Bejegyzések kategória bejegyzései

Donald Barthelme: Az iskola

 

Szóval, ott volt nekünk kinn az a sok gyerek, akik fát ültettek, tudod, mert úgy gondoltuk, hogy… hogy ez az oktatásuk részét képezte, hogy lássák, hogyan, tudod, a gyökerek… és aztán ott volt még a felelősség tudata, a hogyan vigyázzunk dolgokra, egyénileg felelősséget vállalni valamiért. Érted, mire gondolok. És a fák, mind kiszáradtak. Narancsfák voltak. Nem tudom, miért száradtak ki, egyszerűen csak megtörtént. A talajjal volt valami baj, vagy talán a faiskola nem a legjobb facsemetéit küldte. Nyújtottunk be panaszt. Szóval harminc gyerek van itt, minden gyereknek megvolt a maga kis fája, amit elültethetett, és most van harminc kiszáradt fánk. Az összes gyerek csak bámul az apró, barna karókra; igencsak elszomorító.

         Ez még nem is lett volna olyan rossz, kivéve, hogy csak pár héttel a fás incidens előtt, az összes kígyó elpusztult. De azt hiszem, a kígyók – nos, a kígyók elpusztulásának az oka az volt, hogy… emlékszel, a kazánt lekapcsolták négy napra a sztrájk miatt, és ez megmagyarázható volt. Ez olyasmi, amit el tudtál magyarázni a gyerekeknek a sztrájk miatt. Mármint, egyikük szülője sem engedte volna, hogy áthaladjanak a sztrájkőrség vonalán és tudták, hogy éppen sztrájkoltak az emberek és hogy ez mit jelentett. Így aztán, mikor megint beindultak a dolgok és megtaláltuk a kígyókat, a gyerekek nem igazán zavartatták magukat.

         A fűszernövénykertnél valószínűleg a túlöntözés volt a ludas, és így most már legalább tudják, hogy nem szabad túlöntözni. A gyerekek nagyon lelkiismeretesek voltak a növényekkel és néhányuk talán… tudod, egy kicsit több vizet löttyintett rájuk, mikor nem figyeltünk. Vagy talán… nos, nem szeretnék szabotázsra gondolni, mindazonáltal már megesett velünk. Úgy értem, már átfutott az agyunkon. Valószínűleg azért gondolkodtunk erre, mert ez előtt a futóegerek döglöttek meg, és a fehér egér, és a szalamandra… nos, most legalább tudják, hogy ne hurcolgassák őket műanyag szatyrokban.

         Természetesen számítottunk rá, hogy a trópusi hal is elpusztul, ez nem volt meglepetés. Azok a pikkelyesek, ferdén nézel rájuk és máris a hanyatt vágják magukat a víz felszínén. De a tantervbe tartozott, hogy trópusi halat kell beszerezni, nem tehettünk semmit, minden évben előfordul, egyszerűen csak hamar túl kell magad tenni rajta.

         Még kiskutyát se tarthattunk volna.

         Egyet se tarthattunk volna, de a Murdoch lány talált egy kölyköt egy Gristede kamion alatt egyik nap és tartott tőle, hogy a kamion elüti, amikor a sofőr befejezi a szállítmányozást, ezért beledugta a hátizsákjába és elhozta magával az iskolába. Így aztán lett egy kutyusunk. Amint megláttam, azt gondoltam, ó, Istenem, fogadok, talán két hétig, ha húzza és aztán… És addig is bírta. Nem is lehetett volna az osztályteremben, van ezzel kapcsolatban valami szabályzat, de nem mondhattad nekik, hogy nem lehet kutyusuk, mikor a kutyus már ott van, éppen előttük, körbe-körbe futkározva és csaholva a földön. Az Edgar nevet adták neki – bizony, utánam nevezték el. Nagyon jól szórakoztak, miközben utána rohangásztak és azt kiabálták, „Ide, Edgar! Jó kis Edgar!” Aztán pokolian nevettek. Élvezték a kétértelműséget. Én magam is élveztem. Nem zavar, ha megviccelnek.  Készítettek neki egy kis házikót a szertárban, meg minden. Nem tudom, mitől pusztult el. Állatbetegség, gondolom. Bizonyára nem kapta meg a szükséges oltásokat. Kiszedtem onnan, mielőtt még a gyerekek megérkeztek a suliba. Minden reggel ellenőriztem a szertárt, rutinosan, mert tudtam, mi fog történni. Odaadtam aztán a gondnoknak.

         Azután itt volt az a koreai árva, akit az osztály adoptált a Gyerekek Megsegítése program keretein belül; minden gyerek hozott be egy negyeddollárost havonta, ez volt az ötlet. Igazán szerencsétlen eset volt, a gyereket Kimnek hívták és talán túl későn adoptáltuk vagy ilyesmi. A halál okát nem említették a levélben, amit küldtek, és azt javasolták, fogadjunk örökbe egy másik gyereket helyette, így csatoltak pár érdekes esetet, de nem volt hozzá szívünk. Elég rosszul viselte az osztály, úgy kezdték (azt hiszem, senki nem mondott a szemembe semmit) érezni, hogy talán valami baj van az iskolával. De én nem hiszem, hogy bármi baj lenne az iskolával, tulajdonképpen, láttam már jobbat és rosszabbat is. Egyszerűen a balszerencse nem akar továbbállni. Például szokatlanul sok szülő halt meg. Azt hiszem, volt két szívroham és két öngyilkosság, egy fulladásos halál, és négyen egy autóbalesetben vesztették az életüket. Meg egy szélütés. És ott volt a szokásosan magas elhalálozási arány a nagyszülők körében, vagy talán még magasabb volt ebben az évben, legalábbis úgy tűnt. És végül a tragédia.

