Fogytán van a napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs ahova tennéd.
Véred megsürűdött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gunyád leszakadt.
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!…
Bejegyzések kategória bejegyzései
Classbook – közösségi dráma – (3. rész)
9. JELENET – RÖHÖG AZ EGÉSZ OSZTÁLY
MADÁR (bejön a tablóval) Látja, tanárnő? Én készültem! (Lola felröhög, konzervnevetés)
LÓNYAYNÉ Aladár, mit hadonászik azzal a tablóval? Azonnal vigye vissza, vagy beírok magának!
MADÁR Itt is van: Bauer János. Az iskola büszkesége, országos kosárlabdabajnok és évfolyamelső.
LÓNYAYNÉ Ezt meg honnan tudja?
MADÁR Hát ki ne emlékezne a vele készült riportra az ünnepi évkönyvből? A Tanárnő nem emlékszik rá?
LÓNYAYNÉ Vigye vissza azt a tablót, jó? (Sápadtan lerogy a tanári asztalra)
MADÁR (rappelve)
Yo, Yo, Tanárnő kérem én készültem,
elkészültem, felkészültem,
csak az az iciriciciri baki, hogy kikészültem,
kikészültem, kikészültem.
Azóta lógok a neten,
ez a szerelem a szerem,
tápszer, óvszer,
kábszer, gyógyszer
ezeregyszer!
LÓNYAYNÉ Elég! Azonnal hagyja abba!
MADÁR (egyre vadabbul gesztikulálva rappel, a közönséget is feltüzeli)
ABBA, ABBA,
oldszkúl az a banda,
unalmas már, tanárnő, a handabanda!
Ezért egy osztálynyi MIGIRI MIGIRI kar inti,
hogy magasról teszünk rá, ki volt a Karinthy!
Igen, egy osztálynyi kocka-koca-kar inti ma,
hogy magasról teszünk a tesze-tosza Karinthyra!
LÓNYAYNÉ (megkövülten nézi Madárt, a végén elordítja magát) A pokolba az egész bandával! (Jobbra el)
10. JELENET – LÓGOK A SZEREN
20:35. Madár szobája – a jobb oldali pad. Lola szorosan mellette ül, korrepetálja Karinthyból, előttük nyitva a Tanár úr kérem.
LOLA Na, kész is vagyunk. Lassan mennem kéne.
MADÁR Nem vesszük át még egyszer? (Közelebb húzódik Lolához) Olyan jól… érted… olyan jól nézel ki. (Átkarolja, megsimogatja az arcát)
LOLA (kuncogva) Szívesen átmegyek újra az anyagon, de előbb ki kell szaladnom a mosdóba.
MADÁR (a hajával megborzolja Lola arcát) Kis pisis…
LOLA Köszi. Most jól szétkented a sminkemet.
MADÁR Bocsesz, nem volt szándékos. (Elengedi Lolát, hamiskásan énekli a Kiscsillag-szám dallamára) „Nagy a rendetlenség, ne nagyon nézzél szét.” (Lola kimegy az ajtón, kérdőn visszanéz) „A vécét balra találod.”
Lola nevetve kimegy, az ajtó résnyire nyitva marad. Madár előveszi a padból a laptopját. Rákeres Melindára. A webkamerák képe kivetítve. Madár mögött az ajtó, Melinda az ablakban könyököl kapucnival a fején, kezében az ájpeddel.
MELINDA (halkan, a gépen pötyögve) Szia.
MADÁR Csumika! Hát hallod, sajnálhatod, hogy pont ma nem voltál bent. Akkorát nézett Dezső néni, hogy… Most mi van?
MELINDA Úgy volt, hogy ma átjössz! Tök egyedül vagyok itt, elég para!
MADÁR Én is… egyedül vagyok, anyám az új pasijánál alszik. Épp ezért találtam ki, hogy így onlájn dumáljunk. Egy kockának az úgyis nagyobb élmény, nem?
MELINDA Nagyon vicces vagy. Tényleg nem jössz át?
MADÁR Mit parázol? Csak nem magadhoz hívtad hasfelmetsző Jacket!?
MELINDA Nem, persze, Marikához. Bármikor megjöhet.
MADÁR Hú, látnod kellett volna Dezső néni arcát! Kegyetlenül rángott! Így, nézd! (Grimaszol)
MELINDA Egész délután figyeltem a nyitott ablakból, órák óta sírógörcse van.
