Cipő
A sarokba dobva,
Magányos dohogva
Lábadozik a cipő.
Elnyűtt bőrét fájdalom
Erezte, s szenvedte,
Mit rátestált az idő.
A sarokba dobva
Magába szagolva
Várja, míg lába kinő.
Bejegyzések kategória bejegyzései
Tükörreflex
KáKiss megtörölte a szemét, aztán lassan feltette az objektívsapkát. Vállára dobva a fekete fotóstáskát átgázolt a főleg papírból és tarka, olajfoltos textíliából összecsomósodott szeméthalmokon az öreg bérház cselédlépcsője felé. A munkával végzett. A szerkesztő boldog lehet. A szivárgó, terjedő, csöndes gyűlölettől lassan parázsló nyomor képei készen voltak. Cigányok, románok, magyarok… mindegy, egyként oszlanak el ezekben a peremkerületi, sötét utcák mentén penészesedő, leselejtezett házakban. A lépcsőn is rongyok, mindenütt, mintha széttéptek vagy felrobbantottak volna egy bálázót. A szövetdarabok mentén, mintha csak útmutatásul szórta volna ki őket valaki, lesietett a földszintre, és kifordult a kapu felé, hátra se nézett, pedig az udvar belsejében két aprócska gyerek tologatott némán egy műanyag kerekekre szerelt lovat, mely éppolyan üveges szemekkel – mondhatni tárgyilagosan – nézett a világba, ahogy a vele játszadozó gyermekek a betonon. Amikor becsukta az öreg, kopott és pár helyen ki tudja mikor és miféle ismeretlen, ősi és állati erők által beszakított tölgyfa kaput, megállt, és mélyet, nagyon mélyet szívott kitágult orrlukian a friss levegőből, mint aki szánt szándékkal próbálta eddig visszatartani a lélegzetét. Valahogy szánalmat sem érzett, amikor végre kijutotta fojtó bűzből és kilépett a kora esti, őszi utcára. Arra gondolt, hogy ezt a kilátástalanságot persze meg lehet számolni, feltérképezhető, elmondható, még elviselni is lehet, csak elfelejteni nem. Még elérte a buszt. Ott rakta el a gépét, miután felmutatta a bérletét. Komoly arccal leült, és a kilakoltatás előtt álló családról készült képeket rejtő digitális kamerát visszasüllyesztette a műanyag táska sötétjébe. Csendesen eleredt az eső, de ebből alig vett észre valamit. Elkenődött a rossz idő is a koszos ablakon. Az élet sűrűjében járt az imént. Ez volt a kellős közepe. Unta. Mintha csak egy galériában járt volna, képek, festékszag és megint csak képek mindenütt. Az alkotás közepe. Az ember hozzászokik a művészethez. A bűzhöz. A romkocsmákban reá leselkedő költők harapásához. A halálhoz. A római romnál leszállt, onnan gyalog ment haza. A sarki bár még nyitva volt. Amikor belépett, először a sötét ütötte meg, szinte arcul csapta, mintha ököllel húztak volna be neki. Aztán csak elnyelte ez a kinti éjszakánál mélyebb, ragacsosabb feketeség. Aztán az illat. Szirupos, majdnem pacsuli kölni szaga. Arról a nőről párolgott tunyán, valami ostoba, félszeg nyugalommal, akit először nem láthatott a hirtelen sötét miatt, de aki belépése óta figyelte fénytelen, riadt szemeivel. Lassan próbálta kibontani maga előtt a képeket. Idővel alkalmazkodott az apró, piros lámpácskák vibráló fényeihez, melyek, mint a sötétkamrájában a sercegő neon, a kurvák ágya felett lebegő hangulatvilágítás vagy a külvárosi bérkaszárnya semmirekellő lakónak kifagyott, véres szemei, ijesztő derengésbe vonták az asztalokat, a pultot, a páraként feltűnő, majd a sötétebb sarkokban ismét felszívódó férfiak vigyorát. Közelebb lépett. Jó csaj volt. Megnézte az arcát. Az alapozó kissé megkérgesedett a bőrén, mely a krém alatt valószínűleg hamvas volt, üde és ruganyos. A rúzsa olcsó, gondolta, el is kenődött, amikor ivott. A szemfestéke feketén kunkorodott halántéka felé, mint egy elkapkodott aláírás a saját beismerő vallomása alatt. Nézte ezt az elhamarkodott arcot, és beleszeretett. Egy üveg pezsgőt rendelt az izgága pincértől, és leült a lány elé. Iszol, kérdezte KáKiss, és töltött. Nézte ezt a megkérgesedett szépséget a lány arcán, ezt a nyomort, melyben együtt szikkadt ifjúságának ártatlansága majdani vénsége minden megbánásaival. Nézte és beszélt hozzá. Nem érdekelte semmilyen reakció. A lány beletöredezett a sminkjébe. Az ilyen lányok elbűvölhetők. A többiek meg nem érdekesek. Hát beszélt, időnként elhallgatott, a földre tekintett és megforgatta ujjai közt az öngyújtóját, lassan és szinte mellékes mozdulatokkal, elgondolkodva, de nem válaszra várva, inkább azon emberek modorában, akik tisztában vannak azzal, hogy önző módon csak a saját hangjukat akarják hallani, s ebbéli eltökéltségüket nem is rejtik véka alá. Néha felpillantott a lányra. Ilyenkor mélyen a repedések mögé látott. A lány rövid szoknyát hordott és fekete harisnyát. Nézte és beszélt hozzá. Aztán megcsókolta. És az az arc, beborítva a szörnyű pacsulival, meg a piros fénnyel, a felhólyagosodott krémmel csak nézte, ámulta és tűrte. Le akarlak fotózni, súgta nem sokkal később a lány apró fülébe. Nem messze lakom, feljössz? A szemhéj redőnye leszaladt, a szemfesték összesűrűsödött, s az apró ráncokban úgy gyűrődött, mint a hatalmas, lomha de kérlelhetetlen kéreglemezek. Fel, mondta halkan a lány. Meztelenül? Kérdezte azután. Igen, meztelenül, válaszolta KáKiss, és fizetett. Csöndben mentek az utcán a Szőlő utca 45. felé. Kimérten, elszántan kopogott a tíz centis magas sarok. KáKiss előkereste a lakáskulcsát, kinyitotta a kaput és ugyanolyan némán, ahogy jöttek, bementek. A lakásban bort bontott, rágcsálnivalókat keresett, és rágyújtva egy cigarettára elővette szekrényéből az öreg Nikont, s pár doboz negatívot is. Kirakta sorban a szürke kupakos, műanyag patronokat a dohányzó asztal peremén. Ülj le, mondta a lánynak, aztán betöltötte a filmet a gépbe. A lány leült, lerúgta cipőit és keresztbe tett lábakkal várakozott. Kérsz bort, kérdezte. Kérek, mondta a lány. Igyál, de lassan, kicsit döntsd balra a fejed, instruálta KáKiss, miközben egészen közel hajolt, hogy az arc legapróbb részleteit is befogja a kamera. Gyönyörű… Anyáddal