         Akkor történt, amikor Matthew Wein és Tony Mavrogordo ott játszott, ahol az új szövetségi iroda épületének a helyét ásták. Ott voltak ezek a nagy fagerendák, tudod, a munkálatok szélén felhalmozva. Bírósági ügy lett belőle, a szülők azt állítják, hogy a gerendákat nem tették rendesen halomba. Nem tudom, mi igaz és mi nem. Furcsa évünk van.

         Elfelejtettem megemlíteni Billy Brandt édesapját, akit halálra késeltek, amikor egy álarcos betörővel dulakodott a házában.

         Egyik nap beszélgettünk az osztályban. Azt kérdezték tőlem, hova lettek? A fák, a szalamander, a trópusi hal, Edgar, a papák és mamák, Matthew és Tony, hova lettek mindannyian? Én pedig azt mondtam, nem tudom, nem tudom. És ők azt kérdezték, ki tudja? Én azt válaszoltam, senki sem tudja. És ők azt kérdezték, a halál ad értelmet az életnek? Én azt feleltem, hogy nem, az élet az, ami értelmet ad az életnek. Erre azt kérdezték, hogy nem a halál-e az az alapvető időpont, mely által a biztosra vett mindennapi evilágiasságon túlléphetünk annak az irányába, ami…

         Azt feleltem, igen, talán.

         Azt mondták, ez nem tetszik nekik.

         Azt feleltem, logikus.

         Azt mondták, ez gyalázat!

         Azt feleltem, igen, az.

         Azt kérdezték, szerelmeskednék-e Helennel (a tanársegédünk), hogy láthassák, hogyan kell? Tudták, hogy kedvelem Helent.

         Igen, nagyon kedvelem Helent, de azt mondtam, nem fogok.

         Annyi mindent hallottunk már arról, mondták, de még sosem láttuk.

         Azt válaszoltam, hogy kirúgnának és hogy ezt sosem, vagy szinte sosem csinálják demonstrációként. Helen kinézett az ablakon.

         Azt mondták, légyszi, légyszi szerelmeskedjen Helennel, szükségünk van valamilyen érték megmutatására, meg vagyunk rémülve.

         Azt mondtam nekik, hogy ne féljenek (habár sokszor én magam is rémült vagyok) és hogy értékek mindenhol vannak. Helen odajött hozzám és megölelt. Néhányszor homlokon csókoltam. Öleltük egymást. A gyerekek izgatottak voltak. Aztán kopogtak az ajtón, kinyitottam az ajtót, és az új futóegér sétált be. A gyerekek vadul éljeneztek.

 

                                                               Lang Edina fordítása

Zsilip

Arra ébredsz, hirtelen sötétül,

a süllyedés, a csillogó betonfal,

néha zöttyen, lökődik a faltól,

 

a sötétet csak a csillogó

betonfal oldja, azt nézed,

arra fogsz rá, a csillanó

fal az egyetlen biztos,

a süllyedés csak tizenöt perc,

a sötétség még órákig ott tapad.

a villanyokat felsrófolják,

gyertyákat gyújtanak.

 

Sötétedéskor vagy hajnalonta

számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél

valaki szökken, megérkezik.

Te meg azt hitted, figyeltél,

mégsem vetted észre,

minden lépted figyelik mióta

a fedélzetre léptél, minden mondatod

felhangosítva, hangszórókon át

hallod viszont magad, az elrekedő

szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,

mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,

és a figyelem már nem rád,

csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.

 

Visszahallod minden kis hibád,

gyűlnek a félresiklott gesztusok,

míg valaki meg nem érkezik,

alkonyattájt szökken át

a zsilip bal falán. Épp negyven

másodperc, amíg a hajó

egy szintbe ér a zsilipfallal,

 

aztán süllyed tovább, a fal csillanása

az egyetlen biztos felület,

most ott áll előtted,

aki az imént érkezett,

halkan, hadarva mondja,

el kell tűnnöd holnap hajnalig,

ott vonatra szállsz,

nem szólhatsz senkinek,

a fal csillanása az egyetlen

biztos felület.

Halottakhoz dörgölőzni (részlet)

Ez csak irodalom, gondolta Katja.

A tények másképpen borzasztók.

 

Ha átléped az osztrák határt, semmi sem egyszerű. Rémes volt a diktatúra? Hát hogyne! Kommunista voltál? Igen, csak persze másképpen. Hiszel a demokráciában? Hát persze, én mindig is hittem.

Hány apád volt neked?

Az emberekbe belerohadnak a titkok. És mivel az emberek titkai hasonlók, nagyon hasonlóak a felmentő magyarázatok is. Semmi sem egyszerű, mondják. És persze semmire sincs egyenes válasz. A válaszadók mindig belebonyolódnak a fenntartásaikba vagy a kétségeikbe.

Ilyen világban nyomozni a családok titkai után? A bántalmazott gyerekek a világon mindenhol hajlamosak igazat adni a szüleiknek. Elsorolják dermedten, ki mindenki erőszakolja meg, aztán sírva fakadnak és könyörögni kezdenek: semmit se tessék elhinni abból, amit mondtam. Hazudós vagyok, a szüleim azért büntetnek. És akik hajlamosak igazat adni a gyilkosnak is, az áldozatnak is (a kommunistáknak is, a kommunisták üldözöttjeinek is), egy ilyen világban nevelkedett rendőr eltöpreng: mi van, ha mégis… Kelet-Közép-Európában nagyon kevés bántalmazási ügy ér véget bírósági ítélettel, a feljelentések elvesznek a talánokban és a meglehetekben.

