Mégis megmaradni

holnap hajnalban fel-felsírnak a fények,
fakó és fájó foltjai az énnek.
és te megint megpróbálod összemosni, pont úgy, mint
pirosat a fehérrel, a volt és a lesz arcait.

mert ma mégis megmaradni kell,

tangózni tegnapok tévedéseivel,
a vadvirág mindig hamarabb kikel,
s keserű kristálytorkokban a halhatatlan játszik,
ha hervad a rózsa, a pipacs örökké virágzik,

mert ma mégis megmaradni kell.

Amikor

Amikor minden kör kinyílik,
öklömben oldódik a haragos görcs,
fejek helyett a kardok hullanak le
a földre, akkor leszek teljes.

Véges a vágta, a páncélból
a vadlovak az elvek vonulását
isszák ki, és elindulnak az útra,
amin csak jönni képes a láb.

Hátam hideg hegygerincére madár
nem repül fel, fészkét elhordja másra,
és combjaim között a kis patakban
túl sok férfi szerelme megfulladt már.

Én megbocsátom, mit nem lehet,
a paplan alatt elhidegült ágyat,
ahogy az erdő, lángokban állt, benne
égtek mind a farkasok, őzek,

bőrömmel betakarom, mint a
fehér hó, hűvös elhullással.
Amikor minden kör bezárul,
csókjaimból pipacsok nőnek.

(Illusztráció: Colleen Parker: Poppy Field)

1.

A gondoskodás garanciája

Most pontosan érkeztem.
Pontosan akkor, amikor jönnöm kellett.

Elmondani, hogy gondolok a macskára.
Nem a tiéd, nem az enyém, de a miénk.
Azóta tudom, hogy te is tudsz törődni.
Neked én leszek és nekem te leszel ő.

Etetted, pedig te nem.
Tudom, tudod. Utálod, mert nyávog, szőröz,
mert haszontalan és mert semmirevaló.
Gyengéd vagy te miatta.

A legnagyobb magadnak.
Gyengéd magadhoz és máshoz. Kezed nyomán
mégsem a gondoskodás garanciája
nő ki. Nem bont virágot

az érintésből a biztos babonája.
Nézd meg, mégis itt vagyok, ülök a lépcsőn,
két perccel azelőtt, hogy nyílik az ajtó.
Túl korán késtem el, mondod, és becsukod,

mert az elhagyás is akkor esedékes,
ha mennem szükségszerű.

2.

És a fehér madár fekete

Próbállak széppé tenni,
lemosni rólad a mások matt mocskait,

hogy ne sérülj meg és ne térj ki. Nem bírod
el magad, ami tartott, testedre tapadt.
Ott kezdődsz el újra, ahol a vége van,
abban a pontban, minek száma végtelen.

Ez vagy. Centrális ciklus,
benned az idő elcsúszik és beragad,
a hús romlása csak lineáris átok
rajtad. Most mégis más vagy.

Ugyanazok az utak,
egy az ég is, az erdő fái még állnak.
A korláton könyökölve néha látlak,
de elmosnak a vizek,

mert folytatja a folyó, még visznek szelek,
de nem bír már el téged ugyanaz az ág.
Már nem az ujjam, a markom tartom, mert te
zuhanni fogsz és felfal a Kerka torka

mert belőled szivárog a szurok, és a
fehér madár fekete.

(Illusztráció: Kai & Sunny: Migration East)

Eső közben

Alszol, de itt az eső szakad
meg a kerek folytonosság fogai közt.
Kettőnk közül most ki a szabad?
Aki vizekben ázik vagy aki füröszt?

Mert miattad van, érted – talán,
hogy helyetted futok az erdő fekete
fái között minden éjszakán,
és hogy a vége az mindig az eleje.

Ha én kiérek, hagyom, hogy engem beérj
majd a kiirthatatlan pontban.
Tenyerem tarkódon, mint ágon a levél,
nem érzed, de tudod, hogy ott van.

Riadt őzek

Megmutatni akarlak, de el se mondanálak.
Nem tudlak. A falak melyik felére rejtselek?
Ablaknál a csipkeárnyék, ilyennek sejtelek,
a lámpafény feketére fakult oldalának.

