Bejegyzések kategória bejegyzései

56-os kőlépcsőkön

 

A digitális világnak köszönhetően pillanatok alatt megjeleníthető az 1956-os magyar forradalomban részt vett fiatalok, a híres pesti srácok és a kivégzettek fekete-fehér arcképe. A nálam jóval fiatalabb fiúk és lányok, mártírhalált halt vezetők 56 évvel ezelőtt rögzített fotóján az ember szomorúan néz végig. Mansfeld Péter, Pongrácz Gergely, Angyal István, Szabó bácsi, Bizsu, Kócos, Tóth Ilona, nem sorolom tovább, a lista nem reprezentatív a mai napig ismeretlen forradalmárok nevének helyére kerülése nélkül. Ezek az emberek harcoltak, volt, aki a forradalom leverése után kényszerből, a körülmények súlyos mivoltából emigrált, míg többeket elfogtak és az akasztófa elé kísérték hosszú kihallgatások után egy koncepciós per keretében. Mansfeld Péter néhány héttel a tizennyolcadik születésnapja után tizenhárom percig szenvedett az akasztófán. Tizenhárom perc. Sírni tudnék ettől a tizenhárom perctől. Ötvenhat évvel vagyunk előrébb a magyar forradalomtól. Ötvenhat évvel öregebb Magyarországon él boldog, boldogtalan. Az utóbbiból, érthetetlen okokból, valamivel több sétál az utcákon, tereken. Két dolgot sajnálok rendkívül az életemben. Azt, hogy nem voltam ott 1956-ban és nem voltam ott 1989-ben. Az elsőt azért sajnálom, mert ötvenhat októberében –a visszaemlékezések, felvételek, elért eredmények alapján, mint azt többen nyilatkozták — jó érzés volt magyarnak lenni. A másodikat azért sajnálom, mert nyolcvankilencben elhitték a politikai változást megtapasztaló emberek, hogy megint jó lesz magyarnak lenni. Az 56-os forradalom a szovjet túlerő miatt véget ért. Nyolcvankilenc reménye miért, mitől ért véget? A 89-es felvételeken az emberek arca maga a bizakodás, a velük készült interjúkban derűs, nyugodt hangsúllyal beszél mindegyikük a változásról, a régi hatalom lecserélése okozta optimizmusról. Archív felvételeken figyelem, hogy a Hősök terén felállított koporsók milyen szabályosan helyezkednek el egymás mellett. A koporsók köré tett koszorúk, virágok egy új Magyarország megalakulásának első jeleinek látszanak. Hatalmas tömeg, magyar zászlók, mosoly. Vidámság. Derű. Az ellenforradalom hivatalosan is visszakapja az őt megillető, eredeti nevét: forradalom és szabadságharc. Megtörténik az arccal a föld felé fordított mártírok rehabilitációja. Nem sorolom tovább, mert sírnom kell tőle. Sírni tudnék. Nézem a mai Magyarországot. Ülök a mai Magyarországon döcögő metrón, buszon, villamoson. Egy téli, behavazott estén ülök mondjuk ezen a Magyarországon. Télikabátok, sapkák, sálak között. A télikabátok, sapkák és sálak szomorúan ülnek a többiek télikabátja, sapkája, sálja között. Nem vagyunk boldogok. Kérdezzük már meg egymástól, miért nem vagyunk boldogok? Ezt érdemeljük? Nem ezt érdemeljük. Az ’56-os forradalom magyar termék. Made in Hungary. Nem hamisítható, semmiféleképpen nem utánozható. Huszonhat évesen a velem egyidősek felé fordulok és megkérdezem, hogy hé, fiúk, mit gondoltok a mai Magyarországról? A velem egyidős fiúk felém fordulnak és a mai Magyarországról nem a legörömtelibb hangsúllyal mondják el a véleményüket. Sajnos az átlagosnál ironikusabb, az átlagosnál reménytelenebb vélemény is magyar termék, magyar sajátosság. A barátaim véleménye lemondó vélemény. Az ő véleményük mintha lemondana a mai Magyarországról. Feladná a történelmét, kultúráját, tragikus, de van, aki a nyelvét adná fel és cserélné egy „versenyképesebb”, népszerűbb nyugati nyelvre. Külföldi tanulás, külföldön élés, euróban, fontban, dollárban kapott, a magyar átlagkeresetnél messze magasabb fizetés. Bejelentett munka, humánusabb adórendszer. Korszerűbb, fejlettebb kórházi ellátás, tudásközpontú oktatás. Tiszta ágy, tiszta