Bejegyzések kategória bejegyzései

Élned, halnod kell

Megtanulni egy országot nem is olyan könnyű.

Katjának több Magyarországa is volt, az első természetesen az édesanyjáé. Aki talán nem is volt sváb – vagy nem volt túlságosan vagy veszélyesen az –, de 46-ben mégiscsak kisodródott a többiekkel együtt Németországba. Olyan hírt kapott, hogy a férje nyugaton vár rá  – de mint annyi hír akkoriban, ez sem volt igaz.  Katja édesapja egyike volt a számtalan tizenéves Johannak, aki eltűnt, meghalt, felrobbant, rossz helyre lépett, és nem látta többé senki sem. A mama mögött bezáródott egy ország, az itt élned, halnod kell világa, a szerelem és bánat Magyarországa. Mama kint maradt Németországban, dolgozott látástól-vakulásig, és soha nem ment férjhez.

Aztán volt egy másféle Magyarország is, a lángossütők, a balatoni bodegák, a nagy trakták, a kérincsélő rokonok Magyarországa. Hogy te, Katikám, milyen jó színben vagy! A lángos, a virslis-sajtos-tejfölös, ez az igazi! Ahol ez elfér, ott elfér még több is! Eckhardt és a lányai utálták ezt az országot.

Ám a hetvenes-nyolcvanas évek rokonlátogatásainak köszönhetően Katja már nem gondolkodott többé a szavakon, észrevétlenül visszatanulta magát az anyanyelvébe. És jött egy másik Magyarország is, a szakmai kapcsolatcseréké, a főrendőröké.  Ha résnyire is, de kinyíltak egy kicsit a határok. És Katja Stoller, a bajor rendőrség felügyelője hamarosan ott találta magát „keleti” főrendőrök társaságában.

Van egy perc türelme, Katika? Nem segít bevásárolni nekem meg az asszonynak?

A kelet-közép-európai kollégák kezdetben nem is értették, hogy egy nő nem feltétlenül adminisztrátor és nem is pszichiáter a német rendőrségen, de mégcsak Charlie angyalaira sem hasonlít. Katja is megdöbbent rajtuk. Ugyan mi köze van ahhoz, hogy milyen hűtőládát szeretne a feleségük? És mért várna rájuk szendén, türelmesen, míg végeznek az Eros Centerben vagy csak édességeket vásárolgatnak a gyerekeiknek?

Egy kis pálinka, Katika? Nem próbálod meg? Bivalyerős, otthoni.

Talán ne szkanderezzek veletek?

De a sok mézesmázas vagy szkanderezős beszélgetés közben hány kiváló rendőrt is megismert! Invenciózus, elszánt nyomozókat, remek felderítőket! Csakhogy miután egy-két év eltelt, és érdeklődött róluk valamilyen fórumon, a hivatalos elvtársak elhallgattak: persze, persze, de már nyugdíjazták, talonba tették, elsüllyesztették… Tudja, hogy van, Katika?

Katja nem tudta. Ilyen könnyen elfáradnának, vagy elcsüggednének a magyarok? Egy-két megoldatlan, csúnya ügy, és oda az invenciójuk?

Jöttek a 90-es évek, áramlottak keletről a gyerekek, feketék, barnák, szőkék, de Katja már nem foglalkozott aktív ügyekkel. Németországban is működik a Charlie angyalai-effektus? Hiszen negyven fölött egyetlen női rendőr sem rohangál nyitott bőrkabátban a gyerekkereskedők után, nem hajszol tolvajokat az autópályán, hanem ül a fenekén az irodájában, és összefogja a csapatot. Rendet csinál. Felderíti vagy legalábbis szemmel tartja a rendőrségi korrupciót. Aktív, nagyon is… Katja úgy nevezte, ezek voltak a müncheni rendőrségen az ő nagymama-évei. Főnéni lett, meg kell hagyni.

Még egyik lányának sem született gyereke, de ő már partvonalra szorult. Partvonalra – irigyelt, kívánatos pozícióba. És már alig várta, hogy ténylegesen  is nyugdíjba küldjék, hogy elkezdhesse végre a magándetektíveskedést. Hogy megint szívügyei legyenek …

 

De ez az Őrskút döglött ügy volt a javából Mikor is történt? Hány évtizede? A gyerekekből felnőttek lesznek, a bűnözőkből (ha óvatosak) tiszteletre méltó kelet-közép-európai polgárok!.

Őrskút! Mi történik manapság egy ilyen ici-pici városban?

Nem panaszkodhatott, mert az internetes kereső szinte ontotta a legfrissebb híreket. Kovács Robika sakkversenyt nyert. Betörtek a piacon álló virágboltba. Új nemtudommiket avattak. Új nemtudomkiket neveztek ki. Katja döglesztő unalmat érzett – és hát akkor is így érzett volna, ha magyarként a passaui eseményekre kattintgat. Az idegen arcok mindig egyformák, csak az ismerőseinkben látjuk meg a rendkívülit, a váratlant.

Új óvodát avatnak. Autópályát építenek. Felszerelik, leszerelik, beszerelik… Érkezik egy új régészcsapat, hogy a gyerektemetőben a leletmentéseket felügyelje.

Leletmentéseket? Miféle leletmentéseket, hökkent meg Katja. De nem azokról az őrskúti gyerekekről volt szó, akiket Joachim Vettel vagy a magyar rendőrök kerestek. Hat különleges gyereksírt találtak az autópálya-építésen, furcsa mellékletekkel: kerámia-állatkákkal, csont dobókockákkal, és egy rejtélyes, mindeddig megfejtetlen felirattal. Váratlan szenzáció, harsogták a magyar újságok.

Alemannok vagy alánok, vizi- vagy csak osztrogótok, gepidák vagy gepárdok… Őrület, gondolta Katja. 

De az őrskútiak ezt nem így gondolták: a honlapok és a blogok tanúsága szerint „észveszejtő büszkeség” töltötte el őket, hogy egy ki tudja mikori temető terül el a városuk mellett – egy ki tudja mikori város, amit elhagytak, feldúltak, újjáépítettek, aztán megint elhagytak és megint feldúltak…. Ki tudja már a pontos sorrendet? De most megtalálták végre a nyomait.

Őrskút talán egy igazi kincsesbánya. Köszönhetően talán a város határában csordogáló hőforrásnak, amely ha az ezredforduló pénzes turistáit már nem is, de a honfoglaláskori népeket – úgy látszik – annál inkább vonzotta.

