Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

Rui Cardoso Martins: Egy bűvész naplója (2. rész)

 

António az egyetem vége felé járt, amikor Serip meghívást kapott a Marginal sugárút kaszinójába, hogy megnyissa az új évadot, a meghívás az égből jött. Egy tojásos számot képzelt oda, a tojások egy olyan puha, vörös, kisebb kanapé méretű szájban tűntek volna el, mint amilyen Salvador Dalí Mae Westjén jelenik meg, a legjobb anyagokat vásárolta össze hozzá a Baixa méteráruboltjaiban, ökörvér vörös bársonyt, a legjobb minőségű drótot a vaskereskedésben, a tojásokat vidékről szerezte be, tökéletes, napsárga, kerek sárgájuk egészben maradt, ha fél kézzel összeroppantotta őket. Egy álló hónapig éjjel-nappal gyakorolt.

            A nézőtéren a harmadik sortól hátrébb a tojások sajnos már rosszul látszottak, a bemutató éjszakáján a középtájon ülők egymástól kérdezgették

            – Mi van a kezében?

            – Pingponglabdák?

            – Szerintem golflabdák.

a hátsó sorokban ülők pedig nyugtalanul kérdezték

            – Vattapamacsok?

            – Valamit ütöget velük.

            – Mi van a kezében, tojások?

világos volt, hogy ez a trükk a távolság miatt bukott meg abban a fekete-ezüst teremben, másnap éjjel el is küldték Seripet. Végigment egy folyosón, ahol meztelen angol táncosnők álltak libasorban, ő csak elhaladt mellettük, a lányok nem kérdeztek tőle semmit, aztán beleveszett az éjszakába.

            Depressziós lett, egy hétig kuksolt nyitott szemmel a sötét szobában, és a halált várta, de António és a barátnője megmentette, egy fazék tyúkaprólékot töltöttek a szájába, ő pedig mindkét oldalon hússzor megrágta az ételt.

            Helena hülyeségnek tartotta az egészet, de idővel megtanulta tisztelni a bűvész barátságát és jó szívét.

            A tojásos kudarc után Serip új ötlettel tért magához, mellyel forradalmasítani fogja a világ összes bárját és mulatóját, és amely nemcsak híressé, de minden elképzelhetőnél gazdagabbá is fogja tenni, mert az ő agyában született meg az első „elektromos ital” terve, és ő is fogja szabadalmaztatni a koktélt, melyet Elektra Tervnek nevezett el. A minden idők legstimulálóbb koktélja miatt az emberek folyékony áram után fognak vágyakozni.

            Egy pohár portóihoz meggylikőrt, citromot és fahéjat kevert, meg „egy titkos anyagot, melyet csak az Óvilágban ismertek”, és amely Serip szerint kisebb méretekben, de újraalkotta „a modern kémia és fizika Szent Grálját”: a hidegfúziót. Valójában egy pohár füstölgő, jeges italról volt szó két elektródával az alján, melyek hét-tizenkét volt feszültséggel csíptek, ha valaki belekortyolt az italba. Az alkohol jó vezető, António pedig, aki nagy bátran jelentkezett kísérleti nyúlnak, az egész Elektrát Serip arcába köpte, annyira megrázta őt az élmény.

            – Mintha valaki a szád belsejébe harapna!

            Serip addig kísérletezett egyéb anyagokkal és feszültségekkel, amíg el nem fogyott a pénze elemre, ekkor véget értek a kínzások, az utolsó elemből viszont a nyálkahártyájára folyt a kénsav, ezért csecsemő szájzselét kellett kanalazgatnia. Megállapította, hogy pont úgy égette meg magát, mit a Boszporuszban megismert fakír, aki egyszer félrenyelte a lángoló petróleumot, ez még azelőtt volt, hogy elvitte a szíve, mert ledugott a nyelőcsövén egy pengét, hát, nem volt valami nagy fakír.

            Megint ágynak esett depresszióval, de most gyorsabban gyógyult, mert megcsörrent a telefon, Serip ügynöke volt az, aki annyira rosszul végezte a dolgát, hogy az utóbbi időben meg se próbált fizetséget kérni érte. Megint Olaszországban akadt valami, Serip készüljön. A szerződésben az is ki volt kötve, hogy három segítőt kell magával vinnie.

            Másnap megjelent egy hirdetés az egyik országos terjesztésű újságban:

           

Olaszországi munka

Olaszországi fellépésekhez keresünk lányokat.

Garantált fizetés. Fotó szükséges.

 

            Az újság a következő napon letiltotta a hirdetést, mondván félreértésekre adhat okot, és sérti a megtévesztés és nőkereskedelem ellen hozott szabályokat. Sőt, igazi csapás az apróhirdetés rovat számára, magyarázták Seripnek, aki vérig volt sértve:

            – Soha, ezt soha, scuzi, ez egy abszurdum! – kiabálta, de letették a telefont.

            António odalépett hozzá, és azt mondta:

            – Várj csak egy kicsit, ha lányokat kell kivinned, akkor ez azt is jelentheti, hogy… mondd csak, nem egy… lokálról van szó?