MADÁR Persze!
MELINDA Mondom. Fel-alá járkál, és hangosan bőg. Jól kikészítetted.
Szünet.
MADÁR Azt nem vágom, merre van ilyenkor Dezső bácsi, hogy megvigasztalja.
MELINDA Még egyszer sem láttam nála senkit rajta kívül. Tuti ők is elváltak, mint a szüleink.
MADÁR De akkor minek ez a röhejes Lónyay Dezsőnénizés?
MELINDA Hát ez tök egyértelmű. Mert utálja Engel Marikát is.
MADÁR Komolyan, kezdem megsajnálni az öreglányt. Tiszta skizó! Remélem, Jack Bauer majd jól megvigasztalja.
Szünet.
MELINDA Mindjárt megjön. Az apám bent fekszik a kórházban, én meg itt vagyok egyedül. (Elpityeredik)
MADÁR Na, ne nyafizz már. (Szünet) Inkább énekelj valamit.
MELINDA Ez jó neked?
MADÁR Mi?
MELINDA Hogy mindig szívatsz.
MADÁR Ne hidd el, ha nem akarod, de tényleg bejön a hangod. Múltkor, az utcán, eskü, úgy nyomtad, mint Hannah Montana!
MELINDA Na jó, én asszem kiloggolok.
MADÁR Várjál már, Mel! Tényleg nem hülyülök. A frísztájlod is nagyon komoly volt. Riszpekt, becsszó!
MELINDA Ez komoly?
MADÁR Tök komoly. Figyu, szerintem simán indulhatnánk együtt valami versenyen is. Megasztár, X-Faktor, amelyik összejön.
MELINDA Ja, az jó lenne.
MADÁR YO, YO! (Összenevetnek) Gyerünk, énekelj valamit!
MELINDA Egy pillanat. (Pötyög a gépen)
MADÁR Mit kockulsz már megint?
MELINDA Mindjárt meglátod, figyelj! (Engel Marika FB-oldaláról elküldi Madárnak a német verset, aztán lehunyt szemmel énekelni kezd az ismert népdal dallamára)
Madárka, Madárka,
kockuló Madárka,
hi-hidd el a le-ve-le-hem,
hidd el a levelem.
Vár a postaláda.
Ha kérdik…
LOLA (megáll a küszöbön, a dal közepén bevágja maga mögött az ajtót, odarohan a laptophoz, és elrántja, így már a háttérben nem látszódik az ajtó) Ez mi?!
MADÁR Lola, én…
MELINDA (az ajtócsapódásra kinyitja a szemét, megfordul, az ő webkamerája képmezőjében megjelenik az ajtó és az „utca”) Tudtam. Tudtam. (Mániákusan ismételgeti)
LOLA Mit tudtál, te szerencsétlen?! (Madárhoz) Most szórakozol velem?
MADÁR Én… Én nem… (A képernyőre bámul) Nézzétek! Ott jön!
Az „utcán” Bauer Jani közeledik matt részegen. Melinda az ablakba teszi az ájpedet, így Lola és Madár is látja az eseményeket. Mindhárman bénultan bámulják, ahogy Bauer Jani elkezd dörömbölni az ajtón. Csoszogó léptek zaja.
LÓNYAYNÉ (hangja kintről) Ki az?
BAUER JANI Ló-nya-y De-zső-né…
LÓNYAYNÉ Kicsoda maga?
BAUER JANI Behülyítesz az osztálytalálkozóra, aztán nem jössz el.
LÓNYAYNÉ Osztálytalálkozó? (Résnyire nyitja az ajtót, kisírt szemmel ránéz Bauer Janira) Ismerjük egymást?
BAUER JANI Meghívsz magadhoz, aztán nem engedsz be.
LÓNYAYNÉ Maga részeg, hagyjon engem… (Vissza akarja csukni az ajtót)
BAUER JANI (becsúsztatja a lábát az ajtónyílásba) Ez idáig mind rendben van, jogos bosszú a múltért. De miért kellett eltitkolnod, hogy férjnél vagy, mi? Védeni akartad a Dezsőkét? Hívd csak ide, hadd tudja meg, ki az a Bauer Jani! (Felpofozza Lónyaynét, összeesik) Kaphat ő is egyet.
