Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Lewis Carroll: Aliz Csodaországban – Az Álteknős története

A Griffmadár feltápászkodott és megdörzsölte a szemét, a Királynőt nézte, míg az el nem tűnt a látóhatáron, majd felvijjogott.

– Micsoda móka! – mondta a Griffmadár, félig magának, félig meg Aliznak.

– Mi olyan mókás? – kérdezte Aliz.

– Hát Ő! – mondta Griff – Tiszta agyrém ez a nő, soha nem végeznek itt ki senkit sem. Tudod? Na gyere!

Itt mindenki azt mondja: „na gyere”, gondolta Aliz, ahogyan csendben követte. „Még soha életemben nem parancsolgattak nekem ennyit, soha!”

Még el se indultak, mikor meglátták az Álteknőst a távolból, szomorúan és magányosan ücsörögni egy sziklaszirten, és, ahogyan közelebb értek, Aliz hallani vélte, ahogyan hatalmasat sóhajt és majd megszakad a szíve. Mélyen sajnálni kezdte az Álteknőst.

– Miért ilyen bánatos? – kérdezte a Griffmadarat, aki szinte ugyanazokkal a szavakkal válaszolt, mint az előbb.

– Á, tiszta agyrém ez az Álteknős, soha nem volt semmi baja. Tudod? Na gyere!

Úgyhogy továbbmentek az Álteknőshöz, aki rájuk emelte hatalmas, könnyes tekintetét, de semmit se mondott.

– Ez a fiatal hölgy, itt – kezdte a Griffmadár – majd eleped, hogy megtudja a történetedet! Bizony ám, majd eleped!

– Akkor elmesélem neki. – mondta az Álteknős mély, öblös hangon – üljetek le mindketten, és egy szót se halljak, míg a végére nem értem.

Végül is leültek, és egyikük sem szólalt meg egy ideig. Aliz elgondolkozott. Nem értem, hogy érhetne a végére, ha el se kezdi, de tovább várt, türelmesen.

– Egyszer – kezdte el végül az Álteknős, egy mély sóhajtás után – régen igazi Teknős voltam.

Majd hosszú szünet következett, amit csak a Griffmadár fel-felvijjogása és az Álteknős szipogása tört meg időnként. Aliz már éppen felállt volna, hogy azt mondja, köszönöm az érdekes történetet, uram, de aztán nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy LEHETETLEN, hogy csak ennyi legyen az egész. Biztos, hogy van folytatás, és erre gondolva inkább nyugton maradt és nem mondott semmit.

– Mikor még kicsik voltunk – folytatta az Álteknős megnyugodva, bár néha-néha még szipogott – tengeri iskolába jártunk tanulni. A tanár egy öreg, kopott teknős volt. Úgy hívtuk, hogy Ékszerteknős.

– Miért hívtátok Ékszerteknősnek, ha egyszer kopott volt? – kérdezte Aliz.

– Azért mert a tanárunk volt, briliáns elme! – mondta az Álteknős ingerülten – micsoda modortalanság, mondhatom!

– Szégyellned kéne magad, hogy ilyen kis butaságokat kérdezel! – vijjogta a Griffmadár, és mindketten csöndben maradtak és némán nézték szegény Alizt, aki majd a föld alá süllyedt szégyenében. Végül a Griffmadár odaszólt az Álteknősnek:

– Folytasd csak, öreg harcos! Nem érünk rá egész nap! – mire az ezekkel a szavakkal folytatta:

– Igen, tengeri iskolába jártunk akkoriban, ha hiszed, ha nem.

– De hát én nem mondtam, hogy nem hiszem! – szólt közbe Aliz.

– De mondtad! – kiáltott az Álteknős.

– Vigyázz a nyelvedre! – vijjogta a Griffmadár, mielőtt Aliz ismét kinyithatta volna a száját. Az Álteknős folytatta.

– A legjobb oktatásban részesültünk, s mi több, minden nap jártunk iskolába, minden nap!

– Én is nappalis voltam, nem kell ennyire fent hordani az orrodat! – mondta Aliz.

– No és szakköreitek voltak-e? – vágott vissza az Álteknős kissé elbátortalanodva.

– Igen! Francia és zene! – mondta Aliz.

– Na és mosás? – kérdezte az Álteknős.

– Hogyan lett volna! – háborodott fel Aliz.

– Á, akkor sajnos nem a legjobb oktatásban részesültél. – mondta az Álteknős teljesen meggyőződéssel. – A mi iskolánk külön büszke is volt a szakköreire: A franciára, a zenére, és a mosásra! Bizony!

– Nem sok hasznát vehettétek a tenger fenekén. – mondta Aliz.

– Sajnos nem is járhattam rá, nem engedhettük meg magunknak. – sóhajtott az Álteknős. – így csak az alapoktatás kaptam.

– És ez mit takar? – érdeklődött Aliz.

– Sírást és olvadást, elsősorban –felelte az Álteknős – aztán még a szántan alapjait: feltörtekvést, kivonulást, lecsúnyaszítást és derongálást.

– Még sose hallottam olyat, hogy lecsúnyaszítás. Az meg micsoda? – kérdezte Aliz.

A Griffmadár meglepetésében két lábra állt.

– Hogy micsodaa! Soha sem hallottál a lecsúnyaszítást tudományáról? De azért a felmagasztalásról már biztos hallottál, nem?

– Igen. – felelte Aliz, kissé kétségek közt – a felmagasztal az az, mikor valakit szebbé, jobbá teszünk a szavainkkal.

– No, hát akkor, – folytatta a Griffmadár – ha ezek után se tudod mi az a lecsúnyaszítás, hát elég buta vagy, mondhatom!

Aliz teljesen elbátortalanodott a további kérdésektől, így inkább az Álteknőshöz fordult:

– És még mit tanultatok?

– Különféle misztériumokba avattak be – felelte az Álteknős, számlálva a tárgyakat az mancsain. – misztériumokat, ősieket és újakat, tengermélyi varázst, például villámszórást, amit az elektromos angolna tanított nekünk, hetente egyszer. Na meg nyúlást-kúszást, és az apró buborékká válást!

– Az meg MILYEN? – ámult el Aliz.

– Nos, sajnos már nem tudom megmutatni. – felelte az Álteknős. – A testem már nem elég hajlékony. A Griffmadarak meg nem tanulnak ilyet.

– Nincs rá időnk. – vetette oda a Griffmadár – Én antik filozófiát tanultam a Remeteráknál, úgy ám.

– Sose jártam nála. – sóhajtott az Álteknős – úgy hallottam csak a tragédiáról meg komédiáról oktatott.

– Úgy ám, úgy ám! – sóhajtott ezúttal a Griffmadár, és mindkét teremtmény a mancsai közé temette az arcát.

– És egy nap hány órát tartottak? – kérdezte Aliz, hogy elterelje a témát.

– Tizet az első nap, kilencet másnap, és így tovább. – felelte az Álteknős.

– Milyen érdekes órarend! – kiáltott fel Aliz.

– Ezért nevezik órarendnek – folytatta az Álteknős – hiszen az óráknál az a trend, hogy minél többön vagy az iskolában, annál kevesebb órád marad hátra!

Aliz még soha nem hallott az órarend ilyenfajta értelmezéséről, de még forgatta a fejében a gondolatot, mielőtt szóvá tette volna:

– Tehát a tizenegyedik nap szünet volt?

– Hát persze! – felelte az Álteknős.

– Na és a tizenkettedik? – kérdezte Aliz fellelkesülten.

– Ha már az óráknál tartunk, hogy szalad az idő! – szólt közbe a Griffmadár jelentőségteljes hangon – most avasd be a játékokba!

Bejegyzések

Kérem, hívjon!

