Későre jár, a járókelők sietősen igyekeznek hazafelé, hogy az otthoni napirendbe lépve elköltsék vacsorájukat. Legszívesebben ő is visszafordulna ahelyett, hogy a lakásával ellentétes úton haladjon, távolodjon a léttől, és mégis közeledjen uticélja, a színház felé. De mi is a lét, fut át agyán, mint az az állapot, amikor az ember se jobbra, se balra, se le, se fel nem tekint annak érdekében, hogy kihasználja a röpke pillanatait a színpadon. Egyéb gondolat nem jut eszébe, de ez az egy pont elég annyira, hogy kitartson a bejáratig, ahol odanyújtja a jegyét a jegyszedő orra alá, aki mormog valamit, nem érti, nem érdekli. Megérkezett, a színházban van, a saját életének és a városnak a színházában.

Még szívesen kitalálna valami bölcset, de nincs értelme újabb metaforákon gondolkozni. Van elég, annyi, hogy megtöltenék az egész nézőteret. A helye felé botorkál, szórakozottan átlép néhány lábat, lakkcipő, magassarkú, ortopéd, szép jelmezek, és leül, ezért jött, nem akar különféle filozófiai gondolatokba temetkezni, ma nem, most nem, egész életében társította a művészibbnél művészibb gondolatokat az élethelyzetekhez, most igazán megéli a pillanatot, hiszen ismeri a mozzanatokat, az összeset, ő írta, rendezte, játszotta a darabot, de már nem, ma nem, most hagyja, hogy a felgördülő függöny mögül kilépő színész megkezdje a monológját, átvegye a terhet, a megtanult szöveget visszadobja, a közönség lába elé vesse, mint valami rabszolga a munkája gyümölcsét, amiről a vélemények eldöntik, rothadt-e vagy érett.

Rothadt lesz, tudja, érzi, más nem is lehet, soha nem is volt ez az egész élete, rothadt volt, rohadt élet, mereng, mi a különbség, rohadt és rothadt, kéne tudnia, töri a fejét, miközben lábak rengetegében csatangol, némelyik láb belerúg, észre sem veszi, hiszen nem az első, nem az utolsó, megrúgják, csak nyugodtan, ma nem ezért jött, ma más szenvedését nézi, a színpadi rabszolgát, bilincsbe rakják és összerugdossák, ez azért, az azért, mindenik valamiért, rúgás ide, rúgás oda, meg kell tanulnia kivédeni, ezt biztosan nem tanították a színin, látja, hogy a sminkje lecsurog, úgy tűnik, egyedül ő veszi észre, a nézőket nem izgatja, amint a festett izzadságcsepp végigszánkózik az arcán, szánkó, rég szánkózott, jut eszébe, a csepp az ingére fog esni, megpecsételi, meg lesz bélyegezve, bepiszkolódik, de ez kijön, egy kis fehérítő és nyoma sem lesz, a rohadást vagy rothadást, mindegy, nem szedi ki a fehérítő.

Mégsem pecsételi össze, helyette a földre esik, szétterül a színpadon, nézi a cseppecskét, milyen parányi, jön a láb, nem rúgja meg, eltapossa a színész talpa, amint arrébb lép, folytatja a monológot, megint izzad, újabb csepp készül legördülni, lenéz, ott gyöngyözik a kezén, bőrszínű sminkcsepp, talán alapozó kellene legyen, helyette piros, ez nem rothadt, a rohadás vigye el, ez piros, vérpiros, mit tett, idióta, rabszolga, az érzelmek rabszolgája, újabb csepp jelenik meg, ne, állj már el, nem úgy akarta, inkább rugdossák, úgy nem vérzik.

Egészen beleéli magát a színdarabba, érzi a színész leheletét az arcán, egészen közelről, odahajol, elvigyorodik, tudja, mi következik, pofon csapják, nem baj, az is jó, tudja, százszor eljátszották, nem próbálták, mégis tökéletes, élesbe ment, éles, vág, nem szabad, idióta, idióta, ismételgeti, átszellemülten suttog, formálja ugyanazokat a hangokat, csak némán, mint a színész, mit tettél, miért tetted, én mit tegyek.

A darab folytatódik, ő bágyadtan bámulja a színpadot, ahol újabb jelenet kezdődik, nem is tudja, miről szól, de nem is a cselekményért jött, abból volt része bőven, inkább rabszolga, az érzelmek rabszolgája, az az egyszerűbb, ha van egy gazdája, aki irányítja, legyen a szíve, az agya nem jó, az gondolkozik, abból jó nem sül ki, amiatt vérzik, a szívét rúgják, a színpadon valami gurul, a szíve lehet, végigszántja a port, amit felvertek a színészek, száll a por, kavarog, bemegy a szemébe, amitől sírni kell, neki is végigszánkózik az arcán a könnycsepp, ez az ingére esik, ne, összekoszolta, piros, az a rohadt szín, mindig megjelenik, mindig ott, ameddig elér az agy cselekedete, nem szabad, tedd azt le.

A következő jelenet előtt elsötétül az egész terem, halk motozás hallatszik, miközben a díszletet mozgatják, egy emelvényt hoznak elő, ezt nem érti, itt semmi köze az agynak és a szívnek, fel akar állni és kiabálni a kellékeseknek, hogy vigyék azt vissza, nincs rá szükség, mégsem teszi, mert tudja, hogy a szövegkönyvet nem tudja megváltoztatni, mindig is makacs volt, majd pont most lesz meggyőzhető, ő csak a színésszel azonosul, transzban mormolja utána, előtte is mondja, tudja, jobban, mintha tanulta volna, és fentről nézek le terád, és mégis az ég szépségét látom csupán, nem való nekem ez a földi lét, az ég magához hív.

A nézők feszülten figyelik, aprók, parányi porszemek, amiket felvert a hír, láberdő dobog alatta és mellette egyszerre, fentről nézik őt és mellőlle a színészt, aki előrelép, ő előredől, most nem lát semmi színt, a reflektorok monokróm fényekkel világítanak, éjjel van, fázik, a színész sem izzad, csak ők ketten vannak, egy sminkszínű és egy piros csepp, amint eggyé olvadnak, összekeverednek homogén masszává, a kettő néha nem kettő, egy cseppben két test van, az egyik előrelép, a másik előredől, az egyiket hevederek tartják, a másikat a józan ész utolsó felvillanása, az egyiket a színházi hév, a másikat a valóságos hirtelen halál ragadja el.

A színdarab így, a színdarab úgy, nincs értelme újabban véleményezni, a hír így, a hír úgy, nincs értelme meglepődni, inkább megkeresni a kettő metszéspontját, éspedig azt, hogy mindkettő velejéig rothadt, ami egyébként bomlásnak indult jelentéssel bír, akár biológiai, akár erkölcsi értelemben, míg a másik trágár kifejezés, szövegkönyvben nem is szabadott volna használnia, tényleg rugdosnivaló volt.

Kép: Paul Klee