Máté István összes bejegyzése

A MÁSIK

Egy fekete kutya?
Álmában a hasára ült?
Megnyomta?
………………………………
Azóta?
………………………………
Fényes nappal a holdat nézi?
Éjjel a hasát takarja?
Nagyon takargatni se kell?
Aki titkolja, annak nem nő?
Annak nem úgy nő?
Annak befele nő?
Le egész a gerincvelőig?
A gerincvelőig és tovább?
Annak rugdalni sem rugdal?
Elrejtőzik a világ szeme elől?
Asszisztál a
de mihez is asszisztál?
………………………………
Ne beszéljünk róla? Reméled nem ő az?
Reméled nem ő az? Te? Reméled?
Csak mert láttad a tévében, azt hiszed,
közöd van hozzá?
Együtt érzel?
Valakivel, aki már nem érez semmit?
Úgy érzed, mintha mindez veled történne?
Miért én? Miért ő? Azt kérdezed?
Egy egész ország azt kérdezi?
Az egész világ?
Az anya semmit nem kérdez?
Csak néz maga elé báva szemekkel?
Nem zokog? Nem vádol? Nem átkozza a napot?
Elfogadta az elfogadhatatlant?
A lánya már nem az övé?
A lánya már mindenkié? Már mindenki Katája?
Kittije? Orsija? Zsófija? Zsuzsija?
Oféliája?
Már csak arra vár, hogy azonosítsa
valaki? Te képes lennél rá?
Neked lenne hozzá erőd, lelki erőd?
Lélekjelenléted nem összeroppanni?
Te mit válaszolnál arra a bizonyos kérdésre,
ami talán el sem hangzana…semmit?
Lesütnéd a szemed, hogy ne lásd?
Hogy lássák, ő az? A te kislányod? Az tiéd?
És ha kiderülne, mégsem ő az? Akkor?
Mit mondanál: „Hála istennek!” ?
„Részvétünk a másik lány családjának!” ?
A másikat is ismerted?
Mindkettőt?
Ne beszéljek múlt időben?
Amíg nem tudjuk biztosan, így érted?
A DNS teszt majd megállapítja?
99 százalékos biztonsággal?
Milyen anya az, aki nem ismeri fel a lányát?
Azt kérded, milyen anya az ilyen?
…………………………………
De hiszen te mondtad,
hogy a kabát…nem emlékszel?
…………………………………
A lányodé.

Máté István költeményei

EGY ÉLET-MŰ MARGÓJÁRA

                                                                             

                                                                              Borges-nek

 

Merre? Hol? Magad sem tudod?

A kitapogathatatlan ég alatt?

A végeláthatatlan éjszakában?

 

Azt nem kérdezem, mit csinálsz. Olvasol.

Valamicske fénynek tehát ott lennie kell.

 

 

 

JÓZSEF ATTILA UTÁN SZABADON?

 

ne lelkizz. lelkizhetsz.

anyádnak, ha van.

a csajodnak, a kutyádnak ha van.

egy kurvának?! soha. gyanus.

te csak fizess. tedd be. menj el. vedd ki. menj el.

ne nézz vissza….

 

és ne lelkizz. ennek végképp ne.

kurva a legrosszabb fajtából:

bagós, szőke, kék szemű, lepukkant cigánykurva…azt mondja, Oféliának hívják.

„különleges ismertetőjegye” :

nonfiguratív tetkó a bal lapockán.

nonfiguratív hegek az állon, a nyak körül.

tűszúrás a jobb karhajlatban.

pirszing az orrban, a nyelvben,

a köldökben: képzeld, gyereket vár.

de csak te érkezel.

 

ne lelkizz. fölösleges.

mindent tud rólad, amit tudni érdemes.

tudja, hogy találozásotok nem a véletlen műve.

tudja, hogy te már döntöttél, és csak úgy csinálsz, mint aki még hezitál,

mint aki még nem tudja.

kapásból megmondja, mennyi lapula zsebedben:

francia 3, szex 4, komplett 6.

 

ne lelkizz. minek?!

te sem vagy más, mint a többi:

egyik pillanatban az ágyékodhoz nyúl, és a szerszámod dícséri,

a következőben, mert meggondoltad magad,

mert nem mentél el vele, megátkoz.

