Hetvenkét szárnyverés a merengő naplementében.
Puha talpán habok közé ereszkedő homokpart.
Habkönnyű ígéret egy sellő ajkáról…
„Ereje teljében” a képzelet előre kalandozhat, de én!
Én elérem-e még valaha a tengert?
Elér-e még valaha engem?
Már napok óta itt lüktet a fülemben,
hullámverése hűs lázálom,
rögeszme, túlüvölt minden más rögeszmét:
éjre-éj
a csöpögő vízcsapot,
az óraketyegést,
egy pohárban,
gondosan az ágyam mellé készítve, a fogsorom
(még inkább egy miniatűr tengeri szörny)
konzervált vigyorát,
s amit hiába riogat,
a félelem, a féltékenység,
a sóvárgás sivatagi fúriáit,
ahogyan a plafonról
csillámló homokot szórnak
hályogos, már-szinte-üveg szemembe…
a pállott szájú reggelt,
még előbb a közeledtére kialvó életösztönt, az írást,
a kéz remegését is, és mégis,
amint szárnyaszegett (még inkább divatjamúlt) kalapomat
a szívem fölé, a szívemre szorítom,
és fejet hajtok érkezésem előtt,
ez is elenyészik a szélcsendben,
és nem marad semmi, ha csak nem
látogatásaim állandó kellékéül,
ez a viharvert kis virágcsokrocska a markomban,
s vele a bizonyosság:
hiába a tenger, én hozzájuk
mindvégig…
Ábel
Erzsébet
Erzsébet
József
József
József
Vagy mégsem hiába?
Vagy most akár meg is szólíthatnám őket,
félszegen hajlongva,
ahogyan a hajléktalan hajlong
az aluljáró lépcsőjén,
miközben apróért kuncsorog? Vagy ahogyan
az áruló, aki egy nap majd árulónak áll, s akiről bajtársai
majd váltig állítják: „ő lett volna az utolsó,
akiről…” ?
Elárulhatnám mi járatban vagyok.
Mesélhetnék is nekik
a feleségemről,
kezdhetném mindjárt a halálával,
ami ide juttatta (ami ide juttatott)
ebbe a temetőbe,
folytathatnám soha meg nem valósított álmainkkal,
vágyainkkal, kalandjainkkal…
Gyermekeinkkel… (Hova is tettem a tárcám?)
Ábel
Erzsébet
Erzsébet
József
József
József
Gyónni is rég gyóntam már…
Ami azt illeti,
még soha.
„Mert soha nem lehet tudni!” ,
mondhatná valaki, de nem mondja…
Különben is,
ugyan mi bűne lehetne már
egy ilyen kivénhedt „keresztes lovagnak” , egy ilyen
meggyötört, szinte már őszinte vénembernek,
mint amilyen én vagyok,
ha csak nem az, ami eddig is, s ami mindenki másnak:
loptam, csaltam, hazudtam.
Paráználkodtam is.
A forradalom alatt és után,
mindig biztos kezem parancsra ölt…
Vagy bosszúvágyból?
Igen, azt hiszem, szólhatnék néhány szót az érdekemben.
Elmondhatnék egy imát
Ábel
Erzsébet
Erzsébet
József
József
József
mint egykor, anyánk elől
a fürdőszobába zárkózva…
Ugyanoda, ahova
nem sokkal később ő maga is,
mint űzött boszorkány,
nem tudni ki elől
Ábel
Erzsébet
Erzsébet
József
József
József
de mert akkor titkon hiába reménykedett :
„Van tovább!” ,
most képzeletemben
a kis fürdőszoba:
templom
valahol az Isten háta mögött.
(Se ablaka, se
oltára…visszhangja se többé…)
Eleinte apánk is úgy csinált,
mint aki elhallgatja előlünk, lelkiismerete elől.
Érthető: még csak négy évesek voltunk,
mikor egy reggel, borotválkozás közben
mégis megállt
a penge a kezében,
és rezge fény csillant a szeme sarkában,
mert egyikünk
Ábel
Erzsébet
Erzsébet
József
József
József
azzal állt elé:
„…Neked szedtem…”
„…Szomjas vagyok…”
„…Anya meghalt…”
Elaludt.
(Apánk szerint,
azóta nem alszom.)
Mintha nem is annyira az anyám,
mint inkább a nagyanyám lett volna,
vagy a dédnagyanyám,
az egybenőtt szemöldökű,
aki hosszas töprengés után
Ábel
Erzsébet
Erzsébet
József
József
József
arra jutott:
hiába minden, a járóbot koppanására újra
meg újra összerezzenő, gondolat,
hiába minden harmadik lépés,
itt minden lépés …
Vagy mégsem hiába?
Vagy most akár meg is szólíthatnám őket,
félszegen hajlongva,
ahogyan a vénember,
a szinte már vén hajlong élete alkonyán?
Elmondhatnám mi járatban vagyok.
Mesélhetnék is nekik
anyámról,
apámról (apám is…
harminckettő volt, még csak harminckettő,
én a jövő héten töltöm be a hatvanat:
az apja lehetnék )
vagy mesélhetnék a feleségemről, aki már vár,
nem messze innen, a kanyaron
túl,
mesélhetnék közösen meg nem valósított
álmainkról, vágyainkról, kalandjainkról,
arról, hogy nem volt más választása:
ő minden áron gyereket akart (én is…
Vagy csak feledni,
amit nem lehet?)
De a feleségem még várhat:
velük mi lesz, a hat testvérrel?
Mert hiszen hatan voltak testvérek
Ábel
Erzsébet
Erzsébet
József
József
József
vágyaink újra meg újra porrá zúzott tengerpartján,
ahol a part a
tengert, a tenger a
partot,
míg végül nem maradt semmi,
csak parttalan sóvárgás:
elérem e még valaha,
elér e még valaha engem?
Mióta itt lüktet a fülemben,
hullámverése:
tengerész feje fölött a szárnyverés,
talpa alatt a billegő hajóorr,
a megfigyelő „szeszéjének” kiszolgáltatott vitorlás,
(ki tudja,
talán épp Amerika
álomba ringatott „felfedezőivel” a fedélzetén)
már csak a döntésre vár:
közeledjen?, távolodjon?,
emelkedjen?, süllyedjen? ,
tengeri bója, hullám-harang az öböl ki-és
bejáratánál,
és amit hiába riogat,
egy pirosan bólogató strandlabda,
(ez
lehetne a horizonton lenyugvó vagy felkelő
nap is, de nem az)
hullámok hátán gyermeksikongás,
(Gyermeké vagy sirályé a hang?
Ki tudná megmondani?)
homokpart is,
a homokparton örök hallgatásra kárhoztatott csigaház,
talpalatnyi homokvár, feldöntött vödör, homoklapát,
repedt nyelű…
Mint egy kudarcba fulladt holdexpedíció
utolsó félbemaradt mozzanata:
temetni alulró fölfelé…vagy mint egy vihar-díszlet,
ami „betekintést enged” a színfalak
mögé,
s ami arra figyelmeztet:
hatan voltak testvérek…de
nem tudni vannak e heten
Ábel
Erzsébet
Erzsébet
József
József
József