És mi a foglalkozása Dér Krisztina édesapjának? Történelemtanár, ugye… Katja rákeresett Dér Sándor nevére. Fényképek is! Hát ez remek. A város előkelői mellett Dér Sándor is nyilatkozott a káprázatosabbnál káprázatosabb leletekről, lefényképezkedett a tanítványaival

ásóval a kezében, ahogy lefényképezkedett egy neves professzorral. Az egyik videón sejteni vélte, hogy talán soha nem derül fény az „őrskúti gyerekek” titkára. Talán megfeledkezett arról, hogy milyen titokzatos módon tűnt el a saját kislánya?

Sudár, magabiztos, jóvágású férfi. Ötvennek sem látszik.

Ilyen jót tett volna Dér Sándornak a lánya eltűnése és a felesége halála?

Ámde egy város, amely ilyen kétségbeesetten kutatja az 1800 éve eltűnt lakóit, talán az 1992-es eltűnéseknek is sok részletére emlékszik…

 

Megígérte magának, hogy addig nem indul el, míg nem beszél Joachim Vettellel, a nyugdíjas kollégájával.

Hány éve nem beszéltek?

– Hát szervusz! – szólt bele a telefonba, mikor Mallorcán sikerült végre elérnie. – Hát szervusz! – mondta még egyszer, hangosabban, még nagyobb nyomatékkal.

Joachim Vettel meglepetten felhorkant.

De ő legalább nem köszöngetett.

– Hallom, Katja, megint detektíveskedsz. Mit akarsz tőlem?

Katja gyorsan összefoglalta, és célzott rá, hogy Joachim szoros kapcsolatban volt az egyik eltűnt lány Németországban élő hozzátartozójával, Szenczi Lászlóval. Dehát a tanú eltűnt, sehol sem akad a nyomára. – Elnyel a föld egy izgága dokumentumfilmest? – nevetett.

De csak kényszeredetten nevetett. Mert ahogy Őrskút és Szenczi László nevét kiejtette a száján, azonnal megváltozott a másik hallgatása. Mintha az ég hirtelen elsötétedett volna Mallorcán.

– Már csak pókokkal foglalkozom, Katja, nem eltűnt gyerekekkel. A keresztespókok szokásait kutatom, nem a bűnözőkét.

– Megtaláltam a Szenczi-dossziéban a nevedet…

– Az a büdös pedofil átejtett engem! Emlékszel még a Tingel-Tangelre?

Katja emlékezett. Közismert müncheni art café volt, ami nemcsak kísérleti filmeket kölcsönzött, hanem az ínyenceknek, a legesleghozzáértőbbeknek pornóvideókat és prospektusokat is. De az egyik prospektus véletlenül nem a legesleghozzáértőbb kezébe került.

– Szenczi is azt az ocsmányságot szerkesztette?

– Dehogy! Szenczinek csak pechje volt, irtózatos pechje. Néhány művészfotón a kishúga is szerepelt. De Szenczi korábban telesírta az újságokat a szegény, ártatlan kishúga történetével, és nekem is küldött néhány fotót a hugicájáról. Csakhogy közben lebukott a Tingel-Tangel. És egyetlen gyereket tudtunk azonosítani a fotókon, a szegény, ártatlan kis Szenczi Dórit. És Dóri azokon a fotókon nem tizenkét éves volt, csak hét vagy nyolc éves. Na de hogy jut el egy német art caféba egy magyar gyereklány fényképe? Megkérdeztük volna a bátyustól, micsoda véletlen ez… Azt az art cafét az ő barátai működtették.

– Tehát mihelyt a Tingel-Tangel összeomlott, Szenczi László is eltűnt.

– Vagy nem tűnt el. Ott lakik a hajdani Tingel-Tangel mellett, csak már nem Szenczi Lászlónak hívják. – Joachim várt egy kicsit. – Egy keresztes pók olyan, mint a fajtájába tartozó összes pók. De milyen ember az, aki megrontja a testvérét, és aztán még az eltűnéséből is előnyt kovácsol? Pityereg a tévéműsorokban, rágalmaz, fogadkozik, és közben megpróbál a húga életéből a következő filmjére minél több pénzt kisajtolni.

Katja nem ismerte a pókokat. Se a kereszteseket, se semmilyeneket.

Elköszönt Joachimtól, és újra belemerült Őrskút múltjának váratlan újrafelfedezésébe. Avarok, vandálok, késő-rómaiak, gepidák, gótok egymás nyomában. Egymás szállásaira vagy egymás városaira építkezve a híres, lágyan bugyborékoló hőforrás szomszédságában. Tiszteletreméltóan kíváncsi fejek az őrskúti művelődési ház nagytermében. Ők is őrskútiak. Őrskútiak mindannyian.

Lehetséges, hogy azok az eltűnt kislányok mindannyian bántalmazott gyerekek voltak…!

De mikor elaludt, nem rájuk gondolt, hanem a negyedik Magyarországra. Ami csak egy fátyol, egy könnyű, alig rebbenő fátyol a félig betemetett romok fölött, egy párakönnyű ruhafoszlány, ami eltakarni próbál valami kimondhatatlan szörnyűséget.

 

 

 

 

Örökség (2.rész)

2.

Majdnem egy órája zötykölődött már a konflisában Jonathan – melyet rögtön azután bérelt, hogy visszarohant a hotelbe, ahol sietve összecsomagolt és az első szembe jövő fuvarost leszólította –, amikor a kocsi ablakán kihajolva megpillantotta a láthatáron Roslint. Nem egészen így tervezte a dolgokat, ám azzal, hogy apja rá hagyta a házát és minden ingóságát, rá hárult az a feladat, hogy a végrendeletben említett többi személyhez is eljussanak a rájuk örökül hagyott tárgyak. Apám még a síron túl is rendezi az életemet. Szép dolog, mondhatom…! Emiatt éppen nem lett volna oka a jókedvre, de az ismerős vidék láttán újra felszínre került számos kedves emlék önkéntelenül mosolyt csalt az arcára.

