Apollinaire emlékére és Kréta dicsőségére
Végül is unod az egész világot csupa kacat
Telefonbégetések között jön hajnal múlik nap éjszaka
Menükben kódorogni minduntalan húzogatni nyomogatni a képernyőt
4G csodakocsis sebességek hatalmas árakon vett nihil a sarkokon
Válaszok virtuális mosolyok ökölrázásokban fogantatott jóslatok pánikok
Nem maradt meg csupán a vallás sem már tablettákban adják injektálják
Párizsban vagy Budapesten vagy Mindenhol sugárutakon Európában
Hogy ne menj be templomba meg máshova csak egy új homepage-ra
Reklámok, plakátok törik rece-hártyádat és süketítve halló egyéb idegeidet
A költészetet ma is lenyelték a szárazföldi kardhalak mindig új hírek vannak
Fake News már nem érdekes úri bűnözés nagy kalandja az élet sója, nem Shaw-ja
„Egy szép utcát láttam épp ma reggel de nevét már elfeledtem én”
Sűrűen zümmögve törekszik a földbe és fölfelé a tömeg megy a munkába
Esti sorozat-mámorokba burkolt agyak esernyők napfény-foton áradataiban
A Lánchíd alatt fut a Duna
Gondolataiddal ne zavarj ma
Sötétkék kantártartós rövidnadrágban fehér ingben apuka és anyuka között
Évzáróra vittek fehér, majd fekete félcipőkben a bizonyítványokért
A legjobb barát már nevetgéléssel várt de volt ott egy szőkés copfos kisleány
Kisgyermek-frázisokban beszélgetve szerettük egymást lelkünk két kék virág volt
A ”régi szép idők” akkor épp mi voltunk nagymamáink elhaló szavaiban repkedve
„Az öröklét és a becsület kettős bitója” alatt fehér térdharisnyákkal felhőkben járva
Kicsi leányka barna szeme
Itt jársz lelkemben mindörökre
Azóta madárrá változott az évezred „és akárcsak Jézus” égre szállt
Minden veszendőbe futott vágy fecskeszárnyakon jön-megy és évről évre
Történelmi történések eső-, és nap-áztatta bronzszobor-maradványaiban bukik el
A hajnali kakasszóban fogant folyvást megújuló háromszoros megtagadás
Már semmit sem jelent A főnix „tűzforró hamujából” újjászületés helyett
Eszeveszett hazugság-füzér világ hajt ki Sok vándormadár sem jön vissza már
A szeplőtelen lélek-galambokat lelőtték „ugye”? Zavarták a jövő-kilátást
A digital-techno-robot építés agyrém-álma évezredekre „elborítja itt a tájat”
„Most” Bárhol is jársz „magánosan lépdelsz a vad tömegben”
Csak önmagadnak vagy a tömeg össz-bőgése nem szól senkinek sem
Csorda tekintetek semleges pillantás-csapkodásaiban igyekszel elkapni
Egy szemet ami talán felgyorsítva lök tovább valamely nihil-folyosón
Mert azt se te választod mint ahogy a napsütés és a napirended is másoké
Észrevétlenné vált torokszorításod na az a tiéd esti altatóiddal le,- és eltussolod
Ágyad jól eladott matracán magzatpózodban időtlen ősvilágokban jársz
És vágysz, vágysz, vágysz, vágysz anyasimogatást és/vagy szerelem-tudatot
„Mintha többé már soha nem szeretne senkisem”
Reggelre aztán megtudod hogy tényleg nem már sohasem
Megváltoztak a beesési szögek az az „égöv” sincs már se neked se nekem
Lehet, hogy lennél inkább „régmúlt időkben” szerzetes, hogy őrizzen egy kolostor
És inkább félnél koholt fekete gonosztól mint rémhangokat teremtő magánytól
A „Pokol tüze” meg amúgy is pattog szerte félő-félelmetes lelkedben
Utcákon tereken robban fekete füstjei szennyezik be „életed tavát s mélységeit”
„Bizony” NEM „homályos múzeumban függő kép ez” nem is délibáb
Utcákon sétáló rongyos-foltos vérben-fondorlatban megedzett valóság
„I like it”, „Take it easy” , „Never mind”, „It’s all right” világ-boldogság
„A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen”
Nem a szextől szerelemtől szenvedek hanem csak úgy általában
Nem tudom de érzem „settenkedő félelem” nyakamon és gyöngeség pedig erős vagyok
Hidegek sötétek a templomok fáznak a kezeim a Szűz sohase mosolyog
Álmatlanságban álmodok felriadásokkal hánykolódok na és az állandó időzavar
Mintha bolond bakterok kevernék össze a vakvágányra futott vonatokat
Hajnalok késő esték kiesett napok memóriák rossz emlékek kutyasétáltatások
A szomszéd vénember papagájokat vett éjjel nappal azokkal csacsog
Elhunytak az évszakok tornádótölcsérekben hűlnek le hiába virradt nappalok
