajon még dohányzik? Olyan, mintha használatban lenne. Régen mindenki bagózott, ő is. Most meg lasszóval kell keresni valakit, akitől lehet lejmolni egy cigit. Finom kávét kapott, még keksz is járt hozzá. El akart kezdeni mesélni, de Piri néni elhárította a lehetőséget, annyit mondott csak, hogy most egyelőre cihelődjön le, pihenje ki az utat. Nyugodtan vigye be a holmiját Géza régi szobájába. Itt ellehet addig, amíg kitalálják, hogy hogyan tovább.

Géza egy elsötétített szobában ült, arccal a sarok felé. Le volt hajtva a feje, úgy tetszett, nem reagál a külvilágra, de lélegzett. A függönyök be voltak húzva. A szék egy egészen egyszerű irodaszék volt, kényelmetlen lehetett, mert rövid volt az ülőlapja, de Géza nem volt ficánkolós kedvében. Már hónapok óta így élt. Evett, ivott, néha beszélt is. Mindent úgy csinált, mintha valami lassított filmfelvétel volna. Mintha nem lett volna vele minden rendben. Sanyikát ugyan felkészítette Piri néni, de a valóság rémesebb volt, mint szó elmondani bírja. Piri néni elmondta, hogy Gézának idegösszeomlása volt, és most csak egy irányba néz, de azt nem tette hozzá, hogy Géza voltaképpen csak vegetál. A gyógyszerek miatt redukálódott a kapcsolata a külvilággal. Tud mozogni, csak éppen nem mozog. Tud beszélni, csak éppen alig beszél.

Géza egy hatalmas belvárosi lakásban lakott a Nemzeti Múzeumnál. Eredeti Lotz-freskó volt a lépcsőházban, egy vén faun leteper egy szépséges nimfát. A faun különben kicsit hasonlított Gézára, csak a faun szőrösebb volt. Állítólag a nimfa pucér volt eredetileg, így mesélte a házmester, mert a faun letépte róla a ruhát, de Lotz csak úgy kapta meg a háziúrtól a pénzét, ha valami lepellel eltakarja a hölgy különben bájos idomait. Mondjuk, a lepel nem takart valami sokat, de úgy látszik a kép így már nem minősült szeméremsértőnek. Szépen fel volt újítva amúgy  minden, nem omlott a vakolat, nem volt dohszagú az alagsor, mint általában a szebb napokat látott belvárosi palotákban. Géza imádta, mert közel volt mindenhez, csak kocsival volt nehéz parkolni, mert a benga terepjáróval alig tudott behajtani a kapun. Aztán se kijönni, se megfordulni nem volt hely odabent. A lakás maga igazán lenyűgöző volt. A két utcai szobát egy csúsztatható fallal egybe lehetett nyitni, ilyenkor valóságos bálterem lett, hosszúkás erkély nyílt előtte, amely közvetlenül a múzeumkertre nézett.

Amikor Sanyika belépett a különösen tágas szobába, egy túlmozgásos, szőrös kiskutya üdvözölte, aki felugrált rá, vakkantott néhányat, aztán elfutott a sarokba, egyenesen Géza székéhez. Miheztartás végett levizelte a szék lábát, majd eltűnt a függöny résein át, talán kiment az erkélyre.

