Jóslat

Emma hangos beszélgetés közepette vonult be a barátaival a játékterembe. Már megjártak egy két kocsmát előtte, és jó pár szál cigin is túl voltak mire elértek idáig. Az a kevés fiatal, akik ilyen késői órában még a játékteremben tartózkodtak, hamar szétszéledtek az alkoholtól és dohánytól bűzlő hangos társaság közeledtére. Így Emmáék szabadon kipróbálhatták azt a gépet, amelyiket szerették volna, ám sörmámorban úszó agyukkal nehezen tudtak összpontosítani, és a legtöbb játékban kudarcot vallottak. Hamar rá is untak a dologra és már éppen távozni készültek, mikor a társaság egyik fiú tagja felfedezett egy poros gépet a leghátsó sarokban. Egy rozsdás masina volt, alul egy tenyérnyi lyukkal, felül pedig egy ördögi démoni pofával. A szájából egy szövegbuborék szállt ki, amiben egyetlen kérdés lebegett. Van elég bátorságod hozzá, hogy megtudd a végzeted? A részeg fiataloknak azonnal megtetszett a jövendőmondó gépezet, és vadul kotorászni kezdtek a zsebükben zsetonok után. Legtöbbjük már mindet eljátszotta, ám Emma táskája mélyén talált egy kósza zsetont, amit a többiek hangos biztatására be is dobott a gép oldalán lévő lyukba. Majd a tenyerét bedugta a nyílásba, ahogy az ördögi pofa szájából megkérdőjelezhető hangok kezdtek előtörni. A jelenet felettébb szórakoztatónak hatott, vörös fény világította meg Emma tenyerét és egy apró cetli csusszant ki a gép oldalából. A társaság egyik tagja azonnal elkapta és hangosan röhögve próbálta felolvasni rajta az írást, ám a betűk táncot jártak a szeme előtt. Jó pár kézen végigment a papír mire Emma kezébe jutott, aki tisztán és hangosan kimondta a rajta szereplő egyetlen szót. Szívroham.

-Csak ennyi?? Ez így iszonyú unalmas!- kiáltott fel csalódottan. Zsebre vágta a haszontalan cetlit és mire kiértek a parkolóba el is feledkezett a létezéséről. Az este további része csak halványan maradt meg az emlékezetében, de valahogy sikerült visszakeverednie egyetemi koli szobájába. Az alkoholmennyiség annyira kiütötte, hogy másnap csak késő délután tért magához, akkor sem nagyon tudott még gondolkodni sem az iszonytató fejfájástól. Szédelegve kászálódott ki az ágyából, a fürdőszobája felé botladozva, de a második lépés után összecsuklott, a mellkasába nyilalló éles fájdalomtól.  Az egész nem tartott tovább, mint egy perc, de ez is elég volt, hogy halálra ijessze Emmát. Pánikolva kotorászott a zsebében a telefonja után, miután már újra tudott levegőt venni. A kezébe akadt egy apró cetli, amire azonnal ráismert amint kihúzta a zsebéből. Halványan rémlett neki a tegnap esti esemény hogy a játékteremben egy buta géptől megkérdezte mi lesz a jövője. Meredten bámulta azt az egy szót a papíron, a fekete betűk a retinájába égtek. Hiába próbálta felfogni úgy mint egy buta játékot, mégsem tudta kiverni a fejéből azt a gondolatot, hogy mi van ha gépnek igaza volt? Nem hitte el komolyan, hogy egy játékgép tényleg megjósolhatja a jövőt számára, azt viszont be kellett látnia, hogy a mostani életmódja nem garantálja, hogy megéri a boldog öregkort.

 A félelem bekúszott a mindennapjaiba, arra kényszerítve, hogy leszokjon a dohányzásról és az egészségtelen ételekről. A kis papírt már mindenhova magával vitte emlékeztetőül, hogy milyen jövőt próbál elkerülni. Az esti kocsmába járást lassan felváltotta a rendszeres testmozgás és egy kiegyensúlyozott alvási rend. A szemeszter végére érzékelni kezdte a változásokat magán, mind az alakján, mind az erőnlétén. Sokkal könnyebben tudott összpontosítani az órákon, és kiegyensúlyozottabb is volt mindennapjaiban. Viccesnek találta, hogy mindezt azért érte el, mert egyszer véletlen betévedtek részegen egy játékterembe.

 A kis cetli egyre többször maradt otthon, hiszen nem volt már rá szüksége. Már nem is emlékezett rá hogy hova tette, amíg meg nem találta a futónadrágja zsebében, mikor megállt, hogy kifújja magát. Mosolyogva olvasta el azt az egy szót, amit annyiszor mondogatott magának az elmúlt hónapokban, majd egy laza mozdulattal a mellette lévő szemetesbe dobta. Már nem lesz rá szüksége, megcáfolta a jóslatot. Ismét laza kocogásba kezdett, igyekezvén gyorsítani a tempón, hogy minél hamarabb visszaérjen a kollégiumba. Valószínű, hogy ez volt az oka, amiért nem vette észre a közeledő kamiont, amikor lelépett a járdáról. A hatalmas járgány lassítás nélkül hajtott át rajta, Emma azonnal meghalt a kerekek alatt. Ahogyan a sofőr is, akinek szívrohama volt.

Maradtam tükör-emlék; Lepkebáb-remény

 

Maradtam tükör-emlék

“Ami a legjobb bennünk, az úgyis mindig kimondatlan marad, önnön mélyében pihen, mint a gyöngy a tenger fenekén.” (Friedrich Hölderlin: Hüperión)

égi fény
csillagpor lehettem volna
rég

szívedben béke remegő pipacs
feltámadás fényes
ég

verejtéktől ragadt vén rög alatt
fekszem a földön
hanyatt

hogy régen partra vetődtem vagy
csak kidobtak akár egy
halat

meg nem tudhatom
én – a tarka üledék öntudat
falat

szerelmet hirdettem – adni szép új reményt
így lettem s maradtam tükör-emlék
alak

régi-új oltáron tiszta szikra köztes ék
kacat.