Még a kocsiból is lehetett látni az Esk folyó északi partján álló kastély romjait, mely már a XIV. század óta állt ott. Erről eszébe jutott, hogy gyerekkori barátaival milyen sok időt töltöttek a régi vár falai között, miközben olyan, általuk jól ismert hősök bőrébe bújtak, mint Wilfred of Ivanhoe, Oroszlánszívű Richárd vagy Robin Hood. Néha az apja komornyikja is elkísérte őket, és csatlakozott a játékukhoz. Ilyenkor (nevéhez híven) ő volt Arthur király, a többiek meg a Kerekasztal lovagjai, és számos izgalmas csatát vívtak szűzlányokat elrabló, tűzokádó sárkányok és erkölcstelen rablólovagok ellen, valamint bátor küldetésre indultak, hogy megkeressék a Szent Grált a közeli erdőben, vagy az alig pár száz méterre álló híres Rosslyn-kápolnában. Csakhogy időközben a jó Arthur bácsi megöregedett, Jonathan barátai szétszéledtek Skócia és Anglia különböző pontjaira, és a fiákerben egykori otthona felé zötykölődő, újsütetű jogász sem tudta már felfedezni az ódon romokban a dicső Camelot eszményi látképét.

A városkába beérve újabb ismerős épületeket pillantott meg: a régi vegyesboltot, a postát, a városházát, közvetlenül a főtér mellett pedig azt a cukrászdát, ahol anyja régen olyan gyakran vett neki abból az isteni finom puncstortából. Anya…

Újabb emlékhullám rohanta meg, ezúttal közel sem olyan kellemes, mint a korábbiak. Hirtelen elméjébe tolult számos, elfeledettnek hitt emlék, pontosabban inkább csak azok foszlányai. Piknik a közeli tisztáson… sétakocsikázás a város környékén… közös tanulás és kísérletezés apjával a házi laboratóriumban… anyjával együtt olvasnak este elalvás előtt a kedvenc könyvéből, Sir Walter Scott Ivanhoe-jából…

Jonathan szomorúan döbbent rá, hogy alig emlékszik valamire édesanyjából. Még az arcát is nehezére esett felidéznie. Csupán néhány határozott vonás és az ezekhez köthető emlékszilánkok ötlöttek fel benne: anyja kint ül a ház teraszán a varrnivalóval, amikor a szél hirtelen feltámad és belekap a vállára omló, barna hajzuhatagába. A lágy, duruzsoló hang, mellyel elmondta neki kedvenc meséit és történeteit lefekvés előtt. A lendületes, ám mégis koordinált sürgés-forgás, amikor a konyhában segített Arthurnak előkészíteni az ötórai teát. És legfőképpen az a mozdulatsor, ahogy mindig lehajolt hozzá, és megcsókolta mindkét orcáját, mielőtt elindult volna az iskolába. Ekkor egészen közelről látta anyja arcát, most mégis csak egy elmosódott, szellemszerű képmás nézett vissza rá.

Mindez azért fájt neki különösen, mert az otthon töltött éveiből leginkább azokra szeretett emlékezni, amikor édesanyja még velük volt. Addig a pontig a családjuk élete szinte idilli volt. Apja, Solomon Stein elismert vegyész és gyógyszerész volt, akihez gyakran jártak a város és környék lakói, hogy orvosságot készítsen nekik számtalan nyavalyájukra. Anyja a városházán dolgozott, de hajlamos volt a betegeskedésre, ezért sok időt töltött otthon, egyetlen fiával, s így különösen meghitt viszony alakulhatott ki kettejük között. Édesapját Jonathan alapvetően szigorú természetűnek ismerte, ugyanakkor olyan embernek, aki nem vetette meg a nevetést és a jókedvet sem, ha úgy hozta a helyzet. Ha netán mégis megharagudott vagy elkeseredett valami miatt, a feleségének mindig sikerült helyrebillenteni lelki egyensúlyát.

Nyolc éves lehetett, amikor anyja meghalt tüdőbajban. Akkor apja teljesen kifordult önmagából. Volt úgy, hogy napokig bezárkózott a szobájába vagy a laboratóriumba, és ezalatt az idő alatt nem volt hajlandó senkivel sem beszélni. Arthur kötelességtudóan mindig odakészítette az ajtó mellé ura ételét, ám azt legtöbbször érintetlenül találta, amikor a nap folyamán később hozta a következő adagot. És ha arra is szánta magát, hogy kilépjen a maga köré felhúzott, önként vállalt magány falai közül, akkor is alig beszélt. Arthurral is szinte csak tőmondatokban kommunikált, amikor kiosztotta az aznapra vonatkozó utasításait. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadott. Fiával is egyre kevesebbet és egyre kelletlenebbül beszélt.

A dolgok még inkább súlyosbodtak, amikor négy évvel később ismeretlen tettesek kiásták anyja sírját és elvitték a földi maradványait. Azonban rejtélyes okoknál fogva néhány nappal később a porhüvely visszakerült eredeti helyére. A történtek után az apja még elkeseredettebb és kiszámíthatatlanabb lett. Éjszakánként a laborjából egészen a késői órákig furcsa zajokat és gyakori szitkozódást lehetett hallani.

Egy napon Jonathan nyugodtan olvasgatott egy karosszékben ülve a könyvtárszobában, amikor hirtelen benyitott Solomon. Napok óta először hagyta el a szobáját, ápolatlan külsejénél már csak az súlyosbította jobban az összképet, hogy egyik kezében szikét, a másikban pedig egy kémcsövet tartott.

– Mit akarsz azokkal a szerszámokkal, apa? – kérdezte zaklatottan Jonathan, aki ki nem állhatta az éles pengék látványát.

– Csak egy kis vérre lenne szükségem a kísérleteimhez, ennyi az egész – felelte nyugodt hangon az apja. Solomon lassan közeledett a fia felé, aki erre ösztönösen felpattant a székből és elindult a folyosóra nyíló ajtó irányába, ám apja ott végképp útját állta. Ezután a fiú az ablakhoz iramodott, de be kellett látnia, hogy arra sem menekülhet, mivel az ablaktáblák kulccsal voltak lezárva. és bármennyire is ráncigálta őket, nem engedtek.

Az apja ekkor már szorosan mögötte állt, Jonathanon pedig eluralkodott a pánik. Összeroskadt, próbálta a szeme és az arca elé tartani a kezeit. Rosszul tette. Solomon letette a kémcsövet egy közeli asztalra, így szabaddá vált kezével megragadhatta fia karját. Jonathannak ekkor már potyogtak a könnyei, és keservesen kérlelte apját, hogy hagyja abba ezt az őrültséget, és úgy általában hagyja őt békén.

– Szedd már össze magad, fiam! Úgy viselkedsz, mint egy óvodás! Csak egyetlen kis vágás, mindössze néhány csepp vérre van szükségem, és utána mehetsz a dolgodra – mondta még most is zavarba ejtő hidegvérrel Solomon.

