Minden, ami arról jut eszébe, az arról is szól. Vagyis nem róla szól, mert az ugyan az. Szóval minden, ami eszébe jut Argoszról, az maga Argosz. Ha valaki belép ebbe az amtikváriumba, ahol dolgozok,mondja az öreg, az hallja a történetet. Meg kell hallgatni, mert az öreg mondja, elmeséli a maga kesze-kusza módján. Mert ugyanis szenilitás ide, vagy oda, az öreg tud mesélni Argoszról, azzal kezdi, hogy el kell mondanom, mert elfelejtem, naponta egyszer legalább el kell mondanom, és ha most maga, vagyis én, jött be hozzám, akkor magának, vagyis nekem, kell elmondanom, hogy mi a legnagyobb dráma ebben a könyvben. Nincs rajta borító, a címét meg már elfelejtettem, nem vagyok egy olvasott ember (a nagybátyámé volt a hely, de meghalt és rám hagyta, meg amúgy sem kell hozzá nagy műveltség, hogy eladjak egy antikvitást, ha megkérdezik melyik korból való, akkor hazudok, rájönnek a csalásra és kimennek, vagy nem, és vásárolnak. ) Amúgy meg, ha valaki ide belép, az még a kérdése előtt, mely egy ismeretlen tárgyra vonatkozik, meghallgatja Argosz történetét, és utána kérdés nélkül vásárol, mert kell valami, ami nem a történelemre, nem a tárgy eredetére, nem a műkincsbirtoklás, a tulajdonlás biztonságára ( miszerint több vagyok, jobban vagyok attól, hogy van valamim), szóval nem ezekre emlékezteti őket, mondja ő, hanem erre a helyre, és az itt hallott történetre, miszerint a legnagyobb dráma ebben a könyvben a következő, várjon szóltam közbe, én ismerem ezt a könyvet, mondtam ezt miután borító híján ráláttam az első oldalra, annak szövegére, tudom, mindenki ismeri, de eddíg senki, és most maga sem fogja elárulni nekem a címét, érti, értem, mert a fenyegetés magába foglalta, hogy soha nem fogom ismerni a legnagyobb drámát. Azt ami az öreg szerint dráma, azt el is mondja, vagyis az élet az unalmasabb részek nélkül, vagyis ez a könyv a szövege nélkül, kivéve azt a hét sort, ami a dráma. Hiszen ez az emberiség egyik legismertebb írása, mondom én, mire ő nevet, mert nem olvasott ezen kívül mást, mert ebbe ott a dráma , amit senki sem ismer, és minek mást olvasni, ha ezt sem tudja befejezni, mert ha a végére ér, kezdi előröl, és már nem tudja, borító híján, jobbára csak sejti, hogy hol a vége és az eleje. Ebben a hét sorban, az érthetetlen és közben az egyetlen igazi dráma mindent leír. A filmet, amit hetvenvalahányban az akkor még leendő, most már halott feleségével látott, azzal a jelenettel, melyben a francia fiú és a horvát lány a pályaudvaron csókolóznak, és a film kimerevedik, vagyis csak a pár csókja merevedik ki, míg mindenki más mozog körülöttük, vagyis mindenki más merevedik ki, csak a pár mozog, ölelkezve, csókolózva, vagy lehet, hogy mindenki mozog, csak a fókusz van a páron, vagy lehet, hogy az egész egy álló kép. Egy fotó, amit egy kiállításon láttak hetvenvalahányban. A reggelt, amit megigért, hogy együtt a helyről, a hegy tetejéről nézik majd, de csak hat napig voltak ott, csoda, hogy eljutottak odáig nyaralni, akkor még annyira szegényen, de később mikor visszatértek, nesze neked nosztalgia, megint megígérte, hogy együtt (vagyis ketten, mert akkor már a gyerekekkel voltak, akik, míg alszanak, addíg ők ketten) megnézik, de ő mindig átaludta a napfelkeltét, ami pedíg egyedül sosem élmény, háromnak meg már sok, de ő aludt, aztán évekkel később, mikor ébren volt, a feleség már halott volt, és a hegyről, reggel, egyedül nézte a színeket, ami így soha nem lesz élmény. A hét sorban ott az a pár év, mikor három műszakban dolgozva, csak hogy jó legyen a gyerekeknek, lekéste a gyerekeket. Mindig ott voltak, de a szavalóverseny, mert a lánya ügyesen szaval, meg a kosárlabdameccsek, mert a fia egy méter kilencven lett tizenhét éves korára, mind kimaradtak, mert ő aludt. Most meg másik országból évente egy lap ugyanazzal a szöveggel, és egyikük sem tér be hozzá az antikváriumba, hogy meghallgassa annak a hét sornak a drámáját, melyet jobb szavak híján bocsánatkérésül mondana, és az amikor tükör híján a falnak rohant neki, de az nem törött darabokra, vagy ha darabokra törött is, azokban nem úgy látta magát, ahogy a tükör darabjaiban látta volna, ha lett volna a házban tükör, ami darabokra törik, Meg ilyenek sorolt , még pár tucatot, melyek benne vannak abban a hét sorban, ami maga az élet, vagyis az unalmasabb részek nélkül, vagyis az elmulasztott boldogság utáni várakozás ( mindegy, hogy antikváriumban, vagy tengerparton, mint argosz), helyesebben az az öröm, amire ő is vár, amit Argosz érzett,, félt, hogy sikerül-e annyira, úgy és olyan érthetően, ahogy szeretné, mikor elkövette az egyetlen, legnagyobb emberi cselekedetet, mikor futva a part felé, de nem sietve, a saját ritmusában, mert bár erre várt húsz év óta, mikor a parton húsz év után, mielőtt a vak öreg, a saját fia, vagy Penelopé felismerte volna, meglátta gazdáját. Nem hibáztatta Tróját, a sziréneket, vagy akárkit, csak örömében ( melyre az öreg is vár, akitől vettem is egy gyertyatartót) szörnyethalt.