 

Lepkebáb-remény

jó lett volna tudni
mit akarsz még nekem mondani –

átölelem képzeletben vállad
nyakadba csókolok – ó szelíd álmok

jobb volt régebb – hajtogatod
eltitkolod minden vágyad

sólyomként suhannak el mellettünk
értékes percek ahogy tükörben is látod

utólag milyen okos az ember
csöndes lepkebáb-remény fekete

pedig belül az utazókoffer találkozásra készen
szerencse voltunk s lettünk minden más szertartás élén

 

(Illusztráció: Willson Lau: Poppy Flower)

Mindig jobban… okosabban?; Száműzetésben

 

Mindig jobban… okosabban?

 Okos világban élsz,
órádon EKG-t csinálsz,
s láthatod, mennyi a szaturáció,
okos párnára hajtod le a fejed,
s ha túl magas kerted zöldje,
okos géped boldog önkéntesként
nyeli be a túlkoros füvet.
Van okos porszívód is,
s okos tévé keresi kedvenc
tartalmaid, elég a Magic Motion
távirányítás, máris foglyul ejt
a mikroprocesszoros zsenialitás,
okos izzót kapcsolsz asztalodon,
van okos kályhád és a zárad is okos,
telefonodon csak ujjlenyomat vagy,
nyilvántartásod digitális maszat,
felokosított kütyüidben érzékeny
szenzorok, okos ruhád kapucnijából
a haveroknak SMS-ben megy az üzenet
az elküldéshez használod okos szemüveged,
majd egy kellő pillanatban okos cipzárad
is közli vele az ágyon, mi a tabu, és mi a lehet.
ihatsz tudományosan, ha van okos poharad,
csak kétszáz dollár, s nem veszed észre,
a hülyeségből meddig tart a határ.
Ha fel akarod adni rossz szokásod,
csak egy telefonos app kell
és lobban az okos leszoktató öngyújtó,
mert csak tíz cigarettát engedélyez,
és jön a feloldhatatlan katt…katt….
pironkodnod kell, de mástól tüzet kérhetsz,
nem kell gyengeséged miatt beégned.
Nem utolsó sorban itt az okos táska, benne GPS,
mehetsz a plázába, nincs semmi veszély,
hiába remeg vágytól benned a shopaholic,
nem tudsz a pénzhez hozzáférni,
csak üres bámészkodásból juthat némi.
Ha a hűtődbe nézel és haladsz a korral,
okos tojástartód is van, egy remek Egg Minder

jelzi hol van polcodon a legöregebb, majd
rögtön informál és villog, küldi a riasztást.
S ha még mindez nem elég, kell egy okos
szemetes is, mely röptében nyeli a papír-
galacsint, így megmentsz néhány mozdulatot,
közben vizet is spórolhatsz, nem kell
kezedről lemosni a koszt.
Otthon okosvécé melegítheti üleped,
majd érzékenyítő masszázzsal kényeztet,
s hangulatvilágítással zárja le a fedelet.
S ha majd távoznod kell ebből az okos világból,
programozott időben visz egy okos koporsó.

Csak a mennybéli kapun nem lesz okos zár,
s az égiekkel való együttműködés hiányában
ki kell okoskodnod, mire vagy képes egyedül.
Hiszen aktivitásmérőd ekkorra már teljesen lemerül;
nem tudod kiválasztani Istenhez a helyes utat,
okos rolleredet a pokol felé tereli a huzat.
Ha idelent mégis sikerül egy-két okos dolgoktól
megvédeni magad, még mindig eshetsz
saját hülyeséged csapdájába, ahol már csak
okos fejlámpád végtelenített villogása szóródik
a megvénült, demenciás, értékvesztett éjszakába.

 

Száműzetésben

 Minden kellék kint
vár a kertben, egy egész
készletet halmoztál fel
naponta a gürcölés műhelyében,
most is folyton készülődsz,
azonosulni kívánsz a feladattal,
büszkén és önérzetesen,
pedig eleged van már a fejedben
zakatoló ajtódörömböléstől,
szabadulni akarsz talajlakó
rögeszméidtől, melyek feltöltik
sejtjeidet, s engedik, hogy egyfolytában
moralizálj egyszemélyes tengeralattjáródban,
amely ott vesztegel a tükörsima
elhallgatás vastagodó iszapjában.

 

(Illusztráció: John Holcroft: About teenagers on device for long periods)

Petőfi Oroszországban (Esőváros, részlet)

(…)
Ahogy Zalán tanár úr megjegyezte, dolgozatomat a többiek fogalmazásából fűztem össze, hogy mindegyikből gúnyt űzhessek.Tulajdonképp ezért is kedvelem máig ezt a munkácskámat. 