            – A lokál nem azonos a prostitúcióval. Nagy a különbség. Ha akarod – folytatta Serip, miközben fáradtan sóhajtott egyet –, ha akarod, egyszer elmagyarázom neked a különbséget.

            – Magyarázd el most.

            – Meg kell tudni hallgatni a férfiakat. Ők beszélni akarnak, a lányok pedig meghallgatják őket. Egy lokál nem más, mint tiszta pszichoanalízis.

            – Ja, bocs!

            – Nem mondom, előfordulhat olyan kontextus, melyben egy konzumnő úgy gondolja, hisz szabadon megválaszthatja a klinikai módszereit, hogy felhagy a tiszta pszichoanalízissel, és a díványnak szenteli magát.

            – Ja, jó!

            – De ehhez nekem már semmi közöm.

            És nekivágott a városnak, hogy személyesen hajtson föl magának valakit. Az egynapos hirdetésnek mégis megvolt a hatása, otthon castingoltak titokban, nehogy Helena megneszelje, zenének Strauss Imígyen szólott Zarathustráját választották, amelyet otthon csak úgy emlegettek, hogy

            – az a zene a 2001: Űrodisszeiá-ból.

            Serip három lányt választott ki partnerének: egy szőkére melírozott portugált, egy egyenes hajú, brazil mulatt nőt meg egy sötétfekete, afrofonott hajú angolait, az egyensúly kedvéért.

            – Senki sem vádolhat fehérhús-kereskedelemmel, vagy legalábbis azzal, hogy csak fehér húst exportálsz – mondta neki António, amikor a barátja a fülébe súgta a lányok színét.

            Igazság szerint csak ez a három lány jelentkezett, de tökéletesen megfeleltek a célnak, a filmzene pedig sokat segített. Serip úgy emelte fel a varázspálcáját, ahogy Kubrick majma a csontot a kürtszó és dobok crescendójára, és át tudta vinni pszicho-szexuális hatalmát a nézőtérre.

            Megbeszélték, melyik napon indulnak Olaszországba. Megjött a három lány a bőröndjével, felcipekedtek a harmadik emeletre, az előszobában kinyitották a csomagokat, hogy megnézzék, megvannak-e az éjszakai ruháik, van-e náluk elég bugyi meg harisnya, nem lyukas-e valamelyik, nem futott-e fel rajtuk a szál, aztán lecipekedtek, hogy Serip mindent bepakolhasson a minibusz csomagtartójába, majd újra fölmentek, hogy meguzsonnázzanak és igyanak egy teát a konyhában, mert csak koraeste indulnak, ha már kicsit lehűlt a levegő.

            Nem volt otthon tea, csak cukrozott portói, még az Elektra Tervből maradt, később aztán már ez se, megitták az egész üveggel, Serip azt állította, nagyon büszke rá, hogy Olaszország rendkívül igényes és nagyon különleges színpadi világának három ilyen gyönyörű, ekkora tehetséggel és ilyen álomszép testtel megáldott partnernőt mutathat be. A portugál lánynak, miközben hallgatta, eszébe jutott, mekkora igazságtalanság történt, és ezzel a másik két lány is egyetértett, mégpedig az, hogy António nem igazán vett részt a castingban, hisz végig egy vastag Braille-papírra jegyzetelt pontocskákkal,

            – jaj de cuki, mintha hímezne,

úgy írta fel az adataikat, a (valószínűleg ál-) nevüket, az (elvileg hamis) életkorukat, hogy közben nem láthatta, micsoda nők és mekkora művészek ők valójában, ezért olyan ötletük támadt, melyből mélységes emberiesség sugárzott, ezt António csak ahhoz tudta hasonlítani, csak persze sokkal jobb befejezéssel, amit a franciatanárnője tett vele az órán, amikor megkérte rá, tapogassa végig az arcát. Mivel most táncosnőkről volt szó, António-nak mindent végig kellett néznie az ujjaival, és ő a legnagyobb tisztelettel és igazán mélyrehatóan tapogatta végig a három lányt a lábujjától a feje búbjáig, a végére mindhárman levetkőzték minden félelmüket és majdnem minden ruhadarabjukat, sírtak az örömtől, hogy valami gyönyörűségeset vittek véghez a világon, aztán kértek még bort, de már nem maradt.

            – Még senki se tapogatott így végig, António, pórusról pórusra…

            – Braille-írással olvas téged végig, drágaságom – válaszolta Serip. – A lelkedet fürkészi a bőrödön keresztül, mia cara. António, el ne felejts a sorok között is olvasni, néha ott van a legfontosabb rész. Ez az, kicsit lejjebb.

            – Jaj, a csibész – nyögte a lány remegve.

            – Bocsánat, kisasszony!

            – Semmi baj, örülök, ha alapos véleményt alakítasz ki rólam. Néha úgy tűnik, a férfiak csak egyet akarnak.

            – Erre koccintok, remek, signore! – bömbölte Serip.