 

Hát lássuk csak!

Katja lassan autózott körbe Őrskút utcáin. Domb hátán domb, kiszáradt patakmeder a kiszáradt patakmeder nyomában. Ha az öt lány nem is ismerte egymást, valaki mind az ötöt ismerte. Pap, tanár vagy orvos lehetett?

Lehet. Talán. Meglehet.

Most már a centrumban autózott, itt nem kerthatárok, hanem csinos házsorok jelezték a hajdani patakvölgyeket. A szecesszió vidám haszontalansága: szikrázó üvegszemek a tornácokon, szobrocskák a nagyobb házakon. Ha tévúton is jár, ha itt nem akad Dér Krisztina nyomára, legalább megismer egy szép kisvárost.

Szökőkút, cukrászda, újságosbódé. Újabb szökőkút, újabb cukrászda, újabb újságosbódé. Kerekképű, gombszemű, beszédesnek látszó, idős nő az egyikben, Katja ráérősen elindult feléje.

A forgalomra nem panaszkodhat. No, igen, újság is van, sétáló is van, csak éppen újságot nem vásárolnak. Egy női lapot? Vagy talán valami komolyabbat?

Katja elmosolyodott. Hiszen kezdhetné a kérdezősködést itt, ennél az újságosbódénál is. Csinos táblácska hirdette az üvegkalicka oldalán: üzlettulajdonos Bodó Lajosné.

Úgy látszik, ma mindenki ráér.

Itt senkinek sincs soha komoly dolga, na igen. Nincs munka, a gyárak bezártak, a nyugdíjasokat pedig délelőttönként szellőztetik, akár a fotelokat.

Katja elnevette magát. Ő is nyugdíjas, ő is délelőttönként szellőzteti magát. 

És tényleg! Milyen igaza van Bodónénak! Szellőzködő öregasszonyok a főtéren – nézelődve, csevegve, vagy csak magányos trappban a cukrászda felé.

– Városnézőben?

– Annál komolyabb ügyben jöttem – árulta el Katja. – A múlt varázsáról, a dunántúli kisvárosok hangulatáról írok útikönyvet.

Bodónét sem ejtették a feje lágyára.

– Ó, hogyne, hogyne! De annyival komolyabb embernek néz ki…

Katja úgy döntött, ejti ezt a városnézős-szecessziós baromságot. Elvégre történt egy-két érdekes dolog ebben a városban a szecesszió vagy a török kiűzése óta! Eltűnt a városból öt kislány.

–Vajon történt-e azóta valami?

Bodóné segélykérőn a női lapokra pillantott: Kiskegyed, Tina, Rita, Zita, Nők lapja …

–Csak egy újságárus vagyok, tudja, hogy van. Nem vagyok beavatva ezekbe az ügyekbe.

–Na de a családok még itt laknak, ugye?

Bodóné a pénztárcáját szorongatva kikászálódott a fülkéjéből.

Mért is ne? Lassan ebédidő, és az ember belefárad, ha egész nap csak ül az üvegkalickájában és női lapokat kínálgat.

Cammogva indult Katjával a cukrászda felé.

– Külföldi, ugye? Érzem a hogyishívjákjából, a hangsúlyaiból. Talán könyvet akar írni az eltűnt lányokról? Micsoda téma! Hogy az micsoda téma! De nézze ezeket a fánkokat!

Kuglófok, túrós batyu-halmok, fahéjas csigák, kakaós csigák, vaníliás csigák. Minden reszkető, minden sárgás-rózsaszín. És minden püffedt és édes. Beálltak a sorba, és úgy mustrálgatták a péksüteményeket.

– Nincsenek lányvadászok Őrskúton, tudja? Azok a lányok a saját akaratukból szöktek meg. Itt nem úgy van, hogy fényes nappal betuszkolják egy teherautóba a gyerekeket. – Bodóné lehalkította a hangját, mert észrevette, minden vendég őket figyeli. – Milyen családok azok, ahonnan szökni kell a lányoknak? Ne mondjon semmit! Látom a szemén, hogy maga érti. Hát elszégyellték azok a szülők magukat. Dohákné elköltözött Pestre a kisebbik lányával. Aztán ott voltak a Szenciek! A nagy Szenczi, aki huszonöt éven át a gimnáziumot igazgatta! A végén olyan sandán néztek rá, hogy kiköltözött a testvéréhez, Svédországba. Aztán ott volt az a falusi kislány! Neki belehalt a bánatba az édesanyja. Szegény Szabónét mindenki sajnálta.

A fiatal lány a cukrászdában – nem is cukrászda volt, hanem egy jobbfajta pékség egy túldíszített, talán gazdag átutazóknak vagy kaszinózó uraknak épített palotában – Margit néninek, Zsuzsi néninek, Judit néninek szólította a vevőket.

Katja eltöprengett. Hogy lehet az, hogy egy újságárus, aki nem rokona egyik eltűntnek sem, húsz év múltán is ilyen könnyen felidézi a neveket!

Lassan, megfontoltan sétáltak vissza az üvegkalickához.

Emlékeztette Bodónét, hogy nem mindenkit kergettek el a városból a rossznyelvek. Itt van Dér Sándor, Dér Krisztina édesapja, ő ma is dísze a helyi gimnáziumnak.

– Aha! – mondta Bodóné, és egy újabb darab fánkot tömött a szájába.