– Ez a Petőfi Sándor már nem él – mondta.
De csak tettette magát Petőfi Sándor, ahogy az ezredes szavait meghallotta, és mikor látta, hogy a menetoszlop (fogoly) már indul, és a reszkető nép reszket, felpattant, a homlokáról letörölte a vért, és így szólt:
– Élek.
Veszélyben volt, vérzett a haza. Elközelgett a szörnyű idő. Bem apó seregét visszaszorították a Kárpátoknál az oroszok. Végveszélybe jutott a nemzet minden elgondolása: Lánchíd, Nemzeti dal, reformkor, János vitéz, 12 pont, Kossuth. De legalább láttuk, hogy nem vagyunk egyedül, itt velünk Petőfi Sándor, a nemzet költője. Őt személyesen Piripovics ezredes kísérte a menetoszlopunkhoz.
Piripovics Oleg kihúzta magát a lován, arcába a szája ferde vigyort vésett (mosolya sebhely volt vagy vigyor, ki tudhatná), micsoda csúf ember, gondolták a reszkető rabok, míg Piripovics úgy rendelkezett, menjen az új rab is a többiekhez. A reszkető rabok csak reszketettek, de kihúzott derékkal Petőfi Sándor közibük lépett. Íme, ilyen a magyarok költője, gondolta Piripovics, és nem is mert közbeszólni, amíg mi paroláztunk, szervusz Sándor, szervusz nép. De Piripovics Oleg ezredes megrázta magát mégis, meglengette a korbácsát, a reszkető nép reszketett, Sándor a sor élére állt.
Kelet felé tartottunk, rónán át, bércen át, Piripovics lengette a korbácsát, kutyák, meglakoltok, mormogta oroszul, mígnem megérkeztünk Havasalföld határához, messze van még Szibéria?, ki tudhatná, mentünk előre, tovább. Vagy hátrafelé, mindig visszafelé, magyarázta Cyprian atya, a lánglelkű pap, aki részt vett a forradalomban, és Hell Miksánál tanult geológiát és csillagászatot. A hóba taposott ösvényen libasorban haladtunk előre, elöl az ezredes, majd Sándor, utána Cyprian, a lángpap, a hófalakon át a másik vállát is alig láttuk, mellettünk, egy másik hófolyosón idegen beszéd ért el hozzánk, talán olasz hadifoglyok, magyarázta Cyprian atya. Havasalföldön is tél volt, itt már embereket is láttunk, a népek búzát arattak a hóesésben, mint a hópelyhek, hullottak a szemek a kalászokból, néhányan megfagytak közülünk, az ezredes csúf volt, a mosoly vagy a vigyor a jobb orcájára fagyott, a reszkető rabok reszkettek, de mi csak mentünk előre.
Moldvában északra fordultunk, vagy talán délre, hisz nem láttunk semmit, a hó egyre magasabb lett, csak a kalapunk hegye látszott ki, mentünk előre, néhányan megfagytak közülünk, milyen furcsa, gondoltam, régóta se éhséget, se szomjúságot nem érzünk, csak menetelünk, legelöl az ezredes korbáccsal, utána Sándor, kihúzott derékkal, majd a lángpap, Cyprian atya. Magyarországon ilyenkor tavasz van, mondta Cyprian testvér, lehet, hogy az oroszok a megtévesztés közben akarnak minket megölni, talán csak körbe-körbe járunk a hóesésben. Még lobogott bennünk a szabadság, de éreztük, nem sokáig, előbb-utóbb elfogy a lelkesedés. Piripovics vigyorgott, talán ráfagyott az arcára a mosoly, gondoltuk, néhányan megfagytak közülünk. Mióta elhagytuk az aratókat Havasországban, a ködben és a hóban nem láttunk senkit.
Nos hát, ment a sereg, csak ment, mendegélt, Tatárországnak már elérte közepét, de a hóesés nem szünetelt, amerre mentünk, nem láttunk teremtett lelket sem, egy kis harangzúgást hallottunk a fejünk fölött, de lehet, hogy csak a felhők reszkettek. Sokan megint megfagytak közülünk, másokat a honvágy emésztett, ezekből annyi se maradt, mint egy marék havacska, de nem fogyott a magyar sereg, újak és újak csatlakoztak hozzánk, magyar honvédek. A magyarok nem adják könnyen a szabadságot, rikoltott a mi költőnk, Sándor, pedig az új fiúk mások voltak, talán nem is a mi háborúnkból valók, talán nem is igazi honvédek, lövésektől véres a ruhájuk, gránát roncsolta szét a fejüket, a lábukat, volt olyan, aki a fejét vagy a lábfejét a kezében hozta. Hej, mennyire örültünk nekik!
Mit adnék én, ha egy kisleányt láthatnék, lehetne szőke, barna vagy tatár is, a fiúk nevettek, de a hó egyre magasabb, egyre sűrűbb lett, és mi mentünk, meneteltünk tovább a fehérségben. Egyszer harangzúgást hallottunk a magasból, a lángpap azt mondta, már évek teltek el, azóta vándorlunk a hóesésben. Sándor büszkén ment előre, egyszer megláttuk a hóban saját nyomainkat, ezek a gaz oroszok, ki tudja, hányadszor járunk itt körbe-körbe. Ekkor az ezredes korbácsát lóbálva, megálljt parancsolt.
Hol vagyunk, merre vagyunk? Az út most fenyőfák között kanyargott, a bajszunkról leolvadt a jég, félhomály volt, mintha a hó már nem is tudna ily mélyre hullani. De füttyentett az ezredes, és mentünk tovább utána. Most is Sándor haladt elöl, a lángpap utána, és közben magyarázta, amit Hell Miksától tanult, mert az oroszok, mondta, eltakarták a csillagokat, hogy ne tudjuk a helyet kiszámítani. Milyen furcsa lett minden, alattunk langyos volt a föld, párás a levegő, egymást se tudtuk megkülönböztetni, én már réges-rég senkit sem ismertem fel a régi arcok közül. Jött a szűrőállomás, oroszul kiabáltak, látom ám, a katonaruhám se a régi, a bajszom odalett a hóban, az ujjaim megvastagodtak, derék magyar katonák, mi lett itt mibelőlünk, látom a tükörben a szememet, az se a régi. A kékségébe talán a körben járás, az örökös megtévesztés miatt zöld pontok keveredtek, talán már nincs is olyan szemem, ami sírva tudna fakadni.
Elvittek néhányat közülünk, majdnem a papunkat is, mert Mályi Géza, a kirendelt cári hivatalnok észrevette, hogy Cyprian nemcsak forradalmár, hanem klerikális reakciós is, a híres Hell Miksa tanítványa, és talán még hisz a szentáldozásban. Unokatestvéred vagyok, kiabáltam, hát nem ismersz fel, Géza? De Géza nem ismert fel, csak sírva fakadt, és elengedte a papunkat, most már nem lesz nagy baj, mondtam a többieknek, egy rokonom van itt, az én rosszéletű, álnok unokatestvérem, Mályi Géza, de akármilyen is, nem akarhat nekünk ártani. Mi a világszabadságért szenvedünk, kiabálta Sándor, Mályi Géza értette, hogyne értette volna, de csak szomorúan bólogatott, míg kiszuperáltak néhányunkat a csoportból. Mentünk tovább, a szűrőállomáson lovakat adtak, tiszta alsót, számot és egy kis iránytűt, mert az orosz akadémia, közölte a lángpappal Mályi Géza, támogatja Cyprian atya kutatásait.
A maradék ment tovább lefelé, Piripovics ezredes vigyorgott, a csillagokat takarta a föld vagy az ég vagy a felhők vagy a köd, évek óta napot se láttunk, a megtévesztésben az orosz akadémia is részt vesz, mondta a lángpap, az iránytűben semerre sem mozdul a mágnes. Egy szakadék szélén a madarak a fákról a nyakunkba hullottak, meg kellett ölelni őket, ekkor láttuk, hogy szépséges orosz lány mindegyik. Hát nem volt gyerekség ez a megrohanás, nemsokára lett is szörnyű rendzavarás, az ezredes fütyült, a korbácsát lóbálta, arcán a vigyor olyan volt, mint a sebhely, de a lányokat mind a nyeregbe kaptuk, mentünk Sándor után előre, a nagy ködbe. Megöltük magunkat, mesélte a sok lány, mert nagy volt az éhezés odafönn, néhányan a madárból lett lányokkal belevesztek a ködbe, de a maradék elérte az új szűrőállomást.
Volt itt egy posta, kerestük is a leveleinket, de üzenetek, levelek csak a lengyeleknek és a franciáknak jöttek, róluk a rokonság tudta, hogy Szibériában vannak, annak is a legmélyén, az Alsóvilágban. Lett ám magyaros kurjongatás, oroszok, az anyátok, hova hoztatok minket, a lengyelek nevettek, hiszen a lángpap úgy jósolta, még Tatárországban vagyunk, ahol a föld fölött csak medve és füge terem. A mosdóban a tükörhöz futottam, kerestem az arcomat, de csak másokat, magyar, lengyel, francia, olasz foglyokat láttam, akik csak beszéltek, beszéltek, olyan fegyverekről, amikről mi nem is hallottunk a szabadságharcban.