laksz, érdeklődött kicsit később, szenvtelenül, amikor kivette a blúz alól a lány melleit. Nem, van sajátom. Van miből. Telt volt a hangja, mint az emlők, melyek az állólámpa fényében egészen elsápadtak, szinte áttetszővé anyagtalanodtak. Te fotós vagy, kérdezte azután. Fotós, igen, felelte KáKiss, és exponált megint. Az jó lehet, mondta a lány. Én felszolgáló vagyok. Anyám szövőnő volt, aztán munkanélküli. Hatan laktunk egy szobában. Mindig káposztaszagot éreztem. Nem is tudom, honnan jött? Mindennek olyan szaga volt. A harmadikon laktunk, a gang végén. De az albérlet már jó. Van hova bújni. Csak a pasim hiányzik. Vidékre jár melózni. Vagy nem is a pasim. Nem tudom, micsoda nekem. Tényleg, eszmélt fel hirtelen, még a nevemet sem tudod. A nyomornak nincs neve, gondolta KáKiss, de nem mondta ki. Fordulj, ezt mondta inkább, hűvös szakértelemmel. Most a tarkóját fotózta. Ahová kivégzésekkor a golyót lövik. Ahonnan a pacsuli párolgott szerteszét. Ahonnan a lány copfja elindult, vastag, barna kötél… ahol az álmai mögött egy ember lakik, akinek valószínűleg van neve is. Eltette a vakut és filmet cserélt. A nyomor ellenben ismeretlen. A nyomor sokaknak maga a kéj. Meg akarta örökíteni. Fixírben áztatni, nagyítani, addig, amíg még valamennyire felismerhetőek ugyan a formák, de az arc valódi, emberi vonásai már kioldva, a maguk szétesettségükben tűnnek elő. Inkább csak struktúrák, fekete-fehér pontok, kicsit életlen, szemcsés fragmentumok, de már nem visszakövethető, megfejthető és megnevezhető alakok. Olyan volt a lány arca, mint az a hasadás a bérház vastag tölgyfakapuján. Jóvátehetetlen és sötét. Szeretlek, mondta a lány. Úgy fordult ki belőle a szó, mint másból az első falat egy szokatlanul hosszú, italos éjszaka után. Nem értette. Nem érdekelte. Csak látni akarta. Amikor megcsókolta, akkor is csak kontúrokat csókolt és árnyékokat. Nem az éhezés. Nem a rohadó hús. Nem a széttépett, mocskos rongydarabok. Egy kiszolgáltatott mosoly. Ez kitapintható, ugyanakkor éteri. A rothadás. Szilárd és légnemű. Ártatlan. Nem tudta, meddig akarja fotózni még. Mintha semmissé akarná tenni, hogy itt járt egyáltalán. Azt akarta, hogy minden expozíció után tűnjön el belőle valami. Nyoma se maradjon, mire végez a sorozattal. Élvezte a munka minden pillanatát. Mennem kell, szólalt meg a lány pár óra múlva, kissé bizonytalanul, mintha arra várna, hogy KáKiss marasztalja majd. Korán kelek, tett hozzá, de nem mozdult, nem nyúlt a blúza, a szoknyája vagy a cipője után. Korán van, nyögte KáKiss, és eltette a gépet. Megemelte a borospalackot, meglötyögtette benne az italt, és elmosolyodott. De… ahogy gondolod, mondta, és töltött egy búcsúitalt. A lány szomorúan szedelőzködni kezdett, álmosan, fáradt mozdulatokkal öltözködött. Még koccintottak, aztán lekísérte a lépcsőházban és kiengedte a kapun. Már derengett az ég. Könnyű, kávéillatú reggel ígérkezett. Egy darabig még hallható volt a kihalt utcán kopogó két tűsarok, aztán felitta azok zaját is a csönd. Meg kellett volna kérdeznem, honnan kerül elő az a csomó rongy, tépett textil, mocskos ruha minden nyomortanyán, gondolta KáKiss, és egy mozdulattal becsukta maga mögött a kaput. Csendes pergéssel eleredt az eső, és elmosott minden nyomot.
Nacionalizmus az avantgárd nyelvén
Nacionalizmus az avantgárd nyelvén (Tormay Cécile és Kassák Lajos)
Az I. világháborút és az azt követő magyar vonatkozásban embert és környezetét, valamint a nemzeti identitást makro- és mikroszinten egyaránt lényegében átformáló országkataklizmát poétáinknak nem sikerült olyan egzakt dinamizmussal megénekelniük, egy viszonylagosan egységes és működőképes irodalmi kánon számára feldolgozniuk művészetükben, mint ahogyan azt a XIX. század folyamán Petőfi, Arany, Jókai, vagy Vörösmarty képesek voltak az 1848-49-es eseményekkel kapcsolatban. Kuncz Aladár Fekete kolostora, Kassák Lajos Máglyák énekelnek c. költeménye, Szabó Dezső Elsodort faluja, Tormay Cécile Bujdosó könyve mind nagy elfeledettjei az irodalmunknak. Hol található az a töréspont a magyar közéletben és a poétikában egyaránt, amely minden igyekezete ellenére sem tudta a Trianon okozta sokkot feldolgozni az úgymond „magyar lélek” számára? A nemzet testével együtt töretett meg a magyar szellem is? Mi a különbség a kuruc-labanc és a vörös és fehér ellentét között?
Tormay Cécile Bujdosó könyvét, ezt a kétségkívül létező és napjainkban intenzíven előtérbe kívánkozó irodalomtörténeti anomáliát, Alexa Károly egyfajta „anti-eposzként”[1] aposztrofálja, az „eposz” meghatározást pedig kulcsfontosságúnak tarthatjuk, ha a Bujdosó könyvet összevetjük, a „vörös” oldal leghíresebb kortárs, a Tanácsköztársaság eseményeit feldolgozó irodalmi művével, Kassák Lajos „Máglyák énekelnek” című alkotásával. Irodalmunk e két alkotása tartalmazza a legkoncentráltabban, e rövid ám kétségkívül jelentős és zavaros kor szubjektív dokumentumait. G. Komoróczy Emőke kiváló tanulmányában[2] az eposzi kellékek ismérvei mentén elemzi Kassák művét, amely mint látni fogjuk számtalan ponton hasonlóságot vagy épp tökéletes ellentétet mutat Tormay munkájával. Benkő Krisztián a Bujdosó könyv vonatkozásában már felhívta a figyelmet a hasonlóságra Kassák „Plakát” című verse és Tormay írói stílusa között,[3] a költői vizuális eszközök, az antropomorfizmus, mint poetikai eszköz alkalmazásának alapján. Kassák Lajos munkássága a Bujdosó könyv összefüggésében több nézőpontból is vizsgálatra érdemes. Kassák már költői pályafutása kezdetétől[4] hasonló költői képekkel dolgozik, a nyelv túlzott igésítése és a víziókkal teli antropomorfizmus alappillérei versei srukturáltságának. A Bujdosó könyv megjelenésével egy időben, emigrációjában Tormayval gyakorlatilag szinkronban, ő is irodalmi műbe sűríti a Tanácsköztársaság ideje alatt szerzett tapasztalatait.