 

hát ne lelkizz. lelkizhetsz.

anyádról, ha nincs. a csajodról…

az sincs?! semmi gond, semmi gond.

majd lesz…MAJD lesz…

ami pedig a kurvákat illeti, maradja a költészetnél:

írj verset. tedd fiókba. menj el. nézz vissza. vedd ki. menj el.

vagy ne menj. ahogy gondolod.

neked már úgyis mindegy, nemde?

 

szerelmed eltaposott bodobács-szerelem.

ártatlanságod kurvák tanyája,

játszótér az éjj leple alatt.

 

(ne lelkizz.)

 

Egy labda súlya

Egy labda súlya
(a Koponyák hegyén)
 

…mire ő, apa és hogyan kell imádkozni, apám halála után történt nem sokkal , mire én, mint a felnőttek klubjának oszlopos tagja, hát hogyan fogunk szöcskét, közben talán még az orra hegyére is odakoppintottam egyet az ujjammal, mire ő még sokáig gyanakvással nézett az apjára, nem azért mert nem értette, nem, azért mert nagyon is, mire én, érted már, a szabadságnak ára van, mire ő, még mielőtt szabadon engednénk, előbb szabadjára, mire én, kitépkedjük, feldaraboljuk, felnyársaljuk, megsütjük, mire ő, apa de mégis hogyan , de én csak hosszú-hosszú évekkel később értettem meg, igazán csak így lehet, nemde , vagy így se, csak hosszú-hosszú évekkel később, a gyanakvást a tekintetében, ahogyan a csuklyások bilincsbe verve elvezették, persze hivatkozhatott volna a gyermekkorára, mondhatta volna, neki nem volt, számításból vallhatta volna magát bűnösnek vagy ártatlannak, de ő nem csinált semmit , csak hallgatott, nem tördelte a kezét, nem hullajtott könnyeket, legfőképp nem esengett senki bocsánatáért, mire én, helyette is, miért hagytál el engem, mire ő, mire én, mire ő…

 

Segélykérő hívás

Tessék, Biip, lakás…tessék, Biip, lakás, ki beszél?… Biip?!…Jóságos ég, nem hiszek a fülemnek, Biip te vagy az?…nem, az nem lehet…Biip?!…épp az imént gondoltam rád…halál komoly, nincs öt perce, hogy eszembe jutott, milyen régen nem beszéltünk te meg én, erre tessék, szól a telefon, felveszem, hát ki van a vonal túloldalán…te aztán tudod, hogyan kell meglepni az embert…alig térek magamhoz, mesélj, mi van veled?…azt csiripelik a madárkák, magácska férjet fogott, hát igaz ez kérem?!, há mégis hogy gondol ilyet…anélkül, hogy áldásomat adtam volna?…

Nyugi, csak ugratlak, na és jó az ágyban?… te kis céda, ne is tagadd…

Hogy velem?…semmi különös, tényleg semmi…te viszont jól eltűntél hallod e…vagy ezer éve nem láttalak…már ne haragudj, hogy így kérdezem, de…élsz még?

Ezt most ismételd meg…na ne, ez komoly?!…ez komoly!?…ó te jó ég, el sem hiszem, a kis Biip anya lesz, hát ez óriási!…komolyan mondom, alig térek magamhoz…már épp itt volt az ideje ha engem kérdezel…de hát erre mondják, hogy jobb későn mint soha…Na és hányadik hónap?

Megáll az eszem?…és?…fiú vagy lány?…

Azt én is tudom, hogy még nem lehet…jó, akkor úgy kérdezem, hogy érzi naccsága, fiú lesz vagy lány?…csak magunk között, remélem lány, a fiúkkal csak a gond van… de várj egy picit…a tévé…lehalkítom…na és? a leendő apuka? mit szól?… na vajon mit…

Az enyém?…ó, az enyém már nagy cula gimnazista…

Ó, te nem is hinnéd milyen gyorsan felnőnek ezek a mai tinik…az enyém is, nem rég még a kakis pelenkáját mostam, há mondjuk nem, mert neki már eldobható volt, de érted

… most meg azon kell aggódnom, nehogy valamelyik önjelölt kis Biiip a kis fütykösével addig ficánkoljon körülötte, hogy érted…szóval biztos ami biztos, az abortusz pénz félre van téve…