Mályi Géza újra kihallgatott minket, szomorúan, búsan, ahogy viselkedik egy (volt) magyar pap, bánatában elmondta, hetven év telt el, hetven éve bolyongunk Piripovics ezredessel, már meghaltak azok, akiktől mi, magyar foglyok, leveleket várunk. Csak Petőfi Sándort keresték hangpostán, verseket kért tőle egy magyarországi médium, és ő küldött is, hogy ne búsuljanak az otthoniak, Kis furulyám szomorúfűz ága, Kakasszóra hajnal ébred, Hortobágyi kocsmárosné, Meredek a pincegádor, Te, szívemnek szép gyönyörűsége. Hadd higgyék az otthoniak, hogy nekem jó kedvem van, magyarázta Sándor, és aztán jól elfáradt, amíg a sok éneket lekopogta az ujjaival, Mályi Géza a könnyeit törölgette, kiengedett minket az állomásról, kitöltötte a pászportot, jó magyar vitézek, áldjon az Úristen titeket, de a lányokat nem engedték velünk, sőt azt suttogták, mind megölik őket.
Az Alsóvilág palotáját egy tó mellett találtuk, az ezredes megálljt intett, korbácsát fitogtatta, vigyorát meregette, oroszul szónokolt, és hát mit tehettek, reszkettek a reszkető rabok. De ez sem tartott örökké. Mi ez a csudás fényesség, kérdezte a derekát kihúzva Sándor, talán elmúlt a szörnyű idő odafönt, és győzött a forradalom? Piripovics ezredes nem is válaszolt (talán nem is tudott magyarul?), és láttuk, a palota tornyaira nagy fényesség ereszkedik, a lángpap elmagyarázta, nagy győzelem történt ott fenn, Magyarországon, ennek a győzelemnek a híre ért el Alsó-Szibériába. Hej, megörültünk! A palotában egy szőke asszony hevert csupa selyemvánkoson, egy rojtos csipkefüggönnyel takarózott, de beteg volt ez a derék szép asszony, még a kertjében sem dolgozott, mint aki rosszul lett hirtelen, szétszórta a kapáját, ollóját, vödrét a kastély pitvarán. Odalépett az ágyához Sándor, hiszen hitte, amit elmondtak neki a magyar szellemidézők, hetven év telt el, Juliskája a gyászfátyolt a sírjára ráterítette, egy férfiember úgy vigasztalódik, ahogy tud.
Nem is maradt sokáig beteg a szép asszony, Sándornak bokrétát font, de csak a begyes tartása volt magyar, lengyel tábornok özvegye volt, a száműzöttek kenyerét ette az Alsóvilágban, ha a kastélya előtt fogolytranszport haladt el, azokkal vigasztalódott. Mi is megvigasztaltuk a szépasszonyt, elmondta, hogy az Uráltól nyugatra, egy Bulgari nevű hely alatt vagyunk, de Piripovics (aki talán tudott magyarul?) rittyentett az ostorával, és ekkor robbanást hallottunk, a kastély megett bedőlt a föld, és egy sereg szedett-vedett nép zuhant le Jablonka kertjébe. Érzem, hogy magyarok ezek, kiáltotta Cyprian atya, ez az a hely, a Bulgari nevű város, ahol a régi jó barát, Julianus magyarokat talált, és most szegény jó magyarok bemenekültek a föld alá, mert jönnek a tatárok! Akármilyen furcsák voltak az új fiúk, ahogy a lovakhoz léptek, ahogy megfogták a kötőféket, ahogy a nyeregbe pattantak, láttuk, hogy jó magyarok. Piripovics a korbácsát suhogtatta, vigyorát próbálgatta, de nem ment semmire, hallgattuk, hogy a magyarok milyen pusztításról, dúlásról számolnak be, istenem, sóhajtozott Sándor, bár tudnék az egyik állomásról Béla királynak üzenni. Cyprian atya nevetett, szerinte a fölső világban már ezer év is eltelt.
Az engedetlenségért Piripovics ezredes megtizedelt minket, a reszkető rabok reszkettek, a maradék vonult tovább, elöl az ezredes, utána Sándor, mögötte a lángpap. Hej, mi jön még, sóhajtoztunk, a lángpap már nem mert nekünk jósolni, hiszen az oroszok a kanyarokkal, kerülőkkel csak megtévesztenek, még az is lehet, hogy a kastélyban, a szűrőállomásokon hamis hírekkel ámítják a katonákat. A hőség egyre borzasztóbb lett, a magasból semmi hang nem szűrődött le, azt se tudhattuk, víz vagy hegy van fölöttünk, mikor láttunk egy magányos pásztort, aki az út szélén farkasokat legeltetett.
Piripovics odament hozzá, udvariasan kérdezgette, úgy látszik, a megtévesztésben ő is utat tévesztett, faggatta a pásztort, de az mintha halott lenne, egy hangot se szólt. Talán halott is volt, hisz Cyprian atya, a lángpap megmondta, a halottak nem rohadnak el a levegőben, hisz mi is megyünk előre. A hőségben néhányan odavesztek, hátrahagytuk ezeket, Piripovics vigyorgott, megparancsolta, induljunk, szorosan utána vonult Sándor, mögötte Cyprian atya. Az egyik völgyből újabb magyar katonák kerültek hozzánk, de se megölelni, se megcsókolni nem volt időnk őket, beértünk a harmadik szűrőállomásra.
A megtévesztés fokozódott, de most az ezredest szűrték ki, nem minket, így volt időnk, a postán szellemüzeneteket küldtünk, találtunk Nógrádban egy jó halottlátót, utána csak lődörögtünk. Hallgattuk a pletykákat, mesélték, az ezredest kínozzák, a vigyort mostantól majd a másik arcán viseli. Mályi Géza a helyén volt, a szokott módján búsult, jaj, fiúk, magyar fiúk, szánakozott szomorú sorsunkon, adatokat most nem is kérdezett – milyen nemzetiségekkel, milyen gyanús alakokkal találkoztunk –, elmondta, ő se érti, mi folyik itt, de óvakodjunk a női ügynököktől. A tetvetlenítő zsúfolva volt angolokkal és németekkel, angolul csak Sándor tudott, a németekkel Cyprian atya társalgott, mert érdekelték a csillagászat és a geológia legújabb eredményei. De a németek orra-füle lefagyott, nem volt kedvük a haladásról beszélgetni. A forradalom megy előre, a tudomány megy előre, örvendezett Sándor, úgy látszik, az angolokban még maradt önbizalom. Örömében el is küldött néhány verset az otthoniaknak, A tél halála, A nemzetgyűléshez, Toborzó, Cyprian atya pedig kereste a módját, hogyan, milyen úton küldhetne üzenetet a múltba IV. Bélának, de a tudomány még nem jutott idáig. Elénekeltük hát a Himnuszt, hogy védje a nádort, aki a seregével a Vereckei-hágónál várakozik, és aztán jött a tizedelés, letartóztatás, szuperálás, Mályi Géza könnyes szemekkel búcsúzott a halálba indulóktól.
Mentünk tovább előre, velünk Piripovics ezredes, a vigyor most a másik arcán volt, az ezredes mögött ment Sándor, Sándor után Cyprian, a mi lángpapunk, így vonultunk tovább mi, maradék magyarok. A föld belseje felé haladunk, magyarázta a lángpap, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, hamarosan elérjük a földköpenyt, mondta, és a hőség egyre kibírhatatlanabb lesz, mit akarnak az oroszok, talán elevenen megfőznek minket. Mi inkább Sándorra hallgattunk, aki azt mormogta, hamarosan a holtak földjére, majd Boszorkányországba érünk, és aztán kijutunk a tengerhez. Azon pedig átjutunk, vagy ne legyen magyar vitéz a nevünk.
Tizenketten maradtunk csak, a többség odaveszett a fagyban, a hőségben, a szűrőállomásokon, vagy ki tudja, hiszen senki se számolta őket – a lemaradottak azt hihették, mi maradtunk le. Egy kőszirtnél láttuk Bakunyint, az orosz forradalmárt, vasbéklyó volt a bal lábán, vasbéklyó volt a jobb lábán, készítette írásban a gyónását a cárnak, mert hiába mentünk, mentünk, mélyen a földköpeny alá, valami derengés vett körül minket. Ennek a fényénél dolgozott Bakunyin. Ebben a fényben meneteltünk.
A lovaink fáradtak, eszembe jutott ekkor, ezek a lovak sohase éhesek, de hát az utazás alatt mi sem ettünk semmit, itt álljunk meg, intett Piripovics ezredes, talán éppen Moszkva alatt voltunk, mert felülről szörnyű harangzúgást hallottunk, bim, bam, és valami éktelen csikorgást is.
Itt álljunk meg, mert itt van a lift, ezzel megyünk tovább…