ágynemű. Tiszta udvar, rendes ház. Egy másik ország szabályai, egy másik ország berendezkedése. A mai Magyarországon ezek a szavak élik az aranykoruk. Rónay György 1956-os naplójából a következő bekezdést idemásolom. „1956. december 14. A szétszóratás napjai: még mindig tart a kivándorlási láz. Mennek, akiknek valóban menekülniök kell; mennek, akiken erőt vesz a hisztéria, menekülnek a süllyedő hajóról a patkányok, mennek, akiknek az istenük a hasuk s ott a hazájuk, ahol jól megy nekik. Átlépik a határt, s hazudnak nagyokat arról, milyen rettenetesen üldözték őket itt. Üldözték? és ha üldözték? Nehéz volt, És ha nehéz volt? Magyarnak lenni sosem volt könnyű. Amerika hangja meg a Szabad Európa menekültek nyilatkozatait közvetíti. Mind odáig van a boldogságtól, hogy végre szabad földre jutott. de egyetlen jajszót nem hallottam még amiatt, hogy valakinek el kellett hagynia a hazáját. Azt hallottam, hogy narancsot, csokoládét s banánt kaptak. Azt nem, hogy valaki zokogva legalább annyit mond: Isten veled, édes hazám! Igenis, így is, (…) nyomorba döntve is: édes hazánk!” Kik mennek, menekülnek ma? Szabad a határ, mehetnek. Az olcsó kelet-európai munkaerő jól jön Nyugat-Európának. Egyetemi végzettséggel rendelkező, magyar egyetemeken tanult fiatalok London vagy Berlin eldugott utcáiban nyílt éttermek konyháján mosogathat, nyári időben gyümölcsöt szedhet vagy pakolhat egy vállalat raktárjában. A szerencsésebbek komoly cégeknél helyezkedhetnek el és végezhetnek magas végzettséget követelő munkát több ezer euróért. Ez a szabadság? Ez a boldogság? Boldogság e a szabadság? Milyen szabadság a boldogság? Az anyanyelvemtől távol, a családomtól, barátaimtól messze, egy idegen országban élet a szabadság? A függetlenedés a saját országom problémáitól, egy másik ország problémái között kialakított új, a korábbi élettől merőben különböző élet a szabadsághoz mennyiben járul hozzá? Az 1956-os forradalomban résztvevő fiatalok és idősebbek egyaránt elviselték a fennálló rendszer hibáit és az erőszakot, a szenvedést annak tudatában, hogy a határ túloldalán szabadon mondhatnak bármit, jólétben és nyugalomban élnek az emberek, nincs fekete autó, nincs agresszív kihallgatás, kivégzés, deportálás. Nem gondolom, hogy a helyzet manapság ennyire drasztikus lenne. Drasztikus, de nem ennyire. Válság van? Válság. Munkanélküliség? Munkanélküliség. Próbálkozzunk meg vele, mint ahogy megpróbálták a lehetetlent az ’56-os forradalmárok. Vagy mi túl gyengék, kényelmesek vagyunk? A felelősség óriási, nem utolsó sorban azért, mert morális felelősség. Tartozunk az ’56-os magyaroknak azzal, hogy akármilyenek is a körülmények, mindenki megpróbál Magyarországon maradni, Magyarországon kialakítani az életét. Az itt maradás is már a változások előkészítése, mert nem megadás, nem megszökés. Úgy gondolom, hogy amikor a hazámról beszélek, nem a hazám politikusairól kell beszélnem. Nem a hazám kormányáról vagy ellenzékéről. Nem a bankokról, nem a cégek vezérigazgatóiról, nem a közlekedésről és nem a nem mindig megfelelő kórházi ellátásról. Magyarország definíciója nem ezekből a dolgokból tevődik össze. A hazám nem egy patetikus valami vagy metafizikus értelemben vett maszlag, nem, a hazám én és te, a sarki közért, ahova járok, a magánhangzók és mássalhangzók, az ünnepek, március 15 és október 23. Felelős vagyok a hazámért. A tizennyolc éves Mansfeld Péter nem azért szenvedett tizenhárom percig az akasztófán, hogy én ne legyek felelős a hazámért. Ha éhezni kell, éhezem, ha nem tudok fűteni a magas gázszámla miatt, fázom. Ennyivel tartozom, hogy nem nyöszörgök, nem szidom a hazámat, mert erről nem a hazám tehet. Nem Orbán Viktor és nem Bajnai Gordon, nem a Fidesz és nem az MSZP a hazám.