– De micsoda anyja volt annak a gyereknek! Az a román nő, tudja! – Katjának emlékeztetnie kellett magát, hogy a magyarok azokat az erdélyieket románozzák le, akik nem elég alázatosak. Talán Rendi Judit is ilyen lehetett. – Micsoda perszóna volt az! Színésznőnek jött ide, Magyarországra, de aztán csak minket boldogított. Fennhordta az orrát rettenetesen.  Mindenkinek megmondta, hogy kell öltöznie. Mindenkinek megmondta, hogy mit kell olvasnia. Hogy hogyan kell főznie. Hetente megállt a standomnál, és tanácsokat adott, milyen újságokat rendeljek meg. Nem is értem, hogy bírta ki az a szegény Sándor annyi éven át mellette?

Dér Sándor talán azok közé tartozik, akik rendszeresen beköszönnek Bodóné kis kalickájába? Egy fess történelemtanár a sok szellőzködő öregasszony közt? Vagy talán másik is sajnálták a mi Sanyinkat, akire egy román nő kivetette a hálóját?

– Azt csak az ellenségei terjesztették, hogy Dér Krisztina azzal a négy másikkal tűnt el. De aki ezt terjeszti, az nem ismeri a tényeket.

– Miféle tényeket? – kérdezett vissza Katja határozottan.

– Az a Kriszta nem volt áldozat. – Kicsit gondolkodott, ahogy az újságjai közé befelé kecmergett. – Nagyon talpraesett lány volt. Még az anyja, az a rémes perszóna is tartott tőle.

Egy kisvárosban persze nem sok minden történik. Bodóné nyilván még a téren átrepülő szúnyogokat is név szerint ismeri. De akkor is: nincs az a kitűnő memóriájú, fánkkedvelő újságárus, aki húsz év múltán ennyi mindenre emlékszik…

Katja várt. Biztató mosollyal téblábolt a bódé mellett, és közben figyelte a szökőkút vonagló vízsugarát.

– Tudja, zentai lány vagyok. Hát hogyne figyeltem volna a kis Ritára, arra a délvidéki lányra! Kedvesebb gyereket nem lehetett képzelni: hogy van, Margit néni? Ma nagyon szép a haja, Margit néni! Sok gyerek annyira magányos, hogy még a halottakhoz is odadörgölőzik. Az anyja már nem élt, az apja ott harcolt Vukovárnál. Ide a nénikéjével jött, a nagynénje férjének a pereputtyával, de azok nem szerették. Nem is akarták magukkal kivinni Kanadába.

Szóval a Rita! A kis Kemény Rita! Húsz éve itt sündörgött minden nap, töprengett Katja.

Bodóné rakosgatta az újságokat.

Jobbra-balra. Oda-vissza. Jobbra-balra. Oda-vissza.

– Mondom a Lajosnak, magunkhoz kéne vennünk a kislányt, mert a nagynénje nem viszi magával. És a gyerek csak kolonc egy ekkora családban. És milyen kedves gyerek volt! A mi lányunk már egyetemre járt. Hagyjál anyu, majd akkor hívlak, ha van valami. Persze csak akkor hívott minket, ha a pénze elfogyott. És itt volt ez a kis Rita, aki egy családot akart magának kihízelegni. Elvittem hozzánk vacsorázni, elvittük egy hétvégére a Balatonra fürdeni. De nekünk ott volt a lakásrészlet, a felújítás, az Ágika csekkjei. Minek még egy gyerek, mikor az az egy is sokba kerül!Meg aztán ott volt Lajos a rémképeivel. Hagyd ezt az egészet, Margit, még majd visszajön az apja a háborúból, és lelövöldöz minket. Mint a vietnámi katonák a filmekben. – Bodóné a szeplős kézfejével törölgette a homlokáról az izzadtságot. – Meg aztán egy tizenkét éves lány más, mint egy tizenegy éves. Az utolsó nyáron innen figyeltem, hogy mint valami veszett kölyökkutya, úgy ugrál a fiúk körül.

Zavarában elkezdte tépkedni a felstócozott újságok széleit.

– Mért mondom el ezt mind magának? Ági megsértődött, mindig meg szokott valamin sértődni, ilyenkor nem hív, nem beszél velem, csak kaffog rám.  És nem született unokám. Talán nem is fog már.

Bodóné száraz szemekkel bámult maga elé.

Katja megijedt attól, hogy ezt a gyors kitárulkozást talán valami váratlan elzárkózás vagy ellenszenv váltja fel. Pedig micsoda jó tanú! Jó megfigyelő, megbízható, éles eszű.

Pihenésképpen a város nevezetességeire terelte a szót: a ferences kolostorra, a szecessziós városházára, a sok gyönyörű kincsre, amit most találtak az ásatáson – mintha csak tényleg könyvet akarna írni erről a képmutató, rideg városról.

– Persze! Nézzen csak körbe! Mindent derítsen fel! Gyönyörű város ez, szívem. Soha nem fogja megbánni.

Katja bólogatott.

De egy kérdés nem hagyta nyugodni.

– Kemény Rita apja túlélte a háborút? És ha igen, nem jött el Őrskútra a lányát felkutatni?

Bodóné most olyan fehér lett, mint a kiszáradt túró a süteményekben.

– Dehogynem. De erről majd mást kérdezzen!

 

A belváros nyáron

A belváros nyáron

 

Didereg a ház,

Ropogva roskad magába.

Átformál a légköri nyomás.

A vécé öklendezve válaszol egy másiknak.

Beleragadtunk a koszba a legyekkel együtt.

Meg az elmúlt idő rozsdaforgácsával.

Az este a kattogó neonfénynél, a műanyag borítású asztalnál kileheltük az életünk felét.

Aztán a kőpadlós gangon a másikat.

Mindenki eltette az életösztöneit a szekrénybe.

Mások a hajópadló alá.

Minden lépésre megnyikordulnak.

A betűk szükségtelenné válnak.

A lelkek temetője EZ.