Ha kérded, mosolyom meztelen. Ki csalt elő kit?
Nézem az arcod büszke, rejtett rezdüléseit,
és te majd azt mondod, így akartad, így, te magad.
Legyek a vadak közt a vágy, a vágyak közt a vad.

Jöttél némán, nesztelen, de én hittem a hangot.
Láttalak. A mezőszélben, mint a riadt őzek,
ha dacosan egymást űzve-csalva kergetőznek,
és nyomunkban szanaszét szállnak apró pitypangok.

Homlokodra ránc

Tudod, én megpróbáltam nem beszélni rólad,
de mint hó alatt a fagyott lábnyom, ha olvad,
te mindig itt vagy megint.

Vízzé leszel te is, és muszáj lesz a veled,
mert már beléd fut vissza és belőled ered
minden bent és idekint.

Csalfa csenddé simul lassan a felszín fodra.
Jégként dermed bennem az idő. Homlokodra
ránc, amikor megreped.

Ősz lesz újra, pocsolyává lettek a tavak,
benned magam, magamban téged okoltalak,
mert hajómat elveszed.

Sziromként szárad le rólam a szép szeretlek,
mindenemet adom a szomorú szeleknek,
magukkal viszik messze.

Ami megmaradt, elveszett a folyó partján,
amikor tegnapokból kelt ki a rét tarkán.
És hogy holnapunk lesz-e

Nem tudom már. Bántsalak?
Hideg van, fázom, szakad,
minden sár, mocsár, salak.

És én úgy szeretném átölelni a tengert,
vagy csókolni a Kerkát, ha engem is elnyelt,
azért, hogy megbocsássalak.

(Illusztráció: Melissa Miller: Drink, 2006)

Membrán

Most a csönd vagy. Húzlak magamra,
mint férfiszagú, fehér inget.
Tudod jól, hogy mindig fázom.
Mikor néztél, szertelibbent

Rajtam, ahogy madár az ágon,
és a válladra szállt.
Mondanálak. Szó vagy a számon,
még senki sem használt.

A viszketés vagy a bőr alatt,
véresre vakarlak, nem múlsz el.
Néha kitépni akarlak.
Tudsz fájni, folyton, de úgy kell

Nekem, talán én akartalak.
A tenyered membrán.
Szivárgunk. Ahova akarod
kezed oda tedd rám.

Töréshatár

Rúzscsók a csészén, ez marad itt
neked belőlem. Csordultig töltöm
magamból a pici porcelánt,
állni hagyom, romlik, ki-kiöntöm.

Nem mondtad, hogy ritkán szomjazol.
Sosem szárad ki tested. Cseppeket
csókolsz nevesincs nőkből nyelved
alá, diffúzált kicsi csendeket.

Fekete fátyol a te lelked,
felfedi azt, amivel eltakar.
Szétszaladt szilánkokból vagyok
a földön. A kiskanál felkavar.

Ha túlcsordul

Azt mondtad, te nem beszélsz rólam.
Én hallgatok rólad. Nem a szavakban,
a szavak mögött vagy; hangtalan szólam.
Ha túlcsordul a csönd, átér a peremen,
akkor szivárogsz belém vissza.
Testem a törődést felissza.
Tenyered völgyét, ujjad hegyét szeretem –
mint gyerek a párás ablakon, szótlan
térképet rajzolsz hátamra. Zavarban
vagy. Homlokunk közt csak egy csók van.

(Illusztráció: Beth Conklin: song birds, 2014)

A hatodik

Anyám hatodik szülése vagyok.
A gyerekek pontos száma három.
A kérdéseknek szűk rése ragyog,
a válaszokat majd kitalálom.

Tégla rajtam, hogy meg éppen én maradtam,
erős, aki halni tud, anélkül, hogy él.
A fal omlik. Megnyílik a föld alattam.
Két fél testvér az kettőt vagy csak egyet ér?

Rügy voltam egy letört ágon. És most
hat kis fácska fogócskázik a kerteken.
Szoknyánk leng, a zöld, a szép, a lombos,
de gyümölcsöt az anyámnak csak egy terem.

(Illusztráció: Claudia Tremblay: Her black dress)