 Tele volt a környék „Missing” lapokkal. Arra sétáltam a nyári melegben minden nap, hátha meglátok valakit, aki szorgosan olvasgatja, és le tudom támadni, hogy talán tud valamit? Látta valahol, csak nincs elég pénz a telefonján, hogy felhívja a számot, és elmondja nekem? Direkt kiírtam három nyelven, a magyaron kívül még angolul, németül és spanyolul is, de úgy gondoltam, hogy utóbbi jó lesz az olaszoknak és a portugáloknak is, sőt, talán még a franciák is elboldogulnak vele. Úgyis egy nyelvcsalád. Arra is volt példa, hogy meghívtam egy-egy nézelődőt egy fagyira, hátha egy kis ajándék ellenében jobban megelevenednek az emlékeik.

Ha valakit ott találtam – a három hét alatt volt néhány érdeklődő -, akkor elkezdtem nekik mesélni egy kicsit a dolog hátteréről, hátha jelent egy kis segítséget. Nem hitték el, hogy 18 évesem láttam először a Balatont. Az az év nagy fordulópont volt több szempontból is. Nem hatott meg az első találkozás, bár nagy vihar volt, és ezt nemcsak azért mondom, hogy szokás szerint túlozzak. A tó egésze egy nagy állkapoccsá sűrűsödött össze és nagy cápafogakként haraptak a vonat felé, amely zakatolt a célállomásra.

Közben végig figyeltem az arcukat. Sokszor szoktam magam azon kapni, hogy valaki csak beszél hozzám szünet nélkül neki fontos, nekem érdektelen dologról, és én meghallgatom, mert úgy illik. De már oda sem figyelek, és elkezdek gondolkozni azon, hogy hogyan vágjak továbbra is érdeklődő fejet, és vajon látszik-e, hogy már nagyon eluntam az egészet és erőlködöm, és ezt miért nem érzi a másik is, hogy ideje lenne ezt már abbahagyni, mert mindenkinek elfogy egyszer a türelme, ha valaki feltűnési kórban szenved. Én ezt akartam elkerülni, így igyekeztem épp csak annyit beszélni, amit más még nem érez teljességgel érdektelennek, de azt sem akartam, hogy a tömörség rovására épp a legfontosabb dolgok maradjanak ki. Az egyensúly megtalálása nem olyan nehéz azt hiszem. Nem a legnehezebb.

Szóval meséltem, hogy nem gyakran jártunk nyaralni, vagy ha mégis, akkor nem mentünk el olyan messzire, mint a Balaton környéke, inkább csak megyén belül maradtunk. Keresem azt a kis tócsát valahol, ami az én első önálló nyaramat jelentette. Véletlenül kiöntöttem, de mire vissza akartam tömködni az üvegbe, hűlt helye volt, csak néhány cseppet sikerült megmentenem. És most égen-földön keresem, mert az az enyém, és senkinek nincs joga hozzá, hogy elrabolja tőlem. Ahogyan én sem engedtem a víznek, hogy valami fontosat elraboljon a világtól, bizonygattam egy idős néninek, a következő áldozatomnak, akit hirtelen elkaptam egy kávéra.

Amikor volt az a tábor, megismerkedtem a parton valakivel. Dél körül járhatott, hétágra sütött a nap, én pedig alig láttam valamit, mert otthon felejtettem a napszemüvegemet. Sokan voltak a parton, de a többség mégis a bódék körül állt a sorban, hogy szerezzenek valami ebédet, és megszárítsák redősre ázott bőrüket. És akkor ott állt valaki meztelenül a parton, a törülköző a lábánál hevert, úgy nézett ki, mint egy gyertya, ami maga mellé folyatta a faggyúját. Kicsit zavarba jöttem, mert mégiscsak mindenki ruhában járkált, ő pedig csak állt mereven és nézett valamit a távolban. Egyre közelebb lépkedtem hozzá, olyan óvatosan, hogy a papucsom telement homokkal, szinte már kúsztam, nem akartam hirtelen megijeszteni. Megálltam a háta mögött és gondolkoztam, hogy melyik oldalára álljak, odasettenkedtem a jobbhoz, majd gondoltam balról mégis jobb lenne, és amikor ismét a jobbat tartottam kényelmesebbnek, hirtelen megfordult és mogorván rám meredt. Legalábbis mintha én festenék szerencsétlenebbül a döntésképtelen mászkálásommal, holott őt nem takarta ruha. Nem vettem zokon, sőt megkérdeztem, hogy mit csinál itt egymagában a partnak ezen az elhagyatott részén, mire visszafordult és távolabb lépkedett, de azon nyomban követtem. Hé, mondtam, tekerd már magad köré – és nyújtottam a törülközőt, amit vittem utána, hiszen mégis elég furcsa ez a helyzet ebben a formában. Elvette tőlem, de csak azért, hogy azzal a lendülettel tovább is dobja, egyenesen be a tóba. Csóváltam a fejemet, hogy ez mekkora idióta. Fogalmam sem volt, hogy elölről kezdjem-e a beszélgetést, vagy folytassam ahonnan abbahagytuk, így megkérdeztem, hogy nem éhes-e, menjünk, kapjunk be valamit. Ismét hátra fordult, a szemét végigjáratta rajtam a lehető leghűvösebben és végre megszólalt. Annyit mondott csak, hogy húzzak innen, de jó messzire és lehetőleg azonnal, és hagyjam őt békén, mert mióta szokás az, hogy kötelező mindenféle erre tévedt vadidegennel leállni udvariaskodni. Szavainak már a kezével is nyomatékot adott, és ekkor láttam, hogy egy kólásüveget szorongat, lehetőleg úgy, hogy minél kevésbé legyen feltűnő, de nem a barna ital volt benne, hanem egy papír. Egy összehajtogatott papír, ha jó láttam, olyan palackpostaféle. Amikor észrevette, hogy rápillantottam, gyorsan maga elé kapta, és újra elindult. Mondhatni, hogy utána kocogtam, mert olyan gyorsan ment, és a válla után nyúltam. Tűzforró volt, ahogyan már én is a modorától meg a türelmetlenség okozta izgatottságtól; kevés dolgot utáltam jobban az időhúzásnál, ha egyszer gyorsan is le lehet zárni valamit. Gondoltam itt az ideje a taktikának, ez a tökfej úgyis csak a felét fogja felfogni annak, amit mondok, úgyhogy közöltem vele, hogy nem mindenféle jöttment vagyok, és egyébként ezt ki is kérem magamnak, csak láttam, hogy egyedül van, ráadásul mindenféle fürdőruha nélkül, így gondoltam odamegyek és felajánlom a segítségemet, hátha szükség van rá. Mellesleg én sem érzem túl jól magam, mert egy nagyon béna táborban vagyok, ahova nem akartam jönni, és legszívesebben elindulnék gyalog hazafelé. Mire hazaérnék, kb. a tábor is véget érne. Egész nap istenről meg a hitről papolnak, és hogy általa szebb lesz a holnap, na persze, szeretet, nekem az a szeretet, ha jó szorosan átölelnek, amikor szükségem van rá, és érzékszervekkel felfoghatóan szólnak hozzám, nem pedig az ezer oldalnyi nyomtatott betű. Valahogy úgy, mint ahogy most te és én állunk itt. Nekem ez az, ami jelent valamit. Egyszer még rosszabb jegyet is kaptam azért, mert a dolgozatomból kihagytam egy bibliai párhuzam elemzését, tehát sokszorosan elegem van belőle!

