Az Utószó a magyar költészethez egy kisvárosi vagy városszéli, jellegzetesen kelet-közép-európai kertbe kalauzol minket: cseresznyefa, körtefa, hóvirágok, orgonabokrok, kerítés mögött sötétlő erdő és hegyek. De ez mégiscsak különös hely, nemcsak amolyan elhagyott „haza”, vagy kicsit ósdi, az emlékeink mélyén melengetett-becézgetett „otthon”, hanem az ég (a felhők) írásjegyeiből létrejött alkotás. (Vízfestmény)

A kert elmosódó vízfestmény,
aki idelát, az látja:
egy felrebbenő felhő-árny
szűrt-fényű kalligráfiája.

Írott, vagyis a szemünk láttára íródó alkotás – ám nem a paradicsom, hanem a magyar költészet, egyáltalán a magyar nyelvű irodalmi hagyomány (és ez azért nem egyenlő a magyar magas költészettel) „kertje”. Ösvényein élő és halott olvasók járnak. Régi verssorok, dallamok, ritmusok éltetik. Minden fa, minden bokor, minden virág „újjászületés”, idézet vagy inkább újraolvasás (újrateremtés). Micsoda irodalmi kavalkád! A Mohai-féle természetfelfogás egyfelől posztmodernnek tűnik, másfelől nagyon hasonlít a trubadúrok felfogásához: az ő tavaszi nyitóképeikben még latinul énekelnek a madarak—az „új idő”, a tavasz dallamai, motívumai megidézik az összes régebbi tavaszt, az udvari líra majdnem minden rétegét, a teljes irodalmi hagyományt. Mohai kertjében egymás mellé (fölé, alá) rétegződnek Weöres, Arany, Nemes Nagy, Kosztolányi tájélményei, verssorai, dallamai.  A kert tulajdonképpen egyfajta örökös újraolvasás vagy szellemidézés, a Borges által oly sokszor emlegetett Könyv és Természet egymásra kopírozódása. De a hagyományhoz nemcsak az írott vagy magas irodalom tartozik. A Nyugat és Kosztolányi Dezső avatott ismerőjétől a legmeglepőbb a magyar népdal- és nótakincs, sőt a gyerekköltészetet idéző rigmusok átemelése.

Ebben az ütött-kopott, „megbántott” (magára hagyott?), hangsúlyosan kelet-közép-európai kertben a legmegrendítőbb a pátosz emlékezete. Márpedig magyar irodalomról nehéz annak patetikus, romantikus, „hősi” vonulata nélkül beszélni. Ám a Mohai által többször megidézett évszak-tematika (elmúlás és újjászületés) mintha ellentmondana a tragikus veszteség-érzésnek. De a „megbántott kert” cseresznyefái mintha nem érdemelnének meg több tavaszt, csakis egyetlenegyet. Az ő „hősi haláluk” Mohai lírai univerzumában végleges és jóvátehetetlen (A nyár halottja):

A cseresznyefák: habos lovak.
Remeg sörényük a Nap alatt.
Egyedül vannak. A fejek éle
körcikkelyt vág az ég szemébe,
fény herseg a fogak alatt –
cseresznyefa, habos ló:
a nyár halottja vagy!

A cseresznyefa a nyár halottja – de vajon kicsoda a kert „halottja”, a magyar költészet legutolsó „birtokosa” és olvasója? A kérdés még az idő ciklikusságát felmutató verseskötet kapcsán sem értelmetlen: Mohai verseit, „újraolvasását” mindvégig átjárja a személyes halál és vereség balsejtelme. A költemények végén a versritmus gyakran megbicsaklik, mint a magányosan bóklászó öregember térde. Ezek a „bicsaklások”, drámai kifordítások a kötet számos remekében tetten érhetők – és nemcsak a metrikát érintik.

Egészen különösen siklatja ki Mohai V. Lajos a Soproni virágének, a legelső magyar szerelmes vers (vagy inkább szerelmes vers-töredék) lírai alaphelyzetét. Az elválás egészen más értelmet nyer itt – a magára hagyott a „virágot” a beszélő halála teszi kiszolgáltatottá és magányossá (Tavaszi gyönge ág).

Márciusi ajándék, tavaszi gyönge ág,
Ha elhagy a szerelem, terád ki vigyáz?
Ki kísér szemével, ha tőled kell válnom,
S fekszem majd fehéren a halottas ágyon?

Az ágy nem a beteljesülés, az egymásra találás, hanem az elválás színhelye. De ez az elválás mégiscsak egymásra találás, hiszen a halál fehérré, azaz virággá változtatja a költői ént is. Szerelem és halál, boldogság és gyász, miképp a középkorban, ma is egymásba tükröződik. Csak épp a halál a cserben hagyás metaforája is.