A lift régi vasrácsos szerkezet volt, olyan kopott, mint a szűrőállomások, de tábla hirdette magyarul és oroszul, hogy köszöntjük a magyar–orosz tudományos expedíció résztvevőit. Az oroszok között Mályi Géza ült, kérdezgette, mi a hírünk otthonról, mit láttunk, mit hallottunk, milyen nemzetiségekkel találkoztunk, végül Sándorhoz fordult, és azt mondta, micsoda megtiszteltetés neki, hogy ilyen nagy költővel utazhat. Cyprian atya az oroszokat faggatta, de ők csak néztek mereven maguk elé, nem tudtak németül, de még latinul sem, titkos expedíció lehet, gondoltuk, visznek bennünket a föld belsejébe. Csak tudnám, milyen lehet a tavasz kint, sóhajtott Sándor, én néztem a többieket, a magyar maradékot, hárman a tatár támadáskor menekültek a föld alá, egy fiú jött a későbbi háborúkból, mi pedig hárman a szabadságharcból, Cyprian atya, Sándor és én, az ő nevükre még emlékeztem, csak a sajátom nem jutott az eszembe.
Énekeljük el a Nemzeti dalt, tanácsolta Sándor, de Piripovics ezredes csendet intett, a lift megmoccant, az oroszok a műszerekre figyeltek. Talán van egy nagy lyuk a földben, mondta Cyprian atya, oda építették az oroszok ezt a liftet, hogy csodálkozna most Hell Miksa, aki a földfelszínen kutatott egész életében. De ekkor a kötelek elszakadtak, csengett, bongott az egész lift, láttam Jablonka arcát, láttam a madárból lett orosz lány arcát, és eszembe jutott, hogy tizennyolc éves se voltam, mikor bekerültem a föld alá, de talán meglátom most a saját arcomat is. A robbanás után körülvettek a föld gondolatai, segíts meg, Uram, imádkoztam. Mindent beburkolt a fehéren lobogó tűz, és látom ám, hogy Piripovics ezredes halott, az oroszok halottak, Cyprian atya egyik lába elrepült, de ekkor mi, magyar katonák és Mályi Géza megragadtuk a műszerfal kallantyúit, és sodort bennünket a robbanás és saját szabadságunk a föld másik oldalára.
Ha nem is érünk Tündérországba, de legalább Amerikába eljutunk, sóhajtott boldogan Sándor, mi pedig szorítottuk, ami a műszerfalból megmaradt, és zuhantunk, föl vagy le, ki tudja.
Amerikában szabadság van, örvendezett Cyprian, a lángpap, aki még nem látta, hogy elröpült az egyik lába, én pedig a napfényre gondoltam, féltem, megvakulok, ha újra látom, de mielőtt a műszerfal elérte volna a felszínt, megakadt valahol. Jobb lenne a hatóságoknál jelentkezni, sóhajtott Mályi Géza, megrekedtünk az amerikai hálózatban, börtönjárőrt kell keresnünk vagy egy illetékest, fel kell magunkat adnunk, borongott szomorúan. Az alagútban sötét van, akár egy bányában, suttogta Cyprian testvér, aki Hell Miksától tanult geológiát és csillagászatot, de egy szép, kivilágított folyosóra értünk, a csövekből vakító, szemkápráztató fény ömlött.
Angol szavakat, vidám ricsajt, pohárkoccintást hallottunk egy ajtó mögül, mindenki örült, mindenki tapsolt, tudjátok, miért kiabálnak, kérdezte Sándor, aki értett angolul, szilveszter van, nevetett, és itt Amerikában az eljövendő évezredet ünneplik.

