Zsidó nagyapám a múlt században, a nagy gazdasági válság idején vándorolt ki Franciaországba, hadarja Jakab Rebstock a Lufthansa müncheni járatán, a megadóan hallgató Andrásnak, aki a szerteágazó elbeszélésből azt szálazza ki, hogy ismeretlen útitársának édesapja a Flandriában született, mert a jobb megélhetés reményében az egész család már korábban Belgiumba költözött. Szóval, nagyapjának számításai beváltak, a brüsszeli zsidó negyedbeli méteráru boltjuk forgalmából takarékoskodásra is futotta, de azért ez nem a Diamant Kwarter volt, mosolyog ironikusan Rebstock úr a turbulencia okozta hirtelen liftezés közben. Nehéz lenne elvitatni azon megállapításának igazságát, miszerint a történelem drasztikusan beleszólt az életükbe, miután a németek 1940 májusában megnyitották a nyugati frontot. Nagyapjáék rettegtek a náci megszállástól, ezért gyorsan csomagolni kezdtek, hogy a biztonságosabbnak vélt Franciaország felé vegyék az irányt, de természetesen ehhez már késő volt, több százezer emberrel együtt a túlzsúfolt francia utakon ragadtak. A Wehrmacht előretörő csapatai menetközben lesöpörték maguk elől a menekülő civileket, és ezek után nem volt kérdés, hogy lendületük kitart Párizsig. Rebstock úr nagyapja ezért úgy döntött, hogy magyar állampolgárok lévén, hazatérnek Budapestre; sok viszontagságot átélve ugyan, de vonatuk egy hétköznap délután, talán szerda lehetett, befutott a Keleti-pályaudvar harmadik vágányára. A nyüzsgő városi forgalom láttán azt gondolták, beigazolódott feltételezésük, hazatérésükkel nem csak időt, de életet is nyernek.
Könnyedén alkalmazkodtak az itthoni viszonyokhoz, Rebstock úr leendő apja a csepeli szabadkikötőben lesz rakodómunkás, akit rövid időre itt felejtünk az uszályoknál, mert fia belefog családtörténetük másik szálának gombolyításába, majdani édesanyjáról mesél, aki egy tébai bányászcsalád hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja bányamester volt, anyja a háztartási teendőket látta el a falusi portán; sváb származásúak lévén folyékonyan beszéltek németül. A família vasárnaponként szépen kiöltözött, elballagott a római katolikus templom szentmiséjére. Mintegy mellékesen, de azért hangsúlyosan, Rebstock úr azt is megemlíti, hogy anyai nagyapja tagja volt a németek magyarországi szervezetének, a Volksbundnak. Kis hallgatás után tér vissza édesanyja történetéhez, aki a nyolc elemiben plusz kétéves háztartási tanfolyamon gyarapította ismereteit; fiatalon felköltözött Budapestre, a fővárosban dolgozó nővére, Ilona fogadta be és testvéri szeretettel gyámkodott fölötte. Édesanyja kisebb éttermekben konyhalánykodott, aztán a fuss ide-fuss oda munkák után, több évig felszolgált abban a kifőzdében, ahol a tulajdonos idősebb zsidó házaspár megkedvelte őt, így jó viszonyban voltak egymással. Mit ad Isten, Rebstock úr apjának szülei és fiúk, az említett házaspár jó barátjaként, sokszor itt étkeztek.
Most pedig merüljünk el Rebstock úr monológjában: „Szóval, így találkoztak ők, apám gyönyörűnek látta a négy évvel idősebb lányt, és ahogy a mozifilmekben lenni szokott, egymásba szerettek, csakhogy ekkor már ezerkilencszáznegyvenhármat írunk, a zsidótörvények miatt szerelmük nem lehetett zavartalan, de ha ez még nem lett volna elég, ugye, mint tudjuk, 1944 márciusában jött a német megszállás, a nyilasok azonnal átvették Horthyéktól a hatalmat, már aznap, március tizenkilencedikén az utcákon összefogdosták a zsidókat, s ezeket a szerencsétlen embereket a lóversenypályára terelték, köztük a dédapámat is, aki sohasem tért haza, utólag tudtuk meg, hogy Auschwitzba vitték szegényt. A nyilas kormány sorban hozta a zsidóellenes rendeleteket, kötelezővé tették a sárga csillag viselését, kijárási tilalmat rendeltek el, a tizennyolc és negyvennyolc év közötti férfiakat behívták munkaszolgálatra, a hetedik kerületi a gettóba zsúfolták be a pesti zsidóságot. Apám is megkapta behívóját a munkaszolgálatra, de