Viola Szandra összes bejegyzése

A szentesi származású Viola Szandra a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-kommunikáció-filozófia-pedagógia szakán diplomázott. Első kötete 2008-ban jelent meg Léleksztriptíz, második 2014-ben Testreszabás, harmadik pedig 2020-ban Használt fényforrások címmel. 2013-ban ő képviselte hazánkat Bakuban, a 20 ország részvételével megrendezett Nemzetközi Költőnők Konferenciáján. Performanszaival, költészeti akcióival, valamint Testreszabás című kötetével új műfajt teremtett: a testverselést. Szerkesztőként, a Poétikon című rádiós műsor vezetőjeként és kulturális újságíróként is tevékenykedik. Nevéhez köthető a verskarácsonyfa-állítás hagyománya és a Viselj verset! kampány is: lemosható verstetoválásokkal, versékszerekkel, valamint irodalmi divatshow segítségével népszerűsíti az irodalmat. 2020-ban elindította saját márkáját, a Poeticumot. 2012-ben és 2016-ban NKA alkotói ösztöndíjat, 2020-ban Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíjat nyert. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója.

Isten Fia a testbe visszajár

 

Isten Fia a testbe titokban visszajár,
visszaszökik, ezért, hogy a titkos szeretőknek olykor
isteni szépségű gyermekeik születnek,
s ezért, hogy újra és újra minden addiginál színesebb halfajok
alakulnak ki a tenger legsötétebb mélységében,
rejtve az emberi szem elől,
ezért lehet ritmus az egymásutániságból,
részecskék remegéséből fény,
szentek cérnavékony lélegzete emberöltő.

Isten Fia éjszakánként
összefekszik a képzelettel,
de gyönyöre meddő,
s reggel a felejtés síkjára
teríti ki az alvót.

Nem tud a mennybe menni egészen,
nem tud megtörténni a sejtszintű megváltás
az anyaszülte testben.
Örökké az anyag körül ólálkodik,
megszokta az imbolygó képeket,
a láthatárt,
megszokta már az öregedés
egyirányú utcáját is,
megtapasztalta,
hogy az ölelés meleg vizű öböl,
nem akar a végtelenre kihajózni,
hiába énekelnek mást
kar, láb és bőrreceptorok nélküli angyalok.

 

(Illusztráció: Olbiński Rafał: Uwolnienie)

Psyhé Alteregónia

 

Alkonyatban lépked,
amikor ősz rajzol
macskaszíneket.
Első alkalommal
soha nem csókol meg,
csak odahajol
arcodhoz, mint mikor
közel száll egy méh,
szempilla-szárnyával
finoman simogat.

*

Szigorúnak tűnt,
haját kontyba csomózta,
senki sem tudta,
hogy bokáig ér;
féken tartott zuhatag,
felgöngyölített vízesés.
Kívülről egyszerű, szürke
fehérneműi
vörös bársonnyal voltak bélelve.

*

Tudja,
hogy a lángokból apró
tűzpollen száll
a földre,
de mégsem lesz belőle
tűzliliom.
Tudja, hogy
hogy a haldoklók
előtt megjelenik
a tenger,
akkor is, ha soha életükben
nem látták.
Szerelemben nem hisz,
de tudja, hogy rabság ez is.
Tudja, hogy az is szabadság,
ha halála után
a szélben
szétszórják hamvait.

 

Psyché Velencében

Ahol a nap a saját köldökében kel fel,
és felhőkig zendülnek a hegyek,
kertek szegfűszeg-tüdeje,
kamarazöldek elegáns melankóliája,
a színek vonzata a kövekben
feledteti, hogy a nappalikban itt
szombatonként átlebeg a világtörténelem,
és a polgárok puha álomhuzatokkal
takaróznak a nagy hőségben,
ott, ahol a szárított időt
kis tasakokban tartják a polcokon,
ahol egy kéz évszázadokat
vezetett át a magasba.
Ahol túl sok a templom,
és a só az áhítat
a tenger sötétjében.

Madárimágók pusztulása,
egy űrhajó szállt az arcra,
öregedtünk maszkban
és szkafanderben,
akkor jött a péntekóriás,
azt mondta, tilos repülni,
hölgyem, ne álmodjon
pusztulásról, nem illik.
Megjönnek a sírásók is,
ne mélyre áss, magasra,
kiabálják egymásnak.
Zsákmélyébe bújik az utca,
emitt ül egy macskadonna.
Csipkerózsikák álomkaranténban
és fehérségig kitakart táj.

 

(Illusztráció: Sandra Lett: Fire Lily)