Hatásosra sikeredett, mert valamivel kedvesebben utasított, hogy menjek, hagyjam magára, ha jót akarok, és tegyek úgy, mintha soha nem is láttam volna, mert most olyanra készül, amitől jobb távol tartanom magam. Legyintettem, hogy ugyan már, miről beszél, és nem megyek sehova, de ekkor megragadta a karomat erősen, az ujjai között felpúposodott a bőröm, és mondta, hogy nem viccel, takarodjak már végre, már rég túl lenne rajta, ha nem tartanám fel. Meghalok, mondta kifulladva. Az erek a nyakán szépen visszahúzódtak és a légzése lassan újra egyenletes lett. Ijedten nézhettem rá, mert elkezdett torkaszakadtából röhögni. De hát, de hát te miért akarsz meghalni, te? Az ember nem hal meg csak úgy. Talán beteg vagy? Az orvostól jössz? Hiszen olyan egészségesnek tűnsz, erősnek, ráadásul fiatal vagy, olyasmi, mint én, hát hogyan halhatnál meg? Lenézően fürkészte az arcomat. Hát te tényleg nem érted? Nem kell ahhoz halálos betegség, és még csak nyugdíjba se kell hozzá vonulni. Ott az a stég – mutatott a tőlünk pár méterre lévő tóba nyúló faszínpadra – azon fogok végigsétálni és a végén hopp, vízbe ugrok. Ma végre eldöntöttem, hogy nincs több kibúvó, nincs több gyávaság. Ez a legjobb, amit most tehetek. Mindig azt mondtam, hogy nem, most nem, várok holnapig, aztán a holnapok csak egyre rosszabbak voltak és megbántam minden egyes napot, amit megvártam. Vártam, hogy majd valaki talán jön… Az anyám hosszú évek óta csak dolgozik naphosszat a boltunkban még nyáron is, a nővérem meg kint van Amerikában a kopasz, pénzes pasijával, és néha beszél velem skype-on, hogy megmutassa, hogy milyen új ruhákkal bővült a „gárdróbja”, és mellesleg azt is meg szokta kérdezni, hogy mizu otthon, de aztán már rohannia is kell, én meg két egyetemi év között fagyit árulok vagy sört szolgálok fel a mulatozó turistáknak, hát igazán élvezetes. Az apámról még nem beszéltem, persze, nem véletlenül, mert az meg nincs is! Vagyis hát van valahol, csak éppen nem nekem, hanem valami idegen nő véletlenül megfogant kölykének. És most már tényleg elegem van, menj innen, hadd zárjam le ezt az ügyet!

Mindezt szinte egy levegővel mondta el, nekem pedig könnyes lett a szemem, de úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben furcsán nézne ki, ha elkezdenék zokogni, miközben neki több oka lenne rá. Várj, állj meg, nem megyek sehova! Nem-megyek-sehova! – törtem ki hisztérikusan. Ülj le és figyelj rám, te most nem mész sehova, itt maradsz velem, és nagyon köszönöm, hogy őszinte voltál, de ez még nem ok… az, hogy ilyen borzalmas… biztosan az, én nem tudom, mert én, de nézd, te mondtad, hogy vártad, hogy jöjjön valaki, és senki, de én itt most… itt vagyok, nem érdekes? Persze, nem ismerjük egymást, nem ám, pont ezért tovább is mehettem volna a dolgomra. De nem… odamentem, mert láttam, hogy oda kell, hogy most nem lehet tovább, és oda… persze nem hálálkodást várok, nem is azért mondtam, csak…

A fenébe, soha nem csináltam még ilyet, nem tudom, mit mondhatnék neki, hogy visszatartsam. Figyelj, ha már ennyi ideig vártál, akkor még várj egy kicsit. Nekem úgyis itt kell maradnom még néhány napig, járjunk össze, és nézzünk megoldás után. Szépen kérlek! Örülnék a társaságodnak. Nem lennénk egyedül. Gondold meg, milyen jó lenne. Ki tudja, hogyan alakul… Kérlek! Könyörgök neked, tudom, hogy már sokszor átgondoltad, de én elhamarkodottnak érzem ezt. Csak adj egy lehetőséget, kérlek, ne mondj nemet. Utána bárhogyan dönthetsz, de csakis utána! Addig meg kár lenne elszalasztani ezt a pár napot, nem? Ugye egyértelmű, hogy ez egy nagyon jó ötlet… Na? Ugye, az? Szeretnélek megismerni. Nem hagyhatod úgy itt a világot, hogy megfosztasz engem magadtól. Csak pár napig még. Azt mondják, hogy kedves vagyok. Légyszi. Veled is az leszek, nagyon kedves. Jó? Akkor megbeszéltük? Benne vagy? Na? Igen? Nem mondott semmit, én meg annyit kérdeztem, hogy nem tudtam, hogyan harcolhatnék még érte. Aztán bólintott, hogy legyen, és a megkönnyebbüléstől hirtelen minden vér kiment a végtagjaimból, legszívesebben bábuként dőltem volna a homokba a görcsös rimánkodás után.

Remek napok voltak. Szerettem volna azt hinni, hogy nemcsak nekem, hanem neki is új értelmet nyert az élete. Az öt nap végén kértem, hogy azt az üveget, amiben a búcsúlevél volt, és amit vagy a vízbe akart dobni vagy félig a homokba ásni, töltse tele vízzel. Menjünk a tóhoz, mártózzunk meg benne, hogy mi is összekeveredjünk a tó ezernyi alkotórészével. Fél liternyi folyadék hármunkból, amiben örökre benne lesz ez a nap, ez a mostani illékony állapot. Teletöltötte, aztán miután hazaértünk, áttöltöttük abba a macis üvegbe, amiben régen méz volt, és fel is címkéztük dátummal, hogy sok év múlva is legyen majd támpontunk.

Hát érti már, miért ilyen fontos? Kérdeztem a nénit, aki addigra csukott szemmel feküdt a széken, a fejét kissé a mellére ejtve. Megböktem kicsit, mire felriadt, és mondta, hogy persze, persze, világos, de nem tud semmit. Reménytelennek tűnt minden. Sokáig nem láttam őt sem, egyszer csak összecsomagolt, és mondta, hogy majd visszajön. Nem jött. Azt hittem, hogy a levelet azóta valaki már biztos elolvasta, és mindennap úgy mentem le a postáért, hogy talán ott egy példány belőle nekem is.

Bejegyzések

A rendszerváltás nyelve

A rendszerváltás idejére az irodalom kicsit elmagányosodott, magára maradt: megszabadult a társadalmi szerepvállalástól, a valóság ilyen-olyan nyűgétől és közben persze nagyon sok olvasójától. De nem hagyta teljesen magára a társadalmat: az irodalmi kifejezés játékossága, iróniája, sajátos stílustörései, intertextusai, víg pofátlansága átszivárgott az újságírás, a magyar publicisztika nyelvébe.

Először a Magyar Narancséba természetesen. A rendszerváltás után majdhogynem felfoghatatlan volt, hogy egy sima újságcikket is meg lehet írni nagyon sok művészi intencióval, hogy egy sima újságcikk mennyire nem sima – mi az, hogy sima, inkább olyan, mint egy életnagyságú papírkastély, bolyonghatsz benne, minden sorát, minden kis kamráját külön-külön felfedezheted. És ez a magyar újságírásban szokatlan nyelvi igényességés játékosság mégsem volt öreges vagy tekintélyelvű, hanem igazi lázadás az öreges, az elcsépelt, a lapos, a nemtudommi ellen. Igazi földindulás volt, igazi publicisztikai forradalom, aminek áldásos vagy épp kártékony társadalmi hatásait ideje lenne feltérképezni.