addigra az amerikai és brit légierő agyonbombázta az országot; a légicsapások súlyos károkat okoztak a vasúti hálózatban, ezért apámék egységét Szolnokra vezényelték a vasútállomás romjainak eltakarítására. Három hétig voltak ott és apám legnagyobb meglepetésére az egyik vasárnap anyám meglátogatta, nem félt felkutatni, pedig kormányrendelet tiltotta, hogy árja személyek zsidókkal tartsák a kapcsolatot. Édesanyám ekkor pénztáros volt egy csemegeüzletben, nem törődött ezzel, Dombóvárra is elutazott apámhoz, követte Soroksárra, Pestszentimrére, végül rábeszélte, hogy Szegedre már ne vonuljon be, így apám az augusztusi szabadságáról nem tért vissza a századához. Anyám meghamisította unokaöcsének igazolványait apámnak, albérletet is talált, ahol elbújtatta; a katonai rendőrség anyámat is kihallgatta, de nem mentek vele semmire, aki ettől még jobban felbátorodott, úgyhogy nagypapámat hamis papírokkal vonaton menekítette ki a nyíregyházi munkaszolgálatból. A front elérte a fővárost, a szovjet csapatok bekerítették Budapestet, bombázásokkal, ágyúzásokkal kezdetét vette az ostrom; nagymamám, nagynéném, két nagybátyám a gettóba szorult, a két fiú óriási szerencsével megszökött, de nagymamámat és beteg nagynénémet anyám valamilyen fortéllyal kihozta onnan. A család tagjait különböző álneveken Garay téri lakásokban rejtette el, gondoskodott az ellátásukról is, amennyire ezt szűkös lehetőségei megengedték. Végül mindegyikük túlélte a háború utolsó hónapjainak borzalmait és félelmeit, hála anyámnak, szabadok voltak. A fiatalok negyvenöt augusztusában házasodtak össze, de apám családja visszavágyott Belgiumba, így a szeptemberi amerikai transzporttal elutaztak Brüsszelbe. A szüleim harmincnyolc évig éltek boldog házasságban, persze, az idő mindig meghozza a maga baját, de a háborúban átéltekhez képest azok csekélységek voltak. Édesanyámat erős honvágy kínozta, ezért már születésem után gyakran meglátogattuk a családját Tébában. Ahogy idősödött váratlan betegség vette le a lábáról, az vitte el szegényt; halála után sokáig idegen földben nyugodott, de most teljesítettem utolsó kívánságát, hazahoztam a hamvait szülei mellé a tébai temetőbe. Csodálatos, amit édesanyám tett édesapámért és a családjáért, sokat gondolkoztam azon, vajon miért vállalta az életveszélyt, ahhoz talán még a szerelem is kevés, mostanra az lett a meggyőződésem, anyám egyszerűen hitt abban, hogy a jóság legyőzheti a gonoszságot.“
Az utolsó mondat ott kavarog András fejében, miközben a Lufthansa-gép – a budapesti kora tavaszból – szakadó hóesésben landol a müncheni Franz Josef Strauss repülőtéren, rosszkedvűen nézi a terminál üvegfala mögül a sárga lámpával villogó hókotrók erőfeszítéseit, hogy megtisztítsák a kifutópályákat, ami egyelőre reménytelen vállalkozásnak tűnik. Nem tud szabadulni Jakab Rebstock történetétől, amit a München felé tartó járat szomszéd üléséről látszólag kitartó egykedvűséggel rázúdított; hiába próbálja elhessegetni, főleg az a kérése nyomasztja, hogy tébai újságíróként írjon cikket a „sztoriból“, ettől az idős férfi azt reméli, hogy édesanyja végre megkapja azt az emléktáblát, amit évek óta hiába kérvényez az illetékes hivataloknál. Ezzel a teherrel ül be az olasz caffettériába, ahol eszpresszót rendel a melírozott hajú pincérfiútól, kávézás közben azt találgatja, vajon a többi asztalnál milyen nyelven társalognak, aztán ennél a mondatnál feladja a játékot: „Oherwydd yr amser bach hwn, rydym yn hwyr yn ymuno“. Az apjától örökölt régimódi Doxa karórájára pillant, a menetrend szerint hamarosan indul a járata Johannesburgba, azonban a hirtelen havazás miatt valószínű, hogy holnap délelőtt az Oliver Tambo légikikötőben lekési a Port Elizabeth-i csatlakozást. Ezzel az utazással soha nem látott unokaöccse kérésének tesz eleget, akivel a rokoni szálak keresgélése közben az interneten akadt össze, de már szólítják a johannesburgi utasokat a beszálláshoz.