– Használd a saját véredet! Vagdosd inkább magadat, ne engem! – tört ki önkéntelenül Jonathanból.

– Értsd meg, fiam, az én vérem nem jó, nem felel meg a célnak. Meg kell értened – mondta az apa. – Most pedig maradj veszteg és ne ficánkolj, különben a kelleténél mélyebb sebet ejt rajtad a penge!

Solomon gyakorlott mozdulattal kifejtette Jonathan ökölbe szorított kezéből a mutatóujját, és apró bemetszést ejtett a szikével az ujjbegyen. Gyorsan letette a sebészszerszámot, majd ugyanazzal a mozdulattal felkapta a kémcsövet is, amelyet azonnal a frissen keletkezett sebhez tartott. Legalább egy percig ott tartotta, amíg az üvegcsének az egyötöde megtelt. Tiszta rongyot csavart a sebre, s csak ezután volt hajlandó elengedni a fiát, aki azonnal a földre rogyott. Erős szédülés és hányinger tört rá, minden bizonnyal a hematofóbiája miatt: még a saját vére látványát sem bírta elviselni.

– Látod, ennyi volt az egész. Ugye, hogy nem haltál bele? – kérdezte tréfás szándékkal Solomon. A fiú többre már nem emlékszik, mert a történtek után szinte azonnal elájult. Amikor magához tért, az ágyában feküdt, a jobb keze mutatóujján ott fehérlett a friss kötés.

Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy hátat fordít a vegyészetnek és a természettudományoknak. Tette ezt részben az életkorával járó, szülők elleni lázadásból, amely most fékeveszetten tört elő belőle, másrészt azért is döntött így, mert apja viselkedése kimondhatatlanul felzaklatta. Az előbb említett reakcióban Solomon megmagyarázhatatlan magatartása töltötte be a katalizátor szerepét. Innentől számíthatjuk igazán a kettejük közötti viszony elmérgesedését.

Messzi múltba révedő elmélkedéséből a lovas kocsi hirtelen fékezése zökkentette ki. Jonathan enyhén kába állapotában kinézett az ablakon, hogy megnézze, miért álltak meg. Megérkeztek a Stein-ház kapuja elé. Charlton Grove 10, ez állt a kapu melletti díszes táblán. Semmi kétség. Itthon vagyok. A hirtelen rárontó emlékképek sokaságától még mindig kótyagos Jonathan kifizette a kocsist, és lerángatta poggyászát a tetőcsomagtartóról. Amikor a lovak patkóinak hangja elhalt az utca végén, bizonytalan léptekkel elindult a kapu felé. Már éppen a csengőért nyúlt volna, amikor meglepetten konstatálta, hogy a kertkapu nincs bezárva. Apám annak idején minden körülmények között zárva tartotta az ajtót. Ezek szerint számítottak rám. Miután a kerítés belső oldalán tudta magát, évek óta először tekintett fel a domb tetején álló szülőházára.

Az errefelé oly gyakori köd némileg takarta az épületet, de Jonathannak még ilyen körülmények között sem esett nehezére felismerni a bejárat előtt álló négy korinthoszi oszlopot és az azok fölött elhelyezkedő timpanont. A kétoldalt húzódó épületszárnyak közül csak a jobb oldaliban égtek a lámpák. A Stein család otthonát kis túlzással akár afféle kúriának is lehetett volna nevezni. Dacára viszonylag újszerű architektúrájának, a ház alapjait már a XIV. században megépítették: akkor még a környéken uralkodó Sinclair klán egyik csatlósa és háza népe lakott itt. A Steinek csak a XVII. században vették birtokukba a területet, amikor az elszegényedett helyi földesúr bérbe adta földjeit. Azért választották ezt a helyet, mert a ház közvetlenül a legendás Rózsavonal mellett fekszik (amelyről a település, Roslin is kapta a nevét), és a Stein család mindig is fogékony volt a természetfeletti, misztikus dolgok iránt. Az azóta eltelt több mint 200 évben számos változtatást és bővítést hajtottak végre az épületen, többször felújították az adott korban uralkodó irányzathoz igazodva, legutóbb éppen a klasszicista stílus jegyében. Mégis a leglényegesebb átalakítás az volt, amikor Solomon Stein az épület bal szárnyában berendezte laboratóriumát, könyvtárszobáját, valamint egy üvegházat és egy botanikus kertet, ahol az öt kontinens számtalan pontjáról összegyűjtött gyógynövényeit gondozta, termesztette.

Jonathan felballagott a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, majd bekopogott. Az előszobából sietős léptek neszét vélte hallani, majd kitárult az ajtó, és hosszú idő óta először egy barátságos arc nézett vele szembe.

– Jonathan úrfi! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy újra látom! – fogadta őt szívélyesen Arthur MacGill.

– Én is örülök, hogy viszontláthatom, Arthur bácsi – felelte mosolyogva Jonathan. Emlékezetében még mindig Arthur bácsiként élt apja inasa, akit azóta ismer, amióta csak az eszét tudja. Édesapja régen elmondta neki, hogyan szegődött a szolgálatába: Arthur egy nagyon szegény család legkisebb gyermeke volt, akinek tízéves korában olyan súlyos tüdőgyulladása volt, hogy már az orvosok is lemondtak róla. Már éppen a papot hívták volna, amikor utolsó lehetőségként felmerült, hogy a domb tetején lakó zsidó gyógyszerésztől, Solomon Steintől kérjenek segítséget. A falu lakói még ekkor is kissé bizalmatlanul néztek a jövevény családra, de mivel nem volt más lehetőség, így hát hozzá folyamodtak. Mint utólag kiderült, jól tették, ugyanis Solomon Steinnek olyan gyógyszert sikerült kikevernie gyógyfüveiből, hogy a fiú állapota egykettőre javulni kezdett. A kis beteg szülei hálából felajánlották, hogy amint felépül a fiuk, elküldik szolgálni a zsidó gyógyszerészhez, ezzel hálálva meg az életet jelentő segítséget.

– Ugyan már, úrfi, annyira öreg azért még nem vagyok, hogy bácsinak nevezzenek – nevetett a kitárt ajtóban álló Arthur. És valóban, még csak a negyvenes évei közepén járt, egészséges, erőteljes testalkatú férfi volt, bár haja már inkább tetszett szürkébe hajlónak, mint feketének. – Nyugodtan szólítson csak Arthurnak, elvégre most már ön a ház ura.