MELINDA (zokogva) Nézzétek csak, én nem bírom! (Eltűnik az ablakból)
BAUER JANI (térdre rogy LÓNYAYNÉ mellett, karjaiba veszi) Bocsáss meg, Mari! Bocsáss meg! (Szünet) Akkor jöttem rá, hogy szeretlek, amikor már elüldöztelek innen. Aztán évekig nem találtalak sehol. Nem érdekeltek már a többiek, semmi sem érdekelt, csak hogy viszontlássalak. De eltűntél, teljesen eltűntél. (Szünet, LÓNYAYNÉ lassan magához tér) Ugyanolyan titokzatosan szép vagy, mint a tablón, tudod?
LÓNYAYNÉ A tabló…
BAUER JANI Libabőrös lettem, mikor megláttam a tablóképedet!
Szünet.
LÓNYAYNÉ A diákjaim…
BAUER JANI Mi? Mit beszélsz?
LÓNYAYNÉ Aladár… Melinda…
Lónyayné az ablak felé mutat, Bauer Jani észreveszi az ablakban világító ájpedet.
BAUER JANI Mi az? Kandikamera? (dülöngélve elmegy az ablakhoz)
LOLA Úristen, ez kicsinálja Melindát.
BAUER JANI Hé! Ki van ott?! (Nagy nehezen bemászik az ablakon, kezébe veszi az ájpedet, meglátja Engel Mária adatlapját) Ti voltatok, rohadékok! (Visszakapcsol a webkamerára, észreveszi Lolát és Madarat) Nem menekültök!
MADÁR Ez tényleg kicsinálja! (Hangosan) Én voltam! Melindát ne bántsa! Hallja? A lányt ne bántsa!
Előre felvett videó. Bauer Jani – mint egy horrorfilmben a láncfűrészes gyilkos – megy szobáról szobára az ájpeddel, és a konyhában megtalálja Melindát a földön, begyógyszerezve.
BAUER JANI Istenem. (Kiejti a kezéből az ájpedet)
Vetítés vége. Szünet. Szirénahang.
A kivetítőn megjelenik Madár oldala. Eseménymeghívót kap Engel Máriától:
Az esemény neve: Osztálytalálkozó
Időpont: 2012. szeptember 12., 17 óra
Helyszín: János Kórház, intenzív osztály, 107-es kórterem
Részletek: Az oldalt törölni fogják. A kórházban találkozunk.
Dezsőnéni
A taps alatt az egész osztály visszaigazolja, hogy megjelenik az eseményen, egymás után jelenik meg a profilképük az Ott lesznek kategória alatt.
Mint a cigányhegedű
Mint a cigányhegedű, sir az orkán.
Kékszemü lány gonoszul mosolyog rám.
Szép szeme jég, ha égszinü kék is,
oly sok a vágyam, s oly kicsi mégis!
Jaj, idegen vagy, távoli!
Téged üdvözöl – engem elhagy az élet.
Szép nap alatt jársz, én komor éjben,
mélyhavu éjszaka förgetegében.
Jó nekem így! Hegedűm jeges orkán.
Hűs mosolyod zuhogó havat ont rám.
fordította: Rab Zsuzsa
Fészbuk
Rohadtul meg lehet bízni a MÁV pontosságában. Hogy mi bújik a három betű mögé, azt nem tudom. Sejtem. Az asszociációs mezőmben kavarog a hányás, a mocsok, a bűz és a fokozhatatlan idegesség.
11-re kellett volna Pestre érkeznem. Mindenfajta előszámításokat végeztem, hogy mikor szállok le a Nyugatiban, hány perc a négyeshatoson az XY tér, meg minden eshetőség. Talán a végére el is hittem, hogy kivételesen nem fogok elkésni a világ legunalmasabb –általam tartott- előadásáról.
Azt nem feltételeztem, hogy az istenverte vonat eleve harminc perc késéssel indul, persze csak előreláthatólag. Aztán az időben dezorientált szerelvény még egy óra is múlva is ott jegesedik a vidéki állomáson, amit nem mondok meg, hogy a szegedi.
Az ember olyan, mint a GPS. Minden eltévedés után jön az újratervezés, mígnem sikerül megint rossz utcába behajtani. S akkor kezdődik minden elölről. Tévelygés-újratervezés, néhány gép-nyafogás, figyelmeztetés nélküli perc, év, tévelygés-újratervezés. Megírtam életem történetét. Inkább az egész emberiségét.