Mint arra a továbbiakban rávilágítani kívánok, a Bujdosó könyv eseményszerkezete és nyelvi, eszmei motívumai, azon felül, hogy nagyban merítenek akár a 19. század világirodalmából, akár a középkor haláltáncából, valamint a modernizmus irányzataiból[5], általuk paradox képet festenek a szerző alakjáról, intenciójáról. A Dosztojevszkij műveiből[6] ugyanúgy, mint a magyar romantikából szemezgető, a történelmi témához jól passzoló alkotói minták teremtik meg a regény cselekményének misztikus, transzcendens, kriminalisztikus kohézióját, de a magyar irodalomban Ady Endre nevével fémjelzett szimbolizmus[7] vegyül bele a rémlátomásokkal teletűzdelt tárgyi világ megalkotásába. Ha Arany személyében a romantika[8], Adyéban pedig a modernizmus potenciálját akarjuk láttatni, bátran állíthatjuk: Valóban a mű hősnője a magyar irodalomtörténet nagy romantikusaira emlékeztető patriotizmussal száll szembe az országot fenyegető képzelt-valós, szinte földöntúli erőkkel. Ám a világháború előtti társadalmi pozícióját megőrizni kívánva, az uralkodó osztállyal szimpatizáns identitása, a háború előtti Nyugat-Európát keresztül-kasul bejáró finom úri hölgy tagadhatatlan haladó szellemű, mondhatni avantgárd temperamentuma fűszerezi a Bujdosó könyv nyelvi eszköztárát.
Így olvad össze e két nagy stílusirányzat művében, amelyekből a következőkben a modernhez, főként a szimbolizmushoz (de, mint látni fogjuk a magyar avantgárdhoz is) köthető irodalmi jegyekhez próbálunk, főként a tájábrázolás szemszögéből közelíteni. Az Ady képekre emlékeztető metaforák (fekete és vörös színek, valamint a köd, a kísérteties környezet szerepeltetése)[9] leginkább a külvilágra kivetülő Tormay belső, irányíthatatlan félelmeinek ábrázolásában érhetőek nyomon. A személyét körülvevő objektumok a mű végéig szinte együtt élnek és mozognak a napló szerzőjének hangulatával. Különösen hatásos atmoszférát tud teremteni, ez a többnyire megszemélyesítések halmozásával megszerkesztett írói antropomorfizmus a könyv azon jeleneteinél, amelyek a zaklatottságot, menekülési kényszert vagy a pszichózis valóságtól elszakító hatását kívánják ábrázolni.
E megoldás a proletárdiktatúra kitörése után vidékre kényszerülő főhősnőnk vasúton történő menekülésének epizódjánál él a legelevenebben a szövegben. Rövid, tömör mondatszerkesztéssel még zaklatottabbá téve az eseményeket az olvasó szinte együtt zakatol a vonattal és együtt bújik meg a körözött írónővel, ahol minden élő, de élettelen tekintet is (pl. „Egy raktárépület benézett és elmaradt”[10]) őt üldözi. A Tormay-kortársak közül leginkább a „gyűlölt” ellenség Kassák Lajos munkái között találunk hasonló sorokat, példának okáért érdemes összevetni az 1922-es A ló meghal, a madarak kirepülnek című költemény tájábrázolásával: „a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott”, vagy „a város rohant mellettünk, ide-oda forgott és néha fölágaskodott”. Az írónő az április 30-i bejegyzésben[11] meg is említi Kassák „elvtársat”, mint a „Ma”, folyóirat főszerkesztőjét, sőt egy versét le is jegyzi a naplóba, különös módon nem politikai töltetűt (bár a verset kommentálva ideológiai kérdést csinál belőle), hanem az éppen a tavasz csodáinak gyönyörködésében elmerülő, az udvaron leledző Tormay hangulatához illő, természetet magasztaló költeményt. A rendkívül látomásos, szubjektív eposzi méreteket öltő Máglyák énekelnek[12] (1920) című verses költeményt, mint már említettem akár a Bujdosó könyv ellenpárjaként is aposztrofálhatnánk. Amíg a Bujdosó könyv heves együttérzést igyekszik támasztani a hagyományaiban élő, arisztokratikus értékrendű, konzervatív Magyarország iránt, addig Kassák műve a hétköznapi magyar „szegény ember”, vagy pontosabban fogalmazva proletár és a szabadgondolkodó értelmiség háborús tapasztalatait, kimerültségét, sokkját vetíti elénk (amelynek kicsúcsosodása a demokratikus forradalom) rendkívül szuggesztív erővel. Kassák műve explicit szubjektív, történeti tapasztalatokat interpretáló alkotássá válik a bravúros költői képek előtérbe helyezésével, amíg a Bujdosó könyvnek a magyarországi eseményeket jegyző már-már a krónikákat idéző hangvételébe beleszorítva csak óvatosan bontakozik ki vagy bújik meg Tormay művészi zsenije. A szimbolista-expresszionista képeket gyakran nem is érzékeli az olvasó, a „nevén nevezett” politikusok, közéleti személyiségek cselekedetei, a rémhírek és uszító „pletykák”, gyakran tényként elénk tárva (ráadásul pártpolitikai szinten jobb oldali nézeteket markánsan tartó szemszögből) megőrzik a realitás, a napló életszerű érzetét[13] a befogadó számára, a könyv művészi értéke marginálissá válik. Tormay eléri, hogy a Bujdosó könyv olvasója az eseményekre koncentráljon, saját igazát ráerőszakolva a befogadóra és a mondatokból áradó démonikus harag a cselekményszálak alatt burkoltan fusson a költői képek véráramával. Ezért érezzük Tormay Cécile visszaemlékezését, Kassák Lajoséval ellentétben, politikai propagandának, vagy történetileg „hiteles naplónak”. A Máglyák énekelnek látomásos, a társadalmi és irodalmi hagyományokat felrúgó avantgárd szemlélete, az anonimitás megőrzésével a figurák szimbolikussá gyúrásával (amelyben senkinek nincs konkrét személyneve, kizárólag szimbolikus, jelzésértékű, pl. szakállas ember, púpos, stb.) zárja el magát az erőszakos szélsőségektől. Ugyanakkor műve, hasonlóan Tormayéhoz nagy hangsúlyt helyez a forradalmárok testi hibáira, G. Komróczy Emőkét idézve: „Nem lehet véletlen, hogy a forradalmi eseményeket irányító figurái testileg (s részben lelkileg is!) “hibásak”: nyomorékok (a szakállas ember mankóval jár, mert egy tüntetésen megsebesült; a “szellemi elitet” képviselő diák pedig púpos, és ő a forradalmi terror legfontosabb “eszköze”,[14]” Szabó Lőrinc Nyugatban megjelent korabeli kritikájában (1921) a Máglyák énekelnek-ről a következőket írja: „Nem baj, hogy Kassák könyve politizál. Az az eszme, melynek szolgája és vezére, elég hatalmas ahhoz, hogy termékenyítőleg hathasson egy művész agyában. És nem a tárgy a fontos.”