A piros kamionhoz érek, ujjaim alatt érzem az évtizedes port. Apám tíz éve ment nyugdíjba, ötmillió kilométert vezetett. A fekete fémpolc, amelynek tetejére biggyesztette az életére emlékeztető tárgyat, megmoccan, jönni akar, de végül elengedi apám kamionjának kicsinyített mását.

Ez volt az életem – mondogatta, és a polc tetején álló kamionra sandított vasárnaponként, amikor meglátogattuk az unokákkal. Száraz hernyó keksszel kínált bennünket, és Pickwick teával. Még gőzölgött az átlátszó tea, amikor ő már belekezdett a kamionos történetekbe. 

Közelebb húzom apám életének kicsinyített mását. 

Tiszta műanyag, amolyan fröccsöntött, de nem Kínában készült. Az alváz szerint egy budaörsi cég gyártotta. Nemcsak az apámnak, gondolom, nem egyedi. 

Az ő élete sem volt az. 

Egy hónapból három hét a kamionban, egy hét velem és anyámmal. 

Három négyzetméter. 

Megközelítőleg ennyi lehet a kicsinyített jármű fülkéje a valóságban. Ebben élte az életét apám, hogy mi, én és anyám élvezhessük a százhúszat. 

Letörlöm a port a fekete platóról az ujjaimmal. Bármit utána lehet akasztani. Elhúzta ő a betonhengereket is, ahogy az új Merciket vagy az öblítőt a Henkelből. Érzem a kék Coccolino illatát. Anyám évekig azt használta. 

Csőrös – úgy hívják ezt a kamionfajtát, magyarázta apám, amikor a tévében feltűnt egy hasonló. Tátott szájjal figyeltem a képernyőn, ahogy manővereztek vele. Úgy tolták be a sofőrök a kamionparkolókba, mintha csak egy gyufaszálat dugnának vissza a dobozba, párhuzamosan, pontosan, egészen közel egymáshoz, a ponyvák összesimultak. 

Most látom csak, hogy ennek zöld az ülése. Apám ki nem állhatta a zöld színt. Anyámmal varratott mindig új üléshuzatot, de megtiltotta, hogy zöld legyen. A szabadság színe, de három négyzetméteren nem vagy szabad – mondogatta azokon a teaízű vasárnap délutánokon.

Nyílik az ajtaja, kérdés nélkül enged be a másik világba. Apám profi volt, nem engedett fel stoppost. Hogy nézne már ki, hogy egy ágyban aludjak egy idegennel, háborodott fel, amikor anyám megvádolta. 

Magában járta meg az ötmillió kilométert, csak egyszer lehettem én az utastársa. Láttam messziről az Eiffel-tornyot, amikor véletlenül rossz lehajtón tért le. Azt mondta, eltévesztette, talán miattam kockáztatott. 

A budaörsiek nem jó gumit raktak rá, túl keskeny, ez a modell nem bírná a terhelést. Apám lecseréltette a cégnél az ilyen olcsó darabokat. Virágágyást csinált belőle anyámnak. Pirosra festett kamiongumik és egy szürke homokozó állt az udvarunkon.

Nem csukódik vissza rendesen az ajtaja, szorul. Apám nem szorult másra, csak a könyveire és a piacos kazettáira. Ötmillió kilométer, 3+2 és a Dumas-életmű, amit anyám ötösével cipelt haza az antikváriustól.  

Berakom az utazótáskába a kamiont, az apám után maradt többi emléktárgy mellé. Leveszem a következő polcról anyám fotóját, amelyen az új házunk előtt pózol. Ezt a kifakult fényképet hordta magával apám a kamion napellenzőjére függesztve. Bedobom azt is a táskába, lecsúszik a kamion orrán és eltűnik alatta a sötétben. Pont úgy, ahogy mi tűntünk el anyámmal, mire apám összefuvarozta a százhúsz négyzetméter árát.

– – –

Viktor precízen leparkolt a keskeny padkán a Tallinn-lakótelep kifakult sárga, négyemeletes kockája elé. Ez Szolnok legrémesebb negyede, Tallinn, a testvérváros küldöttsége szóvá is tette annak idején a városvezetésnek, hogy miért éppen ezt a borzalmat nevezték el róluk. Szolnok büszke a negyedre, még mozija is volt. Viktor is járt ott az anyjával, amikor ideköltöztek. 

Kiszállt a kocsiból, óvatosan felnézett a harmadik emeletre, a függöny megmozdult. Az anyja már várja. Rendszerint letagadta, hogy az ablakban áll szombat délutánonként, de Viktor tudta. A fátyolszerű anyag mögött kirajzolódott az édesanyja alakja. 

Felnyitotta a kék Renault csomagtartóját, a sporttáska füle a Dumas-összes egyik darabját kirántotta a banánosdobozból. Viktor visszataszigálta, vállára csapta a táskát és felbaktatott vele a harmadik emeleti kislakásba.