A kudarctól idegesen számolgatni kezdtem. Olyan hülye vagyok az algebrához, hogy a karórámon is betűvel van kiírva, hogy hét óra negyven perc. Arra azért rájöttem, időben ma sem érek oda. Majd szétrobbantam, a szokásos első agymenés: leüvöltöm a piás kaller fejét, mindenféle perrel fenyegetem, ő meg… továbbsétál. Végül is szarom le az egészet. Majd olvasok. Nem kell háború. Béke úgy sincs.
Nincs szerencsém. (Főleg azért, mert nem is tudom felfogni a szó jelentését.) Most meg azért, mert bekéredzkedett (szó nélkül) három emósnak (aki idiótán néz ki és a segge kilátszik?) tűnő fiú a kupémba. Az mp4-en szólt a zaj, a szmártfónok minden eddiginél nagyobb tácsszkrínjén cikázott a hüvelykujj. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Hugyozási ingert színlelve a mosdónak hívott gombakereskedés felé indultam, hátha lesz másik üres fülke.
Meg sem lepett, hogy a felhozatal arrébb is hasonló: két horkoló részeg vasútőr; világvége van feeling egyetemisták, fülükben sátánista-náci zene csörömpölő szilánkjaival; moralizáló, régenmindenkurvajóvolt öregasszonyok. Inkább maradok.
Talán még valamit hallok. Az üveges tekintetek terminológiájából kiderült, hogy épp posztoltak a srácok. Nem lájkoltam, de kommentelném, ha az add friend-re klikkelnének.
Azért jó, mert olyan életszerű.
Azért rossz, mert olyan életszerű.
Vannak barátaid, akikkel beszélgetsz. Képeket küldtök az albumaitokba. Egy hüvelykujjal nevetsz a trágár viccén. Ha pokeolod a csajt, akkor nem csak virtuálisan böknél. Posztolod, amit régen elmondtál. Minden van. Élet. Nem kell más.
Ezek leültek oda egymás mellé és negyvenöt percig meg sem szólaltak. Nyomkodtak. Néha egy-egy bárgyú mosoly az arcokon.
Szisszenés: érdekes a komment. Fejvakarás: nem értem, mert angol. Fejrázás: in a relationship. Bólintás: confirm friendship.
Ha rám néztek volna, akkor észreveszik a szánalommal vegyes félelmet az arcomon. Szinte szomjaztam, hogy szóljanak hozzám. Beszélgetni akarok. Velük. Itt, most. Kérdezni, választ kapni, problémát felvetni, viccet mesélni, nevetni. De kivel? Egyedül nem megy.
Már évtizede nem társalogtam senkivel. Anyám kérdése reggel, hatodikban még őszinte volt: teát kérsz vagy kakaót? Azóta a reflex-kérdések csípőválaszai protézisként beépültek az életembe. Felszínesség.
– Milyen az idő?
– Szuperül vagyok. Te?
– Nem, itt nem esik.
Kétségbe estem. Meg kell osztanom mindenkivel, ami van. Feldobom a twitterre, hogy mindenki lássa. Oda túl hosszú. Akkor maradt a blog.
Csak szavak
Egy önéletrajzi ihletettségű könyv alapvetően kétféleképpen lehet jó. Az egyik változat az, amikor olyan izgalmas a mese, hogy még épp elhisszük a szerzőjének, hogy ez így, bizony, megtörtént. Jó példa erre a legendás Motörhead-frontember, Lemmy Kilmister némi külső segítséggel rekonstruált emlékirata, a már a címében is magával ragadó Fehércsíkláz. A második változat pedig az, amikor egy akár egész unalmas életrajzi anyagot úgy dolgoz fel, hogy az épp a stiláris megformáltsága miatt válik izgalmassá – ez volna, ugye, az irodalmi faktor. Persze ez azért nem teljesen így van, csak az emberi ész szereti szeletekre osztani a nagy egészet; mert hányszor ujjongott ki belőlem a lelkem a Fehércsíklázt olvasván, hogy így élni, mit élni, ÉLNI: MŰVÉSZET, vagy hányszor suttogta az Eltűnt idő rezignált soraihoz bújva, hogy igen is: szép az élet! De tovább megyek, az is csodálatos lehet, amikor egy szerencsétlen flótás bájos bénázásokkal, barátságos kokikat érdemlő túlzásokkal meséli el a történetét, vagy amikor valaki ujjongva mesél olyan dolgokról, amikről mi sehogy sem értjük, hogy miért fontosak, de csodálkozó tekintetünk érdeklődve fordítjuk ezek a rejtélyek felé. Az viszont menthetetlen, amikor valakinek nincs története és azt el sem tudja mesélni, csak az állásokra pályázva megírt CV-k szögletességével listázza a száraz tényeket.
