Dsida látszólag kevésbé nagyigényű párhuzamként kínálkozó szövege, az Üzenet című, a kommunikáció elutasításaként, a közelség megengedő tagadásaként írja újra egy szerelmi viszony topológiáját. A viszony átírásának intenciója a vers címéből, illetve a megszólításszerű szerkezetből következő üzenetszerűség és az üzenet ezzel ellentétes tartalmának feszültségéből olvasható ki:

 

„Ne gyere hozzám,

ne közeledj!

Az ősz hulló levelein

megírom, amit akarok.

 

Egyet füttyentek,

keserű lesz az édes,

édes a keserű.

Ajakad se kell.

 

És ha jönnél,

úgyis csak szívem van már,

piros, hideg.

S azt is az oltárra teszem.”

 

A közelség agresszív elutasítása és a mégis megengedés gesztusa közötti váltás egy olyan feltétel beiktatásával hidalható át, mely a kommunikáció szimmetrikus, kettős formájának és a szerelem „zálogának”, a szívnek a megtagadásával a viszonyt valóban valamiféle nem-viszonyba írja át. Hiszen éppen az fog hiányozni belőle, azt áldozza fel a beszélő, ami a páros, kölcsönösségi rendet fenntarthatná. Amit tehát a harmadik strófa mégis megenged, az nem a viszony változatlan fönntartása, hanem a disszimetria, a nem-viszony: egy „igen”, amely „nem”, és egy „nem”, amely „igen”. Kétségtelen, hogy ennek a disszimetrikus „igen”-nek” és „nem”-nek, akárcsak az „édes”-nek és a „keserű”-nek az egymást kiegészítés viszonyát és a közvetíthetőséget felbontó, egymást kioltó egyidejű váltakozásában megmutatkozik valamiképpen a szimbolikus rend föllazulása, repedéseiben pedig az a tiltás/tagadás negativitásától is letisztított űr, mely mindezek mögött „állva” anélkül ad helyet a tropológiai mozgásnak, hogy jelölhető entitásként ő maga megjelenne. Ám éppen ez az, amiről a vers szimbolikus szinten nem mondhat semmit, csak mintegy a szemiotikai rendszer peremén, a tiltás és a tiltás visszavonásának visszavont pozitivitásában, a „ne… és ha mégis igen, akkor az igen=nem” formájában sejlik föl.

 

Egy másik jellegzetes alakzat, amely a szimbolikus és az allegorikus jelentésadás rendszerét meghaladó, egyfajta belső, személytelenített végtelenből táplálkozó immanens (ön)teremtés alapjaként működik a kötet poetológiai rendszerében: a külső és a belső képét egyszerre egyesítő és szétszóró tükör. A tükör itt már nem a kép megkettőzésének funkcióját látja el, sokkal inkább a kép és a megkettőzés paradigmájának ontológiai alapját képezi, ami üres, mélység nélküli, sima és nyílt felületként lehetővé teszi, hogy egyáltalán bármi megjelenhessen:

 

„Kérdezhetnék:

Mit akarsz ezzel a torz,

Félig megvakult tükörrel?

S én vándorútamban mégis fölmutatom,

Ősbizalommal mégis dadogom:

Íme én, íme te!

(Árnyékok)

 

„Talán görbetükör a tükör

s csak én látom nyilt, sima lapnak.

(…)

De ma még belőle szikrázik

a zajgó, végtelen világ, –

egyszerre vetülnek a parányi csirák

s a robbanva zuhanó égitestek.”

(A tükör)

 

Ahogyan a szív, úgy a tükör is alapját fogja képezni annak az új poetológiai rendszernek, amelynek kidolgozását és elmélyítését Dsida harmadik, már posztumusz megjelent kötetéig teljesít ki. Itt csak utalni szeretnék két témába vágó késői versre, a Tükör előtt, és az Elárul, mert világít címűekre. További alapos vizsgálódás tárgyát kell képezze, hogy Dsida Jenő későbbi költészete, amely a későbbiekben homlokegyenest ellenkező irányba haladva, mint József Attila, – vagyis az „intencionált tárgyiasság” poétikája (Bókay Antal kifejezése) helyett a személyesség egy radikális útját választva a szimbolikusság, az allegorézis és a szubjektív élményköltészet meghaladásához –, miért juthat el 30-as évekbeli költészetében azokhoz a bonyolult, narratív struktúrájú vers-szerkezetekhez, melyek a dialógus és az irónia igen sajátos alakzataiba épülve a későmodern poétika megújításának harmadik nagy, eddig az irodalomtörténet által számba nem vett  változatát képviselik József Attila és Szabó Lőrinc költészete mellett ¹.

 

Befejezésként a szív újraírt poetológiájának paradigmatikus versét idézném föl, ahol a szív, messze túl a szívbeteg költő életrajzi allegóriáján, noha az életrajzi tapasztalatot egy sajátos, végtelenné tágított személyesség formájában megőrizve, úgy tűnik, magának a nagybetűs Lét adódásának és visszavonódásának közös helyét jelöli:

 

„Nem rejt el e vacak világ itt.

Békák közé leguggolok.

A szív elárul, mert világít,

illatoznak a szemgolyók.

Aki él, nem rejtőzhet el.

Jön. Itt van már. Egész közel.”

(Elárul, mert világít)