 

Én sajnos nem tudom, mi a teendő, mi a megfelelő lépés a jobb Magyarország kialakulása érdekében, azt annál határozottabban tudom, hogy egy mai huszadévesnek nem a kivándorlás, a külföldre menekülés a megoldás. Az ötvenhatos kőlépcsőkön álldogáló ’56-os szentek halála nem szabad, hogy meggondolatlan cselekedetekre késztessenek minket.

 

 

Egy fénykép hátoldalára

Lipcse 1945.
Robert Trinitynek hívnak, az 5. amerikai gyalogos hadosztály zászlóaljához tartozom, 26 éves vagyok és eléggé kimerült.
Szervezetem egyre jobban kívánkozik egy jó cigaretta után, viszont tudom, hogy még órák vagy napok akár hetek kérdése, hogy óhajom megvalósuljon.
Mostanra már összefolynak a napok az egész idő összedőlt… tippem sincsen, mióta állok egy lipcsei ház harmadik emeleti polgári lakásában.
Csupán záporozó golyókat hallok és a feketeség dobolását emberi csontokon, mintha egy zenei koncerten lennék, bár itt vérköd a függöny és a halál a zenész.

Lassacskán az időérzékemmel a félelem privilégiumát is elveszítem. Nem állítom, hogy nem érzek néha egy kis rettegést gyomromban, de már nem annyira velőtrázó, mint a legelején.
Belefáradtam már és hazavágyódom. A megszokott macskaköveken akarok lassan sétálni a fehérre mázolt kerítéssel szegélyezett házam felé ahol szerelmem vár rám.

Itt a háborúban az ehhez hasonló ember számára alapvető dolgok felértékelődnek, nem csupán egy monoton nap megszokott cselekvései, hanem messzinek tűnő fantazmagóriákká nőnek.
Sokak szerint a Lipcse folyója felett átívelő híd az utolsó akadály, amelyen átkelve elérjük a belvárost és túlleszünk a háború nehezén.
Puskaporos a levegő a szó minden értelmében, mivel félő, hogy a németek bármelyik pillanatban felrobbantják a hidat, ahol éppen az első szakaszunk halad át.
Fedezés céljából küldött őrmesterem ebbe a lakásba, amely szükségből felállított támaszpontom lett.
Milyen tágas szoba. Emlékszem tetszettek az olajjal készült alkotások. Drága fapadló, üresen tátongó tér, egyedül az a két számomra tetszetős kép lógott a szakadt tapétával tarkított falon.
Odakint tavaszodnia kellett volna a világnak, hiszen április 18-át írtunk, viszont a záporozó golyók leszakították a kezdetleges rügyeket és szirmaikra robbantották szét az éppen nyíló virágokat. A napsugarakat a lőpor és a hamu hatalmas seregélyrajjá növekedett felhője takarta el.
A belső szoba egyetlen ablakán át egy tölgyfa ronccsá tört ágai hajladoztak az utcakő felé, mint ahogy szomorú édesanya borulna halott fia tetemére.  
Hirtelen elsötétült minden. Az utolsó képfoszlányom egy kovácsoltvas erkélykorlát, amely golyózáporok sziluettjében látszott. Néha elképzelem, hogy az én anyám is karjaival körbefonva tartaná hideg testemet ha tehetné, ha könnyed mozdulatokkal át nem léptek volna tetememen pont nélkül hagyva az életem számára nyitott füzetlapot.

Robert Capa vagyok 28 éves eredetileg forgatókönyvírónak készülő fotós.
Jól emlékszem, hogy le akartam fotózni az utolsó szakasz átkelését a veszélyesnek tűnő hídon. Egy harmadik emeleti lakásban keringtem keresve a megfelelő látószöget. Rajtam kívül még öt fiatal fiú állt a szoba egyik sarkába húzódva, miközben őrmesterük különféle vezényszavakat mormolt.
Az eligazítás után gyors pakolásba kezdtek. Egy hatalmas gépfegyvert cipeltek óvatosan a védtelen erkélyre, mert a mocskos ablakon át nem volt kivehető a fedezni kívánt terület.
Emlékszem éppen egy művészinek nem mondható olajfestményt bámultam, amikor egyikük holtan csuklott össze elterülve a hajópadlón.
Az őrmester hidegen lépett a fiatal fiú lassan kihűlő testéhez, megnézte pulzusát, majd gépiesen kihúzva magát átlépett rajta.

Még mindig emlékszem tiszta arcára, és ahogy kék szemét elhagyja az élet. Orra kicsit pisze volt és furcsa foltok tarkították, amit megértek. Viszont nyugodt volt, nagyon nyugodt.
Ekkor lőttem el hetek óta az első felvételemet, amely az utolsó a katona életében.