 

Az osztályból kirobbant a nevetés, a sok-sok kuncogás egyetlen pillanat alatt változott nevetésfolyóvá, borzasztó hangzavarrá, egy perc múlva már a könyveket dobálták, felugrott az asztalra Kenessey Gyuszi, és kiabálta, micsoda hülyeség. Pont jókor kiabált, este nem tudtam a liftnél folytatni, a kollégiumban azzal feküdtem le, hogy majd a szünetekben befejezem az orosz–magyar tudományos expedíció történetét. De csak bámultam az üres sorokra, pedig ma is lesz „gyászperc”, gondoltam szorongva, Petőfi az én füzetemből indul Szibériába. Egyest kaptam Zalán tanár úrtól, nem azért, mert a liften nem jutottam túl, hanem mert dolgozatomban parodizáltam a többiek munkáját, és Verne Gyula-szerű kotyvalékomban a magyar történelemből űztem gúnyt.

Háború a mi utcánkban?

Eddigi harminc évem alatt, a háború valóságosságával szerencsémre egyáltalán nem kellett találkoznom, a háború gondolata pedig jellemzően egy távoli meseszerű képződmény maradhatott, ami csak a filmekben, a könyvekben, a történelemben, de legfőképp múlt időben létezik. Ha a számtalan családi konfliktust leszámítom, viszonylagos békében élhettem.

A háború félsze azért néha-néha mégis hallatott magáról. Első alkalommal akkor fogott el, amikor Irakról és az amerikaiakról hallottam, 2003-at írtunk ekkor. Tizenkét évesen lehet erről a háborúról sem szereztem volna tudomást, ha egyik kis barátom, Dani anyja nem számol be róla. Ottalvós buli volt Daniéknál 2003 márciusában. Többen összeverődtünk, náluk nagy volt a ház, elfértünk, hálózsákokkal bekuckóztunk az emeleti nappalijukba, voltunk vagy heten, este a számítógép hatalmas doboz-szerű monitoráról néztünk filmet, majd sokáig sustorogtuk még a tizenévesek titkait és nyavalyáit. Dani anyja, örömét lelte a gyerekek szórakozásában, minden jóval, ellátott minket, hozott szörpöt, kakaót, pattogatott kukoricát, amit éppen kívántunk, és miután ezeket kiosztotta köztünk, nem is maradt tovább alkalmatlankodni. Milyen jó fej ez a Dani anyja, gondoltuk.

Aztán később mégis feljött, amikor az ő mércéje szerint már későre járhatott, csitított minket, most már takarodó van gyerekek, holnap suli. Mindenki engedelmesen a helyére mászott, majd mikor elcsendesedtünk, mintha csak erre várt volna, nagy bejelentést tett. Megköszörülte torkát és jóéjszakát kívánság helyett drámai hangon ezt mondta. Gyerekek, mindenki mondjon el elalvás előtt egy Miatyánkot, mert ma este kitört az iraki háború, holnap talán már Magyarország felett szállnak el a harci gépek… Dani anyja ezzel ledobta közénk a bombát, aztán otthagyta a hét tizenévest a hálózsákjában sötét gondolatok közt gyötrődni, gyermekkor és serdülőkor, képzelet és valóság, háború és béke határain csapongani. Háború a mi utcánkban? bővebben…

Bodrogi Csongor és Enesey Diána lapajánlója (Szófa)

Ajánló a márciusi lapokhoz —
Enesey Diána és Bodrogi Csongor írása

Két állandó szerzőnk ezúttal rekord számú, nyolc lapból válogatta ki a tíz leginkább ajánlott szöveget; a szórásból csak a negyedévente jelentkező Eső és Apokrif maradt ki.

