Az Én képpé válásnak szempontjából az előbbihez hasonló megtestesítésnek lehetünk tanúi a Homlokom mögött című szövegben is. Az analóg mozzanatot azért érdemes idézni, mivel világosan mutatja a kötetnek azt a másik tendenciáját, miszerint a kép és képpé tétel túlsúlyba kerülésével párhuzamosan a költészet „eredeti” médiumának, a hangnak a leértékelődése is megtörténik. Anélkül, hogy több példát idéznék, csak jelzem, hogy a képpé válás mozzanata egyidejű a hang elnémulásával, így e költészet néma képekben íródik, s a száj funkcióját rendre a szem veszi át:

 

„Túl hörgésen, lármán, döbbeneten,

halványkék messzeség hegygerincén

áll egy soványarcú fiú.

Nyugodtan áll. Olyan ismerős!

integet, kiált és hív magához,

de csak némán tátogó szája látszik,

csak bánatos szeme csókol idáig.”

 

Hans Belting kép és halál antropológiai összefüggését tárgyaló tanulmányában írja: „A halál borzalma abban rejlik, hogy az imént még beszélő, lélegző test mindenki szeme láttára, egy csapásra néma képpé változik. Méghozzá egy megbízhatatlan, rövid időn belül bomlásnak induló képpé. Az emberek reménytelenül ki voltak szolgáltatva a tapasztalatnak, hogy az élet az elmúlással saját képévé változik.” ¹ A kép tapasztalatának paradoxona Belting szerint éppen az, hogy valami nincsen ott, mégis megjelenik. E paradoxon eredete, hogy a kép „föltalálása” ahhoz a törekvéshez köthető, hogy elfedjék vele a halál legyőzhetetlenségét, azaz különféle praktikákkal domesztikálják, az élők között tartsák a halottat. A halottat ábrázoló, vagy a halált tematizáló kép ilyen értelemben kétszeresen is a halál képe. Számomra ezúttal az első mozzanat a fontosabb, vagyis a halál beállta mozzanatának strukturális azonossága a képpé válás mozzanatával. Az azonosságnak ez a pontja ugyanis a halálesemény „retorikájára” vet fényt Dsida Jenő költészetében. Poetológiai rendszerében ugyanis a születés, illetve az öntudatra ébredés mozzanata is a képpé válás mozzanatként íródik be, ami így az élet eredetébe vési a képpé vált halált. A már idézett Összefont tenyérrel című versben így:

 

„Felrémlenek most, akiket kivágott

velem együtt zord zsákjából egy éjjel

és hajdan velem láttak napvilágot:

 

Vad égitestek, kozmikus csirák.

Csodáló szemű, szelíd kicsi borjú –

hegy tetején kis gyermekláncvirág,

 

a tenger tükrén ezer szürke hab.

A khaosz sok-sok tudattalan léte,

s tán néhány ember, aki boldogabb.”

 

Még két verszáró képet, és egy teljese költeményt szeretnék fölidézni a képpé vált halál témájához. Az elsőt az Olvadó jégvirág című szövegből, melyben, noha vágyként, a Dsidára jellemző lefokozó módon megjelenik ugyan a föltámadás mozzanata („Jaj, be jó lenne már / egy kis föltámadás!”), a vers végül mégis az elmaradt csoda, az elhalasztott föltámadás képét merevíti ki. A sírba zárt test képe, illetve a sír képpé válás ugyanakkor nem hagy helyet a halál képébe való utólagos beavatkozásra. Ami „ébred”, az éppen a sírt körülzáró növényzet, vagyis a test elszigetelésének képi effektusa kerül túlsúlyba:

 

„Ébredő fanyar boroszlánok

símulnak a nagy sziklasírra

s bent fekszik Lázár némán, hidegen.

Harmadnapos halott.”