Lesz-e még magyar irodalom, ha többé nem fogja szeretni senki?

Ezt a veszteség-érzést nem a magyar líra hanyatlása vagy valami ködös világvége-sejtelem implikálja, hanem a személyes magára hagyottság érzése. Aköltő rendszeresen visszautal a szerelmi költészet dilemmájára, alaphelyzetére: „én” akkor létezik, ha van kihez beszélnie. Ennek a fényében formálja  át a magyar betyár- és bujdosó-hagyományt is Mohai: a kiszakadás, elmagányosodás az én széttöredezettségét és pusztulását implikálja.

Hiszen nemcsak az írás, hanem az olvasás is valamiféle eleven kölcsönösséget feltételez. Az „utolsó olvasó” már csak a saját halálát olvashatja ki a kert /a könyv lapjairól.

És ez lesz a kert (a kultúránk, a tulajdonképpeni természetünk) végzete is. Olvasók híján semmibe vész. Ezért is indokolt Mohai V. Lajos remek kötetének címében kiemelt utószó.

Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez.
Prae.hu. 2021.

Illusztráció:
Rembrandt Tájkép az irgalmas szamaritánussal

Nem gyakran találkozunk izgalmas visszaemlékezésekkel a határon túli magyar irodalom nyugati diaszpórájában, így különlegesnek mondható a Megpróbáltam címmel 2021-ben megjelent könyv, melynek írója, Sütő Gyuszi több mint harminc éve él és dolgozik számítógépes mérnökként az Amerikai Egyesült Államokban, ahol három gyermeküket nevelték fel közösen feleségével, Ildikóval. Felnőtt fiainak, Szilárdnak, Áronnak és Attilának ajánlja a könyvet. Gyuszi megőrizte magyar anyanyelvét és napi szinten használja is: „Harminc év emigráció után is magyarul gondolkodom és magyarul álmodok. De a gépelés gördülékenyebben megy angolul” írja (p. 444).

A szerző a visszaemlékezést nemzetközi közönségnek szánta, angol nyelven írta és jelentette meg először I tried címmel. Az eredeti kötetet önkéntes fordítással fordították magyarra rokonok, barátok, ismerősök, összesen tizenhatan, név szerint Eck Péter, Felföldi Zita, Goóz Marianna, Incze Emma, Jurecska Attila, Kiss Misi, Liszkai András, Márkus Krisztina, Németh Zsuzsa, Schaffer Erika, Somogyi-Mann Márta, Sütő Ibolya, Sütő Ildikó, Szirbik Andrea, Tóth Erzsébet, Tóth József, Várallyai Csanád. A kötetet díszítő nagyszerű rajzokat a Budapesten élő Danila Liza grafikusművész készítette. A kötet két nyelven történő megjelenése, a magyar változatnak az önkéntes csoportos fordítással való elkészítése és a benne előforduló speciális lexika miatt a könyv akár összehasonlító fordítástudományi kutatás korpuszaként is felhasználható volna, mivel alkalmas a kulturálisan specifikus elemek fordítása során alkalmazott fordítói stratégiák vizsgálatára.

Az elbeszélés harminchat fejezetet, harminchat történetet tartalmaz. Sütő Gyuszi történeteit tíz éves korától követjük nyomon egészen a romániai forradalomig és a szerző Amerikába távozásáig, közel két évtized kalandjait felölelve, melyek helyszínei Szamosújvár, Kolozsvár és Brassó, valamint Brassópojána és Bukarest. Nem egy teljes életrajzot tartunk a kezünkben, hanem nagyon izgalmas sztorikat: minden történetnek van íve, mindben egy-egy kalandot mesél el.

Kíváncsian vettem kézbe a könyvet. Magyarországon nőttem fel, nagyon keveset tudtam és tudok a Ceauşescu vezette diktatúra mindennapjairól, a magyar kisebbség életmódjának részleteiről, szépségeiről és nehézségeiről. A könyvet olvasva gondolkodtam el azon, hogy mennyiféle egyéni sors, egyéni történet zajlott abban az időszakban is, és mennyire különböző történeteket és élményeket éltek meg a diktatúrában felnőtt fiatalok.