– Hogyne, persze. Bocsásson meg, csak tudja, a megszokás… – hebegte Jonathan.

– Óh, jól tudom, hogy mire gondol az úrfi. Éppen ezért kérem, nézze el egy hozzám hasonló öregedő inas hóbortjait. Csak tudja, amióta az apja két évvel ezelőtt lélekben itt hagyott engem egyedül a házzal, bizonyára ön is emlékszik rá, nos, azóta nem mondta meg nekem senki, hogy mit kellene tennem, hogyan osszam be a napi feladataimat. És annak, aki egész életén át szolgált, ez igencsak nehezére esik – magyarázkodott az inas.

– Persze, emlékszem – felelte Jonathan.

Pont ez volt a baj: túlságosan is jól emlékezett arra a napra, két évvel ezelőtt, amikor megkapta Arthur vészjósló sürgönyét: siessen haza, mert az apjával valami rettenetes baj történt. Jonathan amennyire gyorsan csak tudott, elutazott Roslinba, hogy a végére járjon az ügynek. És csakugyan nagy volt a baj: amikor először megpillantotta Solomont, éppen egy ablak elé tolt karosszékben ült, de teste olyannyira erőtlenül hevert ott, szinte szétcsúszva, hogy a feküdt talán találóbb kifejezés lett volna. Minden hajszála megőszült, arca rettenetesen sápadt és ráncos volt, mintha az utóbbi egy évben nem érte volna napfény, és mindemellett ötven évet öregedett volna, amióta (vagyis Maryvel közös, oly viharosan végződő, utolsó látogatásuk óta) Jonathan nem látta. Látszólag az ablakon túli világot szemlélte, de a tüzetesebb szemlélő rögtön észrevehette, hogy meredt tekintete szinte üvegesen bámul a semmibe. Arthur akkor elmondta, hogy négy nappal azelőtt ilyen állapotban, a laboratórium padlóján fekve talált rá gazdájára, aki azóta a külvilág ingereire szinte egyáltalán nem reagál, értelmes kommunikációra alig képes, enni-inni csak segítséggel tud és nem egyszer össze is piszkította magát.

Jonathannak az elmúlt évek viharos konfliktusai ellenére is nagyon rosszul esett, hogy ilyen állapotban kell látnia apját. Amikor azonban közeledni akart hozzá, Solomon rémült tekintettel nézett rá, próbálta megragadni a karját, száját valami nehezen érthető nyögdécselés és halandzsa hagyta el. Jonathan nem volt biztos benne, de mintha az érthetetlen megnyilvánulásából azt hámozta volna ki, hogy „Menekülj! Ne gyere vissza!”. Aztán apja arcán mintha valami furcsa megkönnyebbülés futott volna végig, bár ez csupán egy pillanatig tartott, a fotel párnáján pedig egy mindinkább terjedő nedvességfoltból arra lehetett következtetni, hogy Solomon megint bevizelt.

Arthur már napokkal ezelőtt értesíttette a városi orvost, aki naponta eljött, hogy ellenőrizze Solomon állapotát. A doktor azonban mindössze annyit tudott mondani, hogy a valóban súlyos mentális leépülés mellett az apja egészségi állapota nem javul, de nem is romlik. A valódi ok, amiért akkor hazahívták Jonathant, az volt, hogy engedélyezze, hogy apját elszállítsák kezelésre egy Glasgow melletti szanatóriumba. Jonathannak be kellett látnia, hogy ha az itteni orvos nem tud az apján segíteni, akkor a szanatórium maradt számára az utolsó remény. Így aláírta a papírt, és azóta nem is látta apját. El sem tudtam búcsúzni tőle rendesen…

Most, mikor a komornyik mellett a szélesre tárt ajtón át belépett az előcsarnokba, Jonathan csodálkozva vette észre, hogy milyen patyolat tiszta a ház. Arthurnak, mióta gazdája elhunyt, valószínűleg rengeteg szabadideje lehet, amit azzal üt el, hogy akár két-háromnaponta is kitakarít. Amíg Solomon volt a ház ura, mindössze annyit engedett meg neki, hogy hetente egyszer pucolja ki a házat, mert utálta a takarítást, és az azzal járó felfordulást. A saját szobájába és a laboratóriumba be sem engedte Arthurt, mert ezt a két helyiséget (még ha csak szökő évente egyszer is) jobban szerette ő maga rendbe tenni.

– Meddig szándékozik az úrfi Roslinban maradni? – tudakolta újdonsült gazdájától a komornyik.

– Csak kettő, legfeljebb három napig, amíg a végére érek az apám végrendeletével kapcsolatos elintéznivalónak – felelte a fiú.

A konyhába benyitva Jonathannak eszébe jutott, hogy reggel óta nem evett semmit, és most rettenetesen éhes.

– Mondja csak Arthur bácsi… akarom mondani, Arthur. Nincs itthon valami harapnivaló? Korog a gyomrom.

– Természetesen, úrfi – felelte szolgálatkészen az inas. – A minap vettem harminc deka kitűnő minőségű hátszínt a hentestől. Ha óhajtja, akkor szívesesen elkészítem magának vacsorára.

Jonathan őszinte örömmel fogadta az ötletet. Amíg Arthur a konyhában előkészítette a húst a sütéshez, ő a nappaliban ténfergett. Legalább a ház nem változott. Végigsétált az ismerős bútorok között és észrevette, hogy a nappaliba nyíló ajtó mellett még mindig ugyanaz a két díszpáncél őrködik, mint gyermekkorában. A kandalló fölött is a jól ismert kör alakú kerámia plakett függött, rajta a Sinclair klán címerállatával, az ágaskodó kakassal, a körbefutó szegélyen pedig a jelmondatuk volt olvasható: „Ajánld a munkádat Istennek”. Oldalt a falon egy claymore és egy régi számszeríj függött a hozzá tartozó, nyílvesszőkkel teli tegezzel, mellette egy keréklakatos muskéta, valamint egy pár kovás pisztoly díszlett. Arthur még ezeknek az ósdi dísztárgyaknak a karbantartására is gondosan ügyelt, sehol nem lehetett látni rajtuk egy rozsdafoltot sem.

– Hogyan kéri a marhaszeletét, úrfi? Véresen? – kiáltotta a konyhából Arthur.

– Nem, lehetőleg minél jobban átsütve – válaszolta Jonathan.