Hideget köp a fal az arcunkba.

És dohot.

Folytonos morajlás.

A halott kőoroszlánfejek halk ordítása.

Felénk tornyosuló torz beton robosztus.

Az este a ruhásszekrény korcs szellemalakot okádott a csempénkre.

Táncot járt, majd ránk üvöltött, hogy CSENDET.

Aztán visszamászott az ágy alá.

Egy kiló koszt kirúgva onnan.

Olvad a ház.

Didergünk tőle.

És ropogva roskadunk magunkba vele.

Prognózis: Halál

Végre elmentek!

Hat napja, négy órája és huszonhét istenverte perce várok egy lélegzetvételnyi magányra. Hajszálpontosan. A front, lett légyen az bármelyik, már csak ilyen: jobb híján nincs más szórakozás csak a parányi homokszemek számlálása, melyek ráérősen peregnek nyomorult életünk búrájában. Egyszerű játékszabályok: óráról órára, percről percre csökken az a halom, amely a hátralévő szenvedéseket jelenti, s nő a másik mintegy tűrőképességünket dicsőítendő. Vagy ahogy mi tekintünk rá, egyszerű véráldozatai a háború istenének, azt a százegyedik fekvőtámaszt, amelyet életünkért, e merőben hősietlen harcban nyomunk ki a ránk szabott kötelességek ólomsúlya alatt.

Mellesleg köszönjük szépen, de a harci szellem, nos hát az ideát töretlen. Még olyan apróságok sem vethetnek gáncsot neki, mint egy üszkösödő lábujj teszem azt, amivel a minap járultam a mindenható tábori felcser színe elé: „Hogy ez? Ne is törődjön vele!” – bíztatott nevetve a nemes gyógyítónk – „Az első sortűz majd begyógyítja.”

Tudom, mit gondolnak, de ne is lepődjenek meg ilyesmin, így megy ez minden patkányjárta, hullaszagú, pocsolyás lövészárokban széles e vidéken.

Már én se teszem.

Nem is tudom mi lepett meg utoljára. Emlékszem egy cikkre, az osztag, golyó lyuggatta faliújságjára, mindjárt a vezérkar, a mártírhalál üdítő ígéretével kecsegtető plakátja mellé tűzve. Fekete-fehér, gyűrött fecni volt csupán, elmosódott félkövér betűkkel tiltakozva a katonák alkoholizmusa ellen.

Akkor jó ideje először és utoljára egetrengetőt nevettünk a fiúkkal, s felidéztük a havi egyszer kapott, ötven főre szétosztott whiskynk tölgyfahordótól karakteres ízét. No, meg az arcszeszünk savként maró, mégis szinte már elviselhető aromáját.

Alkoholizmus? Biztosíthatok mindenkit, mifelénk az is egy a valótlan álmok fényévhosszú listáján.

Egyébként, ha nagyon érdekeli önöket, Peckes vagyok, legalábbis ideát így hív mindenki. Ezzel illetik azokat a bakákat, akik abban a kivételes szerencsében részesültek Fortuna részéről, hogy kettőnél több végtaggal és érzékszervvel rendelkeznek. Peckes. Errefelé az ilyen katona ugyanis peckes, egyenesen a Nagy Könyvből kivágott mintapéldánya a feláldozható golyófogóknak. Az igazi nevem szóra sem érdemes, figyelembe véve, hogy innét amúgy sincs menekvés oda, ahol értéke és szerepe lenne a két név luxusának. Úgy értem, ez a világom, s ebben is fogok meghalni. Nincs értelme hát hasztalan és fölöslegesen idegen ízekkel és adalékokkal felhígítani azt a keserű likőrt, amelyet immáron harmadik éve szopogatok mostoha sorsom jóvoltából. Különben is, Lucifernek elég egy név is, hogy halálig tartó benyomást tegyen az emberre. Akkor hát minek flancolni, nem igaz? Ha neki jó, akkor a magunkfajtának is, már pedig előbb vagy utóbb ő lesz cafatokra szaggatott lelkem vasvillás házigazdája. Míg világ a világ…

Ha már a vörös fickónál tartunk a szarvakkal, hadd mondjam el, hogy egyházi neveltetésben lehetett szerencsém részesülni szüleim felbecsülhetetlen nevelési elképzeléseinek okán, s ekképpen, mint minden hozzám hasonló szerencsés bennfentes, természetesen én is az epémmel egyértékűnek tartom az egyház szent intézményét papostul, dogmástul, mindenestül.

Ne vessenek rám követ ezért a betűimet olvasván, de nincs mocskosabb képmutató azoknál, akik az Úr nevében várnak alamizsnát egy olyan rendszeres, de főként módszeres népámításhoz, mely nem átallja büntetlenül a „kiaknázandó” gyermeki ártatlansággal helyettesíteni a cölibátus, s ingyenéléssel a jólét hátborzongatóan fontos problémáját. Mindenesetre ami késik, nem múlik. Sovány, ám tápláló vigaszt nyújt nagyapám egyik kedvelt mondása: „Az a jó a pokolban, hogy mindig van még egy szabad hely!”