            Azon a fényes éjszakán holdkeltekor indultak. Serip a három partnernőjével egy diesel mikrobuszban a Pireneusok, az Alpok majd Lombardia hegyi tavai felé, át Piemonte síkságain és rizsföldjein, és alig egy hét múlva, amikor António épp Helenával volt otthon, és titokban még mindig a saját szerencséjén nevetett, megszólalt a telefon, és Helena egy nagyon furcsa beszélgetésnek lett fültanúja.

            – Hogyan?… Bocsánat, nem értem… Tényleg nem akarom önt becsapni, hölgyem, de nem értem… igen, ezen a címen lakik, de jelenleg nincs itthon, elutazott Olaszországba, hölgyem.

            A vonal másik végén egy nő üvöltött:

            – Nem érti? Hogyhogy nem érti… mit nem ért ezen, lakik ott egy férfi, aki… azt állítja, Seripnek hívják, igen vagy nem?!

            – Igen, de ahogy már mondtam magának, Olaszországba utazott dolgozni.

            – Akkor mondja meg neki, hogy Carmo ügynök telefonált a bűnügyi rendőrségtől. Ez a férfi elrabolta a kiskorú húgomat, és ha nem jön vissza vele azonnal, én…

            – Kiskorú, hogyhogy… kiskorú?

            António megijedt. Milyen gyorsan cseperednek, lehet, hogy tényleg kiskorú?

            – Tizenhét éves!

            – Á, értem.

            Amellett a lány mellett én vagyok kiskorú.

            – Mondja meg neki, ha nem hozza vissza azonnal a húgomat épen és egészségesen, utánamegyek, de nem tartóztatom le.

            – Nem tartóztatja le.

            – Nem. Megölöm. Megérette, amit mondtam?

            – Persze, hölgyem, illetve nyomozó asszony. Megöli.

            A nő erre letette.

            Helena úgy kért magyarázatot a dologra, hogy közben vasmarokkal szorongatta António nyakát.

            – Ti, ti… Csak ti ketten tudnátok megnevettetni ezzel a történettel – morogta.

            Nem tudták elérni Seripet. Később viszont ő telefonált. A legkiábrándultabb ember volt egész Európában. Meg se hallgatta őket.

            – Telefonált a rendőrség.

            – Mindhárman megszöktek. Kiraboltak, és leléptek a kellékekkel.

            – Már megint?!

            – Spanyolországban, Córdoba mellett egy panzióban, ahol az első előadásunk lett volna…

            – Telefonált a rendőrség.

            – …hogy összeszedjünk egy kis pénzt benzinre… a panzióban majdnem megkéselt a tulaj, mert Jaicira ellopta a képeket és a hamutartókat, mindent bepakolt a bőröndjébe. Jaiciráról végül kiderült, hogy nem konzumnő, hanem prostituált.

            – El se hiszem, ki mondta volna róla.

            – Erre azt válaszoltam, hogy nem igaz, de a férfi kést dugott az ingujjába, én meg nem vettem észre, pedig van szemem az ilyesmihez, de ügyesen eldugta, szóval kinyitom a bőröndöt, a lány bőröndjét, és ott volt minden. Lementem a recepcióra, hogy megbeszéljem a dolgot, de a pasas azzal fenyegetett, ha nem adunk neki vissza mindent, kibelez, mint egy halat, és a Guadalquivirbe dob, António!
            – Nyugodj meg! Jól vagy?

            – A lányok meg addig leléptek a minibusszal, úgy tűnik, Darlene meg a Mónica tud vezetni. Egy sevillai benzinkútnál találták meg a kocsit. Üresen. Most még Spanyolországon se jutottam át.

            – És most?

            – Scuza, António, hazamegyek.

           

            A világ napról napra változott, ebben legalább állandó volt.

            Egyszer Svájcban, egy éjszakai mulatóban Serip épp a kendőit rendezgette, amikor elkezdődött a striptease, és a táncosnő azt kérte, vegyék lejjebb a fényeket, ideges mozdulattal intett a világítónak, vegye már lejjebb a fényt, amely pont a mellére világított, előbb még úgy tűnt, az éles fény az előadás része, mérgezett nyílként hatol be a koreográfiába, de Serip a díszletek mögött, abból a szögből, ahol állt, egy műanyagdarab csillogását látva megértette, a nő azért akar kevesebb fényt, kevesebb fényt, kérem, mert celluxszal volt megemelve a melle.

            Egyszer Németországban, várj csak, talán Franciaországban volt, Serip a híres virslis számát adta elő, mellyel Pozsonyban elnyerte a csehszlovák televízió díját, szakácsnak öltözve egyre nagyobb virsliket varázsolt a színpadra, úgy ugrottak elő tízesével, mint a rugók, egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, de ekkor lenézett a színpadról, ez a nő meg az a férfi ott összetapadva… mit húzogat a nő a kezével?, el is ejtettem pár virs… és az a kövér férfi hátul, a térdeplő fiúcskával, nem, ez nem lehet igaz.