Bejegyzések kategória bejegyzései
A pénztárca, a fél gyros és a szegények
A holnap a holnap… Pesten könnyebben jön el,
mint Komáromban. Nem ugrasz fel? Nem jössz el hozzánk?
Nem ugrálok: éppen 350 Ft van a pénztárcámban, egy fél gyros-ra
épp hogy elég – ha egyszer épp egy fél gyros-ra támadna kedvem.
De nem támad, mert hiszen munkát keresek. Vagy csak üldögélek,
a térdemen egy verseskötettel. Hátam mögött a Parnasszus,
előttem egy tűzfal – ha ugyan érted. És a szegényekről olvasok,
akiknek nincs gobelin pénztárcájuk, ahogy nincsenek persze irodalmi
divatokban tájékozott barátaik sem. Azt persze nem tagadom,
hogy a szegények léteznek, csak éppen még nem laktam annyira jól,
hogy szeressem is őket. Pedig a város aluljárói, ezek a vasbeton
érfalak, ráncok, sebek, mind ugyanabban a kloákában futnak össze:
az éhség útvesztőjében. Én itt találkozom velük össze. Tudd meg,
Horatius: az éhség majd’ olyan makacs dolog, mint a költészet.
Drága dédmamám – akitől a gobelin tárcámat örököltem –,
énekelni tanult Bécsben, és az első háború után ő is éhezett.
Ám az utcán büszkén a járókelők szemébe nézett, hogy az arcára,
és ne a rongyos cipőjére figyeljenek. Micsoda példa, igen!
A Damjanich utcán végig – kezemben egy képzelt opera
kottájával és ezzel a valóságos kis gobelin micsodával –
én is büszkén lépkedek. Csak nincs arcom, talán már
tekintetem sem, amit megmutathatnék a többieknek.
Miura Sion: Virágok
A majomférj
Történt egyszer, hogy egy parasztember nem tudott aratni az aszály miatt, ám egy majom ekkor megsegítette: esőt hozott a földjére. Hálaképpen az ember három lánya közül a legkisebbet a majomhoz adta feleségül.
Egy napon, amikor a lány hazalátogatott szüleihez, rizssüteményt készíttetett a majommal, mondván, apjának viszik ajándékba. A rizssüteményes mozsarat aztán a majom hátára adta. Útközben a lány meglátott a folyóparton egy gyönyörű virágzó cseresznyefát. – Olyan szépek ezek a virágok! Szeretném megmutatni apámnak is – mondta a majomnak. – Na, majd én szedek belőle – válaszolt az. Azzal a majom, hátán a rizssüteményes mozsárral, felmászott a cseresznyefára. A vékony ág letört a mozsár súlya alatt, a majom pedig a folyóba esett. Miközben sodorta az ár, egy verset költött, amely erről szólt: – Az életem nem sajnálom, inkább az szomorít el, ha arra gondolok, mennyire megsiratsz majd. A lány meredten bámulta a hullámokon sodródó majmot. Aztán egymaga hazament, és boldogan élt.
Miért is mentem én hozzá egy ilyen férfihoz? Néha elgondolkozom rajta.
Te persze nevetsz, hogy mekkora luxus. Képzeld csak el! Egy kis szobában, kettesben egy majomképű férfival, az ablakból pedig mi látszik? Csak a koromsötétség. A majom egy ideig beszél a laboratóriumban aznap történtekről, aztán tétovázva megkérdezi: – Ne menjünk lassan aludni? – Eláll tőle az ember lélegzete.
A majom nagyjából rászedett engem.
Éjfélkor beállít a lakásomba. – Ezeket a virágokat neked hoztam – azt mondja. A kezében egy nagy csokor világoskék liliom volt.
– Saját fejlesztés. Nemsokára kész lesz a szilvavirág illatú cseresznyevirág is. Ha kinyílnak, te leszel az első, akinek hozok belőle.
Átvettem tőle a liliomokat. A virágporuk aranyszínű volt, a szirmaik pedig vékonyak és áttetszőek, mint a celofán.
A majom taxival száguldott idáig, hogy átadja nekem az épp elkészült virágokat. A haja ragacsos volt, még a szemüvege is bepárásodott a zsírtól, a lábára bolyhos zoknit és bioszandált vett. Mégiscsak túl hideg fogadtatás lenne, ha mindössze annyit mondanék: Köszönöm! Viszlát! – és rácsuknám az ajtót – gondoltam. Megmutattam a jószívű énem, és bizony ez volt az első lépés a tévedés útján.
– Iszol egy teát? – kérdeztem, a majom pedig nagyon örült, kivörösödött arccal bólintott. Aztán kicsattanó jókedvvel leült a nappaliban az asztalhoz, de láttam, hogy amerre járt, gőzölgő lábnyomok keletkeztek a padlón. Borzalmasan zsíros, vagy inkább fülledt…? Mindenesetre a majom lába szinte olyan volt, mint valami halálos fegyver.
– Mi lenne, ha lezuhanyoznál? – javasoltam tehát. Nem akartam ezzel semmi különösebbet mondani, csak hát nem akartam egy mocskos férfit éjfélkor vendégül látni.
Még váltóruhát is adtam a majomnak. – Tessék! Itt van ez. Aszadáé, de sajnos nincs más – mondtam. A majom olyan lett, mint egy olívaolajtól csöpögő paradicsom, bizonytalan léptekkel eltűnt a fürdőszobában.
Nem, nem volt ebben semmi kegyetlenség vagy ilyesmi. Hiszen a majom volt az, aki – bár nem kértem erre – folyton nyüzsgött körülöttem még az után is, hogy Aszadával szakítottunk. A barátja volt szerelmétől általában el szokott távolodni az ember, nem? Szerintem épp ezért tisztáznia kellene, miért lóg mégis folyton a nyakamon.
– Nem is érzek irántad semmit, és különben is, még el sem felejtettem Aszadát – mondtam neki.