Sanyika nem látott sokat Gézából, de az jól látszott, hogy Géza alaposan elhízott, biztosan a gyógyszerek miatt, meg ez a sok üldögélés se tehetett jót neki. Legfőbb ideje felrázni valahogy az apátiájából. Sanyika odalépett hozzá. Különösen tagoltan és hangosan beszélt. Mondta neki a nevét, és leste a reakciókat. Géza azonban tüntetően szoborszerű maradt. Sanyika megsimogatta a vállát, együttérzőn megveregette, és közben alaposan szemügyre vette. Géza megőszült, a lenövésen látszott, hogy festeti ráadásul a haját. Ez furcsa volt. Miért festeti egy férfi a haját? Géza elhagyta magát, pohos volt, amúgy békésen szuszogott, látszólag nem vett tudomást Sanyika érkezéséről. Azt persze nem tudhatjuk, hogy mi játszódott le benne belül. Vannak, akik azt mondják, hogy ilyenkor is érzékeli az ember a külvilágot, de valahogy kívülről látja magát. Sanyika a maga állandó segítőkészségével azonnal arra gondolt, hogy valahogy rá kell vennie Gézát, hogy visszaköltözzön saját magába. Ugrándozni kezdett a szobában, a karjával terelőmozdulatokat tett, mintha hessegetett volna valamit, hogy vissza, vissza, tessék szépen visszaköltözni abba a testbe. Nem olyan rossz kis test az, állította, hogy Géza magas és jóképű. Hogy régebben nagy dumás volt. Jó, hát le kell fogynia kicsit. Egyszerűen formába kell jönnie. Először is abba kell hagyni ezeket a hülye gyógyszereket. Egy mozdulattal belesöpörte a zsebébe a gyógyszereket, amiket a dohányzóasztalon talált. Úgy tartotta, ha az ember orvosokhoz kezd járni, előbb-utóbb beteg is lesz. Váltig hajtogatta, hogy nincs nála gyávább alak a Föld kerekén. Hogy ő fél a világon a legjobban a haláltól. Szóval ezeket most szépen elviszi. Nincs semmi szükség ezekre a bogyókra. Nem bogyósgyümölcs-kertészet ez.

Kiment a vécére, lehúzta mindet. Elégedett volt. Aztán átstartolt a konyhába, hogy főzzön magának egy kávét, otthon érezte magát. Mikor visszament a szobába, akkor Gézát ugyanúgy találta, ahogy hagyta. A szobában volt egy nagy társalgórész középen kényelmes ülőgarnitúrával. Leült és megkávézott. Hirtelen hangokra lett figyelmes. Némi fülelés után rájött, hogy az erkélyen beszélgetnek a függöny mögött. Egy idő múlva azt is tudta, hogy Gabi és Bella az. Mindketten az Őrs tagjai voltak. Sanyika nagyon régen látta őket, eltartott egy darabig, amíg felismerte a hangjukat. Gabiról tudta már Piri nénitől, hogy fejvadász lett, elvégezte a közgázt, utána meg HR-es lett az egyik zseniközpontban. Bella könnyen tanult nyelveket, senki nem értette, mit eszik annyira a keltákon, kelta nyelvészettel foglalkozott. 16 kelta nyelven tudott. Megtanult olyan nyelveket is, amit rajta kívül csak 69-en beszéltek, vagy már senki. Az emberek ezt különben inkább furcsállták, mint szerették. Szerette azt mondogatni, hogy kelta vér folyik az ereiben, de mindenki tudta, hogy valójában sváb. A régi barátja, aki megpattant, az a Torsten, merre járhat? A lányok savaztak valamit, valakit az erkélyen, régi szokásuk szerint. Sanyika jólesően arra gondolt, hogy nem változott itt semmi. Cikáztak a gondolatai. El fog kezdeni Gézával futni. Felviszi a Normafához, és ott. Mondjuk, neki nincs jogosítványa, de majd megoldják valahogy. Megkéri a lányokat, egyszer csak bejönnek. Úgy is lett. A lányok alig néztek Sanyikára, és úgy üdvözölték, mintha tegnap váltak volna el. Nem mintha nem lett volna számos kérdésük, de Sanyikát ismerve tudták, hogy nem lenne semmi értelme, úgy se válaszolna semmi értelemeset. Sanyika ennek inkább örült, elkerülhető volt a kínos magyarázkodás. Puszi, hát te itt, és a lányok zavartalanul folytatták a csevejt. Leültek a szemközti pamlagra, résztvevő pillantást vetettek Gézára, aztán elfelejtették. Sanyika kicsit zavartan hallgatta őket. Bella behívta az erkélyről Bigyót, a kiskutyát.