            Egyszer Lisszabon Chelas negyedében épp a tojásos trükk első változatát próbálta, igazi tojásokkal dolgozott, de csak a csirkekeltetőből szerezte be őket, jótékony előadást tartott a közösségi teremben, és mire folytatni akarta a trükköt, valaki az összes tojását ellopta, hogy megegye.

            Serip mindig hazatért.

 

Bense Mónika fordítása

 

(Részlet Rui Cardoso Martins megjelenés előtt álló új regényéből,

az Engedjék át a láthatatlan embert-ből.)

 

Bejegyzések

Hóban

 Te jó ég, mínusz tizenöt fok, én pedig itt állok a semmi közepén, és hamarosan élő hóember lesz belőlem! Sehol senki, csak a sok autó. Szerencse, hogy átjöttem úgy tíz perce, mert azóta az út tele van: itt suhannak el mellettem sorra, én pedig közben próbálok elbújni a menetrend mögé, mert roppant kellemetlen érzés arra gondolni, hogy biztosan az jár a fejükben, ha rám pillantanak: „Mi a francot kereshet itt ez a hülye?”

Csak esik a hó, és érzem, ahogy fagynak el a lábujjaim. Pedig direkt új betétet tettem a bakancsba, mert már annyira elkopott a régi, hogy a csupasz, nedves és hideg műanyag talppal érintkezett a talpam. Tavaly kartonpapírt dugtam az orrába, de az csak átmeneti megoldásnak volt jó.

Körülnézek: hihetetlen, hogy azért ácsorogtam majdnem egy órát különféle, ismeretlen buszmegállókban, hogy most itt kössek ki. Egyáltalán, hol a fenében lehetek? Ez valami senkiföldje, egy elhagyatott, behavazott bobpályával és egy kutyaiskolával, ahol szintén félméteres vakító hótakaró fed mindent.

A kertészet pedig sehol. Hiába, az útvonaltervező oldalban nem lehet megbízni. Budapestről indultam el, de körülbelül tíz perc után valami ismeretlen puszta közepén kötöttem ki. A visszafelé jövő buszra még fél órát kell várnom.

És mindezt csak miatta! Merthogy szerencsétlenségemre megkérdeztem tőle, mit is szeretne születésnapjára. Hát persze, hogy teltvirágú, fehér gránátalmafát. Eleinte lelkesen vetettem bele magamat a keresésbe. Csomagküldős katalógusok kizárva: irtó drágák, emellett csoffadt kis rondaságokat küldenek, amik ültetés után két nappal elpusztulnak. Interneten jóval olcsóbb lehetőségeket találtam, de nagy részük szintén csomagküldős volt, és természetesen meg volt szabva a minimális rendelés összege is, így aztán rosszabbul jöttem volna ki, mint a katalógusos vásárlás esetén. Aztán, mintegy varázsütésre, rátaláltam egy budai kertészet honlapjára. Nagyjából negyven perc otthonról. Remek, gondoltam. Nyolckor elindulok reggel, és még a legrosszabb közlekedés esetén is tizenegy felé már otthon leszek. Gyorsan rendbe szedem magam, és utána indulok is hozzá. Bár, ebben a hóban… hogy fogok én egy másfél méteres kisfát elszállítani?

Egyelőre azonban a fa beszerzése jelentette a legfőbb problémát. A kertészet ugyanis nem volt sehol, de még házak sem, holott a térkép szerint ez a rész egy emberlakta terület kell, hogy legyen! Mit csináljak? Továbbmenni nem merek, mert már járda sincs, csak, hó, hó, hó és száguldozó autók mindenütt.

Telefonos segítséget kérek az öcsémtől, aki álmosan, cseppet sem barátságosan érdeklődik, mégis mi a fenét keresek fél kilenckor az isten háta mögött, mínusz húsz fokban, hóesésben. Közlöm vele, hogy itt csak tizenöt fok van, épp egy kertészetet keresek, és lebaszás helyett navigációt kérek. Rosszkedvűen ugyan, de útbaigazít. Azt állítja, egyenesen kell még mennem kb fél kilométert. Mondom, hogy az lehetetlen, ugyanis igen durva autóutak keresztezik itt egymást, amelyeken képtelenség átkelni egy gyalogos halandónak, ráadásul ameddig a szem ellát, mindenütt csak autók, kamionok, út és hó: hóvihar. A rövid, de velős útbaigazítás után megállapítom, hogy a küldetés, amire vállalkoztam, lehetetlen. Megköszönöm öcsinek a szíves közreműködést, és kinyomom a telefont. Mi lesz így?

További húsz percet toporogok a megállóban, közben látom: a menetrend takarásában, tábla alakban nem esett rám a hó. Milyen vicces. Itt vagyok, elegáns télikabátban, reggel direkt a legjobb mikroszemcsés fogkrémmel mostam fogat, hogy ne legyen büdös a szám, mert kamaszkorom óta ez az egyik fő paranoiám, a szájszag, ezért mániákusan mosom a fogamat és vedelem a szájvizet. És közben szétfagytam, megfáztam, és az ujjaimat már nem is érzem. A talpamat sem. Az orromat sem. Te jó ég, pont a múltkor hallottam, hogy Oroszországban, vagy hol olyan hideg volt szilveszterkor, hogy valakinek leesett az orra. Ugye itt még nincs annyira hideg?