[15] Kassák Lajost nem kívánom felmenteni kommunista-töltetű ideológiájának, valamint a Tanácsköztársaságban vállalt szerepének terhe alól, de tény, hogy alkotásában a politizálás csak eszköz amelyben a művész kiteljesedik és nem cél, melyben az író funkcionálisan alárendelődik a témának, mint a Bujdosó könyv esetében. Az eddigiekben felsorolt, látszólag egymásnak feszülő ellentétek sorozata után vegyük szemügyre, a még inkább szemet szúró egyezéseket a két műben. Ami a Bujdosó könyv avanrgard vonatkozásait illeti, még inkább hangsúlyosnak bizonyulnak, ha összevetjük Kassák nyelvi eszközeivel. Az Ady költészetéből származtatott gyakorta előforduló színek, mint a vörös, fekete stb. Kassák művében is kiemelt szerepet kapnak és ismétlődnek: „Egy megszállott kamasz földadogta a lelkét: Vörös! Vörös! Vörös!”[16], vagy „S a csöndben elveszett minden, mint egy fekete veremben”.[17] De a vizonárius, horrorisztikus, démonikus képiség szintúgy tetten érhető: „bankdemokráciát vásároltak maguknak a disznófejű zsidók”[18], vagy: „ A város fertőző nyavalyába esett és éhes embereket zabált”[19]. A forradalom mindkét narrációban egyfajta halottjárás, ahol a város, a perszonalizációs költői képekkel önálló életet él.[20] A kereszténység motívumai gyakorta visszatérő elemei a textusnak, de többnyire parodisztikus szemszögből közelítenek és gúnyt űznek Tormay táborából, (különös, de a két szerző egymáshoz nagyon hasonlító költői képekkel támadja ellenfelét[21]) de Mária, valamint Krisztus számtalan aspektusban megtalálható a mű elejétől a végéig[22]. A haláltánc[23] szerepeltetése is ismerős lehet a Bujdosó könyvből, valamint a fő ellenség karakterének animális jellege: „Egy félbolond novellista (..) farkastorokkal összeordította a parasztokat”[24] írja Kassák Szabó Dezsőről[25], akiben a kezdetekkor pártfogóját és levelezőpartnerét tisztelhette és akivel művészetről alkotott képük egészen a háborúig egyezett. Ördögi alakja összefügg, különösen ami a farkastorkot illeti, a Tormay-féle Károlyi Mihály ábrázolással. A Bujdosó könyvben is gyakorlatilag minden jelentős karakter szimbolikus, Tisza István Jézusra, Károlyi az ördögre hajaz, a zsidóság démonikusra pingált alakja (a nemzetek között meghalni elfelejtő vénember), szinte emberi személyiségjegyek nélkül garázdálkodja végig az országot. A bujdosó-szimbólum megszámlálhatatlan történésben, gondolatban és személyben jelenik meg. Jó példa erre gróf Mikes János püspöknek az elfogatásáról szóló naplóbejegyzés. Az írónő ebben párhuzamot állít, korábbi történelmi események szereplőivel, tetteik, karaktereik alapján párosítja össze őket: „Volt egyszer egy érsek, ott lenn Kalocsán, a székesegyházban szent misézőt is hiába várták hívei…. De szelleme nem halt meg. Bujdosva jár a magyar histórián át, el-eltűnt, újra jött. Mikes Jánosnak hívják őt manapság”.[26] A művek szerkesztettsége is hasonlóságot mutat, mindkét alkotás rendelkezik előszóval, amelyből kiviláglik, hogy Kassák célja nem a politizálás, ellentétben Tormay „Útravaló írásával”[27] hanem elsősorban a művészet. „Az új költőknek ajánlom” írja az első sorban, valamint az őszirózsa, mint halál motívum, már itt megjelenik: „fekszenek ma vérző nagy rózsákkal a homlokukon”. Azonban fontos axiómának tekintem, hogy az elvakult és a szabadságért bármire kész, avantgárd, szocialista szellem, ugyanolyan veszélyes túlkapásokba bocsátkozik, mint Tormay Cécile. A hazáért való önfeláldozásról szónokolni, semmivel sem veszélyesebb, mint ugyanezt megtenni a szabadság szelleméért. „Mert aki élni akar, az merjen meghalni is az életért!”[28] adja a következő szavakat a púpos diák szájába, de a továbbiakban saját maga narrálásában is tesz hasonló kijelentéseket: „Utolsó leheletünkig a proletariátusért!”[29]. A máglyák énekelnek kulcsszava elsősorban (akár a Bujdosó könyvben a bujdosás) a „vándorlás”, különös ízt ad a befogadónak és az ellentétét a Bujdosó könyvvel csak növeli, ha összevetjük Prohászka Lajos nemzetkarakterológiai művével a „A vándor és a bujdosó” című alkotással (1935). Már az első mondatban találkozunk a szimbólummal: „Milyen vándorok vándorolnak!”[30], Kassáknál, feltehetőleg a futurizmus, a dinamika, a mozgás iránti vonzalom az amely a „vándorlás”, vagy még inkább a „csavargás” szimbolikáját, mint a költő ihletőjét és sajátja megjeleníti. Tormaynál ez a motívum, kizárólag a már idézett vonatutazás leírásánál érhető nyomon. A bujdosó szimbólum ugyanakkor a Máglyák énekelnek látomásaiban is funkcionál, ráadásul a jobb oldalt, mint fenyegető erő beemelését a szövegbe működteti: „Mindenki a bujdosó királyról beszélt”[31], illetve: „Az erdőben néhány bujkáló katona közös akarattal lenyelte a vörös zászlót”[32]. Amíg a Bujdosó könyv az anyai karba való visszabújással, a hazatéréssel végződik, addig Kassák költeménye ezen a ponton veszi kezdetét. A találkozás Kassáknál is egyfajta szakrális jelleget hordoz: „Egy házat megglóriázott a nap”[33], az anya megálmodja gyermeke hazajövetelét, főhőse, a szakállas ember krisztusi attribútumokkal van felruházva[34], míg édesanyja[35] Máriára hasonlít. A szocializmus emberének születését szemléltetik e sorok, a háborúból hazatért, megöregedett és meggyötört férfiét, aki mégsem adja fel, hanem új világot, új emberképet kovácsol magának.[36] Ennek megfelelően a mű végkifejlete, a Tanácsköztársaság bukása, egyfajta szétszóródás és az újraegyesülés ígérete: „s holnap összetalálkozunk minden szétkergetett testvérünkkel az igazságban.”[37] A fentiekben elemzett két mű kiválóan példázza, hogy az 1918-as, 19-es eseményeket illetőleg neves alkotóink interpretációi között mily’ ellentmondások feszülnek, s veszélyes politikai töltetük miatt miképpen válik kínossá diskurzust folytatni róluk külön-külön egyaránt és még inkább ha kísérletet teszünk összehasonlításukra. Egyetlen dolog mutat mégis tökéletes egyezést művükben, Tormay és Kassák alakja, a korszellem rájuk és művészetükre gyakorolt hatásában, magas írói kvalitásukban, haladó szellemű nyelvi kifejezéseikben, a nyelv alkalmazásának, megformálásának mikéntjében ér össze.