– Hogy mondta? – Arthur hangjából jól ki lehetett venni a pillanatnyi értetlenséget. – Áh, hát persze, ahogy óhajtja – kiáltott vissza végül a komornyik, akinek valószínűleg most jutott újra eszébe, hogy Jonathan irtózik a vértől és hematofóbiája még az étkezési szokásaira is kiterjedt.

Vacsora előtt Jonathan még gyorsan körbejárt a ház többi helyiségében is, csak a biztonság kedvéért, de mindent a lehető legnagyobb rendben talált. Csak a laboratóriumban és apja szobájában uralkodott ugyanaz a rendetlenség, mint annak idején. Talán Arthur abban reménykedett, hogy apám mégis hazajön egyszer. Vagy lehet, hogy csak az ő akaratát tartja tiszteletben azzal, hogy a ház urának távozása óta nem nyúlt a szobáiban lévő holmikhoz.

Miután végeztek a steakkel, Jonathan fáradtságra hivatkozva korán nyugovóra tért. A gondos Arthur persze már előkészítette az úrfi régi szobáját. Jonathan oly sok év után először furcsa érzéssekkel feküdt le saját ágyába, de végül egészen hozzászokott és kellemesen elnyújtózott a paplan alatt.

Másnap már kora reggel munkához látott, hogy előkerítse, becsomagolja és feladja postán az apja végrendeletében említett középkori kéziratot Robert Hargravesnek, valamint a bathi víkendház adásvételi szerződését és a hozzá tartozó egyéb papírokat Ruth nagynénjének. Arthur örömmel elfogadta a sakk-készletet és megígérte, hogy úgy fog vigyázni rá, mint a szeme világára.

Jonathan csak késő estére ért a teendői végére, így a tegnapihoz mérve jóval szerényebb vacsora elköltése után rögvest indult lefeküdni. Úgy tervezte, hogy másnap visszamegy kocsival Edinburghba, majd a legkorábbi vonattal elindul vissza Londonba. Arthurnak mintha egy kicsit a kedvét szegte volna újdonsült gazdájának tervezett távozása, ezért Jonathan biztosította őt, hogy egy hónap múlva biztosan visszatér. Végül ebben maradtak.

Azonban mindezek ellenére sem akart álom jönni a fiú szemére. Felvetődött benne, hogyha olvasna valami pihentetőt, akkor talán könnyebben elszenderedne. El is kezdte keresni a kedvenc könyvét, Sir Walter Scott Ivanhoeját, de hiába, mert a szobájában lévő könyvespolcon sehol sem találta. Talán elkeveredhetett a legutóbbi nagytakarításkor. Ám a dolog nem hagyta nyugodni, a könyv keresésére indult. Arthur ekkor már javában aludt, így nem zargatta fel azzal az indokkal, hogy segítsen neki megkeresni a kedvenc gyermekkori olvasmányát. Így aztán Jonathan egyedül, gyertyával a kezében indult el a könyvtárszobába. Legalább fél óra telt el azzal, hogy átböngészte a könyveket, mégsem találta meg a keresett kötetet. Így aztán maradt a töprengés. Csakis egy hely van még a házban, ahol könyveket szoktunk tárolni, és ez pedig apám magánkönyvtára. A laboratóriumban.

Óvatosan nyitott be a laborba. Látszott a helyiségen, hogy a gondos Arthur ezt a szobát nem látogatta sűrűn takarítás céljából, ugyanis az asztalokat és a polcokat vastag porréteg borította. A padlón mindenféle kézírásos lapok hevertek kusza összevisszaságban, az egyik lombikba pedig szabályosan belekövült apja legutolsó kísérletének végterméke. Odalépett a könyvespolchoz, és nagy meglepetésére rögtön szemmagasságban észrevette a keresett könyvet.

Ám amikor megpróbálta kivenni a többi kötet közül, valamiért nem sikerült. Jonathan keményen nekiveselkedett. Azt gondolta, hogy talán beszorult, így a gerincénél fogva megpróbálta kihúzni. Végül nagy erőfeszítések árán, de megmozdult a könyv, azonban ekkor sem mozdult el teljesen, úgy nagyjából negyvenöt fokos szögben emelkedett ki a polcról. Ekkor furcsa kattanás hallatszott a fal mögül, csikorgás következett, majd a fiú a kövön súrlódó kő hangját hallotta, és megrökönyödve szemlélte, amint a könyvekkel zsúfolt, mázsás súlyú könyvespolc megmozdul és elemelkedik a faltól.

A könyvespolc mögött feltárult egy sötét, dohos szagot árasztó, lefelé vezető folyosó, melynek vége elemi sötétségbe burkolózott.

A zajgyűjtő

A zajgyűjtő még a második csendrendelet előtt szerezte meg a végzettségét, akkoriban a vizenyő előtti területen oly mértékben szaporodtak el a zajok, zörejek, hogy gyorsított eljárással harminchat zajgyűjtőt képeztek ki a felügyelet mohos épületegyüttesének kertjében.

A legtöbb zajgyűjtő a három darahulláson át tartó könyörtelen csendrendelet után elvándorolt vagy zenekart alapított. A felügyelet egy elmocsarasodott rétre szállíttatta a kiképzéshez használt, korhadásnak indult tereptárgyakat, és egy viskóba költöztették az egyetlen megmaradt zajgyűjtőt.

Az utóbbi években nem sok dolga akadt: kipiszkálta a kerítésléc közé szorult nyekergéseket, hálóval befogta a csikarfa koronájába tapadt óbégatást, darahullás idején elhajtotta a pázsiton megült pittyegéseket, de leginkább rég elhullott zajok osztályozásával teltek napjai. A zajraktárban dobozokba zárva sorjáztak a hosszú évek alatt összegyűjtött zajok: rikoltások, üvöltések, halk csuszkorálások, alig hallható szuszogások, mézcsepp zuhanásának hangja.

A réten deres hajú, erőscsontú parasztok legelésztek, masszív zsurlófogaikkal nem csak a pitypalattyot, hanem a buckákon elburjánzott bogáncskórót is könnyűszerrel felőrölték. Alighogy beköszöntött a borzok hava, szakértők kicsiny csoportja bukkant föl a rét délkeleti bejáratánál.

Szövetkabátjuk elnehezedett a párától, meresztgették szemüket a zajgyűjtő háza felé, de megindulni egyiknek sem akaródzott, mivel valahányszor átlépték a rét határát, a parasztcsordából kivált egy megtermett, nagybajuszú példány, és fújtatva ügetett a szakértők felé.