Vérben tocsogott bakancsom, amikor a bejárati kapun elhagytam a házat. Bekalkulált veszteség, így fogják nevezni a fiút, aki most holtan fekszik egy vadidegen ember erkélyén a csendesen szétmálló világban.  
Legtöbben, emlékét olyan gyorsan fogják elfeledni, mint én hagytam el előbb ezt a bérlakást, de a kép, amelyet készítettem róla emlék lesz arról az időről amelyben meghalni feloldozást jelentett a fegyverkattogással teli valósággal szemben.

Grafitlélek – Kósa Csilla kiállításáról

Grafitlélek

 

Minden egy üres fehér papírral és pár grafitceruzával kezdődik. A semmiből ott terem egy alak, egy arc, egy szempár, ez a legcsodálatosabb, ahogy lassan megszületik a kezeim alatt egy rajz. 

 

Lehetőséget kaptam, hogy munkáimat mással is megosszam és ne csak nekem okozzanak örömöt .

Az első kiállításomnak a Lipták Villa Zuglói Művelődési Ház ad otthont, 3 hétig. A megnyitó Október 17-én 18 órakor kezdődött és nagyon jó hangulatban zajlott. A megnyitóra látogató kb. 40 fős közönséget Ujvári Lilla barátnőm köszöntötte, majd Názár Viktória énekelt György Diána gitárkíséretével. A rövid kis műsor után finomságokkal láttam vendégül a jelenlévőket, és beszélgetés mellett néztük meg rajzaimat.

 A kiállítás egészen November 7-ig megtekinthető, szóval, aki kedvet kap, hogy megnézze a grafitbélből születendő lelkeket, ne habozzon elmenni.

Helyszín: 1146 Budapest, Hermina út 3, Cserepesház, Lipták Villa Zuglói Művelődési Ház

 

Kósa Csilla

Cseresznyeszerelem

Még egy manótól is szokatlan, hogy beleszeressen egy cseresznyébe. Először a bimbót vette észre, ami az ág végén csücsült, magányosan. Lélegzete is elállt a manónak, amikor az orra előtt kipattant, és gyűrött kis szirmocskáit elrendezte a napon. Kellő távolságról nézte, nehogy tolakodónak tűnjön, és irigykedve hunyorgott a méhekre. A szellő is, ahelyett, hogy megállt volna ott, ahol a manó, egészen közel ment, és lerántotta az egyik szirmot. A manó hosszan szaladt a szellő nyomában, és mindvégig perelt vele, míg végre utolérte, és felvette a tépett szirmot. Elpirult a gondolatra, hogy vissza is vihetné a cseresznyefához, ehelyett egy verseskönyvben lepréselte. Másnap már egy szirma sem volt a virágnak. A manó ott, ahol állt, tisztes távolságban, énekelt neki, hogy megvigasztalja. A sziromtalan, beporzott kis virág duzzadni kezdett. Minden nap csak annyit, mint egy hangya kisujja, de a manó észrevett minden változást. Folyton a patakparti levelibékát faggatta az időjárásról, és morgott, ha túl sok esőt jósolt, vagy éppen ha túl keveset. De ha a fához ért, elhallgatott. Egy nap aztán ott csüngött a cseresznyeszem éretten, vöröse izzott, mint a manó zakatoló szíve. A manó táncolt, énekelt, nevetett és sírt, felváltva, persze tartva az udvarias távolságot. Egyszer lépett csak közelebb, hogy elijesszen egy éhes rigót. Hatalmas zajt csapott, és a rigó kicsúfolta, de legalább odébb szállt. A manó elvörösödött, amiért pont a cseresznye előtt nevették ki. Ahogy teltek a napok, a cseresznyeszem izzó vörösből sötétbordó lett, szinte fekete. Mélység csillant fényes bőrén. Aztán fakulni kezdett és ráncosodni, és a manó megsajnálta. Akkor lépett oda hozzá, amikor már senkinek, még az éhes rigónak sem kellett. Becsukta a szemét, közel hajolt és megcsókolta. Az a pillanat olyan volt, hogy cseresznyévé vált a manó, manóvá a cseresznye, és ketten együtt virágoskertté. Ahogy a manó lehelete megmozgatta, az aszott kis cseresznyeszem leesett az ágról és szétplattyant a manó csizmáján. A manót először átjárta a fagy, aztán feltámadt egy tornádó, aztán sivataggá vált minden, és csak azután vette észre a szétmaszatolódott gyümölcshúsban a magot. Két ujjával óvatosan felemelte, ingujjával megtörölte, markába zárva hazavitte. Otthon elültette, és nagy fát nevelt belőle. Azon a cseresznyefán olyan édes gyümölcs terem, ami még egy manó nevelte fától is szokatlan.