A könyv bevezető részében az író röviden összefoglal néhány személyes és történelmi tudnivalót: egyrészt, hogy magyar kisebbségiként nőtt fel Romániában, másrészt, hogy Erdély gyönyörű, sokszínű, soknemzetiségű régió: „éltek ezen a vidéken magyarok, románok, örmények, szászok és romák” (p. 1), „gyerekkoromban az utcán játszottam magyar, román, örmény, cigány, sőt, még német gyerekekkel is” (p. 2), „román, magyar és cigány népzenét egyaránt hallgattam” (p. 2). A romániai nehéz politikai helyzet, Ceauşescu személyi kultusza, a kétségbeejtő gazdasági helyzet és élelmiszerhiány, és a lezárt határok ellenére boldog gyerek- és fiatalkora volt, ahogy az a kalandos történeteken is mindenhol átüt a szövegen, és ahogy a szerző megfogalmazza: „Ennek ellenére elmondhatom, hogy jó gyerekkorom volt, mert olyan emberek vettek körül, akiktől melegséget és szeretetet kaptam, és akik nagyon komolyan vették az oktatásomat. Formálták személyiségemet, s akivé váltam, azt nagy részben nekik köszönhetem” (p. 2).

Ahogy olvastam egyik történetet a másik után, úgy szippantott be egyre jobban az olvasás izgalma, alig tudtam letenni a könyvet, és alig vártam, hogy újra kézbe vehessem. A történetmesélés stílusa megragadott, olyan érzést keltett bennem, mintha téli estén ülnénk a ropogó tűz mellett és hallgatnám a mesélőt, aki fordulatosan, gondolatban újra és újra átélve mondja el a történeteket, az apró részleteket is nagyon pontosan és hitelesen előadva. Ezek a részletek azok, amelyek számomra hitelessé teszik a történeteket, és ezek azok, amelyek miatt a gyerekeink korosztályának is nagyon ajánlom ezt a könyvet.

A disznóvágás szertartása legtöbbünk (különösen a vidékiek) gyerekkorának természetes része volt, de ma már a civilizált világból jövő, a húst a boltban feldolgozva vásárló, esetleg a húsevéstől tartózkodó városlakók számára – az élethű részleteket olvasva – barbár mészárlásnak tűnik. Az egyszerű játékok: a bújócskázás, a focizás, a parittyázás, a bicskadobálás mellett megjelennek a veszélyes játékok: a robbantások, a foszfor lekaparása és összegyűjtése a gyufaszálakról és robbanóanyagként való használata, vagy a géppuskatöltények felrobbantása, a háborúból ottmaradt német lövedékek összegyűjtése a nagyszülők kertjéből. A félig üres boltok, az élelmiszerhiány és a szegénység, a húshiány, hogy előfordult, hogy az édesapa által adott matematikaórákat a vágóhídról csempészett disznóhússal honorálták, ahol az, hogy valaki jóltáplált és „nagy hasa van” azt jelentette, hogy köze lehet a Securitatéhoz.

Ma, amikor a klímaváltozás és következményei miatt aggódunk, különösen megindító arról olvasni, hogy a környezet tönkretételét hogyan tapasztalták meg közvetlen közelről: amikor a lakásokban csak időszakosan van folyóvíz, és a város határában folyó Szamos vize – amelyben a szülők, nagyszülők generációja még fürdött és mosott, és amelynek a vizét itta –, már tele van szennyezéssel a mellé telepített környezetszennyező üzemek miatt, és a városban már csak egyetlen iható vízforrás van, ahonnan minden nap vödörben hordják haza az ivóvizet a lakók.

Az író és barátai többször kerültek életveszélybe, amelyből maguknak kellett kilábalniuk. A hatalmat gyakorlóknak minden korban kedves szórakozása a vadászat. Az író tanúja volt, amikor a falu melletti erdőben a vadászat során megsebesített vadkan a falu irányába menekült, és az író szeme előtt rontott neki egy falubelinek, aki vasvillával vette fel a harcot a vadállattal. Gyuszi sokat sportolt: síelt, sífutott és vízisíelt édesapjával és a barátaival, gördeszkázott, megpróbálkozott a sárkányrepüléssel és motorozott. Sok történet kapcsolódik a sportkalandokhoz, és szinte minden sportágban került a szerző vagy egy barátja életveszélyes helyzetbe. A nehéz körülmények között a sport nem csak hasznos és szórakoztató időtöltés volt, de esetenként kiemelt helyzetet is biztosított, például a katonaságnál; illetve pluszkeresetet is jelentett, amikor síoktatóként tudott dolgozni a Brassói hegyekben.

Tanulságos történet szól a méhészkedésről, amely egyszerre hobbi és komoly keresetkiegészítés volt az író édesapja számára. Elképesztő az a szemléletesség, precíz részletesség, ahogyan a méhészkedés folyamatát és fortélyait leírja, például ahogy kerékpárral és gyalog, éjszaka mentek el a méhkasért, kifüstölték és befogták a méheket, kivágták és kicsorgatták belőle a mézet, majd hazaszállították, vagy amikor az erdőben fogtak be egy méhcsaládot. Ezen a ponton gondolkodtam el azon, hogy milyen nehéz dolga lehetett az írónak és a fordítónak is: ezek a szakszerű leírások speciális terminológiát tartalmaznak, amelyet sem angolul nem lehetett könnyű megfogalmazni, sem magyarul nem lehetett könnyű pontosan visszaadni.