„Na ja! Was kostet?” – és az osztrák úr megvesz hat pár papucsot…
Most forró padon ülsz előtted az Égei tenger
Égő nyarakon illatos leánderek citrom-, és pálmafák legyeskednek neked
Szabad vagy ez egy másik égöv gáttalanul áramlik feléd kék egek álma
Barátaid esti mosolyokkal hívnak magukhoz hullámverés-zajú vacsorákra
Ha akarsz másnap hajóra szállhatsz és elugorhatsz Santorini vulkánjaira
Szinte szét-stresszeled magad annyira nem hiszed hogy végre boldog vagy
Szűk sikátorokban tekeregve fütyülsz rég feledett slágereket csak magadnak
Kis templomban üldögélsz elgondolkodó szemeidbe pantokrátor Krisztus néz
Mária édeskés mosolya mintha tényleg megtalálná szemed messze ható rebbenését
Múlt kísérteteinek hűvös koporsóitól szaladó elhaló harang kondulásaiban
Életed erőszakolt szépségekkel feltolakodó remény-vonata zakatol gyertyafénynél
Lángok nyúlnak csaknem égig kupolák hajlította feltámadásban
Letérdelsz még fejedet is lábaidhoz hajtod úgy búcsúzol a pillanat örökléténél
Pedig jól tudod már hogy ez is csak egy villanás és egy másik égövön majd
„Sohasem felejted már e nap halálos mély szomorúságát”
Mely az örök visszatérés álom-boldogságában fogant
„S míg félig készen hever itt előtted amit írsz a próza
Csak nézed egy piciny bogárt hogy altat épp szívén a rózsa”
Voltál Grazban, Leedsben, Londonban és ki tudja még miféle városokban
Emlékeid hógolyók hűvösében hevernek feledés-halmokban
Égöv-temetőkké lettek összevissza elcsúszott évszakokkal
Mígnem észrevetted bennük „vad korod s a rettentő hazugságok sorát”
A rémülten visszafelé tülekedő majd szanaszét spriccelő haladást
Megalázott szentek kopott glóriáiból Homo deus szobrot faragnak
A techno-tudóskák önmaguknak mint azt sokféle egyetemen láthattad
Pedig nincs nem lesz transz-man transz-humán etika legfeljebb rabolt palást
Újonnan kreált fejlesztett gyilkoló mikro-, és makro-bajokat elfedő
A megriasztott kivándorlók nem tudhatják hová érkeznek…
„Nem merek jobb kezemre nézni már és minden pillanatban csak zokognék…”
Nem mernék tükörbe se nézni ha kancsalító szemeim álnok ragyogásokkal hívna
Csalogatna befelé mindenféle színes tönkrebombázott kiéheztetett szerencsétlent
Jövő-bűnlajstromok módjára kígyózva Notre Dame módon égett lángoló utakon
Összemosódó égövek alatt önmagatok eldobott lelkiismereteivel is összetalálkozva
Lehet hogy ezután többször lesz majd romlott a kaviár savanyú a pezsgő
Marseille, Amszterdam, Róma, Stockholm, Párizs, London – és így tovább and so on…
Új menü: Égöv-kavalkád felvonulásokkal tornádó körítéssel – kerítéssel, vagy anélkül
Nem akarsz már vendéglőbe se betérni főleg nem bárokba
A fényesre sikált pultokon eltörnek az érzelmek szétesnek a mosolyok
Fagyos légkondi szél fúj a riszáló lányok hasán sohasem kérges a bőr
Kristályüveg-hideg fénycsapásokban fürdik a módosított atmoszféra
Buli van országban világban
Folyvást egyedül vagy a süvítő ember-zsivaj már semmit sem jelent
Sem kint sem bent sem sehol
„A tejesek kannája” sem „kondul már az utcán”
Iszol „mint állat” mindenféle „lángoló szeszet te”
Leéled és eliszod „az életed te”
Evolúciós fényzuhanás
„Ég veled Ég veled”
Égöv-vesztett Nap
2021 nyár
Poszthumán mesevilág
Dalolva szép a posztban is az élet
A nagymutató kicsapta az időből a reményt
Egykori bagolyszárnyakon a semmibe szállva
Huhogva hívta szivárványos egét
A meg nem születettet
Vizes pohárból öntötte ki
A teraszra, ahol paradicsomok gurultak
Szerteszét a valóság felé
És gyermek-sziluettek és hologramok
Várták a becsapódásra kész fényt
A csontok hallhatatlan dobolásában
Táncolva ott
Ahol minden oly szép szép és szép
A csók ajkak nélkül is él
A leszakadt liftekben vagy kertekben
Csalogány tetemekkel focizik a szél
Majd megdörrennek az egymáshoz ütődő
Kukák a borotválatlan parkok kövein
Ahová már nem hullnak többé
Falevelek
A sírok a csendektől megrepednek
Új vicceken hátradőlve nevetnek
Mint vásott utcagyerekek
Legyilkolják a macskákat és az egereket
Ha léteznének
Késekhez, puskákhoz kezek
Mellekhez bimbók, szívekhez erek
És végre meg lehetne halni
Legalább.
(Illusztráció: Melissa McKinnon: After the Storm)