Mi legyen? A fenébe! Le merem fogadni, hogy nincs is itt semmiféle kertészet, csak azért tettek ki a weboldalukon egy hamis térképet, hogy a gyanútlan vásárlókat a fagyhalálba küldjék, vagy a kocsik elé vessék prédául. Lillának meg veszek majd valami más növényt a vásárcsarnokban. Nem egy gránátalmafa, de megteszi.

És végre, itt a busz. Felszállok, de persze sehol sincs üres hely. Fűtés sincs, viszont legalább nem fúj a szél. Kezdek felengedni, és ez persze azzal jár, hogy elkezd folyni az orrom. Törölgetem, fújom, közben érzem, jócskán ki is izzadtam. Söprögetem le a havat, de jaj, már olvad is! Rápillantok az üvegen tükröződő arcomra. Úgy nézek ki, mint egy csöves. Remek. Körülöttem izgága diákok: hangosak, képtelenek kontrollálni a mozgásukat, és egyikőjük többször is majdnem kiszakítja az oldalamat egy hegyes mappával, egy másik pedig majdnem a végbelembe tolja fel kiálló óriástelefonját. Őket persze nem viselte meg a tél: üde, pirospozsgás arc, sehol egy bőrhiba, jókedv. El sem hiszem, hogy van ilyen. Én miért nem tudok friss és trendi lenni, bárhogy erőlködöm? Miért van, hogy egyesek tökéletes budai úrifiúk, még holtrészegen, az árok szélén is, és minden jól áll nekik: valami természetes elegancia sugárzik belőlük? Én pedig bármilyen márkás ruhát veszek fel, úgy nézek ki, mint egy madárijesztő.

Bár, valószínűleg Lillának fogalma sincs róla, mennyit töröm magam ilyen apró hülyeségekért. És ahogy magamat ismerem, és a szerencsémet, valószínűleg nem is fogja megtudni. Tíz év múlva egy gazdag üzletember felesége lesz, két aranyos gyerekkel és példás háztartással. Én meg ki tudja hol leszek akkor…

Lehet, hogy hamarabb kellett volna akcióba lépnem Lilla-ügyben, még egyetem alatt. Ám azóta végeztünk, ő dolgozó nő, remek állással, jó fizetéssel. Akkor döbbentem rá, mit jelent számomra, amikor diplomaosztó utáni ősszel teljesen véletlenül összefutottam vele a Deák téri aluljáróban. Először meg sem ismertem: elegáns, csinos ruha, formás alak. Igazi nő. Azóta találkoztunk néha-néha…

Egyetemen még arra gyanakodtam, biztos titokban szerelmes belém. Viszont, mióta az ő csillaga felívelt, az enyém pedig mélyrepülésbe kezdett, megfordult a helyzet: mindig kedves, sőt, túláradóan kedves velem, ám van, hogy hosszú hetekig nem is beszélünk. A gránátalmafáról is csak véletlenül mondta, hogy milyen jól jönne a balkonjára, amikor kérdeztem, minek örülne. Mi van, ha csak viccelt?

Sebaj, a vásárcsarnokban jó idő van, és agresszív virágárusok. Lassan már ott tartok, oldalra sem merek pillantani, mert éktelen károgással üvöltenek bele az arcomba, hogy „Tessék, mit adhatok?” és nem értik, amikor közlöm, csak nézelődöm egyelőre. Mereven a padlóra szegezem a szemem és végigrongyolok a standok közt, így viszont nem lehet virágot venni. Aztán, miután már megtettem két ilyen kört, gyorsan rámutatok egy cserép valamire, hogy ezt kérem, és menekülésszerűen távozom. Közben bepillantok a csomagolópapír alá, és megállapítom, hogy egy meglepően rusnya kórót sikerült beszereznem. Rosszkedvemben eltévesztem a villamost, és mire magamhoz térek, valahol a Duna-parton zötykölődöm.

Hm. Eléggé elfancsalodom ezen, meg Lillán is, és közben bánatosan nézem a hóesést. De nyugtat a gondolat, hogy a leheletem jéghideg és kristálytiszta.

Bejegyzések

Cecco Angiolieri: Szerelmes vagyok, de annyira mégsem…

 

 

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem,

hogy ne maradnék könnyed és nyugodt;

és ez fölöttébb hősies dolog,

mivel nem lettem Ámoré egészen.

 

Bőven elég, ha csak versben dicsérem,

és szép hívéhez hívek a dalok:

ezen fölül többet nem adhatok;

nem tűröm, hogy gyötörjön és emésszen.

 

Ezért aztán ne higgye senki nő se,

hogy hű lovag módjára szeretem,

lehet a világ legelőkelőbbje;

 

mert elhülyít a túl nagy szerelem –

hát én mértékkel élvezek belőle,

el ne facsarja képem és szívem.