Az jött is, otthonosan felugrott a kanapéra a gazdája mellé. Sanyika furcsának találta, hogy a lányok úgy beszélik ki Gézát, hogy közben ott ül a szerencsétlen, de mintha ott se lenne. Lehet, hogy Géza valójában tényleg nincs itt? Hogy ez csak a teste? Sanyika elmerült a gondolataiban, egyáltalán nem bánta, hogy Gézával együtt őt is levegőnek nézik a lányok. Azon gondolkozott, hogy ilyenkor mennyire maradunk azonosak magunkkal. Géza száján most nincs ott az az ikonikus vigyor, amivel amúgy az őrületbe kergetett mindenkit. Ettől ő most Géza? Csak letörölték az arcáról a letörölhetetlen vigyort? Sanyika tulajdonképpen be volt gyulladva, mert nem tudta, hogy ez a Géza most az a Géza, aki a legjobb barátja volt a gimiben, vagy annak csak valami másolata. Nem akarta elfogadni, hogy ne lehetne a régi Gézát visszahozni valahogy. Legalább meg kell próbálni.

Bella nagyon el volt keseredve, hogy Géza csak nem csinálta meg azt a kiállítást Dórinak. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy hogy lehet valaki ilyen őstulok, hogy ott van a felesége, aki meghal, és akinek egyetlen kívánsága van a halálos ágyán, hogy csináljanak neki egy kiállítást a műveiből, akkor hogy fordulhat elő, hogy ezt nem kapja meg? Mert pénze éppenséggel lett volna rá, szóval módjában állt megcsinálni. Ráadásul van is egy kiállítóterme. Aztán kiderült, hogy Géza mindkettejükkel lefeküdt, használta őket, elvitte Bellát a Balatonra, Gabit az Adriára vitorlázni, aztán elfelejtette őket. Egyébként mindketten feszengtek idáig, hogy ezt eltitkolták a másik elől, mikor pedig akkora nagy barátnők, szóval mielőtt összevesztek volna, ki is békültek, mondván, hogy régen volt, talán igaz se volt. Feszengős, kényelmetlen lett volna bármelyiküknek egyszerűen Dóri helyére kerülni.

Géza nagyokat nyelt, de nem figyelt rá senki. Szeretett volna inni. Úgy érezte, hogy nem éli túl, ha nem kap egy kis vizet. Mióta történt vele ez az idegösszeomlás csak csapvizet ivott. Volt mellette az asztalon egy teli kancsó pohárral. Sanyika végre észrevette, hogy baj van, töltött neki.