A TIZEDIK: F. Bakó Enikő: Medencés ház (rövidpróza) [Székelyföld]

 

Próza az idő fájdalmakat és rút dolgokat megszépítő tevékenységéről. Vagy próza a megszépítésről. Nem is, talán inkább a szomorúságban megbúvó szépségről és örömről. Azt hiszem, ezt a kettősséget dolgozza fel F. Bakó Enikő prózája. Emlékeket villant fel a szocializmus idejéből, a gyermekkorából, amelyek a munka nehézsége, az akkor fennálló rendszer, a veszteségek, de legfőképp „Tatus” köré szerveződnek. Sejtjük az emlékek mögötti szomorúságot, olykor dühöt és a szenvedést is, de a mindennapokhoz tapadó emlékek mégis a szeretet múltat, jelent és jövőt egységesítő elemét emelik ki A gyermekkori vágy, amely a Dallas-t nézve ébredt,  a medencés házról, valósággá vált, de sosem válik el a gyermeki álmodozástól. Ez az írás egyfajta búcsú is, ám semmiképp sem a lezárás értelmében, a megőrzés szükségessége lüktet benne, a gyermekkorban alaposan megfigyelt és eltanult szomorúságot legyőző, vagy a szomorúságba vegyülő vigasság. [E. D.]

A KILENCEDIK: Moesko Péter: Őszi hó (regényrészlet) [Kalligram]

 

Moesko Péter alighanem sokak szívébe lopta be magát első novelláskötetével, melyben egészen hétköznapi sorsokban és történetekben mutatta föl az élet szorongató szépségét és tragikumát. A szerző első regényének részletei már egy idő óta olvashatók a Kalligram folyóiratban. Úgy tűnik, a varázslat a nagyobb epikai konstrukcióban is valahogy hasonlóan működik Moeskonál, mint a novellákban: a mélyebb tragikum szinte észrevétlenül szivárog föl a teljesen hétköznapias felszínre, különös árnyalatokkal átszínezve azt. Miért volt olyan jó élmény elolvasni ezt az egyébként tényleg teljesen banális témájú (új céges pozícióról, egyetemről, költözésről, lakásfelújításról, házavató buliról szóló) részletet? Mert szinte éreztem benne saját életemet, Róna utcástul, irodástul, vizsgaidőszakostul; a fiatalság megindító lüktetését – bizony már venném kezembe az egész regényt is. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: „Visszaadtad a hitemet az irodalomba” (Bárány Tibor, Gács Anna, Milbacher Róbert, Sári B. László és Margócsy István beszélgetése) [2000/4]

 

Pár hónappal ezelőtt Milbacher Róbert megjelentetett egy sok vitát kiváltó esszét, amelyben a kortárs irodalom „ellektűrösödéséről” panaszkodott. A 2000 folyóirat legfrissebb számában összeült öt kitűnő irodalmár, kritikus (köztük maga az ominózus cikk szerzője), hogy megvitassa Milbacher állításait. A beszélgetés során a résztvevők igyekeztek a maguk számára is körülírni, mi voltaképp a „magas irodalom”; összefügg-e ez egy könyv népszerűségével, és ha nem, akkor mégis mivel függ össze. Nemcsak igen tanulságos esztétikaelméleti álláspontokról olvashatunk, de a kortárs magyar irodalom olvasásszociológiai mélyrétegeibe, a kiadói világba, a kortárs médiakörnyezet állapotába is bepillantást nyerhetünk, nem kerülve meg sem a történeti, sem a gazdasági aspektusokat. A végső tanulság talán az, hogy a „magas irodalmat” elhamarkodott dolog volna temetni; ez utóbbi ugyanis, ha lényege szerint valamilyen tőlünk merőben idegen léttapasztalattal képes szembesíteni, akkor definíció szerint éppen akkor a legnehezebben fölfedezhető, amikor a legmagasabb szinten működik. [B. Cs.]

A HETEDIK: Boda Edit: Visszamese (vers) [Látó]

Van néha, hogy versolvasás közben hirtelen megragad egy-egy sor bámulatos szépsége, és mielőtt tovább haladnék, újra és újra megismétlem magamban a talált részletet. Így jártam Boda Edit Visszameséjével is:

amikor a bagdadi kalifa lányaként finom kezével
reggelente kitárta palotája ablakát,
a fák lombjai közül előkócolódó szél pedig
meg-meglebbentette aranylevélszerű fülönfüggőit

 

Ez itt bizony a „szép szavak kegyelme”, ahogyan egy helyt Tandori Dezső fogalmazott. Ez a csodálatos mesebeli lány az „aranylevélszerű fülönfüggőivel” azonban valójában nem más, mint egy erdei sikló! Ám amíg a mesékben a lány változik át hüllővé, addig a „visszamesében” a hüllőből lesz egy csodaszerű látomásban a bagdadi kalifa lánya – megmutatva, hogy a költészet a legmindennapibb léttapasztalatainkba is bebújhat, hogy kifordítsa sarkaiból a világot. [B. Cs.]

A HATODIK: Panoptikum, szoros olvasás és a jó cukor (kerekasztal-beszélgetés a figyelemről) [Alföld]

 

A legújabb Alföld külön blokkot szentel a figyelem témájának. Tófavy Tamás és Molnár Gábor Tamás tanulmánya is (más-más szempontból, de) ezt a témát járja körül, kettőjük, valamint Fodor Péter és Simon Attila kerekasztal-beszélgetése pedig nagyon sok rétegét igyekszik föltárni e kérdéskörnek. A beszélgetésnek vannak töményen filozófiai részletei, ezeket inkább csak a téma iránt különösen fogékony ínyenceknek ajánlom; ám amikor arról esik szó, hogy miért olyan népszerűek ma a Netflix-sorozatok, és hogy ez a fajta médiafogyasztás hogyan viszonyul az olvasás nevű médiafogyasztáshoz, akkor azt hiszem, nagyon-nagyon sokan megszólítva érezhetik magukat. Vajon miért nevezzük sorozatfüggőnek, aki sok sorozatot néz, és nem „könyvfüggőnek”, aki sokat olvas? Vajon valami másféle figyelem működik egy könyv olvasásakor – és ha igen, hogyan írható le esztétikailag, sőt akár szociológiailag ez a másféleség? [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Guillaume Métayer: A4 (prózavers) [Tiszatáj]

 