Nem tudom, a majom megértette-e, amit mondani akartam. Mindenesetre egy kicsit tisztábban jött ki a fürdőszobából. Aszada inge nagy volt rá, így már szinte túlságosan is szánalomra méltó volt a látványa.
Ezalatt vizet forraltam, és elkészítettem a kávét, aztán beletettem a liliomokat egy lábmosó lavórba. Nem tudtam jobbat kitalálni! Hisz nem volt otthon akkora váza, amibe beleférnének.
A majom akkor sem tűnt különösebben elégedetlennek, amikor a konyha padlóján meglátta a liliomokat a lavórban. Megint leült a nappaliban, és elkezdte szürcsölni a kávét. „Most már igazán hazamehetnél” – gondoltam, és leültem vele szemben.
Egyikünknek sem igazán volt beszélnivalója a másikkal, meg se szólaltunk egész idő alatt, de aztán a majom egyszer csak felemelte fejét, és rám nézett.
– Amit most mondani fogok, arra válaszolj egy „ühüm”-mel!
– Nem! – mondtam.
– Akkor is megkérlek rá. Barátok vagyunk, nem?
– Mióta vagyunk mi barátok? Te csak a volt párom barátja vagy, semmi több. Számomra nagyon-nagyon távoli valaki.
– És miért engedsz be egy ilyen távoli valakit a lakásodba? És még azt is megengeded, hogy lezuhanyozzon? – A majom furcsa módon ellentámadásba lendült. – Már korábban is gondoltam rá, de te egy kicsit túl könnyen adod magad, vagy hogy is mondjam… Ezért van az, hogy belesétálsz az ilyen Aszadaféle férfiak csapdájába, aztán meg sírás a vége.
– Fölösleges sajnálnod – szóltam dühösen – Aszadaféle férfiak? Te talán nem annak az Aszadának vagy a barátja? Miket nem beszélsz!
– Én nem vagyok olyan viszonyban Aszadával, hogy szerelmesen suttogjunk, így nem különösebben érdekel, mennyire aljas.
– Én sem suttogtam vele szerelmesen!
– Igen? – kérdezte a majom – Még ilyen ridegséget!
Ostobaságnak tartottam megmagyarázni, hogy szerelmes szavak nélkül is nagyon jól megértettük egymást. Inkább elismételtem magamban vagy százszor: „Pusztulj, majom!”
– Holnap is dolgozol, ugye? Nem kéne lassan hazamenned?
– Még nem fejeztem be. Azaz, hogy még el se kezdtem.
– Akkor kezdd el gyorsan, és rövid legyél!
– Én is ezt szeretném. Ezért mondtam, hogy válaszolj mindenre egy „ühüm”-mel!
Mintha egy hosszú, hófehér kígyó tekergőzne a gyomromban, egyre jobban gyűlt bennem a méreg.
– Ezt az előfeltételt változtasd meg! Így nem fog haladni a beszélgetés, nem gondolod?
– Értettem. Akkor nem is kell mondanod semmit – válaszolta erre a majom – Egy szó nélkül gyere hozzám feleségül!
Talán még akkor sem estem volna így kétségbe, ha egy olyan emberrel ennék együtt, akinek a hazájában két emberre három evőpálcika jut. Meg se bírtam szólalni.
– Ho… Ho…?
– Így van. Nem kell mondanod semmit – szólt a majom – Az az igazság, hogy már benyújtottam a házassági anyakönyvi kivonatot.
– Azt meg hogyan? – kiáltottam ijedtemben, és teljes erővel az asztalra csaptam – Olyat én ki se töltöttem!
– De hát Aszadának egyszer a kezébe nyomtál egyet, amin kitöltötted a rád vonatkozó részt, nem?
Valóban így volt.
– Ilyet nem szabad csinálni. Legalább akkor visszakérhetted volna tőle, amikor szakítottatok. Amikor Aszada megkérdezte, kell-e, azt mondtam, kell, és ötvenezerért megvettem tőle.
– Ez aljasság!
– Pontosan. Vigyázni kell az ilyen férfiakkal…
– Ezzel most leginkább magadra céloztál.
Mint egy átverés, ugye? Pontosabban maga volt az átverés, hogy mit ne mondjak. Nem megmondtam, hogy rászedett a majom?
Kétségbeesetten hangsúlyoztam tehát, hogy ez a házasság érvénytelen. A majom viszont folytatta:
– Csakhogy… – mondta, miközben már ki tudja hányadik tasak tejszínt tette a maradék kihűlt kávéjába – attól tartok, az érvénytelenséget elég körülményes lenne bizonyítani. Hogy az anyakönyvi kivonatot te írtad, ahhoz nem fér kétség, arról pedig semmiféle bizonyíték nincs, hogy Aszada és énköztem pénzadás-vétel történt. Úgy gondolom, egyelőre jobb lesz, ha hozzám jössz.
– Egyáltalán nem lesz jó! – majdnem elsírtam magam – Miért kellene hozzád mennem?
A majom kiitta posványszínűvé vált kávéját, és fintorgott egyet.
– Nem azt mondtam, hogy egyelőre? Most még nem beszélnék a részletekről, a lényeg, hogy nemsokára áthelyeznek egy kicsit távolabbi helyre. Mindenképp magammal akarlak vinni. Veled szeretnék odamenni.
– Miért?
– Mert szeretlek. Nagyon, kimondhatatlanul.
A majom keze, és benne a kávéscsésze, remegett, mint a kocsonya.
– Nekem az a munkám, hogy ritka, szép virágokat fejlesztek, de ha te nem lennél, ennek a munkának nincs értelme. A virágok mind-mind neked készülnek.
Nem emlékszem, hogy kértem volna ilyesmit. Csak a majom találta ki, hogy mind-mind nekem készül. Nekem ehhez semmi közöm.
A majom arckifejezése viszont nagyon komoly volt, és én is gondolkoztam rajta, hogy lassan férjhez kéne már menni, ez viszont Aszadával nem jött össze. Ráadásul a majom azt mondta, miután elutazom vele az új munkahelyére, rövidesen elválhatok tőle, ha akarok, tehát úgy voltam vele: hát legyen, így végül hozzámentem.