Különös fejlemény a magyar publicisztika ilyen művésziessége, miközben az irodalmi nyelv teremtő játékossága mintha elkerülte volna a kritikai nyelvet, vagyis az irodalomról szóló beszédet. Persze pár évtized alatt nagyot változott az irodalomtudomány terminológiája, ámde a kritikák nyelve ma is fellengzős, átlátszóan autoriter, miképp a hetvenes-nyolcvanas években. (Sőt sokkal olyanabb.) Megmondják neked, aztán ha tudsz, okulsz belőle. Egy-két szlenges kifejezés, néhány odavágás, egy-két ügyes mondat, néhány szójáték – így fiatalodtak meg a kritikusok. Ez a konzervatív, a kívülállók felé oly kevéssé nyitott attitűd talán az irodalom a politikáétól eltérő hatalmi érdekeivel magyarázható. A politikában mindenkire szükség van, hisz négyévente választásokat tartanak. Egy publicistának igenis érdeme, ha el tud kápráztatni kívülállókat.

De egy irodalmár? Neki mért lenne érdeke a túlontúl népes olvasótábor? Köztük sok fiatal, akik úgy érzik, hogy főprofesszorok vagy más vezérek irányítása nélkül is képesek egy verssort értelmezni… A hivatalos irodalmi világ elvesztette a „kívülállókért”, az olvasókért folytatott csatát, ha egyáltalán valaha is meg akarta nyerni … A napilapok átlagolvasói úgy tekintik a kritikákat, mint a XIX. századi német olvasók a különféle Burschenchaftok párbajairól szóló híradásokat: az kihívta, ez megvédte, az leterítette… végül a kamarás urat hordágyon vitték el… Tiszteletre méltó, de mégiscsak érthetetlen dolgok ezek… Talán nem véletlen, hogy Közép-Európában épp nálunk, Wass Albert országában van a legtöbb, államilag dotált irodalmi lap. Az irodalom a napilapokkal ellentétben egyáltalán nincs rászorulvaaz olvasóira.

Hát ezért a sok briliáns publicisztika. Míg a tényfeltáró újságírás teljesen visszaszorult – hovatovább az is komoly újságírói teljesítménynek számít, ha valaki lemegy vidékre, és meghallgat egy bányászt vagy egy vasutast – közéleti portál vagy napilap aligha létezhet „ütős” publicista nélkül. És ezek a publicisták ütnek is – ha nem is a valóságot, de politikusok vagy más véleményvezérek szavait. És miközben mindenféle retorikai agyafúrtságokkal kápráztatnak, fárasztanak vagy árasztanak el, próbálják kicsinálni az ellenfeleiket. Retorikai társasjáték ez, de olyan társasjáték, aminek a végén összeszámolják a halottakat.

A jó publicista nem a levegőbe beszél, hanem lő valakire vagy valamire, és mint egy igazi mesterlövész, a távolból teríti le az ellenfeleket. Mert miközben jól érzékeljük, kikre és mikre irányul a publicisztika, a „mesterlövész” hovatartozása szinte mindvégig rejtve marad. Miért és kinek a nevében beszél? Mit tartana helyesnek? Ennek a furcsa rejtőzködésnek talán nem is a „politika” az oka. A publicisztikákban az „én” vajon ugyanaz a személy, mint akinek a nevét a cikk szerzőjeként olvassuk? A publicisztika talán már annyira irodalmias műfaj lett, hogy spontán módon megindult az elbeszélői és a szerzői tudat különválása.

De az olvasók ezt az „én”-t kétség kívül a cikk szerzőjeként azonosítják, már csak azért is, mert az újságírók döntő többsége teljes névvel és arccal vállalja a cikkeit. (Ami azért nem lehet mindig kellemes. Mit mondunk, ha megkérdezi a gyerek séta közben: igaz-e az apuci, hogy a te írásaidtól mások elvetéltek, megőrültek, tönkrementek …) Ám a szélsőjobb már erre a „morális dilemmára” is megtalálta a megoldást. Lehetsz te Tót Gyuri néven tiszteletre méltó történelemtanár, de mint publicista, egy szélsőjobbos portálon akár Mengele néven is vitézkedhetsz, alázhatod az ellenségeidet. Hol itt a probléma? Ugyan milyen gátlásaid lennének? Ez már tiszta művészet.

Mert hiszen a retorika tényleg ideológiamentes, a szabályait bárki, bárhol megtanulhatja. Sokáig a „narancsos stílus” amolyan liberális-kozmopolita védjegynek számított, de hát mért is kéne szeretned Esterházyt, Tóta W-t, vagy bárkit, hogy tanulj tőle? Elég csak egy ici-picit megdönteni a puska irányzékát, és nemcsak kocsonyáson reszkető jobboldaliak kerülhetnek a célkeresztbe, hanem bárki. Igen, még liberálisok is.

A mismásolások, csúsztatások egy fajtáját politikai korrektségnek nevezik. Sokan ezt nem is hazugságnak, hanem jó szándékú stréberkedésnek tekintik. Ha hozzáteszel valamit valakinek az igazságához, azt a másik igazságából veszed el. Pedig a „mismásolás”, az információ-átcsoportosítás” veszélyes fegyver. Talán ezért sem tanácsos „szerelmi drámaként” interpretálni, ha egy házaspárt kikergetnek a saját otthonából. Ez sok százezer nő biztonságérzetét rendítheti meg: a magántulajdon ugyan szent, de elég visszakacsintanom egy férfira, és az máris kiverhet az otthonomból. Sőt még kacsintgatnom sem kell, elég, ha egy házfoglaló ezt állítja az újságíróknak meggyőződéssel… Persze biztonságérzetükben megingatott nők nem ragadnak vadászfegyvert – de jövendő sorozatgyilkosok igen: talán így történhetett, hogy Galgagyörkön is eldördültek a fegyverek. És mindez csak nyitánya volt egy olyan gyilkosságsorozatnak, ahol a nem-roma többség szinte semmilyen együttérzésre nem volt képes, és elsősorban önmagát tekintette áldozatnak.

A valóságot nem valóságosnak, hanem csak az interpretáció kiindulópontjának tekintő közéleti stílus számos buktatót rejt magában, és nagyon is megkérdőjelezhető a politikai haszna. (Nem véletlen, hogy a közvélemény számára éppen az igazsággal és hazugsággal kapcsolatos kérdések tűnnek a legfontosabbnak.) Ráadásul az ilyen megközelítés antidemokratikus is: ma már a szegények nevében szinte csak politikusok és gyilkosok beszélnek, az írástudók/újságírók többnyire csak akkor, ha az ő „felemlegetésükkel” akarnak ütni a politikai ellenfeleiken. Így hát az irodalom nyugodtan „bemocskolhatja” magát a valósággal, nyugodtan visszatérhet a szegények, az elnyomottak, a kiszolgáltatottak ügyéhez – ezt helyette úgysem teszi meg senki.

A társadalmi tematika újbóli megjelenése az egyik legizgalmasabb fordulata a kortárs magyar irodalomnak: a magyar klasszikusok soraiba beleírni a mai szegényeket, különféle intertextusok, áthallások révén (megint) szóhoz juttatni őket. Ám miközben a kortárs költő (vissza)lép a régi, halott magyar költők lábnyomába, legtöbbször nem tudjuk nekiszegezni a kérdést: ki vagy te, mért fontos ez neked? Nagyon nehéz a közéleti költő szerepéhez manapság érvényes személyes gesztusokat találni.