[1] „Hősének helyett, alvilági kalauz” Alexa Károly, Kánon, érték, idő, Életünk, 2012/5, 70.
[2] G. Komróczy Emőke, Kassák és a magyar avantgárd mozgalom, http://mek.oszk.hu/01300/01372/01372.pdf , 2012,
[3] „a költő Plakát című avantgard költeményének „A házak bő garattal öblítik a csendet” sorában maga is él a szájjal ellátott ház antropomorfizmusával” Benkő Krisztián, Propaganda, dokumentarizmus, esztétikum, Életünk, 2012/4, 59.
[4]
vö., Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története, Pozsony, Kalligram, 2010, 172-175.
[5] vö., Bánki Éva, Tormay és Dosztojevszkij, http://ujnautilus.info/tormay-es-dosztojevszkij/ , György Imre, Tromay Cécile Bujdosó könyve az Arany János-i nagyepika és balladaköltészet tükrében, http://ujnautilus.info/tormay-cecile-bujdoso-konyve-az-arany-janos-i-nagyepika-es-balladakolteszet-tukreben/ , 2012. 11. 21. 17:03
[6]
BÁNKI, Tormay és Dosztojevszkij, i. m.
[7]
„(..) nevezhetjük expresszionistának is, ám én erősebbnek érzem a romantikus és szimbolikus versnyelvvel való rokonságot…fantáziája rokon a nagy ellenség, Ady Endre látomásos költészetével is.” Bánki Éva, Lobogó sötétség, Múltunk, 2008/2, 97.
[8] Az Arany János és Tromay Cécile között fellelhető ekvivalencia kérdésével bővebben foglalkozom a fentiekben említett tanulmányban, György, Tromay Cécile Bujdosó könyve az Arany János-i nagyepika és balladaköltészet tükrében, i. m.
[9]
Balla Csenge, Metaforikus nyelvhasználat Tormay Cécile Bujdosó könyv című regényében, Károly
Gáspár Református Egyetem BTK, 2009, kézirat, 14.
[10]
Tormay Cécile, Bujdosó könyv, Bp., Gede Testvérek Bt., 2003, 286. Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak
[11]
Uo., 366.
[12]
Máglyák énekelnek = Kassák Lajos összes versei, I., Magvető Könyvkiadó, 1970, Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak
[13]
Amikor Tormay Cécile naplót szerkesztett, a műfajjal azt mondta: „ez az igazság”. Pedig csak ennyit mondhatott volna: „ez az én egyszemélyes igazságom megszerkesztése” Szigeti Csaba, Tormay Cécile Bujdosó könyvének műfaja, http://www.forrasfolyoirat.hu/1105/szigeti.pdf , 2012. 10. 21.
[14] G. Komoróczy, i. m.
[15]
Szabó Lőrinc, Kassák Lajos: Máglyák énekelnek, http://epa.oszk.hu/00000/00022/00290/08833.htm , 2012. április. 23.
[16]
KASSÁK, i. m., 119.
[17]
Uo., 119.
[18]
Uo., 119.
[19]
Uo., 119.
[20]
„ A város nyöszörgött a bizonytalanságban” Uo., 71.
[21]
„Reggelenként kanálisszájú plakátok bűzlöttek le a falakról: A zsidók keresztény vérben áztatják a lábaikat!”, Uo., 97,
[22]
„Megváltók kezéből kisírták a késeket” Uo., 111., „Jézus vezérelje fivérünket” Uo., 119, „Mária országa fehér liliomkert” Uo., 115.
[23]
Uo., 121.
[24]
Uo., 120.
[25]
„Szabó Dezső az, aki a Tanácsköztársaság leverését követően még a gyanúját is igyekezett eloszlatni annak, hogy a magyar avantgard mozgalomhoz valaha is bármi köze lett volna” , Csaplár Ferenc, Kassák Lajos és Szabó Dezső = Magam törvénye szerint, szerk., Csaplár Ferenc, Múzsák Közművelődési Könyvkiadó, 1987.
[26] Tormay, i., m., 243.
[27]
Bár mindkét szerző ügyesen rejtegeti a politikát előszavában, Tormay is inkább a személyes fájdalomra, az élményszerűségre koncentrál, míg Kassák a kultúra álarcába bújik, de a „lelküktől távol állt minden, ami magyar” sor, már magában foglalja a mű eszmei irányultságát, illetve a vád célpontjait. Kassák pedig a halott katonák képnek szerepeltetésével a Tanácsköztársaság résztvevőit, mint áldozatokat mutatja be.
[28]
KASSÁK, i. m., 93.
[29]
Uo., 98.
[30]
Uo., 65.
[31]
Uo., 96.
[32]
Uo., 106.
[33]
Uo., 65.
[34]
„ Tudtam! Ó, szentem!”, „Tüskés bizonytalanságkoszorút láttak a feje körül.” Uo., 65.
[35]
Az anya, mint szimbólum végighalad a textuson, pl.: „S néhány egyenruhás kamasz rózsaszínű pátosszal kezet csókolt az anyjának” Uo., 93.
[36]
„Dolgozni az emberekkel, az emberért.” Uo., 65.
[37]
Uo., 126.
A dunai hajós
Ködös, őszi este volt. A férfi a rakparton sétált. Szerette a várost. Itt nyugalom töltette el. A város tompa zajától a saját problémái elcsendesedtek.
