dáliák

a szemünk előtt anyák és apák
és testvérek
és nagynénik
és képek a fényképalbumból
és oldalak a kedvenc könyvből
és istenek
és törvények
(milyen sok
írottak és íratlanok)
és évek
szenvedések
hosszú sora
áll és könyörög
hogy az én utamat válaszd
térdel és kiált
hogy az én utamat válaszd
esdekelnek
parancsolnak
vadul
kérlelhetetlenül

és eközben
észre sem veszik hogy
ahogyan a kertben nyíló
dáliák
nyugodt és felbecsülhetetlen fénye
sem nyílhat
haragosvörös rózsává
ártatlan hóvirággá
imádott nárcisszá
vagy gyenge és kéklő ibolyává
úgy mi sem nyílhatunk
a mi bensőnkből
más önmagává.

(Illusztráció: Poulami Basu: Dahlia)

áramszünet

sohasem voltál az apám
csak egy ember
aki férfi
aki mégis
az apám
egy iskolai adatlapon
félrehányt szövegben
alatta
csöpp bekezdésben
én félrehányt
gyerek vagyok
mert a neved
rosszul kötött
kardigán vállamon
inkább csak súlya
semmint melege van

nézz oda
lehetnél
idegen az utcán
aki a villódzó
zöldnél rohan át
foltos ingben
mert képtelen mosni és
már nincs aki
mosson rá

vagy
kábult tinédzser
felemás zokniban
ül az állomáson
hónapok óta tudja
hogy az apja
nem az apja

ezért a lányodnak majd
te sem leszel az
csak kezet emelsz
vagy rákiáltasz
hogy ne sírjon
nőjjön fel az istenit
és én hatéves vagyok akkor
te harminchat már
nézek rád
nézel rám

a sötétségben
mint vízben
lebeg a hajam
vagy te fogod talán
és markod körül
égnek a gyertyák
a falak vékonysága
szűk héjként
feszül körénk

a szomszéd nő
most is
énekelve fürdik
és hat óra
harminchat perckor
én abbahagyom a sírást

februári dal

csak a csendes penészfolt
kíséri árva lépteim
amikor ágyadhoz térek
és két elgyöngült lábam alatt
vádlón
megreccsen a fa

fakón még érzem
két nehéz tenyerem alatt
susogó szép szavaidat
lecsurranni
megfáradt torkomon

tört derekam csöpp
ajkadként görbül és
fejem ágyadra nem öledbe
hajtom ó
két nedves pillám

alatt láttalak utószor

(Illusztráció: Duy Huynh: Counting on the Cosmos)

játszani kell

csak bámulom a falat
és nem értem
hogy szerettelek
hogy hagytalak el
és téged is
hogy szerettelek
hogy nem szerettél
és nem értem
hogy az első ember
akinek dünnyögő dalát
a fülem először hallotta
egy piszkosfehér ágyban
egyedül fekszik
és talán meghal ma este
csak nézem a falat
a bevégzett rovarok nyomát
haláltusájuk ezüst illatát
utolsó buja gondolataikat
a kitárt ablakot
a lomhán meglebbenő függönyt
a be-besüvítő szelet
a lapokat amiket elsodort a szél
azokat amelyekkel nyerhettünk volna
nézem a végtelen nagy asztalt is
amelyen a lapok feküdtek
a beláthatatlan küzdelmet
és nem értem
hogyan is játszhatnék úgy
hogy egy kártyát sem fogok
egyetlen egyet sem
sápadt ujjaim között

néma nyár

azt hiszem szőke vagy
mint a tavat óvón körülölelő
kalászos sásszálak
amelyeket úgy ráz
és tép a vihar
mint az én szívem téged

sajnálom
igazán
de semmit sem szeretek tán
jobban a világon
mint a szemed eltökélt csillogását
és a vágyat a lelkedben
hogy akkor is
kemény erővel
gyengéden ölelj
amikor a bennem élő néma vihart
benned támasztom fel

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Búzamező varjakkal, 1890)