Ez egy nagyon régi történet.
A majomtól kapott liliomokból arany virágpor hullott a konyhapadlóra.
Ahogy te is tudod, a majom új munkahelye koránt sincs közel az otthonomhoz.
Óriási volt a környezetváltozás, úgyhogy igazán kétségbeestem.
De hát nem is éltem még soha ennyire zárt térben, egy ilyen hatalmas lakótelepen.
Az ablakból örökké csak a sötétséget látni, azt sem tudja az ember, reggel van-e vagy este. Az előszoba ajtajából pedig rálátni a lakótelep belső kertjére, ahová rengeteg egész évben nyíló cseresznyefát ültettek.
Tulajdonképpen mindet a majom ültette. Az illatuk inkább a banánéhoz hasonlít, mint a szilvavirághoz. A lakók körében viszont szerencsére nagyon népszerűek: – Jó, hogy vannak, mert szépek – azt mondják. Én azért egy kicsit félek, ha belegondolok, hogy egész évben éjjel-nappal banánillatú lesz a levegő.
A majom mindig fölösleges dolgokat talál ki. Pedig a cseresznyevirág azért volt jó, mert nincs olyan erős illata.
Nem gondolod?
Az általa készített cseresznyefák nem hoznak termést. Itt ugyanis nincsenek madarak, amik megennék. A hulló szirmaik meg elolvadnak a levegőben, mint a tavaszi hó, egy darab sem kerül a földre. Hiszen nincs is itt hely, ahova elássák a hulladékot.
Milyen szerencsétlen virágot készített ez a majom!
Hogy felkészüljön a madarak és szabd terület nélküli életre, egyfolytában az ilyen körülmények közt is megélő virágok fejlesztésével volt elfoglalva – azt mondja.
– A mostoha feltételek mellett is termeszthető rizs és búza létrehozásával régóta foglalkoznak. Viszont szerintem csupán élelemmel, virágok nélkül nem igazán lehet teljes életet élni, nincs igazam? És ebben elértem valamit, hála annak, hogy nem nagyon volt vetélytársam. Ráadásul te is itt vagy velem, úgyhogy most én vagyok a legboldogabb.
– Még ha többé nem is térhetsz haza? És akkor is, ha minden nap el kell viselned a kedvetlen arcom látványát? – kérdeztem tőle, de ő ezen is csak mosolygott.
A majom nagyon kedves. Amikor a közös ágyunkban felébredek, és meglátom magam mellett, néha megrémülök, de ezen kívül nincs különösebb bajom vele.
Mielőtt munkába megy, mindig megkérdezi:
– Ma hány körül jöjjek haza?
Ha nem akarok egyedül lenni, vagy sok étel maradt itthon, azt válaszolom:
– Lehetőleg minél hamarabb.
Ha pedig nem szeretném őt látni, azt mondom:
– Ne gyere haza!
Ilyenkor a majom bent alszik a munkahelyén, és haza sem jön, míg érte nem megyek.
Amennyire csak lehet, nem szeretne nekem kellemetlenséget okozni – azt mondja.
Ha unatkozom, hétvégén kivisz a kupola széléig. Ott van a majom munkahelyéhez tartozó melegház, ahol legyezésre csengő hangot adó gyöngyvirágok nyílnak, pöttyös harangvirágok, amikből úgy csöpög a víz, mint valami rossz vízcsapból, de vannak ott ezüstösen csillogó virágú gardéniák is. A melegház levegője pedig tömény és édes, mint egy halom trópusi gyümölcs.
A majom havonta egyszer megemlíti:
– Ha rossz velem élned, azonnal szólj!
– És ha azt mondanám, hogy rossz, akkor mit csinálsz?
– Eltűnök a szemed elől.
– Ezt most fenyegetésnek vegyem?
– Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak az elhatározásomat mondtam el neked.
Így éljük mindennapjainkat a majommal, néha veszekedősen.
Ide figyelj! Nem dicsekedni akarok a házaséletünkkel, nehogy azt hidd! Kérlek, hallgass végig! Én kimondhatatlanul félek.
A majom azt mondja, szeret.
Ez először semmi más nem volt, mint zaklatás. Aztán így, hogy együtt élünk, idő közben tényleg kialakult némi ragaszkodás a részemről.
De azért mégsem szeretem a majmot. Csak annyi, hogy nem akarok egyedül lenni. Egy ilyen helyen, ahol egy szál ismerősöm sincs, nem tudnék egyedül élni. Csakis ezért vagyok együtt a majommal.
És ha belegondolunk, igazából még Aszadát sem szerettem különösebben. Most már jól tudom.
Ha a majom felém tett önfeláldozását, gondoskodását és irántam való érzéseit nevezzük szeretetnek, akkor én még nem szerettem eddig senkit.
Nem is volt senki, akire úgy gondolok: nem tudnám elhagyni, pedig most nagyon távol vagyok a szülőföldemtől.
Szüleimet, testvéreimet és barátaimat otthagyva, nem törődve még a gravitációval sem. A majom mindössze a szeretet hajtóerejével mindent megszerzett, amire szüksége volt.
Csakhogy a sors fintora, hogy éppen én vagyok a legüresebb, akire pedig ez a szeretet irányul.
És vajon mi lett a Földdel?
A majom saját döntése alapján szállt űrhajóba, hogy elhagyja a Földet, én viszont nem. Csak a majom heves érzelmeinek nyomására jöttem vele, és mire észbe kaptam, már itt voltam ezen a távoli helyen.
Félek. Mi lesz, ha a majom egyszer csak felébred ebből a vak szerelemből, és észreveszi a bennem tátongó űrt? És ha már kezdettől fogva észrevette, miért suttogja továbbra is folyton, hogy szeret?
A majom szerelme megkötöz, mint egy lánc. Megkötöz, és lelógat az elvesztésétől való rettegés szakadékának széléről.