A barátnőjével csúnyán összevesztek, a lány mindenfélét a fejéhez vágott, olyanokat, hogy képtelen összeszedni magát, meg munkát találni, azt sem tudja mit kezdjen az életével, és hogy igazából nem is érti, hogy élhetett együtt egy ilyen töketlen szerencsétlennel.
Huszonkilenc éves volt, és ő maga is tudta, hogy csak él bele a világba céltalanul. De érezte, ott volt benne, az a kis magvas, az a befészkelődő reményteli gondolat, hogy ő legalább őszinte magához. Biztonságot nyújtó célokkal párnázzuk ki a félelmeinket és kényelmesen belesüppedünk, de ő bátor, ő bevallja, hogy ez mind hülyeség.
Kinek kellene lennie? Anélkül is önmaga, hogy lenne valaki.
Önkifejezés. Talán ez. Ezzel lehetne kezdeni valamit.
Nem él meg belőle? Önmagából senki nem élhet meg.
Leült a parton, nézte a vizet.
Rejtélyes, különleges világ volt a város.
Egy ideje ott ült már és gondolkodott, – talán kicsit el is bóbiskolt, – mikor egy hajót pillantott meg a vízen. Ahogy közeledett, látta, hogy ez inkább egy rozoga kis csónak, nagy jóindulattal lehetne hajónak nevezni. Erről eszébe jutott, hogy a csajának is pont ilyen nagy jóindulattal szokott kegyes-kegyetlenül hazudni arról, hogy majd igyekszik rendes munkát találni. Buta liba. Jó nekem így, jó és kész… – gondolta.
A csónakot egy szakállas öreg hajtotta; ahogy evezett alig hallhatóan mormolt valamit. Egyenesen a férfi felé úszott a csónak.
– Na, estét… igen, maga…mit ül ott a gondolataiba merülve, jöjjön csak, még beléjük eszi a fene. Na, jöjjön, nem érek rá egész este! Hopp, fel a csónakra. Úgy, nem baj, csak egy kis víz. Látszik, hogy városi úri gyerek. No, mondja, merre legyen?
– Nem tudom, csak menjünk, amerre gondolja – mondta.
– Nincsenek nagy elvárásai, máris szeretem magát. Akkor hát, uccu neki! – mondta és elindultak a vízen.
Pár percig csöndben haladtak, majd az öreg, mivel nem bírta a csendet, megszólalt.
– Maga is látja azokat a dinnyehéjakat? – kérdezte.
– Miket? – kérdezett vissza a férfi.
–Tudja, dinnyehéj…izé, jobb napjain kívül zöld, belül piros, nagy és kerek, rosszabbakon meg ugyanez csak darabokban. – mondta az öregember, aki igyekezett pontos leírást adni a dinnyehéjról.
– Nem látom – nézett furán az öregre.
– Jó, mert én sem. De egyszer vittem egy fiút, valami Attila gyereket, és az folyton erről beszélt, meg mindenféle lábakról halandzsázott, de nem olyan szépekről, mint a finom kis hölgyikéké itt Pesten, hanem ami egy versnek van. Na mondom, az kéne még csak, megéltem már jó pár évet, de versek lábakkal… Persze, nem csak a versek lábait szerette, odavolt ám a nők virgácsaiért is. Meg aztán ódákat zengett nekem ismeretlen nőkről. Hiába, férfiből volt ő is. Amolyan bajszos-óvodás képpel. Talán ezért volt, hogy mindig magában érte itt az este.
– Maga most József Attiláról beszél? – kérdezte meglepődve a férfi.
– Hát Attila volt az biztos, de hogy József is, na szépen lennénk, két név egy embernek… Hisz ételre is alig futotta neki. Még hogy két név… – mondta, és értetlenül nézett a férfire.
– Amiket most itt elmondott…maga ismerte…nem…biztos, hogy ő az… Na, de várjon! Ő ’37-ben meghalt. – gondolkodott el a férfi.
– No hiszen, már nem is beszélhetek olyanról, aki meghalt? Tudja ez olyan dolog, hogy aki most már nincs köztünk, régen azért volt…hogy is mondjam, hogy megértse…élt! Igen, ez az a szó. Magának azt hiszem lenne még mit tanulnia. – mondta és furcsán méregette a férfit.
– Nem, csak tudja azon gondolkodom, hogy hány éves lehet maga, mert ugye azért az mégis csak régen volt. Szóval érti, és nem tűnik olyan öregnek….
– Születésem óta, isten uccse’, mindig csak egy évvel lettem öregebb, nem vagyok az a habzsoló típus. Talán emiatt tűnök fiatalnak. A türelem, tudja, az a kulcsa. Nem két kanállal, hanem eggyel, de az is legyen kávés – jelentette ki határozottan a hajós.
Egy újabb bolond… – gondolta magában a férfi ahogy hallgatta az öreget – bár itt városban….
– Értem, szóval maga ismerte József Attilát – jelentette ki a férfi kétkedéssel a hangjában.
– Ha maga mondja. De voltak más utasaim is, olyanok, akik sok bosszúságot okoztak nekem, mert nem értettem őket. Például a kis Bandika folyton a nőügyeivel jött. Furcsán szeretett az a gyerek mit ne mondjak. Képzelje egy héjához hasonlította az asszonyt, hát hallott már ilyet? Kapott is érte otthon ebben biztos vagyok… Mondtam engem inkább ne szeressen, féltem, hogy valami csúf állathoz hasonlítana, mondjuk egy disznóhoz. Vele sokat veszekedtem, makacs volt és a falnak is fejjel ment. Sokszor mondtam neki, drága fiam, mondj valami kedveset is annak a nőnek, mondjuk, hogy úgy szereted őt akár magadat, vagy hát, hogy is van ez, túlozz, túlozz, mintha költő lennél, mondd, hogy magadnál is jobban. Na, ezután végig azt hallgathattam, hogy magam szeretem, ha szeretlek, magam szeretem blablabla… Akkor már tudtam, hogy reménytelen…De hát ilyenek a fiatalok, nemde? – kérdezte nevetve az öreg.
– Persze, szóval Ady-t is… – mondta és érezte, hogy a világ kifordult a sarkaiból, de tetszett neki az hajós meséje így nekibátorodott. – Meséljen, kiket vitt még? – kérdezte kíváncsian.
– Csupa-csupa dilinyóst fogok ki. Volt itt már mindenféle fura szerzet. Mindegyik álmokkal jött, tudja, hogy lehúzta a csónak farát? De aztán az idő megoldotta. Ahogy teltek az éjszakák egyre könnyebbek lettek.