Végül az egyik szakértő kapadohánnyal megtömött tajtékpipát hajított a csorda közibe, amíg azok öklelőztek, virtuskodtak a tajtékpipa felett, két szakértő átosont a zajgyűjtő házához, hogy átadják neki a felügyelet passzusát, miszerint a zajgyűjtőnek határozatlan időre a Kumaraguru-villába kell költöznie.

A zajgyűjtő éjszakája

A rég kihűlt Kumaraguru-villában húzta meg magát. A villa oldalsó bejáratát használta, az ajtó rögtön a konyhába nyílt, poros konyhakövezeten faforgácshalmok, közte mozdulatlan szalamandrák, a padlás felől vaskos vezeték tekeredett a fal mellé állított kályhába.

A zajgyűjtő egy túlméretezett konyhaasztal mögött ült, az áradatban elhullott gyerekek csontjaiból, apró koponyákból készített sípot, furulyát, okarinát. A készítés során nemcsak a hangközökre kellett ügyelni: a koncentrált figyelemmel megfúrt csonttestet úgy lehetett megfújni, hogy a felhangokban meg-megszólalt az elhalt kisgyerek röhögcsélése.

A zajgyűjtő hónapokon keresztül fúrta, csiszolta az apró csontokat, darahullás végére a tárolók megteltek hangszerekkel, egymásra pakolva álltak a verandán bedobozolva, a faforgácshalmok között gurgulázó nevetések, elcsukló kacajok futkároztak.

Bogyószikkadás beköszöntével gyöngülni kezdett a zajgyűjtő, a villa kertje meg egyre növekedett, távolodott a kerítés, a kút. A padlásra vezető létra fokai közt áthatolhatatlan lett a távolság. Olykor két napig is eltartott, amíg a verandától eljutott a farakásig, újabb néhány nap, míg visszaért a felhasogatott fákkal a konyháig.

Hónapok óta ugyanaz a hóréteg fedte a kertet, a zajgyűjtő nyomait végig lehetett követni, miként csökkent a távolság a léptei közt, hogyan lett járásának lenyomata végül két párhuzamos csík.

Többször találta magát a forgácsban heverve, vagy a verandán szétgurult gesztenyék között, mint egy odahajított batyu. Esténként úgy feküdt le, mintha csatába menne, reggelre egyre tágultak a sebek térdén, derekán, combján, a lószőrmatracon megfeketült foltok.

Az időn innen; Ikarosz utolsó másodperce

Az időn innen

 

…és csúnya leszel

mint a síró férfiarc

kegyetlen

mint éji vad vihar

mely elsöpri az ég

vérrög-csillagait

felégett kertek

meddő tavaszok

napszámosa leszel

tele hóval a szád

s csak múltad ételmaradékaiban

turkál az emlékezés

messze a gyerekkori madárzsivaj

minden olyan más és képtelen

az időn INNEN

felhők rongyai alatt

ami megmaradt csak- hiány

kicentizett vágyakkal teli

szívedre szállva megpihen

furcsa madár- a csönd

míg elfolyik békétlen napod

a csak a vasravert esők

a hullámzó sivatag-éj

a vonatok alá dobott hajnalok

sikoltása

s a dagadó telihold

virraszt álmod tejüvege mögött

nem tudod

mikor vándorol el a vágy

a Kedves arca

szellemed letisztult igéje

nyelvedről varjak lopják a sót

s repülnek a reggel könnyű ízével

elhagyott fészkek

lenyilazott éveid…

megmagyarázhatatlanná

válik minden

mint egy lélegzetnyi szédülés

s már nem vádolhatod

a csontodban gyűlő meszet

kezedben maroknyi irgalommal

még elindulhatsz a télbe

a csönd tátongó sikátoraiba

hol nem látni az üszkösödő napot

hol lebegő lovasok hozzák

dárdáikon a fényt

véred elhagyják a madarak

s megmaradsz örökkön árván

lobogó inged fehér gyászával

csuprok tejszagú szélén

kapaszkodva másfél deci levegőd

libbenő szoknyája után.

 

 

 

 

Ikarosz utolsó másodperce

 

…s most gerinctelen

szelek

táncolnak körül,

s osztoznak sebzett

szárnyaimon.

Lent csak a mély,

a tenger hontalan hullámai.

 

Habok-

tépett fehér koszorúk

felettem.

Apám hitetlen

szavai véreznek fülemben,

szememben képpé gyűrődnek

a nap utolsó sugarai:

sirályok vére ég a

napkorongon.

 

Városi Biblia

Kálvin tér! Az ajtók csukódnak, már indulna, de visszapillantó-tükrébe jobbról egy rohanó férfi úszik be. Az első ajtó kinyílik, a furcsa utas-jelölt tétovázik. „Jöjjön már végre, vagy ne nyomogassa azt a rohadt gombot!” – ordítja dühében. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, a férfi lassan beszáll, egy könyvet szorongat kezében, olyan közel van, hogy a vezető puszta szórakozásból kibetűzheti a címet:

 

Városi Biblia

 

   Fedele egyszínű, vörös.

 

   Nehezen döcögnek fel a hegyre. „Végállomás! További kellemes hetet kívánok.” A férfi utolsóként száll ki. Megvárja, míg a jármű megfordul. A kapucsengő nem felel. A bérház előtt nagy robajjal hajt el egy mentőautó. Kulccsal kénytelen nyitni. Az előszoba mintha máshogy fogadná. A másfél-szobás lakás egy végsőkig visszafojtott lélegzet.

   Ledobja magát a kanapéra. Keze önkéntelenül a könyvbe kapaszkodik. Maga elé tartja és kinyitja.

 

Takács Zoltán

 

Városi Biblia

 

 

   Ismeretlen szerző, magánkiadás. Vékonyka, jó fogású, füzetszerű kis könyv. Továbblapozza, találomra üt fel oldalakat.

 

 (…) 43 Két nap múlva eltávozott onnan Galileába. 44 Jézus saját maga tanúsította, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában. 45 Ismét elment tehát a galileai Kánába, ahol a vizet borrá változtatta. Volt egy királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt Kafarnaumban. 46 Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, elment hozzá, és kérte őt, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert az tegnap éjjel önkezével próbált véget vetni életének. 47 Jézus azt mondta neki: »Menj, a fiad él!« Hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott neki, és elment. 48 Amint hazafelé tartott, már eléje jöttek a szolgái, és jelentették, hogy a fia él. 49 Ez már a második csodajel volt, amelyet Jézus művelt, amikor Júdeából Galileába ment.