A lányok továbbra is csak önmagukkal foglalkoztak, és csepülték Gézát. Mindig volt valami, amit a saját fülükkel hallottak. Bella a balatoni vitorlázás közben hallotta, hogy Géza a tihanyi kikötőben odasiklott egy másik vitorlás mellé, és amikor azt hitte, hogy Bella nem hallja, hogy mit mond, akkor átszólt a másik hajóra, hogy úgy hallotta, eladó az illető cége. Nagyot nevettek mind a ketten. Béla cége ugyanis nem volt eladó egyáltalán, csak Géza így jelentette be az igényét rá. Volt ám nagy cinkos összemosolygás a lányok között. Sanyika elkerekedett szemmel figyelt. Az a szegény pasi a másik vitorláson köpni-nyelvi nem tudott. Géza bratyizósan megveregette a vállát. Talán még mondott is hozzá valamit, hogy még majd fogja keresni, ne menjen messzire. Gabi cserébe elmesélt egy történetet arról, hogy egyszer bement Gézához az irodába, csak becsörtetett hozzá, hogy szeretne mondani valamit. Erre Géza intett neki, hogy várjon egy kicsit, mert éppen szerel. És tényleg a csillárt szerelte, állt egy létra tetején, végül felmutatott egy félkörömnyi izét, és azt állította róla, hogy ez egy lehallgatóeszköz. Gabi meg volt rökönyödve, hogy ez hogy történhetett. Az még érdekesebb volt, hogy hogyan jött rá Géza, hogy lehallgatják. Az volt a stratégiája, hogy tárgyalások előtt elejtett a szobájában bizonyos infókat, aztán figyelte, hogy visszamondják-e. Visszamondták. A lehallgatót azóta is ott tartja az asztalán miheztartás végett, hogy tudja, hol a helye.  A történet végeztével a lányok elrohantak a dolgukra, jól kidumálták magukat, meg is beszélték, hogy nemsokára megint meglátogatják Gézát, annyira jól sikerült a beszélgetés. Sanyikától majdnem elfelejtettek elköszönni, de aztán még időben észbe kaptak, és a lelkére kötötték, hogy legközelebb feltétlenül mesélje ám el, hogy mi minden történt vele ott messzi idegenben. Sanyika hallotta, hogy kifelé menet arról beszélnek, hogy mennyire, de mennyire hihetetlen, hogy Dórinak ez a Sanyika volt az első pasija, pedig milyen jó nő volt. De Dóri halott volt, ők meg éltek, és az élők meg mindig gőgösek, azt hiszik, hogy nyertek.

Kimentek, csend lett. Sanyika megint gondolataiba merült. Ekkor azonban Géza felállt, odament hozzá, és örömmel üdvözölte, hogy végre elment ez a két cserfes nő. Sanyika szívéről nagy kő esett le, Géza olyan volt, mintha kicserélték volna, szinte minden rendben volt vele. A beszéde kicsit lassabb volt, a mozgása komótosabb, mint régen. Azt mondta, hogy azért volt szüksége erre a színjátékra, mert tényleg idegösszeomlást kapott, lábadozik, de nem akarja, hogy az ellenségei kigolyózzák őt teljesen, kihasználva a testi gyengeségét. Egyszerűen még nem áll készen arra, hogy újra a nyilvánosság elé lépjen. Ezért kérte meg édesanyját, hogy hívja ide Sanyikát segítségül. Néhány szívességet kellene, hogy elintézzen neki. Rendes fizetséget ajánlott, nem nevezett meg konkrét összeget, de azt mondta Sanyikának, hogy semmi esetre sem fog rosszul járni. Azt ő nem is hagyná a régi barátságukra való tekintettel. Ez a két nő meg gondoljon, amit akar. Sanyika hirtelen megértette, hogy miért volt vele Piri néni ennyire szívélyes. De jól van ez így. Neki kell a pénz, Gézának a szívesség, tipikus win-win szituáció. Kérdezte, mit csináljon. Géza elmondta.