Tudniillik, két fajta katona létezik: az, amelyik már nem hisz Istenben, és az, amelyik épp most kezdett el hinni benne. Ki kárhoztathatná bármelyiket is? Képzeljék csak el: ha az életük csupa láng, süvítő, robbanó, loccsanó halál, ha nincs más, csak a holnap mája, s minden nap ugyanúgy önök szolgálnak fő fogásként a Nagyok asztalán, akkor barátaim, a teológiai határok kevesebbet érnek, mint a légypiszok a zsindelyen.  Hisznek, nem hisznek, ez a dilemma mielőtt kihűlnek, s korántsem jobblétre szenderülnek. Kevesen jönnek rá, hogy lényegében teljességgel mindegy. A csuklyás fickó a kaszával nem számít fel felárat a vallási meggyőződés helytelenségért. Inkább csak amolyan kapaszkodó ez, mint mikor a kisdiák elszántan szorongatja a jegyzeteit egy dolgozat előtt. Már semmit sem tehet, amivel előrébb jutna, már késő, de a puszta tudat, hogy kapaszkodhat valamibe nikotinként hat zaklatott lelkére.

Boldog naivitás, áldott kényszerképzetek!

Apropó, engedelmükkel rá is gyújtok, most, hogy senki sincs itt, hogy közösen cipelt bajtársi balszerencsékre hivatkozva elkérje a maradék szálakat. Ha szerencsém van, ennyi év füstölés után, talán előbb visz el egy újabb slukk, mint egy golyó a homlokomba. Nevezhetnénk kapaszkodónak ezt a fajta hozzáállást is az egészségem, a hamisított Malboro oltárán való idő előtti feláldozásának, a lelki megnyugvásom érdekében, ám részemről egy ilyen metafora az eddig lejegyzett gondolatok rút, földbe tiprása volna.

Mibe kapaszkodjon a magamfajta, ha épp nem egy szurony vagy revolver olajos tapintása karcol biztonságérzetet üveglapnyi lelkébe? Mikor a térdem úgy remeg, hogy véresre veri a párját és viszont, mikor a fogaim zománcot forgácsoló vacogással tiltakoznak a sorsom ellen, ugyan mibe kapaszkodjak.

Drága Lénám, ugyan mit markoljak görcsösen, hogy elviselhetővé tegye felgyorsult haldoklásom értelmetlen perceit?

Így is van. Az élet nem más, mint elnyúlt haldoklás, várakozás a csúcsponttól, melyet születésünk pillanatában élünk meg, az elkerülhetetlen kilakoltatásra e világból.

Hat napja, négy órája, s immáron harmincegy perce várok rá, hogy kezembe vegyem az utolsó kapaszkodómat jelentő emlékem egyetlen tárgyi bizonyítékát. Egy totemet, ha úgy tetszik. Mondhatnám, ha bűnügyi nyomozás folyna szánalmas magánéletem kronológiájáról, mindjárt az első nap parkoló-pályára kerülne az ügy bizonyíték híján. Ugyanis a tettes, azaz jómagam, aki mindenképp bűnös minden vádpontban, magánál tartja az egyetlen nyomát, hogy valaha szerelmes…pardon, sültbolond volt.

Ej, de gyűlölöm az „sz” betűs sátánfattyát!

Nem más az, csak a csalódás és szenvedés varázsigéje, egy biztos recept legfontosabb adaléka, az elkerülhetetlen pofáraeséshez. Mégis oly kérlelhetetlen saskarmokkal ragaszkodom a fotódhoz! Szinte hullamereven. Hah, egy újabb tünet életem kórtörténetébe, melyben a diagnózis már rögtön a címben foglaltatik.

Oly szép vagy még mindig, te drága emlék! Bár gyűlölnélek, s te magad tettél volna érzéketlenné, miután sürgönyben közölted: találtál valakit, beleszerettél. Százezerszer inkább egy acélgolyó tépne belém, mint a szavaid pengéje. Bár ne kísértene olya kegyetlenül beszédes tekinteted, mely arról mesélt, amiről férfi csak álmodhat. S lám, most, hogy csak emléked őrzöm pusztuló kastélyom ódon falai közt, a te képed, a te színarany arcod nyújt nehezéket lebbenő életem súlytalan lapjaira. Ha te nem volnál belémivódva, akár egy makacs folt a hajtókámon, a szél, az az istenverte, mindent átfúvó orkán, elsöpörné az utolsó fogódzkodóm, s vele együtt épp oly könnyedén engem is.

Múltban élek, ha már jövőm okafogyott.

S most, hogy egyedül vagyok, csókot csenek élettelen, tökéletlen másodtól, fogom a papírt, melyet egykor önnön bársonykezeddel adtál, remélve, ha létezik bármilyen szikrája e világon felsőbb erőknek, ha igazság nem is maradt egy csepp sem Isten kedvenc „mindenes-levesében”, feléd küldik, amit érzek, s megérzed: rád gondolok!

Most még, s aztán mindörökké!

Aztán a magány elillan, helyette harsonaszó tör át a rókalyukba mélyesztett fekhelyhez vadul és kéretlenül, akár egy kósza haramia. Olybá tűnik felcsendült az utolsó hívó szó: „Rajta, rajta, gyerünk fiúk! A hazátokért!”

Magam is pattanok fel, csak előbb zsebembe mélyesztem a hat kontinens legdrágább kincsét, melynél keresve sem található értékesebb számomra, mióta Téged elvesztettelek.

Enélkül, nem tudom megtenni, nem vagyok képes elhagyni még egy ilyen ocsmány létet se a halálért. Csak tudnom kell, hogy ott van egy részed, és nem jelöletlen test leszek csupán teáltalad. Észben kell tartanom, hogy léteztél, s csakugyan nem a képzeletem gonoszsága ültetett életembe, s törölt ki onnét később. Ha már mindent elvesztek, csak a bizonyosságot hadd tartsam meg, hogy egyszer, egy képtelenül tűnékeny, ám mégoly feledhetetlen ideig szerettél engem.