Kevés olyan író volt olyan egyértelmű viszonyban az általa ábrázolt világgal, mint Tar Sándor. De erre a viszonyra eszünkben sincs rákérdezni, hiszen olvasás közben is valahogy észben tartjuk, hogy ő a kisemmizettek világához tartozik. Tar Sándor amúgy elég furcsa módon osztotta két részre a magyar társadalmat: a rendszerváltás veszteseiről, a munkásokról, parasztokról elbeszélésekben „számolt be”, addig a rendszerváltás (jövendő) nyerteseiről, értelmiségi pártfogóiról titkosszolgálati jelentésekben. A besúgás bűnére semmi mentség nincs, már csak azért sem, mert a magyar értelmiségről való, nem túl hízelgő véleményét megírhatta volna egy Elveszett illúziók-szerű nagyregényben is. Botránynak az is botrány lehetett volna. (Micsoda botrány! Ezt te biztosan nem gondoltad végig, Sanyikám ….)

De így vagy úgy, Tar Sándorból szegény Sanyi lett. Az egyetlen nagy magyar író, aki belebukott az ügynökügyekbe, akit kitaszított a magyar irodalom, és aki majdnem számkivetettként halt meg. A Tarról szóló konteók ellopott kéziratokat, megsemmisített, tűzben elégetett, iratmegsemmisítőkben ledarált regényeket emlegetnek – én ezek egyikét sem hiszem el, de az elgondolkodtató, hogy nincs az az égbekiáltó gazemberség, amit magyar ember a saját értelmiségéről ne tartana valószínűnek.

„Félreálltam, letöröltem”, írta egy bús pillanatában Arany János – egy mai szemmel elképesztő, a nagyszalontai parasztháztól az Akadémia főtitkári székéig ívelő irodalmi karrier tetőpontján. És mit mondott volna Tar, ha felkérik arra, hogy röviden epilogizálja meg a saját életútját? A magyar irodalmi életben ma sokkal súlyosabb társadalmi (nem feltétlenül ideológiai) ellentétek feszülnek, mint a kiegyezés idején vagy a reformkorban – na de ha így van, akkor hogy készül fel a magyar irodalom a társadalmi szerepvállalásra? Kreatív írás-kurzusokon néha félrehúznak szegényebb sorsú hallgatók, és azt mondják: ne engedjük, hogy azok írják el az életünket… Azok, akik semmitsem tudnak rólunk.

Ezek és azok. Na de mit csináljunk?

Mindenkire szükség van, ha valahogy vissza akarjuk szerezni az adekvát beszéd képességét.

 

 

Bejegyzések

Répák, cigi, fülbemászók (Egy regény fejezetei)

 

 A Csipke találta ki persze, magamtól sosem jutott volna eszembe ilyesmi, de azért tetszett a dolog. A Lackót juttatta eszembe az egész.

Őt akkor már rég nem láttam, a Csipke azt mondta, hogy ő azt hallotta azoktól a gyerekektől, akik az utcán tollasoztak, fociztak és sikítoztak az ég felé, hogy a Lackó egyszer véletlenül nekirohant egy üvegajtónak a suliban, ami szilánkosra tört, és elvágta az ütőerét a csuklóján, és a mentők későn értek oda, és a Lackó elvérzett. Én nem tudom, néha átlestem a kerítésen a szomszédba, de a nagy tuják a kerítés mögött eltakarták a házat. Kuss volt odaát, mint nálunk csendespihenőkor. A Csipke azt mondja nekem:

-Szökjünk meg éjszaka! Menjünk el innen messzire!

Akkor már túl voltunk a Kovács Lujza nagy jelenetein, az etetős meg a fürdetős korszakán, és a Csipke azt mondta, „ki kell használnunk a vihar előtti csendet”.

A viharra persze nullahuszonnégyben fel voltunk készülve, ezt még a Csipke tanította nekem, hogy így kell élni, de azért valamennyire, kábé annyira, mint amennyire a tévében az időjósok, meg lehetett becsülni, mikor mit szabad. Hogy mennyi a „mozgástér”.

A Csipke ezt a dolgot elég komolyan gondolta, úgy láttam rajta, én akkor már nem nagyon szóltam senkihez, a Nagy Hallgatás mozgalomhoz csatlakoztam, és se a Szabó K.-val, se a Kovács Lujzával nem nagyon érintkeztem, bár ez nem is igen tűnt fel nekik, azt hiszem. Mondhatni: nélkülem is megvoltak. A Csipke a földet kaparta a homokozó mellett egy bottal, aztán rám nézett, és azt mondta:

-Játsszunk.

Nem sok kedvem volt, de már olyan régen csináltuk, és egyébként is éreztem, hogy minden barátom elhagyott.

-Ott vagyunk – mondta a Csipke, és a hátára vett egy képzeletbeli hátizsákot, és megrogyott a súlya alatt -, hogy a Tanár végül a Takarítónővel maradt, és lett még egy gyerekekük, egy fiú. Ott vagyunk, hogy elmennek kirándulni, és a kisfiú meg a kislány az ösvény mellett futkároznak, ahol ők mennek, és aztán…

Mentünk, mentünk a Nővel, folyt a hátamon az izzadtság, megroggyantam a hátizsák súlya alatt, a hátizsákban volt szalonna, csomagolt kenyér, paradicsom, dobozos almalé és sportújság. Meg napkrém és szúnyogriasztó spray. A gyerekek ott rohangáltak körülöttünk, a Nő meg azt mondta: lehet, hogy eltévedtünk. Volt néhány szúnyog, ami összecsipkedte a hátamat, ahol nem takarta el a hátizsák. A kislány aztán elfáradt, volt neki egy rózsaszín táskája, amiben volt egy barbie-magazin meg dugi gumicukor, ami persze összeolvadt és ráfolyt az újságjára. Folyott az orrom, állandóan tüsszentettem, és könnyes volt a szemem. Néha nem láttam semmit. A Nő azt mondta: szerinte eltévedtünk.

-…és akkor…-mondta a Csipke.

…nem tévedtünk el, dehogy, mondtam, és megtöröltem az orrom egy zsebkendővel, ami már szinte nehéz volt a takonytól, és megfogtam a kezét, hogy megnyugtassam.

-Fúj!-mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. A kisfiú nem mert odanézni, ahol voltunk, és a nővérét is odébb rángatta.

„Megfogják egymás kezét, ne nézz oda, mert akkor elengedik!”

-Fuj -mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. Akkor néztem a tenyeremet, tényleg nagyon izzadt és taknyos volt. Akkor a Csipke azt mondta:

-A sok pia miatt gyengült le a szervezeted ennyire, azért vagy ilyen allergiás.

Rágyújtottam, és a Nő azt mondta, azonnal oltsam el, mert még a végén felgyújtom az erdőt, de már nem érdekelt. Bontottam egy sört, és hamarosan úgy elhalkult a Nő panaszos rikácsolása, mintha csak egy szúnyog ciccegett volna a fülembe.

A Csipke egész nap a kenyeret meg a vizet gyűjtögette, kelkáposztafőzeléket csak nem vihettünk éjjel túrázni, pedig az volt ebédre. A főzelékhez kértünk kenyeret, de igyekeztünk annyit, hogy ne tűnjön fel.

A Szabó K. pár napja tért vissza az elvonóról, és elég éberen, nyugtalanul járkált a házban, vakarta a hátát, ha épp nem járkált. Kiment a kertbe cigizni. Kávét főzött magának. Mogyorót rágcsált. Kérdeztem a Csipkét, nem lesz-e vele gond, de azt mondta, ne aggódjak, kapott elég gyógyszert mindkettő, a Szabó K. és a Kovács Lujza is, egyikükkel se lesz gond.

Néztem a Kovács Lujzát, ahogy ült velünk szemben a konyhaasztalnál, és kanalazta a kelkáposztafőzeléket, és egy olyan fehérarcú zombi jutott róla eszembe, amit egy filmben láttam. A Szabó K. dettó ugyanez, csak egy éhes zombi, aki nem találja a helyét, mert elfelejtette, hogyan kell embert enni.