Az egyik első munkája az volt, hogy el kellett mennie Géza kocsijával Bátavejszére, csak azt kellett kitalálnia, hogy ki vigye le. Megkérte Bellát, de ő inkább nem szeretett volna részt venni ebben az ügyben. Így Géza irodai titkárnője vitte le. Jó nő volt, Sanyika egész úton fűzte. Bátavejszén Géza régi katonatársa volt a polgármester. Sanyikának kellett továbbítania az üzenetet, hogy megfagyott körülötte a levegő, és hogy sajnos nem tudják őt indítani a három hónap múlva esedékes választásokon. Azon meg ne nagyon törje a fejét, hogy függetlenként indul, mert akkor a feleségét kirakják a helyi általánosból, neki magának meg el kell számolnia a nyilvánvalóan fenntarthatatlan uszoda finanszírozásával, amit egyébként úgy oldottak meg idáig, hogy Géza minden év végén kifizette saját zsebből a mínuszt, majd meghívatta magát a polgármester Józsival házitepertős túróscsuszára. Jól berúgtak, és el volt sikálva minden. Sanyika nem szerette a csuszát, átadta az üzenetet, és hazajött Enikővel. Hazaféle sikerült kicsit sietősen meghúznia a hátsó ülésen. Hát mit mondjak, volt már jobb is. Sanyika undorodott egy kicsit magától. Azért lőtt lent néhány jó fotót. Főleg olyanokat, amiken látszott, hogy hajdanában jól ment ennek a falunak, csak mostanra minden totálisan lepusztult. Kivéve a pár éve épült uszodát. Azt se fogják tudni fenntartani jövőre. Majd az is belesimul szépen a faluba. Pont olyan lesz mint a fasor hűlt helye. Tavaly télen eltüzelték egy napi járásra még az összes bokrot is, idén már csak autógumi maradt. Az sokáig ég, csak elrendelték miatta a szmogriadót Vejszén. Sanyika nem akarta tudni, de a polgármester bűne az volt, hogy lepaktált az ellenséggel, vagyis csélcsap módjára viselkedett, egy követ fújt szélkakasként olyanokkal, akikkel nem lett volna ildomos. Az ilyen csapodárságot Géza nem tűrte. Az ember szerinte tartson ki az elvei mellett, és ne köpje szembe azt, akitől enni kap.

Aztán volt egy különös alkalom, amikor meccsre kellett mennie Sanyikának. Ez kínos volt, mert utálta a focit. Játszani még csak-csak, de nézni… Volt egy ügyfél, aki viszont imádta a Chelase-t és a BL-t, a jobb üzlet reményében Sanyika őt Londonba vitte volna. De volt itt még egy apróság, amit Sanyikának el kellett intéznie. Erre Géza még indulás előtt hívta fel a Nemzeti Múzeumra néző erkélyen Sanyika figyelmét. Meccs után menjenek vacsorázni a Marriottba. Ott az asztalnál keresni fogja őt egy úr, nem is fontos a neve, ő mister 10%-ot fogja keresni, Sanyika mondja azt, hogy ő az, és vegye át a kis dobozt.

Csúnyán összevesztek. Sanyikánál ezzel betelt ugyanis a pohár. Amilyen kis élhetetlen, erkölcstelen fajankó, képes volt visszautasítani pár órával az út előtt a megbízást. És nem csak ám ez egyet, hanem úgy általában felmondott. Egyszerűen cserben hagyta Gézát, éppen akkor, amikor annak a legnagyobb segítségre lett volna szüksége a legjobb barátjától. Sanyika úgy üvöltött az erkélyen, hogy a járókelők mind felnéztek.

Hogy Géza lett Merényi. A legnagyobb Merényi! Őt ugyan többet sose látja! Amit érte tett, felejtse csak el nyugodtan Géza, véletlen volt. Ne keresse, mert lehet bármennyire lent, ő aztán nem dolgozik egy Merényinek. Géza úgymond saját betegségét is pénzcsinálására használta. Kihasználta Sanyikát, kihasználta a barátságot is. Fúj, disznó! Élete legnagyobb csalódása, hogy Gézából Merényi lett. Lépjen bogár nyitott szemére. Becsapta az erkélyajtót, és elment. Lent még kiabált valamit, de Géza jobbnak látta, ha nem érti.

 

Az augusztusi egyhetes szabadság, amit a család a hatvanas években a Balatonnál szokott tölteni, egy merő rémálom volt Magdi számára. Különösen a vasárnapi visszaút: mindenki ideges, rengeteg csomag, rengeteg ember, aztán ott volt a vonat, két átszállással, egy alkoholista férjjel, aki ilyenkor reggel óta nem ihatott, és ezt már nagyon nehezen viselte, plusz egy nyűgös gyerekkel, valamint egy anyóssal, aki még Lacinál és a kis Ildikénél is kevésbé volt képes az együttműködésre. Na és az a fránya csatlakozás az alsóőrsi pályaudvaron, hogy minden úgy ki van centizve! Ha bármi közbejönne…

Annyit aggódott, hogy egyszer aztán megtörtént.

