Lukács Izabella összes bejegyzése

Lukács Izabella vagyok. 1996-os évjáratú. Zalában élek, Lovásziban vagyok otthon. 2011-től 2016-ig a Zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnázium diákja voltam. 13 éves korom óta írok. 2010 óta jelennek meg írásaim. Közölt a Comitatus, a Napút, a Pannon Tükör, a Szózat, az Új Írás és több internetes portál. 2017-ben Ma című versem megzenésítésre került a Maradok zenekar (korábban Viháncos duó) által.

Eső közben; Riadt őzek; Homlokodra ránc

 

Eső közben

Alszol, de itt az eső szakad
meg a kerek folytonosság fogai közt.
Kettőnk közül most ki a szabad?
Aki vizekben ázik vagy aki füröszt?

Mert miattad van, érted – talán,
hogy helyetted futok az erdő fekete
fái között minden éjszakán,
és hogy a vége az mindig az eleje.

Ha én kiérek, hagyom, hogy engem beérj
majd a kiirthatatlan pontban.
Tenyerem tarkódon, mint ágon a levél,
nem érzed, de tudod, hogy ott van.

 

Riadt őzek

Megmutatni akarlak, de el se mondanálak.
Nem tudlak. A falak melyik felére rejtselek?
Ablaknál a csipkeárnyék, ilyennek sejtelek,
a lámpafény feketére fakult oldalának.

Ha kérded, mosolyom meztelen. Ki csalt elő kit?
Nézem az arcod büszke, rejtett rezdüléseit,
és te majd azt mondod, így akartad, így, te magad.
Legyek a vadak közt a vágy, a vágyak közt a vad.

Jöttél némán, nesztelen, de én hittem a hangot.
Láttalak. A mezőszélben, mint a riadt őzek,
ha dacosan egymást űzve-csalva kergetőznek,
és nyomunkban szanaszét szállnak apró pitypangok.

 

Homlokodra ránc

Tudod, én megpróbáltam nem beszélni rólad,
de mint hó alatt a fagyott lábnyom, ha olvad,
te mindig itt vagy megint.

Vízzé leszel te is, és muszáj lesz a veled,
mert már beléd fut vissza és belőled ered
minden bent és idekint.

Csalfa csenddé simul lassan a felszín fodra.
Jégként dermed bennem az idő. Homlokodra
ránc, amikor megreped.

Ősz lesz újra, pocsolyává lettek a tavak,
benned magam, magamban téged okoltalak,
mert hajómat elveszed.

Sziromként szárad le rólam a szép szeretlek,
mindenemet adom a szomorú szeleknek,
magukkal viszik messze.

Ami megmaradt, elveszett a folyó partján,
amikor tegnapokból kelt ki a rét tarkán.
És hogy holnapunk lesz-e

Nem tudom már. Bántsalak?
Hideg van, fázom, szakad,
minden sár, mocsár, salak.

És én úgy szeretném átölelni a tengert,
vagy csókolni a Kerkát, ha engem is elnyelt,
azért, hogy megbocsássalak.

 

(Illusztráció: Melissa Miller: Drink, 2006)

Membrán; Töréshatár; Ha túlcsordul

 

Membrán

Most a csönd vagy. Húzlak magamra,
mint férfiszagú, fehér inget.
Tudod jól, hogy mindig fázom.
Mikor néztél, szertelibbent

Rajtam, ahogy madár az ágon,
és a válladra szállt.
Mondanálak. Szó vagy a számon,
még senki sem használt.

A viszketés vagy a bőr alatt,
véresre vakarlak, nem múlsz el.
Néha kitépni akarlak.
Tudsz fájni, folyton, de úgy kell

Nekem, talán én akartalak.
A tenyered membrán.
Szivárgunk. Ahova akarod
kezed oda tedd rám.

 

Töréshatár

Rúzscsók a csészén, ez marad itt
neked belőlem. Csordultig töltöm
magamból a pici porcelánt,
állni hagyom, romlik, ki-kiöntöm.

Nem mondtad, hogy ritkán szomjazol.
Sosem szárad ki tested. Cseppeket
csókolsz nevesincs nőkből nyelved
alá, diffúzált kicsi csendeket.

Fekete fátyol a te lelked,
felfedi azt, amivel eltakar.
Szétszaladt szilánkokból vagyok
a földön. A kiskanál felkavar.

 

Ha túlcsordul

Azt mondtad, te nem beszélsz rólam.
Én hallgatok rólad. Nem a szavakban,
a szavak mögött vagy; hangtalan szólam.
Ha túlcsordul a csönd, átér a peremen,
akkor szivárogsz belém vissza.
Testem a törődést felissza.
Tenyered völgyét, ujjad hegyét szeretem –
mint gyerek a párás ablakon, szótlan
térképet rajzolsz hátamra. Zavarban
vagy. Homlokunk közt csak egy csók van.

 

(Illusztráció: Beth Conklin: song birds, 2014)

Mondókák magzatoknak

 

A hatodik

Anyám hatodik szülése vagyok.
A gyerekek pontos száma három.
A kérdéseknek szűk rése ragyog,
a válaszokat majd kitalálom.

Tégla rajtam, hogy meg éppen én maradtam,
erős, aki halni tud, anélkül, hogy él.
A fal omlik. Megnyílik a föld alattam.
Két fél testvér az kettőt vagy csak egyet ér?

Rügy voltam egy letört ágon. És most
hat kis fácska fogócskázik a kerteken.
Szoknyánk leng, a zöld, a szép, a lombos,
de gyümölcsöt az anyámnak csak egy terem.

 

(Illusztráció: Claudia Tremblay: Her black dress)