– Eltemetted? – kérdezte az anyja. Viktor bólintott, puszit nyomott az anyja púderillatú arcára, és lehúzta sáros cipőjét. – Add ide, megtisztítom, ne menj így haza, mit mond Piri, milyen sárfészekben születtél. 

– Anya, nem a temetőben születtem. Piri is tudja, hogy az apám temetéséről jövök.

– Mi van abban a táskában?

– Néhány emléktárgy, gondoltam, átnézzük együtt.

– Főzök kávét, s van puha piskótám – közölte az anyja, és már ki is viharzott a keskeny főzőfülkébe.

Viktor kipakolta a táska tartalmát anyja sötétbarna dohányzóasztalára. Fotók, keretben és kartonra ragasztva, egy kék füzet, kifakult Michelin figura Dragonics aláírásával, egy klinkertégla fele. Ezt kidobhattam volna – morfondírozott Viktor –, mi a csudának őrzött az apám a polcon egy féltéglát. Faragott nyelű borotvapamacs, magyar címeres fémkulacs, s végül a piros kamion került elő a táskából.

– Apád élete a kamion körül forgott – szólalt meg anyja a gőzölgő kávéscsészékkel a kezében. 

– Értünk dolgozott – válaszolta Viktor, és kezébe vette az egyik fotót. Ő és az anyja az udvarukon felállított homokozóban játszanak. Mögöttük már ott állt a faház, amelyet az apja egész héten a fiának ácsolt. Mire kész lett vele, már csak erre a fotóra maradt ideje, indult újra Németbe.

Az anyja ránézett a fotóra, majd ismét kiment a konyhába. Lekváros piskótával tért vissza. Leült Viktor mellé a zöld ülőgarnitúrára és kavargatta a kávéját.

– Tudod, hogy szerezte azt az aláírást? – bökött az anyja a Michelin figurára. Viktor a fejét rázta.

– Megvette neked a gokartot Frankfurtban, majd hazafelé egy kamionos parkolóban elcserélte erre a relikviára. Rondán összevesztünk, a gokart lett volna a karácsonyi ajándékod, 60 márkába került. 

Viktor kezébe vette a figurát, majd az anyjához fordult.

– Egyáltalán ki az a Dragonics?

– Senki nem tudja, de a kamionosok úgy beszélnek róla, mint egy védőszentről. Dragonics mindenhol ott van és kisegíti a bajba jutott kamionsofőröket. De még egyikük sem találkozott vele – mondta az anyja keserűen. 

Viktor bedobta a fétistárgyat az asztal mellett álló táskába.

– Különös, ezt a borotvapamacsot még soha nem láttam – morfondírozott az anyja.

– Én vettem neki az első ösztöndíjamból, hogy a kamionban is legyen egy szép, ahogy otthon. 

– Soha nem borotválkozott maga, mindig borbélyhoz járt, vagy velem csináltatta. Borzalmas patáliát csapott, amikor véletlenül megvágtam, de reggel nem tudott nyugton maradni. 

– Hogy érted, hogy nem tudott? Soha nem láttam idegesnek.

– Ha nem vezethetett, akkor nem lelte a helyét, amíg be nem dobott egy felest. Az apád alkoholista volt. Csak a vezetés tartotta vissza az ivástól.

Viktor felemelt egy elszakított fotót, amelyet utólag ragasztottak össze a hátulján. Ő és az apja egy fagyizó teraszán málnaszörpöt vedeltek. Versenyeztek, hogy ki issza meg hamarabb szívószállal. Az apja nyert.

– Egyél piskótát, délelőtt sütöttem – szólt rá az anyja parancsolóan. Viktor betömte a baracklekváros süteményt és közben a klinkertéglára mutatott.

– Ez is ott volt a polcon, nem értem, miért őrizte – motyogta Viktor, amikor lenyelte a puha piskótát.

– Ez az enyém. Utánam dobta, amikor elhagytam. Azt mondta, hogy ennyi jár nekem a házból, de én ennyit sem kértem.

– Ő kereste meg az árát, gondolom, nem akartad elvenni tőle. Tudod, hogy mennyire gyűlöltem ezt a panelt, anya? Én ott akartam élni, a nagy házunkban, veled és néha apával. Csak később értettem meg, hogy te nem akartál abban maradni, amit ő épített.

– Közösen építettük, az az enyém is volt, én fizettem a felét. 

Viktor döbbenten nézett az anyjára, aki belekortyolt a kávéba, majd hátradőlt az ülőgarnitúrán. 

– Harminc évre vettem fel hitelt, épp a nyugdíjam előtt járt le. Apáddal nem lehetett vitázni, megszokta, hogy ő irányít. Csak a kamionban nem volt más rajta kívül, a házban ott voltunk mi. Zavartuk, még abban az egy hétben is. 

Viktor anyja kezébe vette a fotót, amelyen ő a házuk előtt pózolt, hosszan nézte, majd felállt, megkerülte az asztalt, ledobta a képet a piros kamion mellé.

– Vicces, hogy épp egy zöld üléses kamiont kapott emlékbe.