Szóval, ott volt nekünk kinn az a sok gyerek, akik fát ültettek, tudod, mert úgy gondoltuk, hogy… hogy ez az oktatásuk részét képezte, hogy lássák, hogyan, tudod, a gyökerek… és aztán ott volt még a felelősség tudata, a hogyan vigyázzunk dolgokra, egyénileg felelősséget vállalni valamiért. Érted, mire gondolok. És a fák, mind kiszáradtak. Narancsfák voltak. Nem tudom, miért száradtak ki, egyszerűen csak megtörtént. A talajjal volt valami baj, vagy talán a faiskola nem a legjobb facsemetéit küldte. Nyújtottunk be panaszt. Szóval harminc gyerek van itt, minden gyereknek megvolt a maga kis fája, amit elültethetett, és most van harminc kiszáradt fánk. Az összes gyerek csak bámul az apró, barna karókra; igencsak elszomorító.
Ez még nem is lett volna olyan rossz, kivéve, hogy csak pár héttel a fás incidens előtt, az összes kígyó elpusztult. De azt hiszem, a kígyók – nos, a kígyók elpusztulásának az oka az volt, hogy… emlékszel, a kazánt lekapcsolták négy napra a sztrájk miatt, és ez megmagyarázható volt. Ez olyasmi, amit el tudtál magyarázni a gyerekeknek a sztrájk miatt. Mármint, egyikük szülője sem engedte volna, hogy áthaladjanak a sztrájkőrség vonalán és tudták, hogy éppen sztrájkoltak az emberek és hogy ez mit jelentett. Így aztán, mikor megint beindultak a dolgok és megtaláltuk a kígyókat, a gyerekek nem igazán zavartatták magukat.
A fűszernövénykertnél valószínűleg a túlöntözés volt a ludas, és így most már legalább tudják, hogy nem szabad túlöntözni. A gyerekek nagyon lelkiismeretesek voltak a növényekkel és néhányuk talán… tudod, egy kicsit több vizet löttyintett rájuk, mikor nem figyeltünk. Vagy talán… nos, nem szeretnék szabotázsra gondolni, mindazonáltal már megesett velünk. Úgy értem, már átfutott az agyunkon. Valószínűleg azért gondolkodtunk erre, mert ez előtt a futóegerek döglöttek meg, és a fehér egér, és a szalamandra… nos, most legalább tudják, hogy ne hurcolgassák őket műanyag szatyrokban.
Természetesen számítottunk rá, hogy a trópusi hal is elpusztul, ez nem volt meglepetés. Azok a pikkelyesek, ferdén nézel rájuk és máris a hanyatt vágják magukat a víz felszínén. De a tantervbe tartozott, hogy trópusi halat kell beszerezni, nem tehettünk semmit, minden évben előfordul, egyszerűen csak hamar túl kell magad tenni rajta.
Még kiskutyát se tarthattunk volna.
Egyet se tarthattunk volna, de a Murdoch lány talált egy kölyköt egy Gristede kamion alatt egyik nap és tartott tőle, hogy a kamion elüti, amikor a sofőr befejezi a szállítmányozást, ezért beledugta a hátizsákjába és elhozta magával az iskolába. Így aztán lett egy kutyusunk. Amint megláttam, azt gondoltam, ó, Istenem, fogadok, talán két hétig, ha húzza és aztán… És addig is bírta. Nem is lehetett volna az osztályteremben, van ezzel kapcsolatban valami szabályzat, de nem mondhattad nekik, hogy nem lehet kutyusuk, mikor a kutyus már ott van, éppen előttük, körbe-körbe futkározva és csaholva a földön. Az Edgar nevet adták neki – bizony, utánam nevezték el. Nagyon jól szórakoztak, miközben utána rohangásztak és azt kiabálták, „Ide, Edgar! Jó kis Edgar!” Aztán pokolian nevettek. Élvezték a kétértelműséget. Én magam is élveztem. Nem zavar, ha megviccelnek. Készítettek neki egy kis házikót a szertárban, meg minden. Nem tudom, mitől pusztult el. Állatbetegség, gondolom. Bizonyára nem kapta meg a szükséges oltásokat. Kiszedtem onnan, mielőtt még a gyerekek megérkeztek a suliba. Minden reggel ellenőriztem a szertárt, rutinosan, mert tudtam, mi fog történni. Odaadtam aztán a gondnoknak.