Természetesen beszéltem erről a majomnak is. Ő viszont csak nevetett, és azt mondta:
– Már megint túlbonyolítod a dolgokat. Én tényleg szeretlek téged, és ez a saját megelégedésemet is szolgálja. Te is szerethetnél, hogy elégedett legyél. Szerethetsz is, de az sem baj, ha nem szeretsz, csak együtt élsz velem.
A majom ujjai ekkor is reszkettek. Remegő kézzel, de úgy, hogy azt én ne vegyem észre, megfogta a poharat, és kiitta a sörét.
Aztán később hazahozta a munkahelyéről ezt a telefonkészüléket.
– Erről közvetlenül tárcsázható az életvezetési tanácsadó robot. Tudod, a környezetváltozás miatt állítólag sokan panaszkodnak stresszre. A szomszéd laborban fejlesztették.
Te tényleg egy robot vagy? Igen? Értem. Csak mert a majomból kinézném, hogy valami szerkezettel elváltoztatja a hangját, és lehallgatja a telefonjaimat.
Milyen furcsa dolgokat találnak ki egyesek! Hogy az emberek egy robottal beszéljék meg a problémáikat!
Mindjárt itt az ideje, hogy a majom megkérdezze: – Ne menjünk lassan aludni? – Fejezzük is be mára!
Elalvás előtt a majom és én jó éjszakát szoktunk kívánni egymásnak. Ilyenkor mindig egy kicsit nyugtalan leszek.
Vajon felébredünk-e másnap? Vajon nem keletkezik-e a kupolán egy lyuk, mi pedig mást-mást álmodva nem szívódunk-e fel külön-külön a világűrben? Ha így történne, többé nem láthatnám a mellettem alvó majmot.
Mi az? Miért mondod olyan jókedvűen, hogy ezt nevezik szeretetnek?
Bár… Igaz. Talán úgy van, ahogy mondod. Nevezzük szeretetnek. Ettől én is megkönnyebbülök.
Így biztos végig együtt fogunk maradni. Egy öt kilométer átmérőjű kicsi, nagyon kicsi kupolában, fullasztó virágillatba burkolózva.
Na, majd még hívlak. Ennyit mára. A viszonthallásra!
2005
Fordította: Fittler Áron
Gomolygó vihar
Görnyedt hátú cigaretták hevertek az asztalon. Egyenként állítottad őket sorba, míg arról kérdeztél mit is gondolok tulajdonképp az örökös körforgásról. Közhelyes beszélgetésnek indult, mégsem vált azzá. Mámoros levegőben úsztak a füstkarikák melyeket hozzád intéztem üzenetként. Értetted te, csak nekem nem szóltál. Drámai költeményként írhatnánk me…g történetünket hisz a dramatikus jeleneteink tele vannak filozófikus tartalommal. De mire leírnám a történetet, a toll mindig kiszárad. A szám is kiszáradt már az örökös belemagyarázásokba. A te tolladnak hatalma van. És a te szádnak is. A te tollad mindig fog, de te sosem használod mondván megtennéd csak rosszkor rossz helyen szólok mindig, hogy megtedd. Már sok cigarettányi ideje mondod ezt és én ezalatt hétszer írtam volna már meg amit rég meg kellett volna.Görnyedt hátú emberek feküdtek egymás mellett. Számszerint 2. Egyenként állította magában sorba az indokokat, hogy miért is fekszik ott mellette. Közhelyes éjnek indult, és talán azzá is vált. Mámoros levegőben úsztak a hullámok, melyeket mi formáltunk egy emberöltőnek tűnő idő alatt. A drámai költemény már íródik és hatalma is gigantikus magasságokra tör. Immár teljesen mindegy, hogy ki van, és milyen helyen. Sok cigarettába került ez az egész, mely körülövez minket. De még tart. És fog is. Újra meg újra ismétlődik. Az örökös körforgás.
Rég volt már, hogy idemenekültem a fájdalmas valóságomtól.Mostanra megváltozott a fájdalom, s a menedék is. A kettőből egy lett, belőlem kettő.
A várakozók parkja
A Várakozók Parkja nem messze innen, kelettől kicsit délre, déltől pedig leginkább nyugatra helyezkedett el. Mint azt neve is mutatja, a Várakozók Parkja a várakozó emberek számára volt fenntartva.
Voltak, akik buszra vártak, mivel nem jutott tudomásukra, hogy azt a járatot nem sokkal előtte megszüntették; volt, aki egy ismerősére várt, aki a tervezett találkozó reggelén súlyos balesetet szenvedett és két hónapra kómába esett; volt, aki csak egy telefonhívásra várakozott, de hiába, ugyanis az illető soha nem is akarta őt felhívni, csak megígérte neki, mondván, legalább szerez neki egy jó percet, aztán úgyis elfelejti majd a szerencsétlen. Valójában a Hívásra Várakozók voltak a legtöbben: felvették-e őket a munkahelyre vagy sem; jön-e a vízszerelő aznap vagy sem; gondol-e rá valaki a születésnapján vagy sem, és ehhez hasonlók.
Volt egy kisebb, elkerített rész a parkokban felejtett kutyáknak és egy másik, a bevásárlóközpontokban elkeveredett gyerekek számára.
A Park közepén egy hatalmas óra állt, amin 24-szer gyorsabban telt az idő, mint egyébként, ennek következtében a Várakozóknak az volt az érzése, hogy jóval kevesebb ideje várakoznak. Ezzel szemben a biológiai órájukat – néhány sikertelen próbálkozás után – lelassították, s ebből adódóan több év várakozás után nem érzékelhették azt, hogy időközben megöregedtek volna.
A Parkot az évszakoknak megfelelően négy részre osztották, ugyanis voltak, akik tavasszal, akik nyáron, akik ősszel és akik télen kezdték meg várakozásukat, s az igencsak feltűnő lett volna, ha a természet velük ellentétben a megszokott módon változik.