A hátsó kijáratot kell majd hasznáni, mondta a Csipke, ami azt jelentette, hogy le kellett mászni egy létrán, ami az ő szobájához vezetett kívülről, a veteményesbe, ami a létra tövénél volt. A Kovács Lujza valaha ott nevelte a karalábét, a répát, a hagymát, a fejessalátát, a borsót meg az ilyeneket. Most már ember nagyságú gazok nőttek a répák meg a borsó helyett, azok közé leereszkedni a létrán elég hátborzongató feladatnak tűnt.

A Csipke mászott elöl. Rajta volt a táska, benne a kenyér meg a félliteres műanyag üvegben a csapvíz. Lötyögött, ahogy a Csipke mászott lefelé. Néha megreccsent a súlya alatt néhány létrafok. Aztán hirtelen eltűnt az ember nagyságú gazban, mintha a gaz befalta volna őt.

Zizegést hallottam.

A nevén szólítottam, de nem mertem hangosan, mert féltem, hogy a Kovács Lujza felébred. Alattam is megreccsent egy létrafok, akkor majdnem behugyoztam. Aztán valaki hirtelen befogta a számat, és lerántott a földre.

Ott terült el felettem a gazrengeteg, mint egy sűrű dzsungel, mellettem meg feküdt a Csipke, ő is erősen lihegett, és láttunk pár csillagot a gazok között, de mintha valami füst takarta volna el őket, és egyszercsak meghallottuk.

Eleinte olyan volt, mint az a macska, amelyik a pincében fejjel előre beleszorult egy konzervdobozba, és nekiütődött mindennek, de mi akkor azt hittük, egy őrült rablógyilkos, aki ki akarja nyírni az egész családot. Aztán meg olyan volt, mintha egy nagy hatalmas dinoszaurusz trappolt volna a világon át, egyenesen felénk. A csillagokat lassan benyelték a fekete felhők. Akkor megnyugodtunk.

Megfogtam a Csipke kezét. Ő megkérdezte, kérek-e kenyeret.

Azt mondtam, kérek. Ráhullott a kenyérre néhány csepp eső, ettől puha lett, kiengedtem a kezemből, mint valami masszát, lecsurgott a földre a hangyáknak.

-Mennyivel jobb itt, mint odabent – mondta a Csipke.

Tudtam hogy arra gondol, mennyivel jobb ez, mert mindketten hallottuk, hogy a dörgés, ahogy megrezdül az ég, és beleremeg a föld, ami a hátunk alatt volt, mennyivel szebb, mennyivel jobb dallam, mint azoké ott bent, ahogy a Kovács Lujza rikácsol és bőg, beleveri a fejét a fa bejárati ajtóba, a Szabó K. meg hörög és ő is ordibál, a Kovács Lujzának ázott-taknyos-zsebkendőszaga van, még arra is emlékeztem, hogy egyszer még, bőven a Nagy Hallgatás mozgalom előtt, mikor a Csipke még kicsit más volt, belekapaszkodott a Kovács Lujza karjába, és azt sikította torkaszakadtából, hogy „ne halj meg anyu, ne menj, kérlek”, de a Kovács Lujza azt mondta, hogy „hagyjál te kis szar, megyek a vonat alá, akkor majd meglátja”, és lerázta magáról a Csipkét, aki beütötte a könyökét a betonba, és vérzett, és a Kovács Lujza befeküdt a vonat alá, a Szabó K. meg csak dülöngélt, és egyszer leesett azon a létrán, amin mi most sötétben lemásztunk, és eltöre mindenét, meg egyszer megakadt egy kukoricaszem a torkán, a Kovács nekünk azt mondta hogy csak emiatt fuldoklik, akkor még többet bőgött, és néha nekünk is mondott valamit, pedig mi tudtuk, hogy epilepszia volt, nem pedig kukorciaszem, és emlékeztem, hogy a Csipke egyszer mutogatott nekem valami levelet, és a Kovács Lujza nagyon sok gyógyszert megevett, és néha jöttek a szomszédok, akkor még kisebbek voltunk, és azt mondták, hívják a rendőrséget, de végül mindig a Kovács Lujzának adtak igazat a szomszédok, és szinte hallottam a fülemben, mintha most történne, hogy a Kovács Lujza ordít, torkaszakadtából, és a Szabó K. is ordít, és késsel hadonásznak, és a Csipke azt mondta, hogy most felvágja az ereit, ha nem hagyják abba, de oda se szartak, kurvára nem érdekelte őket, úgyhogy a Csipke végül úgy döntött, hogy nem teszi meg, mert minek, és utána lett asszem másmilyen, amilyen most, hogy fogta a kezem, és megkínált kenyérrel.

Éreztem, ahogy egy pók megmássza a karom, de nem kaptam el. Csiklandozta az ázott szőreimet. Éhes voltam, de olyan jó volt ott feküdni, az ázott földön.

Hallgasd, mondta a Csipke, és hallgatuk, ahogy lassan visszatér az élet az estébe. Kuruttyolni kezdtek a békák, ciccegni a szúnyogok, ciripelni a tücskök. A tücskök adták az alapritmust, rásimult a szúnyogok és békák szerenádja. Távolról hallottunk egy mentő-vagy tűzoltóautót is.

-Szerintem – mondta a Csipke, és hallottam, kezd elálmosodni -, szerintem a Szabó K. egyébként mindent hall, csak dierkt úgy tesz, mintha nem hallaná. Szerintem belemászott valami a fülébe egyszer, egy kiránduláson, egy varázsbogár, ami abban segít, hogy csak azt hallja meg, amit szeretne.

-Szerintem tényleg süket – mondtam, és ásítottam.

-Mit ásítozol – mondta a Csipke.

De akkor már rég másztak a csigák, mintha egy akadály földhányás lennék, én meg nem söpörtem le őket, és nem is undorodtam tőlük, csak azt éreztem, hogy így jó minden ahogy van, és hogy az esőnek van a legfinomabb illata az egész világon, aztán nem keltem föl onnan többé.

Bejegyzések

Kötetlen

Tükörsima tenger! 
Kússz közelebb,
Árassz el engem,
Fagyaszd rám magad,
Oltsd el a lámpákat,
Boríts rám havat, 
És lebegtess szilárdan.

A takaró alatt is mindig sötét van.
Kibírom, ígérem,
Csak tűrj meg magadban,
Köss meg mint a beton, 
Mint az alma a magját,
A borostyán a legyet,
Csendet, jeget
Morajló ropogást!
Ennyit halljak csak,
Ha felébredek, kérlek ne itt legyek.
Fújd el felettem az éveket.
Gyáva vagyok, 
Menekülök.
Voltam szingularitás, 
Aztán ezer részre szakadtam,
És most Ők húznak szét engem.
Fény nélküli sápadt pont lennék,
Melyet taszít önmaga!
Egyszer állapodnék csak meg,
De már viszem magam. 
Te állíts meg és hűts le!
Legyek csak derengés a jég mélyén! 
Legyek ideges kávécsepp a fehér ingujjon!
De hagyd inkább! 
Még te sem tűrnél sokáig.
Sistergő savad lennék,
Kiköpnél, kilöknél,
Pedig nem kérnék sokat.
Persze, nem tűröd a gyávákat,
A picsogó, mondvacsinált nyavalyákat,
Eleget nyeltél el már így is 
Ólomléggömbbel a csuklójukon,
Csuklottál is tőlük, mert emlegettek,
Mikor leértek.
Felejtsd el az egészet, 
Én is elfelejtem. 
Sőt hozzám se érj,
Megoldom egymagam. 
Folytonos széthúzásban,
Megbomlásban,
Bizonytalanul,
Ahogy itt előtted, 

Jégszilánként állva,
Fagyva bár, de feltörve nem,
Kibírom,

Mert kell.