A búcsú fájdalmas, de már hónapokkal ezelőtt lejátszott sakkparti. Mattot adott a saját életem, ugyan mit tehetnék? Kidőlök a sorból. Jön a végső lélegzet, érzem sajgó csontjaimban, s lesoványodott tagjaimban. Szentimentális? Meglehet, ám a helyemben még ez is csak a halál közelgő tünete. Végre rám lehelt a csuklyás bűzös leheletével.

Az igazi golyó általi kötél, egy romantikus bolond kivégzése, ostoba, érzelgős bűneiért. Halálra ítéltek, s én azt, ha örömmel nem is, de büszke belenyugvással fogadom, mintha csak szemüveget írna fel az orvos lassan vénülő, ám még ifjonti hévvel vizslató szememre.

Fogom a puskám, barbár cinkosom, a fába és acélba öntött gyilkost, s fesztelen arccal hagyok hátra mindent. Egy perc múlva, ha minden jól megy, semmi vagyok…

 

Hidegtű

 

 

Egyetlen mondat zörgött át az agyán, mint valami koszos, kivilágítatlan villamos a Bécsi út közepén, mely a remízbe sietve minden megállón fékezés nélkül keresztülrohan, s nem marad utána más, csak vaskerekeinek bántó, távoli csikordulása.

 

Lassan összeszedelőzködött. A rendőrség már elvonult. Semmi nem érdekelte. Egykedvűen toporgott a hókásás betonon. Csomóba gyűrte a véres rongyokat. Rágyújtott. Csiklandozta a torkát a füst, csuklani kezdett. Emlegetik…

 

Az álmok hasadását éljük. Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül.

 

Mintha megkeményedett volna a bőre. Mintha letörne róla a bánat gyönge kocsánya, ha elmosolyodik. Ezen gondolkodott, ahogy a szemetes felé gázolt a hóban. Tíz évig nyitott volt bármire, ami igaz. Amit annak tartott. S most, amikor mindenki valami lelki megtisztulásra várt, ő bezárta lelkét, szívére gombolta minden dacát és dühét, s bizalmatlanná vált a legelemibb, félreérthetetlen jóval szemben is. Hát mi ez? Hazugság volt a jóság? Hazugság volt a derű? Csak lustaság volt minden, amit a mások megértésének hitt? Akkor ez volna ő? A szembenállás, az önmaga arcát babráló ideges önzés? Álarc volt a szeretet? S most, a változás évében a derű burkából, a megértés álarcából kikel a romlottság, a szenny és a feslett álnokság maga? A gonosz mímese volt eddig? Hát miféle tréfa ez?

 

Kidobta az összegyűrt ruhadarabokat. Csönd volt. A benne lévő némaság: mintha mélyen a hó alól kiabálna valaki. Nézte a kezén a vért. Le kéne mosni.

 

Az utca fölé kifeszített lámpák vészjóslóan lengtek jobbra-balra a hideg szélben. A vendéglős kilépett az utcára, komótosan előkereste a kulcsait, aztán lehúzta a rolót. A szemközti ház harmadik emeleti erkélyén megjelent az öreg hölgy, letette a hamutartót, aztán rágyújtott. Szenvedélyesen szívta a füstöt, letüdőzte mélyen, mintha magába akarná fojtani. Alig valami párát lihegett vissza az éjbe minden szippantása után. A vendéglős elment. Cipője messze kopogott már a gimnázium előtt. Megint egy órával hamarabb zárt, bár nem volt vendége, az igaz. Az öreg hölgy sem járt már az étterembe. Az utóbbi időben leszokott arról, hogy úrinő legyen. Csak a dohányzás maradt meg neki, meg utána a kis pohár likőr. Nem is szenvelgett ezen. Elviselte a hideget, a konyhaszagot. A körmeit sem lakkozta már. Főzés közben úgyis lepattog a lakk a gőzben. A vendéglőssel egyébként is megégette már magát. Egy darabig csapta neki a szelet. Külön főzette az orját, csak neki. Hiába volt már vénember, egészen belepirult, amikor elékanyarította a felmelegített porcelánt, és ahogy még az ántivilágban szervírozták, külön kis alpakka edényből csorgatta bele a forró levest. Az öreg hölgy nézte, hosszan és bódultan azt az erős férfikezet, ahogy az alpakkát fogja, nézte a zsírcsöppeket az aranyló lé tetején, nézte a férfi ujján az arany pecsétgyűrűt, és boldog volt megint. A ropogós asztalkendőt a combjára terítette, megigazította összefogott haját, aztán finoman előrehajolt. A vendéglős nézte. Nézte, ahogy a nő óvatosan a kanál után nyúl, tétován megfogja, elmeríti a sáfránnyal megszínesített lében, nézte, ahogy az ajkához emeli az öblös kanalat. Külön neki alpakkából volt az is. Volt egy ilyen kis színjátékuk minden délután. Aztán beszélgettek, váltottak pár szót, holmi semmiségekről, közben egymás szemét kutatták mohón. A vendéglős befestette őszülő haját, az öreg hölgy elkezdte lakkozni a körmeit. Egy darabig úgy tűnt, lesz is a románcból valami, de aztán, egy őszi napon a vendéglős közölte, hogy az orja elfogyott, nemhogy külön az asszonynak főzve nincs, de nincsen úgy általában, lekerült az étlapról minden, ami macerás.

 

Az öreg hölgy elnyomta a cigarettáját, megfordult, és visszament a lakásba, ahol sárgás fénnyel világított egy bronz falikar.

 

Véres kézfején szétdörzsölt egy marék havat, aztán papírzsebkendőt keresett, beletörölte.