Ezek az újítások okoztak némi fennakadást, ugyanis azoknak – bár számuk elenyésző volt –, akik egy idő után úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább, elhagyván a Parkot, rá kellett döbbenniük, hogy amíg ők várakoztak, a világ nagyon sokat változott, az ismerőseik felett bizony eljárt az idő, s az, akire vártak, talán már meg is halt.
Így aztán sokan visszaszöktek a Várakozók Parkjába, és igyekeztek minél előbb elfelejteni mindazt, amit odakint láttak. Akik mégis kint maradtak, jórészt az Elmegyógyintézetben kötöttek ki.
A Park órája alatt el volt helyezve egy telefon is, arra az esetre, ha valakit mégis megpróbálnának elérni. Azonban ez az ötlet sem bizonyult problémamentesnek. Ugyanis megesett, hogy az aktuális telefonügyeletesek közé bekerültek olyanok is, akik éppen egy telefonhívásra várakoztak, s ha a havonta beérkező egy telefonhívás alkalmával éppen ők voltak az ügyeletesek, olyannyira lázba jöttek, hogy ha nem is őket keresték, akkor is úgy hitték, hogy a hívás nekik szól. Néhány ilyen incidens után a Park Vezetősége úgy döntött, a Parkőr mellett egy Hívásőrt is alkalmazni fognak, és kizárólag ő fogadhatja majd a hívásokat. A Hívásra Várakozók először fellázadtak, de végül mindannyian kénytelenek voltak belenyugodni a döntésbe.
Nem sokkal ezután súlyos depressziójárvány tört ki az érintettek között, ami rövid idő után a többiekre is átterjedt. A helyzet megoldása érdekében a Park egyik hátsó szegletében létesítettek egy könyvtárat, melynek polcain elsősorban a szórakoztató irodalom remekei foglaltak helyet. Mivel azonban az említett könyvek viszonylag rövidek és könnyen olvashatóak voltak, a Vezetőség szerződtetett egy másodrangú, ám kellő humorérzékkel megáldott fiatal írót, hogy írjon hozzá a szövegekhez néhány száz oldalt, hogy tovább tartson az olvasás.
Ez a megoldás meglepően sikeresnek bizonyult. A depressziójárvány elmúlni látszott. A Vezetőség joggal érezhette, hogy hosszú és nehézségekkel teli munkájuk végre meghozta gyümölcsét: a Várakozók kiegyensúlyozottabbak voltak, mint valaha. Úgy tűnt, már nem is izgatja őket különösebben a várakozás ténye.
A Park vesztét végül a Parkőr 12 éves németjuhász kutyájának halála okozta. Ugyanis a kutya halála olyan szinten megviselte gazdája lelkivilágát, hogy egy éppen akkor visszaszökött Várakozóval történő heves összeütközés alkalmával mindent kitálalt a többi Várakozónak. Előkotorta mellényzsebéből az anyjától kapott régi karóráját, és a hangos kiabálás és szitkozódás közben mindnek az orra alá nyomta. Megmutatta nekik a Kutyatemetőt, ahol azok a kutyák voltak eltemetve, akiken annak idején a biológiai óra lelassítása céljából folyó kísérleteket végezték. Majd levitte őket az Író számára kialakított bunkerbe, ahol az éppen néhány Örkény-novellát próbált átírni, kisebb-nagyobb sikerrel.
A Várakozókat eléggé sokkolták a látottak. Voltak, akik sírógörcsöt, esetleg hisztériás rohamot kaptak, mások leültek egy padra, és csendben magukba mélyedtek.
A Vezetőség olyan gyorsan eltávolította a Parkőrt, amilyen gyorsan csak lehetett, s igyekezett menteni, ami menthető. A telefonhívások száma egyszerre drasztikus növekedést mutatott – minek következtében a Hívásőrt súlyos ínhüvelygyulladással kellett kórházba szállítani. A gyerekek szülei egyik napról a másikra sorra megjelentek – mivel azonban az igazi szülőket természetesen nem találták, színészeket voltak kénytelenek alkalmazni a szülői szerepre, akiknek a kiválasztásakor fokozottan ügyeltek arra, hogy legalább a hajszínük azonos legyen a hozzájuk kerülő gyerek hajszínével. Emellett kitétel volt az is, hogy lehetőleg állatbarátok legyenek, így a gyerekeket és a kutyákat párosával lehetett szétosztani. Időközben az Írót is elbocsátották, mivel a Parkőr okozta trauma után a Várakozók már nem szívesen tették be a lábukat a könyvtárba. A sürgősen eltávolított Parkőr, a betegszabadságra küldött Hívásőr és a szélnek eresztett Író megmaradt fizetéséből a Vezetőség még egy buszt is hajlandó volt bérelni az arra várakozóknak, de mindhiába. A Várakozók egyre-másra, sorra elhagyták a Parkot. Kikerülve azonban, mint elődjeik, végül mind az Elmegyógyintézet ápoltjaivá váltak. Mikor már külön osztályt kellett nyitni az egykori Várakozóknak, az Elmegyógyintézet Vezetősége végképp megelégelte a dolgot, és kérvényt nyújtott be az Elmegyógyintézetek Országos Jogvédelmi Bizottságának (ELOJOBI), miszerint a Várakozók Parkját be kell záratni, ugyanis az ő intézményük már képtelen befogadni a Parkból érkező, teljes mértékben antiszociális, tévképzetekkel és időzavarral küzdő, mániás depresszióban szenvedő betegeket.
Ennek következtében több, mint 28 év működés után a Várakozók Parkját végérvényesen bezárták.