Bejegyzések

Álomvilág

A reggeli nap fénye gyengéden szűrődött be a narancsszín selyemfüggönyön át, megcirógatta Lilla arcát. Egy madár röppent az ablakpárkányra, és dalolni kezdett. A lány fintorgott egyet álmában, de már érezte párnája puhaságát, érezte, ahogyan visszasuhan a valóságba. Kelletlenül résnyire nyitotta a szemét, majd lassan felült az ágyban. Percekig próbált visszaemlékezni az álomképekre, amelyeket úgy szeretett volna még tovább látni. Álomképekre, melyeket majd minden éjjel lát arról a titokzatos, feketehajú lányról.

Kopogtattak az ajtón. A szobalány lépett be a hatalmas helyiségbe, és friss vizet töltött a mosdótálba. Rámosolygott az ébredező hercegnőre.

– A kisasszony ma különösen szép. – mondta, és már indult is az ajtó felé. Lilla viszonozta a mosolyt, de szólni nem szólt egy szót sem. Mikor újra egyedül volt, megmosta az arcát, és leült díszes öltözőasztalkájához. Belenézett a tükörbe és nagyot sóhajtott. Ugyan még csak tizenhét éves volt, arcvonásai mégis nőiesek és kellően lágyak voltak; pisze orra és telt ajka csak fokozták szépségét. Szőkésbarna haja nagy hullámokban omlott a vállára, mogyoróbarna szemeiből szomorúság áradt. Mindenki tisztában volt hercegnői rangjával, és nagy bánatára ezt tiszteletben is tartották. Az egész udvarban senki sem volt, akivel őszintén beszélgethetett volna. Egy-két modoros megjegyzésen, és jelentéktelen, üres úri társalgáson kívül másban nem volt része. Korabeliek nem éltek a kastélyban, rangbéli különbségük miatt a szolgálólányok sem kezdeményeztek vele beszélgetést, a várban páváskodó dámákat pedig ő igyekezett elkerülni. Az őrök és lovagok sem jöhettek szóba, hiszen ők állandóan csak a csatáikról és lovagiasságukról ömlengtek egymásnak – ráadásul egy jóképű férfi sem akadt közöttük. Anyja születésekor meghalt, apja állandóan távol volt – vagy a szomszédos királyságokba látogatott el, vagy vadászni járt a kastély végében húzódó erdőségbe; lányával mit sem törődött. Életében egyetlen gyámolítója dajkája volt, de mióta néhány hónappal ezelőtt összeszűrte a levet az istállómesterrel, szinte sosem nézett a hercegnő felé. Nem mintha Lillának szüksége lett volna rá, már kész nő volt. Így hát teljesen magára maradt gondolataival.

Egy egyszerűbb, természetesebb életért cserébe szívesen lemondott volna a gazdagságról, az ékszerekről, és a ruhák tengeréről, amivel – szerinte feleslegesen – elhalmozták, különösen annak fényében, ami az elkövetkezendő hetekben várt rá. Apja ugyanis a fejébe vette, hogy a lánya elérte már azt a kort, amikor igencsak illene megházasodni. Ki is szemelte neki az Északi királyság hercegét, aki néhány hét múlva érkezik látogatóba. Lilla elég érett volt már ahhoz, hogy tudja, ez mi mindent jelent. A birodalomnak azt, hogy az ő frigye által szorosabbra kötik a két ország barátságát; neki pedig azt, hogy hozzáadják egy vadidegenhez, és még annál is kevesebb szabadsága lesz, mint most. Hamarosan gyereket kell szülnie neki, remélhetőleg fiút, és szépen, lassan megöregszik, és olyan lesz, mint azok a gőgös úri hölgyek a kastélyban. Irtózott még a gondolattól is. De ami még inkább elborzasztotta, az a nászéjszaka volt. Vannak dolgok az életben, amik csak egyszer történhetnek meg, és ő olyasvalakinek szeretné odaadni magát, akiben megbízik, akit igazán szeret, és akivel el tudja képzelni élete hátralevő részét. Szerelemre vágyott, olyanra, mint amilyet álmában látott, álmában érzett.

Az elmúlt hetekben egyre többet nézte az erdőt, selyemfüggönye mögül gyönyörködött a lombokban. Lenyűgözte a természet sokszínűsége, szeretett volna minél több időt a fák közt tölteni, szabadon kóborolni a járatlan ösvényeken, megfürödni a tóban a rengeteg közepén. Ezt a vágyat persze a feketehajú lány, és az ismeretlen ifjú álombeli találkozása idézte elő, melynek helyszíne éppen ez az erdő volt. Minden éjszaka után, mikor őróluk álmodott, egyre biztosabban tudta, hogy az erdő magához hívja. Mindezidáig valamilyen gyermeki félelem visszatartotta elhatározásától, de az az üresség és bánat, ami a kerek tükörből meredt vissza rá még jobban megrémítette. Vágyott egy kalandra. Vágyott a feketehajú lány kalandjára. Bár tudta, hogy ez lehetetlen, mégis úgy érezte, hogy a fák közt varázslatos dolgok is megtörténhetnek. A legrosszabb esetben is sétál egy jót az erdőben, távol ettől a természetellenes, nemesi világtól.

Felpattant a kisasztalkától, kinyitotta a hatalmas ébenfa ruhásszekrényt, és elővett egy könnyed, zöld nyári ruhát. Gyorsan belebújt, és izgatottan kötötte derekára a hozzá illő, vörös selyemsálat. Azzal maga mögött hagyta a szobáját, végigsuhant számtalan folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarba, és meg sem állt egészen az istállóig. Nagyon megörült, hogy dajkáját sehol sem látta enyelegni azzal a vén ficsúrral, az istállómesterrel. Viszont lovakat sem látott sehol. Bizonyára a palota mind a tizenkét lovára szükség volt apja úri kompániájának a nagyszabású vadászkörútjukhoz. Lilla megvonta a vállát, és gyalog indult ki az udvarból. A birtok szélén elterülő rengeteg nem volt messze. Amíg odafele tartott, eszébe jutott az a sok rémtörténet, amivel kislányként ijesztgették, a gonosz banyáktól kezdve a vérengző vadállatokon át a sunyi koboldokig. Azt azonban nem tudták, hogy az apró lány ezeket a lényeket a várban is mind maga körül látta – csak éppen dámák, lovagok, és rondábbnál rondább szobrok formájában.

Az akácfák illata volt az első, amit megérzett. Mélyet szippantott a friss levegőt átitató aromából. A nap fénye hosszú sugarakban szűrődött át a levelek között, a madarak ágról ágra röppenve kergetőztek. Lilla mesebeli tündérként lépkedett a cserjék és mohás fatörzsek mellett – igazán szabadnak érezte magát. Nem is gondolta volna, hogy ennyire felszabadult, ennyire boldog lesz itt a növényóriások lombja alatt. Lekuporodott egy tölgy tövébe, és figyelt. Figyelte a színeket, a hangokat, a szél lágy susogását. Élvezte a meleget, a természet nyugalmát. Egy apró veréb röppent oda hozzá és ide-oda nézelődve szökkent hozzá közelebb. A lány rámosolygott, mire a kismadár még közelebb merészkedett, és meg sem állt, amíg végül a lábára nem ugrott. Lilla annyira megszeppent, hogy mozdulni sem mert, nehogy elriassza. A veréb csipogott egyet, és leszökkent a fűbe. A fejét visszafordította a hercegnő felé. A lánynak meggyőződése volt, hogy a kismadár őrá vár. Még egy csipogás. És még egy. Egyre sürgetőbben. A madár nem tágított, amíg Lilla fel nem állt. Ekkor a veréb magabiztosan felrepült egy közeli faágra úgy, hogy a lány ne téveszthesse szem elől. Furcsa izgatottság lett úrrá a hercegnőn. Lesöpörte a ruháját, és elindult a veréb után.