Azután itt volt az a koreai árva, akit az osztály adoptált a Gyerekek Megsegítése program keretein belül; minden gyerek hozott be egy negyeddollárost havonta, ez volt az ötlet. Igazán szerencsétlen eset volt, a gyereket Kimnek hívták és talán túl későn adoptáltuk vagy ilyesmi. A halál okát nem említették a levélben, amit küldtek, és azt javasolták, fogadjunk örökbe egy másik gyereket helyette, így csatoltak pár érdekes esetet, de nem volt hozzá szívünk. Elég rosszul viselte az osztály, úgy kezdték (azt hiszem, senki nem mondott a szemembe semmit) érezni, hogy talán valami baj van az iskolával. De én nem hiszem, hogy bármi baj lenne az iskolával, tulajdonképpen, láttam már jobbat és rosszabbat is. Egyszerűen a balszerencse nem akar továbbállni. Például szokatlanul sok szülő halt meg. Azt hiszem, volt két szívroham és két öngyilkosság, egy fulladásos halál, és négyen egy autóbalesetben vesztették az életüket. Meg egy szélütés. És ott volt a szokásosan magas elhalálozási arány a nagyszülők körében, vagy talán még magasabb volt ebben az évben, legalábbis úgy tűnt. És végül a tragédia.
Akkor történt, amikor Matthew Wein és Tony Mavrogordo ott játszott, ahol az új szövetségi iroda épületének a helyét ásták. Ott voltak ezek a nagy fagerendák, tudod, a munkálatok szélén felhalmozva. Bírósági ügy lett belőle, a szülők azt állítják, hogy a gerendákat nem tették rendesen halomba. Nem tudom, mi igaz és mi nem. Furcsa évünk van.
Elfelejtettem megemlíteni Billy Brandt édesapját, akit halálra késeltek, amikor egy álarcos betörővel dulakodott a házában.
Egyik nap beszélgettünk az osztályban. Azt kérdezték tőlem, hova lettek? A fák, a szalamander, a trópusi hal, Edgar, a papák és mamák, Matthew és Tony, hova lettek mindannyian? Én pedig azt mondtam, nem tudom, nem tudom. És ők azt kérdezték, ki tudja? Én azt válaszoltam, senki sem tudja. És ők azt kérdezték, a halál ad értelmet az életnek? Én azt feleltem, hogy nem, az élet az, ami értelmet ad az életnek. Erre azt kérdezték, hogy nem a halál-e az az alapvető időpont, mely által a biztosra vett mindennapi evilágiasságon túlléphetünk annak az irányába, ami…
Azt feleltem, igen, talán.
Azt mondták, ez nem tetszik nekik.
Azt feleltem, logikus.
Azt mondták, ez gyalázat!
Azt feleltem, igen, az.
Azt kérdezték, szerelmeskednék-e Helennel (a tanársegédünk), hogy láthassák, hogyan kell? Tudták, hogy kedvelem Helent.
Igen, nagyon kedvelem Helent, de azt mondtam, nem fogok.
Annyi mindent hallottunk már arról, mondták, de még sosem láttuk.
Azt válaszoltam, hogy kirúgnának és hogy ezt sosem, vagy szinte sosem csinálják demonstrációként. Helen kinézett az ablakon.
Azt mondták, légyszi, légyszi szerelmeskedjen Helennel, szükségünk van valamilyen érték megmutatására, meg vagyunk rémülve.
Azt mondtam nekik, hogy ne féljenek (habár sokszor én magam is rémült vagyok) és hogy értékek mindenhol vannak. Helen odajött hozzám és megölelt. Néhányszor homlokon csókoltam. Öleltük egymást. A gyerekek izgatottak voltak. Aztán kopogtak az ajtón, kinyitottam az ajtót, és az új futóegér sétált be. A gyerekek vadul éljeneztek.
Lang Edina fordítása