 

A rendőrök fáradtak voltak, de készségesek. Egyedül a törzsőrmester morgott magában: “franc essen a forgalmazásaikba, mit jönnek nekem azzal, hogy ne káromkodjak a rádióba, hát nem csúszhat ki a számon véletlenül egy bassza meg?” “Hát pont leszarom” – tette hozzá, mint rangidős. A kollégája felvette a tanúvallomást, kitöltötte az űrlapot, aláíratta a helyszíni jegyzőkönyv lapjait. A mentőorvos kábán állt az esetkocsi előtt. Néma kék fény vibrált az arcán. A kávéja gőze is kéken foszladozott. A vendéglős hozta ki termoszban az italt. Felnézett a harmadik emeleti erkély felé, aztán visszament műanyag poharakért.

 

Ez az év a vége? Ez a kezdet. Az elsüllyedt roncsok felszínre emelkednek. Kísértethajók lepik el a tengereket. A Titanic megrázza magát, és felemelkedik a hullámsírból. Megroppant teste súlyos darabokban lebeg a végtelen vízen. Holtak lelke emeli tengerszintre az elmerült hajók ezreit. Emlékek tűnnek el, mert amire emlékeztettek immár újra valóságosak, egyidejűek és megtapasztalhatók.

 

Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül. Az álmok hasadását éljük.

 

Amikor hazafelé tartott, álmosan baktatva a jeges, durván ezüstözött tócsák között, és szokása szerint bicentett a festő emléktáblája felé a sarkon, mindent megértett. A tinta savanyú illata csapott az arcába. Az írógépszalag-keserű felismerés. Minden, amiben eddig elmerült, ami ellepte, magába nyelte, az a végtelen képzelet: nincs. Elpárolgott. Felszívódott a beton hasadékain át, karmolások nedvedző sebében, csókra nyíló rúzsos ajkak hasítékaiban, az altesti törésben, a papírlapok rostjaiban, az elpattant üvegen végigkúszó repedésben. A maga pőreségében áll immár minden. Csoportok szerveznek jelrendszereket, de a jelek már nem hordoznak közösségeket. Úgy ment tovább, valami titkos rettegéssel a szívében az emléktábla előtt. Csak két sarokkal később lépett elé az a hajléktalan.

 

A holttest még ott feküdt, fekete műanyaggal takarva a hol megiramodó, hol elaléló szélben. A zsák szélét mindig felkapta, ezért a rangidős egy követ rugdosott oda. Lassan belepte a hó, ami akkor még zsíros, súlyos darabokban szakadt. Lassan befödte a vért a betonon. A vendéglős kiállt az étterem bejárata elé dohányozni, onnan nézte a helyszínelést. Aztán elsétált a hulla mellé tett termoszért, megkérdezte, hogy elveheti-e, s mikor fakó hangon válaszoltak neki, hogy a palack nem tartozik a tárgyi bizonyítékok közé, sietve felemelte, és elosont vele, mintha lopta volna. Az öreg hölgy a harmadik emeleti ablakból látta, s ahogy a férfi mögött becsukódott a vendéglő ajtaja, kilépett erkélyére és gyufát keresett.

 

Ez az ember rám várt, gondolta, amikor a szeles kapualjból kilépett elé. Megtorpant, meg sem próbált kitérni. Zavartan a háta mögé nézett, hátha onnan is érkezik valaki. A hajléktalan szótlanul várakozott. A két szeme, mintha kikaparták volna. Gúnyos arccal nézte az érkezőt. Kezeit lassan csípőre tette, szinte hetykén, kihívón állt szemben vele. Fogatlan szája, mint tömlő végén a tömítő karika, fagyosan tapadt a csöndre.

 

A mentőautón már kikapcsolták a villogót. Lassan gurult a belsőbb utcák felé. A rendőrök is szedelőzködtek. Legvégül a hullaszállító indult el, mert túl nagy volt a test. Nem könnyen tudták belepaszírozni a tepsibe.

 

Lassan összeszedelőzködött. Semmi nem érdekelte. Egykedvűen toporgott a hókásás betonon. Csomóba gyűrte a véres rongyokat. Rágyújtott. Csiklandozta a torkát a füst, csuklani kezdett. Emlegetik…

 

Az idős hölgy előkészítette a likőrt. A vendéglős lezárta a gázt. A bevételt eltette szürke velúr tárcájába, és elindult a kijárat felé.

 

Nem tudta felidézni a történteket. Csak álltak egymással szemben. Aztán mintha kinyílt volna a kapu, kés villant, a hajléktalan összecsuklott ugyanolyan némán, ahogyan ott állt az előbb, és mintha, igen, valaki elfutott… Határozottan csak erre emlékezett. Ezt mondta a vallomásában is. Látta, kérdezte az őrmester. Megrázta a fejét. Ismeretlen tettes, írta fel a rendőr a füzetbe. Így volt… Csak így lehetett. Egy másik hajléktalan. Egy dühös lakó. Egy bitang. Érthetetlen… Egy másodperc alatt… A kést meg sem találták… Lehet, hogy nem is kés volt, talán csavarhúzó vagy üveg.

 

Kidobta az összegyűrt ruhadarabokat. Valami koppant a szemetes alján, de nem nézte meg, mi az. Valami fém, esetleg üveg. A benne lévő némaság: mintha mélyen a hó alól kiabálna valaki. Nézte a kezén a vért. Le kéne végre mosnia.

 

Egyetlen mondat zörgött át az agyán, mint valami koszos, kivilágítatlan villamos a Bécsi út közepén, mely a remízbe sietve minden megállón fékezés nélkül keresztülrohan, s nem marad utána más, csak vaskerekeinek bántó, távoli csikordulása.

 

Az álmok hasadását éljük. Megszüljük magunkat a hazugságból, amit az évek alatt leven hússá és ideggé növesztettünk magunk körül.