Hogy túlzok?…eszem ágába sincs…jaj dehogy…elég ha csak annyit mondok, Biip-nek,

említettem hogy Biip-nek hívják?, Biip-nek lassan nagyobb melltartóra lesz szüksége, mint az anyjának…pedig hát, ha még emlékszel, éppenséggel nekem sincs miért szégyenkeznem…de a fiúk is, te, csak úgy pislogok, egyik-másik osztálytársát, te én úgy leteperném…

Most harmadikos…

Igen, most harmadikos, jövőre, ha minden igaz, érettségi, aztán majd meglátjuk…most épp állatorvos szeretne lenni…mondjuk én a helyébe letennék erről…

Szépnek szép, csak hát a jegyei…ebben a félévben is három tárgyból áll bukásra, úgy is mondhatnám, még csak háromból, a tanárai meg engem nyaggatnak, hogy a gyerek mér nem tanul, komolyan mondom, már nem is járok szülőire, tök felesleges, mindig ugyanaz a lemez, mintha én tehetnék arról, hogy Biip, tudod…egy kicsikét butácska…tudod, mint abban a bugyuta dalban…és ha az?…ettől még nem dől össze a világ…elvégre nem lehet mindenki Biip…érted ugye?

Hogy szerelmes?!…jaj ne már…ez egy igazi kis fruska…csak a fiúk, meg a haverok, meg a buli… van, hogy két napig színét se látom, még arra sem veszi a fáradtságot, hogy felvegye, ha keresem, csak tudnám, akkor minek vettem azt a fránya mobilt, ja persze, hogy legyen mit fizetni, mintha már nem lenne így is elég számla, mer még ha kártyás volna, mint a többi normális gyereknek, de nem, neki előfizetéses kell, hogy kedvére trécselhessen a kis barátnőivel…világba…anyuci meg gürizzen, mint egy rabszolga…na mindegy… a lényeg, az anyját  nagy ívben le pont pont pont…de mit lehet tenni, tudod, hogy van ez, illetve dehogy tudod, hogyan is tudhatnád…de ami késik, nem múlik…

Halló…halló, ott vagy még?!…

Mióta nem?…

Igen, az osztálytalálkozó…az se tegnap volt… Biiip-et hallottad?…te, hát most mondd meg, há nem borzasztó?…ugye, hogy az…egész egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek…hogy pont ő, te gondoltad volna?…ugye, hogy nem…

Hogy én?!, te hogy vagy?…és Biip néni?, ő jól van?…egyem a szívét, hogy ő mennyit vigyázott ránk annak idején?… és mennyit káromkodott…mindig ha valami rossz fát tettünk a tűzre:  „kifaszolsz, kifaszolsz!” …komolyan mondom, még most is, ha csak eszembe jut…

pedig nem voltunk mi olyan rosszak…vagy igen?…ugye, hogy nem…na jó, te talán egy iciri- picirit…jut eszembe…eccer már igazán összefuthatnánk, nem?…beülhetnénk valahova, az uradat is elhozhatnád, hogy végre jó alaposan szemügyre vegyem…Pesten vagy még?, vagy valahol Hávájon sütteted a hasad, csak azt ne mond, hogy elraboltak a marslakók…

Csak ugratlak…te figyelj, viszont az a helyzet, hogy most sajna le kell hogy tegyelek, épp  késésben vagyok…ráadásul a gyereket is el kell dobnom egy darabig, az meg moziba megy…úgy sajnálom…ne haragudj…ugye nem haragszol?…

Te, annyira  jó volt téged újra hallani… komolyan…

Aranyos vagy…neked is és az egész családodnak…puszillak…jut eszembe, és mi lesz a neve, vagy ezt már kérdeztem?…

Értem, még nem tudjátok…igazatok is van, bőven lesz még időtök kitalálni…és hogy fiú vagy lány?…

Ja persze, hülye vagyok… beszélek itt össze-vissza….hát akkor…vigyázz magadra…figyelj, ha bármi van, a számomat tudod…aztán, nehogy nekem megint eltűnjél…

Nem fogsz, világos…na most már tényleg le kell, hogy tegyelek…millió puszi, szia, szia

Hatvanadik születésnapomra

                                                                                  

Hetvenkét szárnyverés a merengő naplementében.