A védett királyság (folytatás)
Két lovagot, Jaert és Paeront, otthagytunk, hogy kutassák át a helyet, maradék csapatunk pedig Saerith-szel – miután összekötöztük a kezét és betömtük a száját – visszatért a palotába. Azt hiszem, azon már meg sem lepődtem, hogy egyáltalán nem próbált meg elmenekülni. Természetesen lehet, hogy azért nem, mert még egy mágus sem tud mit kezdeni egy csapatnyi lovag ellen, ha be van tömve a szája. De én úgy éreztem, hogy akkor sem tett volna semmit, ha teljesen szabadon sétálhat. Hiszen akár csapdákkal és halálos varázslatokkal is készülhetett volna a Bérgyilkosok Céhének rejtekhelyén, helyette azonban egyszerűen megvárta, hogy megérkezzünk. Krogar királyunk és Naonar fogadott minket a palotánál. Naonar szemében mintha a felismerés szikráját véltem volna felfedezni mikor Saerithre pillantott. A lovagjaimnak meghagytam, hogy kísérjék vendégünket a cellájába, én pedig igyekeztem pár szót váltani királyunkkal és főmágusával.
– Elnézést, Krogar király, de nem jártunk sikerrel. Mire odaértünk, a rejtekhely már üres volt, ezt a mágust leszámítva.
– Mi a mágus neve? – vágott közbe Naonar
– Saerith. Saerith Lúrien.
Naonar elsápadt, királyunk és én érdeklődve néztünk rá, nem értettük elsápadásának okát.
– Valami probléma van, főmágus?
– Hány embert vesztettetek, mire meg tudtátok kötözni, Aethor?
– Hogy érted ezt, Naonar? Magától jött, saját akaratából.
Ekkor Naonar hátat fordított nekünk, és elindult a börtön felé. Királyunkkal váltottam egy pillantást, majd követtük Naonart. Pár utcával arrébb értük utol, a maradék utat szótlanul tettük meg. Mikor a börtönhöz értünk, Naonar kérésére Krogar királyunk elbocsátotta az őröket. Engem már egyre jobban érdekelt, hogy mi lehet annyira fontos, hogy az őrök nem lehetnek jelen. Naonar szólalt meg először.
– Egyszerűbb módját is választhattad volna a megjelenésednek, Saerith.
– Ugyan, kedves Naonar, nem jelenhetek meg csak úgy a személyes lakodban. Ki tudja, milyen meglepetések várják ott a hívatlan látogatókat?
– Főmágus, honnan ismered ezt a bérgyilkost? – kérdezte Krogar király.
– Főmágus? Komolyan? Alig párszáz év telt el, és főmágusi rangra emelkedtél? Szép munka, úgy látszik jót tett neked a távozásom!
– Úgy emlékeztem, hogy előtted nem volt főmágus a Mágusok Társulatában, Naonar – szóltam hozzá bizonytalanul a társalgáshoz. Saerith mosolyogva rám szegezte tekintetét.
– Mondd, kedves Aethor, te beírnád a történelmi jegyzetekbe, hogy a Mágusok Társulatát a Bérgyilkosok Céhének egyik vezéralakja alapította?
– Nem is az a lényeges, hogy ki alapította – szólt közbe Naonar –, hanem hogy mit keresel itt. A Bérgyilkosok Céhének egyik vezére nem hagyná magát csak úgy elfogatni.
Saerith a fejét csóválta, láthatóan csalódottan.
– Látom, még mindig nem figyelsz a részletekre, bizonyos dolgok soha nem változnak. Nem vezér vagyok, csak vezéralak, egy olyan személy, akihez szívesen fordulnak a tagok. Én egyetlen gyilkosságot sem követtem el a céhben töltött időm alatt, és ezt már kezdetekben is kijelentettem. Hogy miért maradtam akkor? Jó móka volt figyelő tekinteted elől elrejteni a céhünket. Ó igen, pontosan tudom, hogy az egész várost behálóztad megfigyelő varázslatokkal. De hát hiába, van előnye, ha valaki a főmágus mestere volt.
– Szóval ezért nem találtam semmit, gondolhattam volna…
– Nem csak ezért, idővel lehet, hogy át tudtad volna törni a varázslataimat. A valódi ok a céh igazi vezére. Talán hallottál már róla, a neve Duatos, az éj mágusa – Naonar elmosolyodott.
– Mintha kis félelem vegyülne az amúgy nyugodt hangodba, kedves Saerith.
– Meglehet, bár inkább tiszteletnek mondanám. Legalább száz évet mellette töltöttem. Ha pedig valakit a Bérgyilkosok Céhe egy évszázad alatt sem tud leváltani a vezérpozícióból, az sokat elmond a vezérről.
– Ez hogyan lehetséges? – szólt közbe a királyunk. – Hogyan lehetne Duatos a vezér száz éve, ha a Bérgyilkosok Céhe csupán pár éve létezik?
Saerith helyett Naonar válaszolt a kérdésre.
– Királyom, a céh sokkal régebb óta létezik, de csupán az elmúlt pár évben kezdtek el nyomokat hagyni.
– De milyen megfontolásból? – fordult oda királyunk Saerith-hez.
– Tudjátok, hogy milyen unalmas a bérgyilkoslét? Próbáltuk felkelteni a figyelmeteket a létünkre, hogy legyen valami izgalom a vadászatunkban. Legalábbis ez a hivatalos történet.
– És a nem hivatalos?
– A nem hivatalos pedig az, hogy el akartalak vezetni titeket magamhoz. És meg kell hagyjam… elég pocsék munkát végeztetek. Másfél év kellett ahhoz, hogy egy rejtekhelyünkre ráleljetek?
– Elcivakodhatnák ezen akár egész nap, de a lényeg inkább az, hogy mit akarsz.
– Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy ki akarom adni a céh mesterének rejtekhelyét és összes titkát?
– Azt, hogy ne nézz minket bolondnak.
– Igen, rögtön gondoltam, nem is lep meg ez a válasz. Mielőtt pedig megkérdeznéd, hogy miért tennék ilyet: mert már jó ideje úgy érzem, hogy Duotas kezelhetetlenné vált. Nem hallgat senkinek a tanácsára, olyan, mintha teljesen elvesztette volna az eszét. Azt pedig mondanom sem kell, hogy egy őrült mágus milyen pusztítást tud véghezvinni, akár a saját céhén belül is.
– És mit kérnél az információért cserébe?