Az Airbus emberekkel tömött turistaosztályán bábeli hangzavar uralkodik, a skandináv és német nyugdíjasok körülményes türelemmel rakosgatják kézipoggyászaikat az ülések feletti polcokra; kedvtelenül várakozik a székek közötti szűk folyosón, hogy a végre a helyére ülhessen, mindenesetre elképzelni sem tudja, hogy másnap David házának teraszáról bámulja az Indiai-óceánt. Középkorú, tejfehér bőrű, enyhén szeplős, vörös hajú hölgy lesz az útitársa a hosszú repülőúton, a csinos, jól ápolt nő homlokán alig észrevehető, halvány forradás fut keresztbe, ezt akkor veszi észre, amikor befurakszik az ablak melletti ülésére, ahová a jegye szól, közben jóformán megszédül útitársának édeskés, mégis diszkrét parfümjétől. Valós vagy képzelt bódulatából a kapitány hangja téríti magához, a tiszt a fedélzeti hangszórókból szenvtelenül közli, hogy tekintettel a váratlan hideg időjárásra, biztonsági okokból jégtelenítenik a repülőgépüket. Andrásnak ez a bejelentés még inkább előre vetíti a komor jövőt, tanácstalanul a vörös hajú nőre pillant, aki elhárítóan felvonja a vállát, és ettől a mozdulattól számítva a South African Airwais Airbus 380-asa – a jégtelenítésre várakozó éjszakai járatok hosszú sorában – közel három órát gurul a starthelyig. Ez idő alatt Andrásnak bőségesen van ideje megfigyelni a felhajtó erőt biztosító fékszárnyakon csillogó jégbordákat, amíg a speciális tartálykocsik fecskendőiből fagyálló folyadékkal elegyített meleg víz leolvasztja onnan, hogy aztán a pilóta take off-jára felpörögjenek a robusztus hajtóművek. A gép rázkódó nekifutásakor András újra érzi, ahogy utazóbőröndje megbicsaklik az otthoni küszöbön, tanácstalanul visszanéz a gondosan kitakarított lakásba, de nincs kitől elbúcsúznia, csak saját magát pillantja meg az előszoba homályos tükrében.
Az utazási magasságuk tízezer méter, András ennek elérésekor zökken vissza a valóságba; repülőjüket fagyos csillagokkal fogadja a kristálytiszta éjszakai égbolt, hogy majd félálomban észrevegye a feneketlen mélységben Róma misztikus ragyogását, ahol a fáradtságtól kábán Amerigo Tot alumíniumlemezből gyűrt fríze alatt sodródik kifelé a tömeggel a Termini-pályaudvarról. A kánikulai hőségben nem száll autóbuszra, gyalogosan vonszolja magát és csomagját a három csillagos hotelhez; szálláshelye egy bérházból kialakított családi vállalkozás, hajításnyira a Piazza di Spagnától, keskeny, fapadozatú csigalépcső visz fel az ötödikre, a dupla ágy fölött háromkarú ventilátor forgatja a fülledt levegőt. Mint egy szürreális álomban a zárt spalettákon Rachmaninov második zongoraszonátája szűrődik be a szobába, zuhanyozás közben a nyitott fürdőablakból még inkább felerősödik a hangja, a zuhanyrózsából zúduló víz alatt erről eszébe jut a késő nyári utca budai bérpalotájának első emeleti ablakából kiömlő romantikus zongorafutam, ami megállásra kényszerítette; estefelé járt már az idő, elveszettnek érezte magát azon az alkonyi órán, egyszerűen és közönségesen rátört a magány, noha erre semmi oka nem lett volna.
Mindenesetre, amikor András felébred a repülőgép hátra döntött ülésén, nem tudja eldönteni, hogy valóban ott volt-e a hömpölygő tömegben a spanyol-lépcsőn, ami a Piazza de Spagnától a Campo Marzio dombján álló Scalinata di Trinita dei Monti-hoz vezet, és lefelé jövet tényleg megitta-e a világos pörkölésű kávéból főzött mogyorós, krémes ízű kapucsínót a turistákkal teli Antico Caffé Grecoban, és másnap vajon valóban elment-e a Szent Péter-bazilikába, ahol a „Te Deum laudamus, te Dominum confitemur” zárta a vasárnapi szentmisét, hogy aztán a Basilica di San Giovanni in Lateranon-nál megtalálja a Scala Santát, a Jeruzsálemből idehozott Szent Lépcsőt, amin Jézust vitték Pilátus elé, az utókor ezeket a fokokat 1721-ben barnára pácolt diófával burkolta be, hogy a márványt megóvja a fájdalmaktól sajgó zarándoktérdek okozta kopásoktól, de a faburkolaton kicsi kerek ablakocskákat helyeztek el, hogy a megostorozott, töviskoronát viselő Jézus vérének nyoma jól látszódjék; kába ébrenlétében tétován felmerül az is, hogy a térden megtett lépcsőfokok tényleg arra kényszerítették-e, hogy kínjában a tenyerére támaszkodjon, és ha igen, akkor pihentetőnek mormolni kezdte-e a Miatyánkot, és valóban az első sor végére ért-e az imában, „aki a mennyekben vagy”, amikor könnyedén, villámgyorsan megelőzték az összekulcsolt kezű, térden csúszó, egymás közt vidáman csivitelő lengyel cserkészgyerekek.
(Részlet egy készülő regényből)
Kép: M. C. Escher