Puha talpán habok közé ereszkedő homokpart.

Habkönnyű ígéret egy sellő ajkáról…

 

„Ereje teljében” a képzelet előre kalandozhat, de én!

Én elérem-e még valaha a tengert?

Elér-e még valaha engem?

 

Már napok óta itt lüktet a fülemben,

hullámverése hűs lázálom,

rögeszme, túlüvölt minden más rögeszmét:

 

éjre-éj

a csöpögő vízcsapot,

az óraketyegést,

 

egy pohárban,

gondosan az ágyam mellé készítve, a fogsorom

(még inkább egy miniatűr tengeri szörny)

konzervált vigyorát,

 

s amit hiába riogat,

a félelem, a féltékenység,

a sóvárgás sivatagi fúriáit,

 

ahogyan  a plafonról

csillámló homokot szórnak

hályogos, már-szinte-üveg szemembe…

 

a pállott szájú reggelt,

még előbb a közeledtére kialvó életösztönt, az írást,

a kéz remegését is, és mégis,

 

amint szárnyaszegett (még inkább divatjamúlt) kalapomat

a szívem fölé, a szívemre szorítom,

és fejet hajtok  érkezésem előtt,

 

ez is elenyészik a szélcsendben,

és nem marad semmi, ha csak nem 

látogatásaim állandó kellékéül,

 

ez a viharvert kis virágcsokrocska a markomban,

s vele a bizonyosság:

 

hiába a tenger, én hozzájuk

mindvégig…

 

Ábel

Erzsébet

Erzsébet

József

József

József

 

Vagy mégsem hiába?

Vagy most akár meg is szólíthatnám őket,

félszegen hajlongva,

 

ahogyan a hajléktalan hajlong

az aluljáró lépcsőjén,

miközben apróért kuncsorog? Vagy ahogyan

 

az áruló, aki egy nap majd árulónak áll, s akiről bajtársai

majd váltig állítják: „ő lett volna az utolsó,

akiről…” ?

 

Elárulhatnám mi járatban vagyok.

Mesélhetnék is nekik

a feleségemről,

 

kezdhetném mindjárt a halálával,

ami ide juttatta (ami ide juttatott)

ebbe a temetőbe,

 

folytathatnám soha meg nem valósított álmainkkal,

vágyainkkal, kalandjainkkal…

 

Gyermekeinkkel… (Hova is tettem a tárcám?)

 

Ábel

Erzsébet

Erzsébet

József

József

József

 

Gyónni is rég  gyóntam már…

Ami azt illeti,

 

még soha.

„Mert soha nem lehet tudni!” ,

mondhatná valaki, de nem mondja…

 

Különben is,

 

ugyan mi bűne lehetne már

egy ilyen kivénhedt „keresztes lovagnak” , egy  ilyen

meggyötört, szinte már őszinte vénembernek,

mint amilyen én vagyok,

 

ha csak nem az, ami eddig is, s ami mindenki másnak:

loptam, csaltam, hazudtam.

Paráználkodtam is.

 

A forradalom alatt és után,

mindig biztos kezem parancsra ölt…

Vagy bosszúvágyból?

 

Igen, azt hiszem, szólhatnék néhány szót az érdekemben.

Elmondhatnék egy imát

 

Ábel

Erzsébet

Erzsébet

József

József

József

 

mint egykor, anyánk elől

a fürdőszobába zárkózva…

 

Ugyanoda, ahova

 

nem sokkal később ő maga is,

mint űzött boszorkány,

nem tudni ki elől

 

Ábel

Erzsébet

Erzsébet

József

József

József

 

de mert  akkor titkon hiába reménykedett :

„Van tovább!” ,

 

most képzeletemben

a kis fürdőszoba:

templom

valahol az Isten háta mögött.

 

(Se ablaka, se

oltára…visszhangja se többé…)

 

Eleinte apánk is úgy csinált,

mint aki elhallgatja előlünk, lelkiismerete elől.