 

Havasi Attila fordítása

Bejegyzések

Egy tündérre; Óda, melyet bűnbánatában írt

EGY TÜNDÉRRE

 

Szép tündérke, szeretnék végre veled lefeküdni,

Ám mielőtt buja fertőnek titulálod a vágyam,

Jó, ha tudod, hogy nem csak a szex számít, de a lelked

Ráérek kívánni, ha majd elporlad a tested.

 

 

 

ÓDA, MELYET BŰNBÁNATÁBAN ÍRT

 

Ó, Dionűszosz, bor nemes istene, félve könyörgök!

  Néked imádkozok, és csak neked áldozok én!

Téged kérlek négykézlábra felállva, ne büntess!

  Vedd figyelembe bajos, kínos helyzetemet!

Pallasz Athéné úrnőm, Démétér, s Hephaisztosz

  Papjai nem tudnak mást áldozni neked,

Csak tablettás bort. Ám tudd, első poharunkat

  Néked ürítjük, míg második Aphroditét

Illeti. Harmadik Árésznak kedvez, negyediknek,

  És ez után, népünk békéjére iszunk.

Ámde ne félj! Akad oly, ki valódi nedűvel imádhat,

  Kit papnak Hermész és Hádész sem akar!

 

 

Bejegyzések

„Egyszerűen lila fény és valami zümmögés:”

Párhuzamok Billy Pilgrim és a chanson de geste-ek hőseinek halálszemlélete között

 

Kurt Vonnegut művei közül eddig talán Az ötös számú vágóhíd generálta a legnagyobb kritikai visszhangot, aminek az egyik oka valószínűleg a regény jellegzetes és egyedi téridő-kezelése. A vonneguti téridő-rendszer (amely Az ötös számú vágóhíd mellett az 1959-es A Titán szirénjeiben is visszaköszön) jellegzetes vonása az átjárhatóság, az omniprezencia, mindenütt jelenvalóság élménye és lehetősége. Egy ilyen rendszer természeténél fogva más halálszemlélettel bír, mint amilyet jelenlegi társadalmunk tart vagy akár az 1950-es és 60-as évek társadalma tartott. Véleményem szerint ez a szemléletbeli eltérés jó közelítéssel megragadható Philippe Ariès „la mort apprivoisée” és „la mort interdite”, azaz „megszelídített halál” és „tiltott halál” fogalmainak segítségével. Ezt a két fogalmat Ariès többek között a nyugati világ középkor óta változó halálszemléletéről 1973 áprilisában tartott előadásaiban használja, az előbbi a középkor kezdetétől nagyjából a 17. század végéig terjedő periódus emberének lényegében változatlan halálszemléletére, az utóbbi a 20. század második fele társadalmának halállal szemben tanúsított drasztikusan átalakult attitűdjére utal. Ariès szerint, míg a középkori emberek mintegy ezer éven át teljesen hozzászoktak az élők és holtak egymáshoz való közelségéhez, és a halált szomorú, ám természetes eseményként kezelték, addig a kortárs társadalomban szinte átmenet nélkül, a szexualitás „felszabadulásával” párhuzamosan végbement a halál tabuvá válása, egyfajta letiltása és elutasítása. 1 Természetesen a halál jelenkori tabuizálását e tanulmányban nem tárgyalom. Vonnegut Az ötös számú vágóhídjának téridő-rendszere, amelynek működését Billy Pilgrim figuráján keresztül tapasztalhatjuk és (szerencsés esetben) érthetjük meg, kétségtelenül magán hordozza a 20. század haláltabujának jeleit és hatásait is. Ebben a tanulmányban azonban inkább a Vonnegut regényéből és a középkori chanson de geste-ekből, epikus elbeszélő költeményekből kiolvasható halálszemlélet közötti hasonlóságokat emelném ki, Ariès fentebb említett előadásaira támaszkodva. Túlmenően azon, hogy a regény alcíme, „a gyermekek keresztes hadjárata” már maga is a középkori lovagok világát idézi meg, a regény és a romance-ok egyes szereplőinek halállal szemben mutatott attitűdje egyéb szempontból is hasonlít egymásra.

 

A két szemléletmód között az első érintkezési pont egyfajta preszciencia, a halál előre tudása lehet. A középkori chanson de geste-ekben a lovagokat szinte sohasem lepi meg a halál, általában előre figyelmezteti őket valamiféle belső bizonyosság arra vonatkozóan, hogy életük végéhez értek. „…Or sai jo veirement / Que hoi murrum par le mien escient,” 2 mondja Roland, a La Chanson de Roland frank hőse, amikor körbetekint a csatamezőn, látja elesett bajtársai holttesteit, és megérti, hogy ebből a csatából nem kerül ki élve. A kétségbeesett és csalódott bajtársa által hátba döfött Oliver is megérzi vége közeledtét: „Oliver sent que a mort est ferut,” 3 „Oliver sent qu’il est a mort nasfret.” 4 Ariès előadásában további példákat is említ a lovagkor költészetéből, Roland történetének egy másik részletén kívül szót ejt Sir Gawain, Ban és Tristram haláláról és az azt megelőző bizonyosságukról, valamint néhány szerzetes hasonló jellegű előérzetéről is. 5 Ez a fajta előre-tudás, megérzés, bizonyosság az, ami a középkori lovagok halálát megkülönböztetni látszik a közönséges emberek halálától. Az ilyen halál szomorú ugyan, viszont nem ijesztő, mivel a megérzései által előre figyelmeztetett embernek van ideje (és mint később majd láthatjuk, módja) felkészülni a vég eljövetelére.