Egyre mélyebbre és mélyebbre ment az erdőben. Az ösvényen, melynek mentén a madárka röppent, szinte semmilyen akadályba nem ütközött. Lilla egy fának a gyökerében sem botlott meg, ruhája egy tövisbokorban sem akadt fenn. Mogyoróbarna szemével csak az apró madarat figyelte. Az egész olyan gyorsan történt – legalábbis ő így érezte. Egy váratlan pillanatban a veréb magasra röpült és eltűnt a lombkoronák zöld tengerében. Lilla lelassította lépteit, és tovább követte a kijárt utat. A fák egyre ritkábban álltak, a levegő párás volt, átjárta a víz illata. Elkerekedett a szeme, amikor megpillantotta maga előtt azt az elrejtett tavat, aminek létezésében nem is igazán volt biztos. De ami még jobban megdöbbentette, az az volt, hogy ezt a tavat nem máshonnan, mint az álmából ismerte. Elvarázsolva lépdelt közelebb a tóparthoz. A vízfelszínen a távoli hegy képe tükröződött. Igéző látványt nyújtott. A lány leült a zöldellő fűbe, és hagyta, hogy átjárja az a varázslatos érzés, melyet a táj árasztott magából éppen úgy, mint ahogyan álmában.

Nem tudta, mióta ült már ott, amikor nem messze tőle egy alak árnyéka jelent meg, kilépett fák mögül. A lány ösztönösen felpattant és behúzódott egy vaskos fatörzs mögé. Először nem látta tisztán az idegent, de ahogy a nap fénye rávilágított, felfedte előtte az arcát. Lilla megszédült a látványtól. Nem hitt a szemének. Nem volt biztos benne, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy a valóságot látja. Az a fiú volt az. Az arca, a haja, a ruhája, a tekintete. Ő volt az, akivel a feketehajú lány találkozott, álmában. Az ő álmában!

– Te vagy az, szerelmem? – kérdezte a fiú miközben körbenézett. A hercegnő nem tudta, mitévő legyen. Hangtalanul várta, hogy megjelenik a feketehajú lány, és az álma a szeme lőtt valósággá válik. De semmi sem történt. Pár pillanat múltán a fiú felé indult, mintha csak megérezte volna a jelenlétét. Lilla lélegzetét visszafojtva figyelt. El akart bújni, de a lába nem engedelmeskedett neki. Valamilyen varázslatos érzés kerítette hatalmába. A titokzatos ifjú egyre közelebb ért hozzá. A lány szinte öntudatlan állapotban lépett elő a tölgy mögül.

– Hát itt vagy… – mondta a fiú szelíden, és megölelte a hercegnőt. Lilla először ösztönösen hátrálni szeretett volna, de a teste most sem engedelmeskedett neki. Az érzelmei lassan hatalmukba kerítették. A szíve szélsebesen vert. Lehunyta a szemét, és átadta magát annak az önfeledt örömnek, amihez foghatót még sosem érzett. Nem vágyott már semmi másra, csak azt szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart.

A fiú elengedte Lillát, és gyengéden megcirógatta az arcát. Megragadta a kezét és magával vitte az erdőbe. A lányt teljesen megbabonázták a történtek. Minden, ami körülötte volt, olyan álomszerűnek tűnt, mégis, oly valóságos volt. Hiszen hallotta lépteinek neszét, érezte a lágy, meleg szellőt. Tudta, hogy ébren van. De mégis a feketehajú lány lépteit követi, az ő történetét éli meg. Hirtelen a saját álmának szereplője lett. Nem akart erre gondolni.

A fiú egészen egy apró tisztásig vezette, ott lekuporodtak a zöld fűre. Lilla az ölébe hajtotta a fejét, és sóhajtott. Igazán boldog volt.

– Álmodok? – kérdezte bizonytalanul a hercegnő

– Mind álmodunk néha, nem igaz? – mondta a fiú, és végigsimított a lány szőkésbarna tincsein. – Légy nyugodt. Itt nem számít, ébren vagy-e, vagy álmodsz.

– Akkor hogyan lehetek itt? – Bár nem szerette volna, de ajkai megformálták a kérdést.

– Hiszen te szerettél volna itt lenni. – Válaszolta a fiú, arcán sejtelmes mosoly villant.

– Igen, de hamarosan vissza kell mennem a várba. Már biztosan keresnek… – A hercegnő nem tudta befejezni a mondatot, a fiú szorosan magához húzta és megcsókolta.

– Sehová sem kell menned. Elrejtettelek az álmaimban, hogy örökké velem lehess. Itt senki sem találhat ránk. – Ekkor hirtelen kitárta hatalmas szárnyait, fekete tollai eltakarták a nap fényét. A lánynak elkerekedett a szeme a rémülettől. Hideg áradt szét testében. – Még a halál sem… – Éjfekete szárnyaival betakarta Lillát és a világ eltűnt körülöttük.

Rémülten riadt fel. A sáros földön feküdt egy tölgyfa tövében. Az ég koromfekete volt, csak úgy ömlött az eső. Sosem volt még ilyen bizonytalan. Minden, ami körülötte volt, olyan álomszerűnek tűnt, mégis, oly valóságos volt. Teljesen össze volt zavarodva. Képtelenség lett volna azt állítani, hogy mindaz, ami vele történt valóság, mégis így érezte. Égdörgés rázta meg az erdő fáit. Lilla teljesen elázott, fogalma sem volt róla, mióta feküdhetett ott a földön. Minden erejét összeszedve futásnak eredt. Vissza a várba. A gyomokkal övezett csapást követte, és reménykedett, hogy az vezet ki a rengetegből.

Pár perc múltán megtorpant, hogy kicsit kifújja magát. Az előtte húzódó ösvény az idősebb tölgyek és nyírek közé vezetett. Hátrafordult, hogy másik utat keressen, de ismét meg kellett kérdőjeleznie a valóságot. A csapás, amin egészen idáig rohant, eltűnt mögüle. A bokrok és fák olyan sűrűn álltak, hogy biztosan nem juthatott volna át rajtuk. Követte hát az utat, melyet az erdő mutatott neki. Még gyorsabban szedte a lábát, minél előbb otthon szeretett volna lenni. Ahogy kijjebb ért , a vihar is elcsendesült. Amikor az utolsó akácfát is végre maga mögött hagyta, vissza se nézett többet. Össze volt zavarodva. Úgy érezte, hogy az erdő kigúnyolta az érzéseit, gonosz tréfát űzött vele. Fázott, kimerült volt, és csalódott.

Amikor odaért az udvar vaskapujához, az őrök szó nélkül beengedték. Végigviharzott a keskeny, macskaköves úton és meg sem állt a palotáig. Felrohant a lépcsőkön, át a folyosókon. Hallotta az úri hölgyek döbbent sóhajait, becsmérlő szavaikat, amint talpig sárosan, szakadt ruhájában egyenesen a szobájába rohant. Leroskadt öltözőasztalkája elé, könnycsepp gördült végig az arcán. Megpillantott az asztalon egy apró papírdarabot. Valaki a következő szavakat írta rá: „Ne élj álomvilágban!”

Lilla nem lépett be többet az erdőbe. Hónapok teltek el, és a hercegnő hozzáment az Északi királyság hercegéhez. Megtalálta benne azt a szerelmet, amelyről oly sok éven át ábrándozott. Nem vágyott már másik élet után, boldog volt. Álmait a saját életében szőtte tovább.

Legalábbis a feketehajú lány, egyik éjszaka ezt álmodta róla…