A vonat megint késve ért be, és kevesebb, mint egy percük volt átszállni.

– Nem fogjuk elérni – lihegte a mama izgatottan. – Mindjárt indul, és ezen a tömegen nem tudunk átvágni…

– Ne mondja, anyuka! – Laci gyorsan leugrott, felkapva a gyereket meg az egyik bőröndöt. – Gyerünk! – és már törte is az utat maguknak a tömegben.

Magdi hamar rájött, mi a férje taktikája: a veszprémi vonat a legutolsó vágányon állt, túl sok idő lett volna szabályosan eljutni odáig, megkerülve mindent és mindenkit, ezért Laci fogta magát, átmászott a bent várakozó többi szerelvényen, és ily módon megspórolva vagy hetven métert két pillanat múlva már a pályaudvar végén volt, fent a vonaton, hóna alatt az értetlen Ildikével, aki fel se fogta, mi történik. Magdi és a mama rohantak utána, de két bőrönddel és egy nagy táskával ez lehetetlen küldetésnek tűnt. Magdi hallotta maga mögött anyósa lihegését, és arra gondolt, micsoda abszurd egy ötlet az egész: itt rohannak, de semmi értelme, úgysem érik el azt a nyamvadt vonatot, a következő meg késő este indul. Másnap munka, megint nem alszik eleget: hát ennyit a jól megérdemelt pihenésről. Sebaj, legalább Ildike és Laci időben hazaér. Nincs is annál rosszabb, mint egy nyűgös gyerekkel várakozni órák hosszat. Bár a mamával kettesben sem lesz egy leányálom itt ücsörögni…

Közben a lába, mintha önálló életet élt volna: csak szaladt, szaladt; már rég megdöntötte a körömcipőben való rövidtávfutás rekordját is. De a mama sem akart elmaradni a nyomában. Épp az utolsó szerelvényről készültek lemászni. Talán mégis sikerül? futott át az agyán, de ebben a pillanatban már érezte is, hogy megmozdul a lába alatt a vonat. Majdnem térdre esett, de elrugaszkodott a padlóról, és már újra a betonon volt. Laci csak integetett egyre.

– Siess, gyerünk! – a kalauz már jelzett. Magdi feldobta a két kis bőröndöt, és felugrott utánuk. Még kis sem fújhatta magát, amikor a mama rémült kiáltásait hallotta, akivel közben a másik vonat szintén elindult, csak épp az ellenkező irányba.

– Most mi az istent csináljak?

– Szálljon le majd Füreden, és onnan van busz is! – üvöltötte torkaszakadtából Magdi, de csak remélni merte, hogy a hangzavarban anyósa meg is hallja, amit mond: olyan kétségbeesetten szorongatta a táskáját, mint egy kisgyerek.

Mama csak éjfél körül ért haza, és még sokáig remegett az idegességtől, aludni sem tudott rendesen, pedig dupla adagot csepegtetett a valeriánából.

– Laci, ez így nem mehet tovább – állapította meg Magdi, amikor leültek vacsorázni.

– Tudom – közölte a férje, aztán még leugrott a kocsmába. – Ne haragudj, de muszáj innom egyet az izgalmakra.

Amikor három nap múlva hazakeveredett, erős italszag lengte körül, a pénztárcája pedig nem volt sehol.

– Döntöttem! Elmegyek, és megtanulok vezetni – jelentette be ünnepélyesen. Böffentett egyet, és miután végighányta a kanapé zöld bársony díszpárnáit, elterült a földön. Pillanatok múlva meg már békésen szendergett a szőnyegen.

Magdi betakargatta a férjét, aztán nekiállt lepucolni a kanapét. Közben pedig arra gondolt, ha minden jól megy, vesznek egy Trabantot, és jövőre talán végre élvezni is fogják majd a nyaralást.