A legmegrendítőbb történetek talán azok, amelyek arról szólnak, hogy a középiskolás korú írót fiú osztálytársaival együtt három hónapos munkatáborba küldték a Duna-csatorna építésére. A Duna-csatorna Ceauşescu egyik megaprojektje volt, a Dunát a Fekete-tengerrel összekötő víziút, melyet évtizedeken keresztül, embertelen körülmények között építettek az oda kirendelt politikai foglyok, rabok, katonák, középiskolás és egyetemista diákok. Mégis, ezeken a történeteken is átüt az életszeretet és a humor, az író a rendkívül nehéz körülmények és a hiábavaló embertelen rabszolgamunka közepette is képes megmutatni az élet szépségét.

A diktatúra embertelenségének elviseléséhez humorra, valamint nagy adag manuális készségre és ezermesteri tudásra is szükség volt. Gyuszi édesapjától megtanulta, hogyan tud a jég hátán is megélni. Ilyen történet volt a méhészkedésről szóló, de ide sorolhatjuk azt is, amikor 1986-ban a bukaresti Steaua futballcsapata bejutott az Európa-kupa negyeddöntőjébe, de a mérkőzést csak rádión közvetítették. Így aztán ők – és sokan mások is – antennát építettek, és a mérkőzés idején az antennákat, televíziókészülékeket, székeket és a szurkoláshoz hozzátartozó sört felcipelték Kolozsvár legmagasabb pontjára, ahol fogni tudták a magyarországi TV-adást. Egy későbbi történetben Gyuszi azt meséli el, hogyan épített ágyat fiatal felesége és kisfia számára. Mai világunkban, amikor a boltok tömve vannak áruval, szinte elképzelhetetlen, hogy mindent saját magának kellett elkészítenie, megépítenie. Mégis könnyű átélni az olvasottakat, mivel a történetek fonala egyszerűen magával ragadja az olvasót.

Az 1989-es román forradalom Brassóban érte az írót. Számomra nagyon érdekes volt olvasni ezt a történetet egy „helyi” szemszögéből, aki személyesen élte át az eseményeket. Eszembe jutott, ahogy ebben a karácsonyi időszakban mindenki a televízió előtt ült Magyarországon, mert élőben közvetítették a román forradalom eseményeit. Mindannyian tudtuk, hogy történelmi időket élünk. De hogyan lehet túlélni a helyszínen, amikor előkerülnek a fegyverek, nincs fűtés, áram és ennivaló, és azt is nehéz megállapítani, hogy ki melyik oldalon áll? Minden nagyon gyorsan zajlott, és tíz nappal a forradalom után Nyugat-Európa megnyitotta a határait, a románok pedig útlevelet kaptak. Az író pedig már januárban Bukarestbe utazott, hogy vízumot szerezzen az USA-ba. Nagyon sokan folyamodtak vízumért ebben az időben, a nagykövetségek nyitvatartása pedig változatlan volt. Megható olvasni azt az embert próbáló igyekezetet, kitartást és túlélőösztönt, amivel az írónak végül – a rendkívüli hidegben, több napos sorban állás után – sikerült a vízumot megszereznie.

Az elbeszélés több története is foglalkozik a fogorvosi kezelésekkel (pontosabban azok hiányosságaival és módszereivel), természetesen az író ezekben is a saját élményeit osztja meg az olvasókkal. Érdekes módon a könyv keretét is egy fogkezelés adja: a könyvet indító történetben az író fogából kiesik a tömés; a könyv záró történetéből pedig megtudjuk, hogy az USA-ba utazás előkészületeként megcsináltatta a fogait, kicseréltette a töméseket, mert figyelmeztették, hogy ez Amerikában nagyon sokba kerülhet. Megtudjuk azt is a történetekből, hogy mi szimbolizálta a nyugati kultúra gazdagságát és a szabadságát: a repülőn elfogyasztott narancslé és banán, a Kent cigaretta, a nyugati márkájú sportszerek és ruhák.

A merész kalandok mellett az is kitűnik a történetekből, hogy mennyire fontos volt az író életében a családja – különösen kedves és megindító történeteket oszt meg édesapjáról és nagymamájáról –, valamint az a minőségi oktatás, amelyet formális és informális keretek között szerzett meg gyerek- és ifjúkorában az általános és középiskolában és az egyetemen, valamint családjától, barátaitól, környezetétől, kiemelten édesapjától, aki egyúttal matematikatanára is volt a gimnáziumban.

Sütő Gyuszi: Megpróbáltam. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2021.
ISBN 978-606-9091-42-5, p. 445.