(…) Ezek után Jézus fölment Jeruzsálembe. Van Jeruzsálemben a Juh-kapunál egy fürdő, amelyet héberül Betezdának neveznek, és öt oszlopcsarnoka van. Ezekben feküdt a betegek, vakok, sánták, bénák sokasága. 4 Ezek a szerencsétlen, számkivetett emberek nem azért jártak ide, mert remélték a gyógyulást, hanem mert úgy gondolták, több hasonló sorsú ember jobban érzi magát együtt, mint teherként a családtagok között.

Volt ott egy ember, aki már ötvennyolc esztendő óta beteg volt. Mikor Jézus meglátta őt, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta van így, megkérdezte tőle: »Akarsz-e meggyógyulni?« A beteg azt felelte: »Uram, még ha meggyógyulhatnék, se akarnék már. Kérdezted volna harminc évvel ezelőtt.« Jézus azt mondta neki: »Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!« Az ember azonnal meggyógyult, fogta az ágyát és járni kezdett. 10 Értetlenül nézett maga elé, sétált pár percet, majd visszafeküdt.

(…) 16 Miután beesteledett, tanítványai lementek a partra. Egyszerre elnyomta őket az álom. 17 Mindannyian ugyanazt az álmot látták: bárkában utaztak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Nagy szél támadt, a tenger háborgott. 18 Amikor mintegy huszonöt, vagy harminc stádiumnyira hajóztak, látták, hogy Jézus a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek. 19 Ő pedig így szólt hozzájuk: »Én vagyok, ne féljetek!« 20 Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.

(…) 61 Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: »Megbotránkoztat ez titeket? 62 Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? 63 A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet. 64 De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.« Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, ám tudta azt is, hogy tanítványai közül senki sem fogja őt elárulni.

(…) Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. Korán reggel ismét megjelent a templomban, ahol sokan köréje sereglettek. Leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, és azt mondták Jézusnak: »Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kapták. Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?« Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák. Jézus azonban lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: »Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.« Aztán újra lehajolt, és írt a földre. Azok pedig ennek ellenére vadul megkövezték az asszonyt. Egy óra múlva a farizeusok elmentek, s ő egyedül maradt az asszonnyal. 10 Jézus fölegyenesedett, és azt mondta neki: »Senki sem ítélt el téged!« 11 Az erre így szólt: »Senki, Uram!« Jézus ekkor azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!«

(…) Amikor továbbment, látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték őt: »Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?« Jézus azt felelte: »Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne. Nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött, míg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.« Miután ezeket mondta, földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente, és azt mondta neki: »Eredj, mosakodj meg a Síloe tavában!« Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott, és ép szemmel tért vissza. Ezért a szomszédok és akik azelőtt látták őt mint koldust, azt kérdezték: »Nem ő az, aki itt ült és koldult?« Egyesek azt mondták: »Ő az.« Mások így szóltak: »Nem, csak hasonlít rá.« Ő azonban kijelentette: »Én vagyok az.« 10 Erre megkérdezték tőle: »Hogyan nyíltak meg a szemeid?« 11 Azt felelte: »Sarat csináltam, megkentem a szemeimet, és elmentem a Síloe tavához megmosakodni. És újra látok.« 12 Ekkor elvitték a farizeusokhoz ezt az embert. 13 Azok meghallgatták, majd ezt mondták: »Bolond ember! Hiszen hogyan cselekedhet egy bűnös ember ilyen csodajeleket?«

(…) 31 Miután kiment, Jézus így szólt: »Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. 32 Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti. 33 Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. Remélem keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. 34 Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. 35 Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.« Erre a tanítványok megfogták egymást kezét, összekapaszkodtak, és Jézust körbeállva imádkoztak. 36 Jézus mélyen a szemükbe nézett, színek ezernyi változatát látta bennük: reményt, szeretetet, bűnt, hitet, sárgás hitetlenséget és feketés szürkeséget. A szürkeség csillogott fel a legtöbbször.

(…) 37 Pilátus erre megkérdezte: »Tehát király vagy te?« Jézus azt felelte: »Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra.« 38 Pilátus erre így szólt: »Mi az igazság?« Majd e szavak után ismét kiment a zsidókhoz, és azt mondta nekik: »Én semmi vétket sem találok őbenne. 39 Szokás pedig nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak nektek valakit. Bennetek most gyűlölet van, megvezettek titeket, ezért nem engedem, hogy ti válasszatok. Ezért a vádlottat kérdezem sorsáról: téged engedjelek szabadon, vagy inkább a rabló Barabást?» »Barabást!« – felelte Jézus.

(…)Akkor Pilátus elvezettette Jézust és megostoroztatta. A katonák pedig koronát fontak tövisből, a fejére tették, és bíborszínű köpenyt adtak rá. Aztán eléje járultak, és azt mondogatták: »Üdvözlégy, zsidók királya!« És arcul verték őt. Akkor kijött Jézus, töviskoronával, bíborköpenyben. Amikor a főpapok és poroszlók meglátták, kiáltozni kezdtek: »Feszítsd meg, feszítsd szét!»

(…) 17 Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. 18 Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen. 19 Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a keresztre helyeztette. Ez volt ráírva: »Názáreti Jézus, az Isten fia.« 20 Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, latinul és görögül is írva volt.

 

 

Múlik is, marad is

Kicsinyítőképzők, röppenők, kagylócskák, meleg és hideg

hullámok, tükrök szélére ragasztott, színes pillangók közt élt

a nagynéném. Valinak hívták, de a Gizi is ugyanolyan

jól állt neki – és ugyan melyik átutazó vendég jegyzi meg 

egy fodrásznő nevét, aki a vasútállomás mellett serénykedik?

 

Vidám volt, ropogós, míg a rák megette a kagylócskákat,

felzabálta a testét, lerágta a gyöngyházfényt a körmeiről,

végül a körmeit. És a rákosok szaga – tudod – borzasztóbb, 

mint a dauervíz, beleivódik mindenbe, nem lehet kiszellőztetni,

nem lehet tőle szabadulni, megül mindenen, mint a halálfélelem.

 

Én sem tudok már a vonásaira visszaemlékezni. Hogyan is tudnék?

Az arcán (a régi arca helyén) árnyékok, fekete-fekete pillangók .