2. Álarc és szívkép

 

A képpé írás paradigmája, amely a közvetlenül Dsidát megelőző költőnemzedék poetológiája által kiváltott „hatásszorongás” agresszív feloldásával is társul, Dsida első kötetének sajátos jelhasználati sajátosságaként is értékelhető. Hiszen a hang bensőségességét holttá merevítő, objektív tendenciájú kép megfeleltethető az előző nemzedékre jellemző szimbolikus/metaforikus jelhasználatról az allegorikus, azaz belső vagy értelmi megfeleltetés, „referencia” nélküli jelhasználatra való áttérésre. Ahogyan József Attilánál és Szabó Lőrincnél, e tekintetben Dsidánál is főként az avantgárd, főként expresszionista jelhasználat hatásával, illetve továbbgondolásával számolhatunk. Jel és jelentés közti törés metapoétikai érvényű demonstrálására két példát idézek:

 

„Háznak mondasz valamit

– négy fala van –

pedig nem az.

Kályhának mondod,

pedig nem az,

virágnak mondod,

pedig nem az,

asszonynak mondod,

Istennek hívod,

pedig nem az.”

(Túl a formán)

 

„Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak

s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,

s mire nyomdagépek méhéből életre edzve

ez a vajúdó vers világra jön,

csak üveges szemek bámulják mindenünnen:

Nem lesz, aki értse.”

(Ősz a sétatéren)

 

 

A kötetet jellemző értelem nélküli, allegorikus képvilágnak tehát – az imént jelzett melankolikus világlátásból fakadó értelemvesztés mellett – itt egy nyelvelméleti aspektusa is megnyílik. Ám ezt a képvilágot éppenséggel ennek a két aspektusnak, a melankolikusnak és az allegorikusnak az egymásbaíródása specifikálja. Ezt az egymásbaíródást kiegészíthetjük egy lehetséges képteológiai utalással is, hiszen mint láttuk, ebbe a képrendszerbe rendre beíródnak teológiai kontextussal rendelkező „ikontémák” is. Pavel Florenszkij kínálkozhat itt fogódzóként, aki teológiai szempontból három féle képet különböztet meg: arcot, arculatot és álarcot. Témánk szempontjából a harmadik típus a fontos, melyet így jellemez: „Az arculat tökéletes ellentéte az álarc. Az álarc szó eredeti jelentése maszk, lárva, amivel valami archoz hasonlót jelölünk, valami arcszerűt, ami arcnak mutatja magát és annak is tekintik, holott belül üres, mind fizikai tárgyiságát, mind pedig metafizikai szubsztancialitását tekintve.” Florenszkij ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az álarcnak ez az értelme a szakralitás felbomlásának korszakához tartozik, vagyis nincs megfelelésben a görög „prosopon” vagy a latin „persona” jelentésével ¹. A megfelelés éppen az „álarc” allegorikus sajátossága miatt nem állhat fenn, míg az „arculat” a belső lényegiség átsugárzásaként, azaz szimbolikus jellegéből adódóan áll szemben az álarccal. A csontváz-szerűen lecsupaszított, szimbolikus mélységtől megfosztott világ képét szemléltetik az alábbi strófák:

 

„Micsoda romok fölött megyek!

Füstölgő tanyák,

nyikorgó csontváz-karok

mutatják a hajnalodó utat.”

(Fekete köpeny alatt)

 

„lángot vetnek a hazugság-erdők,

bennégnek a kifacsart gondolatok,

a maszkok lehullanak.”

(Apokalipszis)

 

„az a nő, aki mellettem ül a padon,

mindjárt meghal, feje félrebillen,

szeme kiszárad, húsa lehull.”

(Ősz a sétatéren)

 

A kötetben két helyen felbukkan ugyanakkor egy olyan arc is, amelyhez a lárva ellenpontjaként a florenszkiji értelemben vett lényegiség, vagy szentség is kapcsolható lenne: „Valami arcot, szentséget viszek / elrejtve mélyen.” Ennek az arcnak „arculattá” válása azonban elhalasztódik, s maga a vers a misztikus úton levés témáját/toposzát megidézve inkább csak egy út példázataként vehető számításba, nem pedig immanens (ön)teremtésként, vagy tényleges úton levésként. A második példa szintén csak mesei keretbe ágyazva, példázatszerűen, továbbá kétszeres fedésben mutatja fel az arc újrateremtésének, arculattá változtatásának elhalasztott lehetőségét, vagy inkább lehetetlenségét, aminek hordozása itt inkább teher, mint pozitív lehetőség, s éppen ezért az arc átruházásának, adományozásának aktusa is ironikus színezetet kap: „Tied a törpék hosszú menete / s az elnyugodott óriás, / akit letakart arccal, csöndesen / magamban cipelek.” (Mindent neked adok) A letakart arc a belső lényegiség szimbolikus/metaforikus értelmeként ebben a képben azáltal is ellehetetlenül, hogy a letakarás aktusa megint csak a halott képének üres allegóriáját, a maszkká válást idézi fel.