 

A szenvtelen és fanyar képbe vésés azt a melankóliát juttathatja eszünkbe, amelyet Julia Kristeva Holbein Halott Krisztusának elemzésekor vezet be a kép és a halál témájába. Ez a melankólia itt megint csak nem pusztán érzelmi diszpozíció – afféle ködös, borongó hangulat ² –, hanem nagyon is konkrét tartalommal bíró vigasztalhatatlanság. Kristeva szerint Holbein „esztétikai érzékenységét egy-egy melankolikus momentum (valós, vagy képzelt reményvesztés, a dolgok értelmének, a szimbolikus értékek – talán magának az élet értékének is – valós vagy képzelt szem elől tévesztése) aktivizálta. Az alkotói tevékenység úgy kerekedett felül a Holbeinben látensen megbúvó melankólián, hogy egyúttal megőrizte annak nyomait.” ³ A halálkép beírásának szenvtelen minimalizmusa azzal a kézműves-jelleggel is összefügg, amely Dsida első kötetének verseit formailag jellemzi. A későbbi precíz formaművész itteni szövegeinek laza formakezelése, véleményem szerint nem pusztán az expresszionista szabadvers formai kötetlenségével hozható kapcsolatba ⁴, hanem azzal a melankóliából fakadó vigasztalhatatlansággal is, mely a halál mindenek fölötti hatalmát szemlélve a (halál)képek szenvtelen, elragadtatottság nélküli pontosságát fontosabbnak tartja, mint az artisztikus formát.

 

Dsida itteni esztétikája egy másik jellemző mentén is kapcsolatba hozhatónak tűnik a Holbeinéval, mégpedig a melankólia „tárgyának”, vagyis a vágyakozás és az élet hasztalanságának, illetve az értelem hiányának esztétikumra váltásában. Kristeva így ír erről: „Rossz hangulatban van, nincs semmihez se kedve, a dolgok elvesztették értékességüket? De hát a dolgok ilyen állása megszépíthető, a vágy hiánya maga is kívánatos lehet, olyannyira, hogy ami eddig lemondásnak vagy halálos összeomlásnak tűnt, az ezentúl harmóniával átszőtt méltóság lesz.” ⁵ Ha minden hasztalan, akkor miért ne tekinthetnénk ezt a haszontalanságot szépnek – noha ez a szépség óhatatlanul magán fogja viselni önnön hasztalanságának, értelmetlenségének bélyegét. Az esztétizált vigasztalhatatlanság paradigmatikus szövegeit (pl. Valami eltörött, A végzet odúja előtt) mellőzve csak a Legyen áldott záróképét idézem:

 

„S legyenek áldottak a szöszke fiúk,

kik márciusi fényzuhogóban

valami elhagyott mezőn

csontjaimmal játszanak.”

 

A halál és a játék morbid összekapcsolása egy tavaszi képben: olyan halálkép ez, amely a halál esztétizálását, képpé tételét anélkül hajtja végre, hogy az esztétizálás eufemisztikus mozzanatként épülne rá a nyersen nekrofil látásmódra. Ha Dsida első kötetének teljesítményét komolyan vesszük, a „poeta angelicus” hamis irodalomtörténeti toposza mellé, éppen az arckép pontossága érdekében, kénytelenek vagyunk odavésni a „poeta diabolicus” arcképét is.

 

A „poeta diabolicus” unottan és szenvtelenül kegyetlen gesztusa mutatkozik meg az Esti hallucinációk című szövegben is. A vers záró részében, egészen hasonlóan Holbein koponyadíszleteihez, a beszélő koponyákkal veszi körül magát, miközben saját énekét (magát a költészetet?) halottas énekként jellemzi. A vers azonban olvasható két nagy költőelőd attitűdjének meglehetősen radikális, szinte komikusan nagyvonalú gesztussal történő elutasításaként, s a nosztalgikus, transzilvanista, emlékező „hangulatpoézis” visszautasításaként is. Először az Ady-féle kuruc-póz, majd a Babits-i költészet emlékezéspátosza van itt kiforgatva. (Babits Esti kérdés című versére egyébként a címbeli allúzió is utal.)

 

„nyöget valami régi kuruc éneket,

gyerek-sírású álmot, elmúlt éveket,

 

sötét vitézkötést vitézlő várnagyon –

Gondolom, hagyja abba, únom már nagyon.

 

Ringó nyugágyam mellett kis tücsök terem.

Hegedűjében csupa csikló szerelem

 

(…)

 

szívemből száz emléket zuhatagba mos ki –

Gondolom: jó lesz ezt a tücsköt eltaposni.”