– Egy egyszerű kis házikót valahol a vidéken, és egy mágiatanítói pozíciót a Mágusok Társulatában.
– Mágiatanítói pozíciót? Meg vagy te hibbanva! – förmedt rá Naonar.
– Ugyan, kedves Naonar. Pontosan tudod, hogy milyen tehetséges voltam már azelőtt is, hogy a Bérgyilkosok Céhéhez csatlakoztam volna. Az pedig csak elárul valamit – fordult királyunk felé –, hogy nem csak, hogy idáig túléltem a céhben, hanem az egyik kiemelkedő alakja is vagyok… illetve voltam.
Királyunk egy percnyi hallgatás után ennyit mondott:
– Ezt meg kell tárgyalnunk, nem tudok azonnal választ adni.
– Természetesen, gondolkozzatok, ameddig csak akartok, én nem megyek sehova.
Nem bírtam megállni, hogy feltegyem a kérdést, amire a kezdetek óta kerestem a választ.
– Saerith… mielőtt elmennénk, szeretnék valamit megérdeklődni. A királyságunk betegség– és járvány-immunitása… az első Mágusok Társulatának munkája?
– Hallottam én is ezt a teóriát, tisztelt Aethor, de el kell, hogy keserítselek, a válaszom: nem. Hogy minek köszönhető, azt én sem tudom, de nem sokkal az után jelent meg az immunitás, hogy társaimmal megalapítottuk a Társulatot.
Biccentettem felé, majd mindhárman elhagytuk a börtönblokkot.
Két nap telt el mielőtt visszatértünk Saerith-hez. Két vitával, érvekkel és ellenérvekkel teletűzdelt nap. Végül azonban megszületett a döntés, miszerint teljesítjük a mágus kérését, ha az információja pontosnak bizonyul.
– Ah, látom visszatértetek. Meg kell hagyjam, igazán kellemes volt az itt töltött két napom. Még ennivalót is kaptam, bár a szakácsot azért lecserélhetnétek.
– Ez egy börtöncella, nem a királyság legjobb szállója! Örülj neki, hogy egyáltalán kaptál ennivalót!
– Látom, különösen morcos hangulatodban vagy ma, Naonar – mosolygott Saerith. – Csak nem azért, mert tiltakozásodra fittyet hányva Krogar király úgy döntött, hogy teljesíti kívánságaimat?
– Csakis akkor, ha pontos az információd – szólt közbe királyunk.
– A bérgyilkoscéh tagjainak mindig pontos az információja.
– Rendben, majd meglátjuk. Tehát az éjmágus… merre található?
– A tornyában, nyolc kilométerre északra Vanisiatól.
– Hogyan lehetséges, hogy nem is láttuk még azt a nevezetes tornyot? – kérdezte Naonar, és a szeme összeszűkült.
– Ugyan, Naonar, tudhatnád a választ. Egy értelmes mágus elfedi tornyát a láthatatlanság fátylával.
– Az a varázslat nem éppen a legalapvetőbb varázslatok egyike.
– És valóban, mert minden mágusnak külön tornya van…
– Rendben, igazad van, amely mágusnak saját tornya van, az valószínűleg ismeri. Ellenvarázslat?
– Arra gondolom magadtól is rájöttél, hogy egy egyszerű varázslatsemlegesítés nem lesz elegendő. Az egyetlen módszer, amivel megjelenik a torony, az a Da rai an su varázslat.
– A sötét villám… – láttam, hogy Naonart kirázza a hideg.
– Nocsak, nocsak, látom nem véletlenül lettél a Mágusok Társulatának vezére. Valóban, a sötét villám.
– Úgy tudtam, hogy az csak egy mítosz, egy legenda.
– Ó nem, nagyon is létezik. Összesen két ember ismeri: Duatos és aki tanította neki, vagyis én. Ahhoz pedig, hogy a torony megjelenjen, két lehetőség közül választhatsz. Vagy magatokkal visztek, vagy megtanulod te is a varázslatot.
– Magunkkal semmiképpen sem viszünk, ha a „tanítványoddal” újra találkozol, akkor semmi sem gátolna meg abban, hogy az ő oldalára állj. Az pedig lehetetlen, hogy egy ilyen hatalmas erejű varázslatot el tudnék sajátítani pár héten, vagy akár egy hónapon belül.
– Javíts ki, ha tévednék, de szerintem nem azt mondtam, hogy egy teljes erejű Da rai an su szükséges, hanem hogy egy legalapvetőbb szintű is megfelel.
– Nem vagyok benne biztos, hogy épp tőled akarnék varázslatokat tanulni.
– Naonar, a királyságunk múlik rajtad – szólt közbe Krogar királyunk. – Nem tudom, hogy mi ez a Da rai an su, de a nevéből kiindulva egy erőteljes varázslatnak tűnik, és ha egy őrült mágus kezében egy ilyen varázslat leledzik, az semmi jót nem jelent. Kérlek, a királyság érdekében, tedd félre aggályaidat, és tanuld meg a használatát.
Egy perc néma csend borult a cellára, majd hosszas gondolkodás után Naonar lassan bólintott egyet.
– Rendben van, a királyság érdekében megtanulom.
– Bölcs döntés, holnap reggel kezdjük a tanulást. Pihend ki magad alaposan, fáradságos munka lesz, egyetlen varázslat tanulásához sem fogható.
– Milyen kellékek szükségesek hozzá?
– Kellékek? Ja, igen, el is feledkeztem róla, a ti kis társulatotok még mindig kellékeket használ a varázslatokhoz. Na, mindegy. Ehhez a varázslathoz nem lesz szükséged semmilyen kellékre, csupán friss elmére. Ha pedig félsz attól, hogy megsérülsz, bele se kezdj! Már a tanulás kezdete is veszélyes, én legalább hat alkalommal kerültem halál közeli állapotba a végső stádium kifejlesztésekor.
– Ha te magad el tudtad sajátítani, akkor a legalapvetőbb szintjét én is képes leszek.