 

Az ötös számú vágóhídban Billy Pilgrim helyzete sokban hasonlít a lovagkori hősökéhez. A regény téridő-szerkezetének jellegzetes átjárhatóságát reprezentálják Pilgrim időből való kiesései, időutazásai, és ugyanezek az időutazások nyújtják a kulcsot a főszereplő számára a halál fogalma, ebből következően pedig saját halála szelíd elfogadásához. Mint azt olvashatjuk, Pilgrim már jóval halála bekövetkezte előtt egyértelműen tisztában van azzal, hogyan is fog meghalni: volt hadifogolytársa, a civil foglalkozására nézve autótolvaj Paul Lazzaro fogja őt megöletni, mert ezt ígérte Roland Weary-nek, aki elmondása szerint a barátja volt és Pilgrim miatt halt meg.

Lábjegyzet:

  1. Ariès, Philippe. Western Attitudes toward Death: From the Middle Ages to the Present. ford. Patricia M. Ranum. Baltimore & London: Johns Hopkins UP, 1975, 24-25. és 92-93. o. ↩
  2. ’La Chanson de Roland’. ford. Charles Scott Moncrief, London: 1919. online verziója: <http://www.orbilat.com/Languages/French/Texts/Period_02/1090-La_Chanson_de_Roland.htm>. 2012. február 3, La Chanson de Roland, CXLIV, 1935–6. sorok, magyarul nagyjából „Most már jól tudom / Itt halnunk kell, én ezt úgy látom” (saját fordítás). ↩
  3. La Chanson de Roland, CXLVI, 1952. sor, magyarul nagyjából „Érzi Oliver, most halnia kell” (s.f.). ↩
  4. La Chanson de Roland, CXLVII, 1965. sor, magyarul nagyjából „Érzi Oliver, a halál közelít” (s.f.). ↩
  5. Ariès, 3-4. o. ↩
Oldalak: 1 2 3 4
Bejegyzések

Palackposta

 

Amióta elmentél, nem voltam szerelmes. Pedig próbáltam, igazán. De hiába, senkibe nem tudok beleszeretni. Egyesek azt mondják, ez jó. Legalább nem sérülök. Szerintem átok. Méghozzá a súlyosabbak közül.

Amikor elmentél, egy ideig vártalak. Azt mondtad, visszajössz. De nem jöttél. Ennek tíz éve már. Azt mondtad, áthajózol a tengeren. Elmész Indiába, Malajziába, Indonéziába, majd meglátogatod a pápua törzseket, és visszatérsz Budapestre. Tudtam, hogy ez sokáig fog tartani, mégis úgy gondoltam, kivárom, megéri. Tudom, sose kérted, hogy várjak rád, de hát szerelmes voltam.

Három évig vártam, de belefáradtam. Így elengedtelek.

Azt se tudom, élsz-e még. Azóta nem hívtál és nem kaptam tőled levelet. Tudom jól, hogy nagyon tudsz hallgatni. De tíz év még tőled is túlzás lenne. Ennyire makacs vagy? Vagy gonosz? Vagy egyszerűen csak elfelejtettél? Nem is értem. Ígérted, hogy írsz majd. Sok mindent megígértél.

A harmadik év végére már utáltam magam, hogy még mindig utánad sóhajtozom. Utáltam, hogy néha meglátok valakit az utcán, és azt hiszem, te vagy. Aztán látom, hogy mégsem. Utáltam, hogy néha az emberek között megcsap egy illat, ami a tiédre emlékeztet, forgatom a fejem, és sehol se vagy. Utáltam, hogy néha éjszaka úgy hallom, fordul a kulcs a zárban. Dobogó szívvel ugrok ki az ágyból, de csak a szomszéd jött haza. Egy idő után téged is utáltalak, amiért csalódást okozol.

Elkezdtem jobban odafigyelni a körülöttem lévő férfiakra. Szeretek új embereket megismerni, bár egy idő után fáraszt, ha túl sok az ismerős. Túl sok ember várja el, hogy törődjek vele. De ismerkedtem, becsülettel. Nem volt könnyű dolgom. Válogatós lettem miattad. Miért kellett nekünk annyira jóban lennünk? Miért kellett olyan fiatalon találkoznom veled? Miért kellett ekkora hatást gyakorolnod rám? Használtál volna ki, csaltál volna meg, törtél volna össze. Utálhattál is volna, vagy csak egyszerűen nem kellett volna törődnöd velem. De te nem, te jó voltál, sokszínű, kedves, eszméletlenül humoros. Vittél ide-oda, jókat ettünk és jókat beszélgettünk. Gyönyörű estéink voltak, és még szebb reggeleink. Mindig tiszta voltál és illatos. Hát baszd meg, amiért ilyen tökéletes voltál.