 

Érthető:  még csak négy évesek voltunk,

mikor egy reggel, borotválkozás közben

mégis megállt

 

a penge a kezében,

és rezge fény csillant a szeme sarkában,

mert egyikünk

 

Ábel

Erzsébet

Erzsébet

József

József

József

 

azzal állt elé:

 

„…Neked szedtem…”  

„…Szomjas vagyok…”  

„…Anya meghalt…”

 

Elaludt.

 

(Apánk szerint,

azóta nem alszom.)

 

Mintha nem is annyira az anyám,

mint inkább a nagyanyám lett volna,

vagy  a dédnagyanyám,

 

az egybenőtt szemöldökű,

aki hosszas töprengés után

 

Ábel

Erzsébet

Erzsébet

József

József

József

 

arra jutott:

 

hiába minden, a járóbot koppanására újra

meg újra összerezzenő, gondolat,

hiába minden harmadik lépés,

itt minden lépés …

 

Vagy mégsem hiába?

Vagy most akár meg is szólíthatnám őket,

félszegen hajlongva,

 

ahogyan a  vénember,

a szinte már vén hajlong élete  alkonyán?

 

Elmondhatnám mi járatban vagyok.

Mesélhetnék is nekik

 

anyámról,

apámról (apám is…

 

harminckettő volt, még csak harminckettő,

én a jövő héten töltöm be a hatvanat:

az apja lehetnék )

 

vagy mesélhetnék a feleségemről, aki már vár,

nem messze innen, a kanyaron

túl,

 

mesélhetnék közösen meg nem valósított

álmainkról, vágyainkról, kalandjainkról,

arról, hogy nem volt más választása:

 

ő minden áron gyereket akart (én is…

Vagy csak feledni,

amit nem lehet?)

 

De a feleségem még várhat:

velük mi lesz, a hat testvérrel?

 

Mert hiszen hatan voltak testvérek

 

Ábel

Erzsébet

Erzsébet

József

József

József

 

vágyaink újra meg újra porrá zúzott tengerpartján,

 

ahol a part a

tengert, a tenger a

partot,

 

míg végül nem maradt semmi,

csak parttalan sóvárgás:

 

elérem e még valaha,

elér e még valaha engem?

 

Mióta itt lüktet a fülemben,

hullámverése:

 

tengerész feje fölött a szárnyverés,

talpa alatt a billegő hajóorr,

a megfigyelő „szeszéjének” kiszolgáltatott vitorlás,

 

(ki tudja,

talán épp Amerika

álomba ringatott „felfedezőivel” a fedélzetén)

 

már csak a döntésre vár:

közeledjen?,  távolodjon?,

emelkedjen?, süllyedjen? ,

 

tengeri bója, hullám-harang az öböl ki-és

bejáratánál,

 

és amit hiába riogat,

egy  pirosan bólogató strandlabda,

(ez

 

lehetne a horizonton lenyugvó vagy felkelő

nap is, de nem az)

 

hullámok hátán gyermeksikongás,

(Gyermeké vagy sirályé a hang?

Ki tudná megmondani?)

 

homokpart is,

 

a homokparton örök hallgatásra kárhoztatott csigaház,

talpalatnyi homokvár, feldöntött vödör, homoklapát,

repedt nyelű…

 

Mint egy kudarcba fulladt holdexpedíció

utolsó  félbemaradt mozzanata:

 

temetni alulró fölfelé…vagy mint egy vihar-díszlet,

ami „betekintést enged”  a színfalak

mögé,

                            

s ami arra figyelmeztet:

hatan voltak testvérek…de

 

nem tudni vannak e heten

 

Ábel

Erzsébet

Erzsébet

József

József

József

 

Kísérlet Örkény István feltámasztására

Sikerült!!! Feltámasztotta!!!

…könyökét a kocsmapult tetejére, majd rendelt, majd azzal a lendülettel nem fizetett, majd teljes súlyával (ötven kiló) a korsó – jobb szó híján nevezzük így – bal fülcimpájára akaszkodott (van gogh-i gesztus) , majd tekintetét, akárha szerencseérmét, mereven a korsó fölé tartotta (legyen kő a kút mélyén), majd jobbjának félúton kissé elbizonytalanodó mutatóujjával feje fölé, az égre mutatott, jelezvén, szólni kíván. És szólt: Bizony mondom néktek (sehol senki), mára elég a csodatételekből…

Azzal – korsóját ürítve – eltűnt.