Métayer francia költő, klasszika-filológus, irodalomtörténész és filozófiatörténész, aki Petőfi, József Attila, Kemény István és Lackfi János verseit is fordította franciára. Az ő Tiszatájban megjelent prózaverseit pedig Szeder H. Réka ültette magyar nyelvre. Nem volt egyszerű dolgom, ugyanis hét remek prózavers között kellett döntenem. Végül az „A4” lett nálam a „győztes”, indokom pusztán szubjektív: ez érintett meg a leginkább. A Mestre partján felcsapó hullámoktól jutunk el az életben rejlő jelentésességig. Az óriási hullámok által meghódított territórium elvezet a házak közé, sőt a lakások belsejébe is, egy régi, elmúlt szerelem falra írt történetéig visznek. A lassított felvételként szemlélt hullámokat a lassítás, úgy tűnik, meg is hosszabbítja. Ami a térben előrenyúlás, az az időben visszanyúlást jelent, a „halott szerelem” szavaihoz térünk vissza, melyek a fejünkben „kollázst” alkotnak. Végül minden egyet jelent majd, ugyanaz lesz szeretni és nem szeretni. Az élet hullámzó sodródásában, a hullámok meghosszabbításában talán mindannyiunk története ráfér egy A4-es papírra. [E. D.]

A NEGYEDIK: Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele (vers) [Székelyföld]

 

Mindig is hittem Anyegin elrejtett, vagy félbehagyott, vagy összegyűrt, vagy éppen elkallódott levelében. Hiszek benne, mert úgy vélem, egy kicsit mindannyian Anyeginek vagyunk — a magunk módján. Bennünk rekednek szavak, érzések, talán túl sokszor, talán többször, mint kéne, talán egy egész (egészen más) élet összeállhatna a kimondatlan dolgaink láncolatából. Anyegin — Fecske Csaba tollából származó — levele Tatjana levelének panaszosságát és kihúnyóban lévő reményét visszhangozza. Úgyszintén közös elem a szerelem önmeghatározásban betöltött szerepe, a magány, amelyet csak a vágyott kedves csillapíthat. A verset belengi az éltető, de mégis halálosnak tetsző halhatatlan szerelem. Az idősíkok egybefonódnak, csak a halovány remény jelent árnyalatbeli különbséget a múlt és a jövő között. Csak a képzelet és a múlhatatlan szerelembe vetett hit segíti a jelenbe átkúszó múlt tompa fájdalmait. [E. D.]

A HARMADIK: Czeglédi András: Ukronikus keresztkapcsolódások (tanulmány) [2000/3]

Az ukrónia témaköre azok számára is érdekes lehet, akik nem éreznek magukban mély érdeklődést filozófiai témák iránt. A kifejezés Charles Renouvier francia neokantiánus gondolkodó nevéhez fűződik, s az „utópia” kifejezéssel analóg módon képződött a jelentése, csak épp az időre vonatkoztatva: semmikor-időként aposztrofálhatjuk. Az ukróniában rejlő kontrafaktuális elem ellenpólusát a történelmi valóságra (pl. személyekre) építkezés képezi, s ez teszi hihetővé is, ezáltal nem merőben fiktív. Az ukrónia filmekben, színdarabokban is megjelenhet, s mint ilyet, narratív módként határozza meg Czeglédi. Czeglédi tanulmánya Bloch, Lukács és Mannheim gondolkodására fókuszál, az utópia, az aszinkronitás és a generáció problémáinak vonalán haladva, kiemelve Marx gondolatainak hatását. Különösen izgalmas az egyidejűség-koncepció vizsgálata – a három gondolkodóra és a 19-20. századi elgondolásokra tekintettel. Az ukrónia végső soron „találkozási idő”, amelyben a jövőre való nyitottság a hangúlyos, s a múlt hamvaiból felemeli a reményt. [E. D.]

A MÁSODIK: Halmai Tamás: Szókratész kakasa (vers) [PRAE]

A vers címe Platón Phaidón című dialógusának záró sorait idézi fel. A Parmenidész című dialógusból ismert egy és sok problémája is felsejlik a vers elején, amely rögtön ki is egészül a „tekintet” fenomenológiai fogalmával. Egész-igényt sejtetnek ezek a sorok, a tekintetünk egységbe fogó törekvésén keresztül. Heideggerre is reflektál, a világ létmódját és „világlását” középpontba állítva. A versben az ellentétek nem feszülnek egymásnak, inkább összekapcsolódnak, mint Hegel gondolkodásában, így a történelembe folyton beleavatkozó háborúk képe sem színezi fájdalmasra a további sorokat. Az élet diadalát olvassuk ki a sorokból, vagy csak azt reméljük kiolvasni: még Aszklépiosznak is le kell mondania a kakasról, hisz nem érdemel halált. De egyáltalán megszületett már a világ? Talán csak „[e]mbrió szervecskéi” vannak meg, a világegyetem kisebb és nagyobb részleteiben, s talán fel sem éri mindezt a beszédben kifejezhető gondolkodás. A „végső némaság” egyesíti az igen és nem ellentétét. Vajon mit hoz a felhők alászállása és a bennük lévő „törékeny angyalok”? [E. D.]

AZ ELSŐ: Nádasdy Ádám: Általános témák (vers) [Alföld]

 

Már az első sorból kiderül, hogy itt létösszegzésről lesz szó: közeledik a nagy lovas, nyilván a halálé. A többes szám első személyű igealakok mintha önbiztatásként működnének: „szembesüljünk”, „mozduljunk el”, „lássuk be” – mivel a halál tapasztalata minden embert eléri egyszer („általános”), ebből a közös nagy tudásból meríthet az egyén biztatást, hogy a „kínosan privát ügyekről” (vagyis saját meghalásáról) beszéljen. A versszöveg e lökés után már „bátran” vált át egyes szám első személybe, még ha dadogósan indul is a vallomás. A dadogás vége azonban döbbenetes (egyszerűségükben is döbbenetes) léttapasztalatok kimondása. Minden megtörtént, amiről azt hittem: soha; a verszárás mintha már a túlvilágról (egy sírkő alól?) küldené játékosságában is megrendítő, katartikus üzenetét:

Előbújnak a bogarak maguktól,
nem muszáj siettetni, nem muszáj
fölemelni a nagy, lapos követ.

 

[B. Cs.]

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info