Volt egy bolondos öregember, folyton a Margitszigetre járkált. Jól megértettük egymást, valami botanikus lehetett, mert végül mindig elkezdett a tölgyfákról beszélni. És sehogy sem értettem, minek becéz egy évszakot, sőt többes számba…mert jó, legyen őszike, ha ennyire szereti, de hogy őszikék…? Mondtam én a nyárikákat jobban szeretem, meg a jó időcskéket és a napsütécskéket. Jujj milyen mérges lett ilyenkor, hogy olyan szó nincs, hogy napsütécske. Óh, mondom bocsánat, ősz(i)-kecske…
– Arany – mosolyodott el a férfi.
– Hát biz’, arany egy ember volt, mármint úgy lelkületűleg. De a zsebe annak is üres volt. Viszont azok a súlyos álmok nála is, hiába győzködtem, hogy nagyok már azok, hagyja őket a csudába, vagy legalább a legkisebbet küldje el szerencsét próbálni, úgyis azok a legsikeresebbek, de ő se hallgatott rám.
– Ez az öreg lehet vagy száz… vagy annál is több éves – gondolkozott hangosan a férfi.
– No de annál egy perccel se több fiacskám, nézze meg ezeket a szemeket! Mit lát bennük? Na, mit? Pontosan, a vasakarat, meg egy-két szálka, tudja, ez a francos ócska evező. De ez itt – kezeivel hadonászva próbálta körvonalazni magát -ez szembeszáll mindennel! Egyszer vittem egy ilyen csuklyás embert egy kaszával, na mondom kaszával Pesten, jó, legyen úgy, de, hogy kaszával a Dunán? Mondtam is neki, maga vagy bolond, vagy túl sablonos jelmezt választott, hisz ezt a jó öreg halál már lestoppolta. De szótlan egy ember volt, csak nézett, hát mondom biz’ isten ez egy kihívás, így elkezdtem neki mesélni, hátha szóra bírom. Tudja örültem is, jó érzés volt, hogy végre engem is meghallgat valaki. Nem mondom, szeretem az embereket, meg beszélgetni velük, és sokkal beszéltem utána is, de ő akkor ott meghallgatott. Aztán mikor befejeztem egyszer csak hipp hopp fényességes csík jelent meg a vízen. Nem kellett több, én belehajtottam, úgy éreztem magam, akár egy kalóz, vagy egy kincses sziget felfedezője. Nagyon szép volt, de úgy eltelítődtem ezzel a szép érzéssel, hogy mint ebéd után szoktam, elszunyókáltam…
A férfit egyszerre szomorúság fogta el. Most már mindent értett, ha egyáltalán érthetőnek lehetett nevezni bármit is ezen az estén.
De a hajós folytatta.
– Másnap estig húztam, mikor egy kedves fiú keltett fel, Sanyinak hívták, nyurga teremtés volt, hetyke kis bajusszal, állandóan lázban égett, igazi vadvirága volt ennek a világnak.
– Hm…ő talán Petőfi volt… – mondta bizonytalanul a férfi, mert kevés volt az információ.
– Mondom Sanyi, nem Petőfi, egy nevet csak meg tudok jegyezni – bosszankodott a hajós. – De magát nem is kérdeztem még. Na, bökje ki, ki maga, mi a neve? – kérdezte.
A fiú elgondolkozott.
– Én, én még nem tudom.
Sátorszavak
– Számozott töredékek Badiou olvasása közben –
“Aki még nem korrumpálódott teljesen, azon töpreng, honnan támadhat fel az a ’mi’, amely nincs alárendelve a mindent egybemosó, félkatonai, a század nagy kalandját eláruló ’én’-eszménynek. Az a ’mi’, amely szabadon hordozza saját immanens különbözőségét, és ettől még nem szűnteti meg önmagát. Mit jelent a ’mi’ nem háborúban, hanem békeidőben. Hogyan lehet áttérni az eposzok testvéri ’mi’-jéről az együttlét különnemű ’mi’-jére úgy, hogy sohasem engedünk a követelésből: igen is kell lennie ’mi’-nek. Én magam is ebben a kérdésben létezem.” – Alain Badiou: A század 1
/
1.
A Francia Forradalom szabadság, egyenlőség, testvériség három nagy jelszavából mára mindegyik elhasználódott és korrumpálódott, Badiou ezzel együtt és ennek ellenére a testvériséget tekinti egyedül érvényben levőnek. A szerinte csak formálisan működő demokráciák a szabadság elvét teszik kizárólagossá, növelve a másik két szót sújtó megvetést: az egyenlőség utópikus és természetellenes, a testvériség pedig a „mi” zsarnokságához vezet. Pedig „a század”-ban az egyenlőség megvalósítása stratégiai cél volt, a testvériség pedig maga a valóság, az új világ valóságos manifesztálódása, ami következésképp az új emberé is. A kommunizmus projektumában a „mi” a tömeg kollektív materiális formájává, kollektív testté, testtel felruházott kollektív szubjektummá, mi-szubjektummá alakult. A Hét variáció című fejezet is e három jel értelmezhetőségének filozófiai, időbeli, kritikai, formális, antidialektikus variációt járja körül. A hét variáción keresztül a század a „mi”-probléma mély átalakulásáról tanúskodik. A testvériség projektuma az anabázis-metaforában válik a „mi”, a „mindegyütt” jelentésével a század olyan sátorszavává, ami „menedéket nyújt”. A testvériség csak cselekvés révén jöhet létre, ahogy Xenophón Anabaszisz című története is a Perzsiában ragadt görög zsoldoscsapat hazafelé vezető útjában mutatja meg a „mi” megkonstruálódását.
Az anabázis ugyanakkor annak a kérdésnek is metaforája, hogy mennyire volt tudatában, illetve hogyan fogta fel a század saját mozgását, saját röppályáját. Badiou a választ egy olyan szituációban közelíti meg, amelyben nincs jövő, csak jelen (itt és most), amikor nincs cél, csak a bizonytalan, alaptalan, de feltétel nélküli imperatívusz a cselekvésre. Ezért is mondhatja azt, hogy nem illúzióról és utópiáról van szó. Ennek ellenére érthető, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség „kommunizmus néven futó” politikai, államhatalmi megvalósulásával szembeni ellenérzetek nehezen küzdhetőek le még az elméleti diskurzusban is. Ez egy sajátos kiindulópont Badiou radikális és merőben konzekvens diskurzusában. Változatlanul operál azzal az egyszerű megállapítással és eszménnyel, hogy „a kommunizmus egy helyes elképzelés” 2, ugyanakkor radikális baloldaliként és maoistaként vállalja a szembenézést, a kínos leltárt. Ez egyenesen a huszadik századi tömegmozgalmak igenléséhez vezet, az azoktól elválaszthatatlan erőszak (háború, állami vagy államellenes terror, forradalom) gondos, de megalkuvás nélküli és minden humanista finomkodástól mentes elemzésével együtt. 3 Azért is tud létezni a „mi”-probléma örökmozgójában, mert kortársa annak a századnak, amelyet analízis alá vet, ezzel együtt változatlanul fel tudja mutatni valaha kelt összes elköteleződését: „Én is kortársa vagyok annak az időszaknak, amelyről beszélek, igaz, inkább a végének. És talán kortársa vagyok a bukásának is, mely átjárta az egész századvéget. Engem az különböztet meg más gondolkodóktól, filozófusoktól, hogy nem mondom azt, amit ők: hogy nem voltak kortársak, vagy hogy mindig is mást gondoltak. […] Vannak közöttük olyanok, akik később bűnbánatot gyakoroltak, és vannak olyanok – mint én is –, akik úgy vélik, ennek a fajta avantgárdnak már vége.” 4 Aktuális közéleti tevékenységét és állásfoglalását az a tény közvetíti, hogy másik két kortárs, francia filozófussal – Sylvain Lazarus, Natacha Michel – együtt ma egy nem pártjellegű kis mozgalom, a L’Organisation politique vezetője, egyes problémákat a középpontba állítva avatkoznak politikai-társadalmi eseményekbe, elsősorban az illegális bevándorlók érdekében.