 

A szimbolikus értelemadás, a belső lényegiségből táplálkozó jelölési rendszer összeomlása, s a jel üres, értelem nélküli allegóriává/képpé válása azonban nem az utolsó szava ennek a kötetnek. A poetológiai probléma, amit a jelezett folyamat fölvet, nagyjából a következő kérdésben lenne összefoglalható: föl lehet-e tárni vagy meg lehet-e tisztítani egy olyan helyet, egy a szimbolikus struktúrát megelőző, attól még érintetlen, szűz területet, amelyre úgy lehet rávésni a jelet, hogy nem válik allegóriává, és nem is rendelődik alá a szimbolikus értelemadás kényszerű ellehetetlenülésének? Ha a kép előbbi problémája felől fogalmazzuk meg ugyanezt, akkor már nem a kép értelmére vonatkozna a kérdés, hanem a kép helyére, egy olyan üres helyre, ahová megérkezhet egy arc vagy egy kép. Ez a hely már nem lenne sem jelöltje, sem értelme a képnek, szigorú értelemben jelölhetetlen marad. Éppen ezért csak a jelölési rendszer megbontásának, kimozdulásának folyamatában válhat érzékelhetővé.

 

A jelölési rendszer megbontásának, kimozdításának, dekonstrukciójának ez a folyamata Dsidánál a „szív” szó értelmének áthelyezésében érhető tetten. Ebben az áthelyezésben a szív megfosztódik a tiszta bensőségesség és az érzelmek helyének szokásos referenciáitól, ehelyett pedig a térbeliesülés, az értelem disszociálódásának mozzanata, az eredet eltörlődése, továbbá az fajta sérülékenység kapcsolódik hozzá, mely szándékosan kiteszi magát egy balesetnek, ám ekkor – miként Derrida írja Mi a költészet? című szövegében – „a halandó(ság) magába a jelbe vésett, szívből fakadó vágya felébreszti benned az oltalmazó mozdulatot (…): azt (a dolgot) óvnád vele a feledéstől, ami kiteszi magát a halálnak, de közben védekezik is ellene – egyszóval a sündisznó ügyességét, visszahúzódását és összezsugorodását.” ² A baleset, a halandóság („szívből fakadó”) vágya, és az ambivalens sérülékenység/disszociáció legerőteljesebb képét Az emberek című versben találjuk:

 

„Az emberek kitépték harangozó szívemet

s felakasztották a falra:

Róla nézik: hány az óra –

és kurjantanak, ha megáll.”      

 

Teljes egészében a bensőségességtől való megfosztásra épül a Szökött hang: hol a tűz? című vers, ahol egy aszott napraforgó arcú csavargó képében találkozik a beszélő saját szívével:

 

„mellemhez kaptam akkor

és – üres volt a börtön!”

 

A térbeliesülés mozzanatát a falra akasztott szív képe mellett a Mindeneket látó dal jelzi:

 

„S a szívem, s a föld, s a kavargó minden:

egyetlen sajgó, szédült panoráma.”

 

A szimbolikus/metaforikus jelentésadást, és az allegorizálást meghaladni próbáló líratörténeti párhuzamot József Attila 1929-ben, tehát egy évvel Dsida kötete után (!) megjelent, Nincsen apám, sem anyám című kötetében találjuk meg ³. A kötet címadó versét elemezve Bókay Antal arra mutat rá, hogy a vers jellegzetes, erőszakosan tagadó modalitása az áldozatszerűség kettős értelmét aktivizálva (sacrificium/victim) a tagadáson keresztül jut el az egyetlen pozitív értelmű jelölőhöz, a szívhez. A szív tisztasága nem áll ellentétben az elkövetni szándékozott bűnökkel, ellenkezőleg, a szimbolikus rend tagadásához és a bűn elkövetéséhez egyfajta alapként szolgál, olyan „tiszta alapként”, mely megelőzi a szimbolikusság rendszerét. Éppen ezért a szív legföljebb „üres metaforaként határozható meg, van egy metaforikus gesztusunk, amely mögött lehetetlen analogikus jelentéscsomagot felfedezni.” ⁴ Olyan metafora ez, amelynek „nincsen mélye, lényegalapja, mégis ott van mint érzet a lelkiismeretben, az önhűségben.” ⁵ Bókay értelmezéséhez Kristeva pszichoanalitikus poétikáját, illetve Derridának a platóni khóráról szóló szövegét hívja segítségül. Számunkra ez esetben az utóbbi egyik szöveghelye lehet megvilágító erejű: „Khóra egy különálló helyet jelöl, a térbeliesülést, mely disszimmetrikus viszonyt tart fönt mindennel, ami ’benne’, mellette, mi több, belőle, párt alkotni látszik vele. (…) A függetlenség viszonya, a nem-viszony leginkább az intervallum vagy a térbeliesülés viszonyára emlékeztet, arra, ami odaköltözik, hogy befogadják.” ⁶