Próbáltam nem hozzád mérni a férfiakat. Ez volt a legnehezebb. Az egyikkel nem lehetett beszélgetni. A másik nem értette a humort. A harmadik végtelenül ostoba volt. A negyedik meg rögtön ledugta a nyelvét a torkomon, a hideg is kirázott tőle.

Klubokba jártam, koncertekre, szakkörökre. Kocsmákba, berúgni, hátha részegen tökéletesebbnek látom a férfiakat. Persze ez sem működött. Haza akartak cipelni, megdugni, elfelejteni. Azt azért meg mégsem hagyom, hogy idegen férfiak lihegjenek a nyakamba. Nem is értem ezt.

Egyszer mégis azt mondtam, egye fene. Adok egy esélyt ennek is, hátha történik valami. Működésbe lép a biológia. Beindulnak a hormonok. Az elején, bevallom, izgató volt meztelenre vetkőzni egy alig ismert, gyönyörű férfi előtt. Aztán egyik pillanatról a másikra elszállt belőlem a vágy. Nem lehetett folytatni. Persze, kiakadt és faképnél hagyott. Én pedig visszamenőlegesen is irtózni kezdtem ettől az egész jelenettől. Szóval, nem mozdult meg bennem semmi. Bár nem is hittem, hogy fog.

Elhatároztam, hogy nem érdekel, ha nem tudok senkibe beleszeretni, akkor is járni fogok már valakivel. Fiatal vagyok, egészséges, más dolgom sincsen, mint hogy hagyom magam meghódítani. Így randevúzni kezdtem olyan férfiakkal, akik miatt nem szorult össze a gyomrom, ha megláttam őket, nem gyorsult fel a szívverésem, ha meghallottam a hangjukat, de alapjában véve szimpatikusak voltak. Két-három hónapig tartottak ezek az óvatos románcok. Általában a férfiak hagytak el engem. Néha, ha láttam rajtuk, hogy szerelmesek, én hagytam el őket. Nem akartam játszani az érzelmeikkel.

Most már több, mint egy éve vagyok egyedül. Több, mint egy éve nem szeretkeztem. A barátaim közül sokan aggódnak értem, hogy frigid vagyok, vagy leszbikus, csak nem merem magamnak bevallani. Pedig, ha valaki tudja, hogy egyik sem igaz, az pont mi vagyunk. Mindegy. A múltkor mégis, hogy bizonyítsam álláspontomat, leginkább önmagamnak, megcsókoltam egy lányt. Szép volt, magas, vékony, macskaszemű. De tudod, nem éreztem a különbséget, ugyanúgy nem éreztem semmit, mintha egy idegen férfit csókoltam volna meg, akit nem szeretek. Csak amikor kinyitottam a szememet, még meg is lepődtem, hogy mi a faszt csinálok én most tulajdonképpen.

Voltam külföldön is. Az olaszoknál, görögöknél, spanyoloknál, ahol szépek és barnák a férfiak, és lángol a tekintetük. Gondoltam, az ő szenvedélyük majd engem is megbabonáz. De csak fárasztottak. Rámenősek voltak, túl érzékenyek, féltékenykedők. Nem tudtam velük mit kezdeni.

Van egy visszatérő álmom. A lakásodban vagyunk, csomagolsz. Észreveszem a sarokban azt a kis ékszeres dobozt, amit olyan nagy gonddal pakoltál be a kézipoggyászodba az indulásod előtti estén. Emlékszem, szép darab volt, korall, kagyló és onix berakással a fedelén. Kérdeztem, mi van benne, de úgy tettél, mint aki meg se hallotta, hogy mondtam valamit. Álmomban mindig meg akarom nézni, mi van benne, de rám szólsz, hogy ne nyissam ki. A szoba másik végéből bámulom a dobozt, nem bírom levenni róla a szemem. Vonz, oda akarok menni, fel akarom nyitni. Úgy érezem, ha úgy marad, lezárva, nem lehetek boldog sohasem.

Ma már tudom, mi volt abban a dobozban.

Egyelőre tízezer példányban nyomtattam ki ezt a levelet. Venni fogok tízezer palackot is. Az elsőt a Dunába dobom. Holnap indulok, elutazom olyan messzire, amennyire csak a pénzem engedi. Amennyi folyót vagy tengert érek, mindbe dobok egy-egy üzenetet. Talán egyszer elér majd hozzád. Iszonyúan fontos lenne.

Kérlek szépen, ha nem is jössz vissza, ha nem is látlak soha többet, legalább azt a kis dobozt postázd el nekem. A címem ugyanaz. Nem lehetsz ennyire önző, hogy magaddal viszed, és örökre megtartod a szerelmemet.