Az a század, amelyről Badiou beszél, 1914-18-as háborúval kezdődik, magába foglalva az 1917-es októberi forradalmat, és a Szovjetúnió összeomlásával, illetve a hidegháború végével zárul le. Egy erős egységbe foglalt „kis évszázad” (hetvenöt év), „más szóval a szovjet évszázad” (10). Ez a század „különleges rakománnyal indul”, a nagy háború előtti pár évtized (1890-1914) élesen kijelölte a század kezdetét: ez a rendkívüli intellektuális, tudományos, művészi alkotások kora. Badiou szerint a reneszánsz óta talán nem is volt ehhez fogható: „Forradalom zajlott le a fizikában, Einsteinnel és a relativitáselmélettel; a matematikai világkép teljesen fölborult, a festészet történetében is éles cezúrát jelentett, amikor véget ér a figuratív ábrázolás egyeduralma, hódított az új zene, a politikai elméletben terjedt az új, forradalmi gondolat”. 5 Ha ezzel együtt hosszú századról is beszélünk (1890-1914 és az ezt követő „kis század”), akkor ezt óriási teremtőképesség hatja át. A rövid századra inkább a tragédiák jellemzők: az a kor, aminek „a bűn és az állam összefonódása” miatt lett a neve: a totalitarizmus évszázada.
A 19. század álmodott az emberi emancipációról, a kommunizmusról, ez volt az álom szenvedélye. Meghirdette programját, „az új ember” megteremtését a tudományos, művészi, szexuális forradalmak révén, a 20. század pedig bejelentette, hogy „itt és most”, a kezdet valóságának pillanatában mindezt megvalósítja. Ezt nevezi Badiou a valóság iránti szenvedélynek, ami a század megértésének kulcsa. Ez a kezdet, a valóság iránti szenvedély kezdete is paradox, s ez az érthetetlen ellentmondás a kereszténység alapparadoxonával izomorf. Isten és az ember új szövetségét a Fiú testesítette meg, de Krisztus halálának brutalitása a hivatalossá váló keresztény egyház nagy problémája is: hogyan lehet túllépni a kezdet erőszakosságán? Ugyanez érvényes a század új emberére, akinek a születéséhez a Nagy Háború asszisztál. Ezután a század második nagy paradoxona viszont az az értetlenség, hogy a századot indító háborút hogyan követhette egy még szörnyűségesebb. Az első világháború utáni sokk eredményezte azt a meggyőződést, hogy a világégés „az utolsó háborúk közül is a legutolsó” (la dernière des dernières) volt, amit csak béke követhet. Ám a kezdetben rejlő összebékítetlenség generált egy másik, ideologikussá váló felfogást, hogy a kezdet erőszakosságát egy mindent felülmúló pusztítással kell eltörölni. „A rossz erőszakot a jó erőszaknak kell követnie, amelyet az előbbi legitimál. Ez a béke háborús megalapozása: a rossz háborúnak jó háborúval vetünk véget” (59.). A század szubjektív paradigmája a mindent eldöntő végső háború lett (a végső megoldások kereséséé is): „A harc, amely a végső lesz” (73.).
A század, rögeszméje szerint, nemcsak a háborúban, de a tudományban és a művészetben is a véglegességig akart eljutni. Szereplői elfogadták barbárságát, a borzalom és a halál valóságát az elképzelt jövő reményében, miközben a század teljes erejével bántalmazni akarta a világot, azért, hogy megvalósítsa az álmát. Azután nagyon hamar eldobta az álmot, és azt mondta, hogy csak a valóság számít, amelyet avantgárd cselekedetekkel, erőszakkal kell változásra bírni. De az a gondolat, hogy az ember teljesen új világot hoz létre, nemcsak a politikát határozta meg, hanem a művészeteket és a tudományt is. A művészeti avantgárdot, amely kinyilvánította, hogy a korábbi értelemben vett művészetnek vége, most valami más következik, és a tudományos avantgárdot, amely azt mondta, hogy a tudomány föl fogja forgatni a világot. 6
Lábjegyzet:
- Alain Badiou, A század, ford. Mihancsik Zsófia, Bp, Typotex, (Radikális gondolkodók) 2010, 171. [a kötetből vett hosszabb idézeteket oldalszámát az adott rész után zárójelben jelölöm] ↩
- Alain Badiou, A kommunizmus múltja, jelene és jövője, ford. Balázs Gábor, Fordulat, 2009/5, 96. [kiemelés az eredetiben] ↩
- Bagi Zsolt, A tett testvérisége. Alain Badiouról, Jelenkor, 2010/12. [online: http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=2190] ↩
- Várkonyi Benedek, A Vadállat évszázada. Interjú Alain Badiou filozófussal, Élet és Irodalom, 2010/26. [online: http://www.es.hu/index.php?view=doc;26253] ↩
- Várkonyi, i.m. ↩
- Vö: Várkonyi, i.m. ↩
A mélyből kiáltok
Rab vagyok,
Vergődő és vak fogoly
Ott, hol még
Homály: a halál honol,
S barangol
Barlang útvesztőjében,
Borongó
Tárnák süket csöndjein.
Cseppkőre
Hullanak csak könnyeim,
Húsomban
Hideg láncom vasa ég:
Hagyatva
Kínlódok magamba’ rég.
Csontjaimban bűnöm súlya ég.
Nyelvemre fagyhatna erőtlen
Sóhajom,
Én mégis
A mélyből kiáltok fel hozzád:
Hited oltsa szívemnek szomját!
Fakaszd az élet vizét,
Béklyóim repessze szét!
Nyújtsd ki kezedet felém,
Megváltóm,
Mielőtt
A föld fölém csuszamlik,
A boruló sírfödél,
A haláltól oly súlyos,
Kőszívű, nehézkes éj:
A mély’…