„Gyönyörű hölgyek vártak a sorukra, miközben olyan lovagok váltották egymást, mint Ondine, Donald Lyons, Raushenberg, Daly, Billy Name, Lichtenstein, Gerald Malanga és John Chamberlain. A legutóbbi időkben olyan méltóságok foglaltak helyet a kerekasztal körül, mint Bob Dylan, Bob Neuwirth, Nico, Tim Buckley, Janis Joplin, Viva és a Velvet Underground.” (149.) – Talán ez az önkényesen kiemelt mondat az, ami felől elindulva legjobban elmesélhető, hogy miért nem jó könyv Patti Smith Kölykökje. Az eredetileg 2010-ben megjelent regény felütése a poéta-énekeső testi-lelki társának, a szintén művésszé lett Robert Mapplethorpe-nak az 1989-es halálhírével indul. A szerző ekkor érezte úgy, hogy rá maradt az a feladat, hogy a történetüket elmesélje. A Kölykök kettejük fiatalkorát, szárnypróbálgatásaikat és művészi indulásukat idézi fel.
Van tehát két izgalmasan egymásba fonódó sors, a pezsgő hatvanas és kora-hetvenes évek New Yorkjának művészvilága, a Chelsea Hotel bohém kavalkádjától a belsőbb körök szalonjaiig – a regény ehhez képest azonban fájdalmasan unalmas és semmilyen lett. Nem tudom, mennyire a magyar fordító bűne, de a nyelvezete nagyjából a középkategóriás lányregények regiszterén mozog, a feleslegesen puffogtatott, lufiszerű jelzőkkel, nyegle mondatokkal, elhasznált frázisokkal. A felvillantott, „elveszettek voltunk, mint Pán Péter” szintű irodalmi és egyéb művészeti/művészettörténeti párhuzamok funkciótlan, odaaggatott tetszelgések – oktondi bizonyítékai a szerző bizonyára nagy olvasottságának. Ezek rendre megállnak az „olyan, mint”-nél, és a szerző nem képes, vagy csak nem akarja játékba hozni őket, azazhogy bármi jelentéstöbbletet nyerni belőlük.
A regény felétől tucatjával jönnek az ismertebbnél ismertebb legendás alakok, de rólunk se tudunk meg semmi újat: Joplin beceneve például Pearl volt, nahát! Ezeket a részeket olvasva az volt a benyomásom, mintha egy feleslegesen elnyújtott szócikket olvasnék, valami, a történésektől jó távolról megírt rock-lexikonban. Egy helyütt írja is Smith, hogy fel se fogta, hogy mi történt ekkor körülötte, annyira el volt foglalva a saját dolgaival; hogy a kiskora óta meglévő költői ambícióit a dalszerzés irányába fordítsa.
Az a probléma, hogy hiába a mankóként használt képek és versek a szövegben és függelékként a regény végén, a szerző nem képes megragadni a művésszé válás csodáját se a maga, se Mapplethorpe példája kapcsán, csak két konok fiatalt látunk, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy belőlük bizony művész lesz. Mindezzel a Kölykök tökéletes antipéldája lesz, nem csak az önéletrajzi, memoár irodalomnak, hanem magának az írásnak is. Nem látja se a történetet a tényektől, se az egyes alakokban vagy helyzetekben rejlő mítoszt, és úgy a dolgok lényegét se. És még rossznak se elég rossz.
Patti Smith, Kölykök, Magvető, Budapest, 2012, ford.: Illés Róbert.
Vörös Rébék
“Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -“[*]
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!
Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!
Pörge Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
“Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár.”
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
“Nesze, lyányom? e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!”
– “Hadd jöjjön hát a kasznár.”
Hess, madár!
Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
“Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket –
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked.”
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
“Hess, madár!
Híre terjed a helységben:.
“Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!”
Rebi lelke nem vón’ kár:
De, mint varju, visszajár
Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: “megállj, görög!”
Varjú mind’ kiséri: “kár!…
Fennakadsz te, szép betyár!”
“Hess, madár!”
“Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam.”
Fekete volt; mint bogár:
Asszony ott sír: “mégis kár!
Hess, madár!”
Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne’kül
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!
(1877 szept. 26)