  

Márvány menyasszony

 

– Én kakáltam ma már?

– Persze, háromszor is voltál, tegnap nem sikerült, de ma reggel adtam hashajtót, háromszor is voltál.

– Nem emlékszem – zörren a járókeret –, nem emlékszem a mozdulatra. Hogy kitörölném a fenekemet. Biztos, hogy én kakáltam ma már?

– Még ki is kellett mosni utána a gatyádat, nem emlékszel? Kétszer ki kellett mosni, harmadjára sikerült. 

 A Márvány menyasszony előtt fekete kupacok, csillogó autók, konténerbe hajigálnak sittes zsákokat. Porzik minden, ahogy bezuhan a sittes zsák, gomba alakú felhőben pöffen a por. Botjával koporászik, délután kettő, nem meri kinyitni a ridiküljét, úgy sandít ide az a két mészporos, izmos gyerek, mintha csak a sittes zsákokkal lennének elfoglalva, mindig idenéznek. Megáll a zöld kuka mellett, a taxis még mindig ott áll, a kocsiból pakol, papírfecniket gyűr össze, a termosz kupakját a kocsi tetejére teszi, miért nem megy az is a dolgára?

 A parkoló mellett betonkeverő, lefóliázott facsemete, itt már ki meri nyitni a ridikült, olyan remegés jön az ujjaira, alig bírja szétsutulni a papírfecnit, végre sikerül. A bejárat felé megy, a két mészporos gyerek most már nem csak odales, vigyorognak, hajigálják befelé a sittes zsákot, elmegy mellettük, elnéz az arcuk mellett, megy a Márvány menyasszonyba, a bejárat előtt árok, rajta széles palló.

 A nagyteremben felszedve a járólapok, csupasz villanykörtét hintáztat a huzat, drótvégek tekerednek a falból, biztos a teraszon vannak, vagy a kerthelyiségben, zörren a bot alatt a meszes takarófólia, a létrát arrébb tolja, betűz a nap a tompa alapozó felületre, pecsétszerű mészcsöppek a párkányon, már egészen a pultnál jár,

– Kiskezit csókolom, kit tetszik keresni? – zömök, kopaszodó férfi, kezében gumikalapács-

– A találkozóra jöttem, de biztos a kerthelyiségben lesznek ebben a dögmelegben.

 

A férfi hunyorog, néz ki az ablakon, biztos ő nem vette észre a decens öregasszonyokat a cementes zsákok, tetőlécek között, egy kereplőszerű hang az unokája allergiájáról magyaráz, csörömpölnek a porcelántálkák. A férfi megvakarássza a fejét, a pultra teszi a gumikalapácsot,

– Milyen címre tetszett jönni?

– Pántlika utca 18, Márvány menyasszony – megint olyan remegés fogja el az ujjait.

 

Most a halántékát vakarássza a férfi:

– Augusztus van, kétezer-tizenegy, ez a meghívó ezerkilencszázkilencvennyolcra szól.

A taxis időközben végzett a takarítással, rázogatja a termoszkupakba tapadt cseppeket.

Mire visszaér a bottal, retiküllel, beindítja a motort, besegíti a hátsó ülésre, elhajt vele a híd felé.

 

 

Székbe

 

Később a tolószékbe volt bekötve, a fogantyú az asztallábhoz rögzítve, pár centis mozgástér, a délelőtti órákban nyugodtan üldögélt, a kardigán szétfoszlott szálait rakosgatta, összefonta, szétbontotta, újra összefonta.  A gyógyszereit mozsárban zúzták össze, joghurtba, kefirbe keverték, kivéve egy narancsszínű, lekerekített bogyót, annak mindig megörült, azzal kezdték, azt adták be legelébb.

Délután jött az első áramlat, kihajigálta a fésűket, csatokat a hajából, szétdobálta az étkezőben, belecsimpaszkodott a kardigán foszló szélébe, szaggatta, hogy szétszakadna, de a foszlott szakasz fölött alig moccant a szövet, mintha a foszlott szakasz végén tényleges határba ütközött volna a szakítás energiája.

Az asztallábba kapaszkodva egyre gyorsuló ütemben ráncigálta a tolószéket, a lábtartótámaszt lerúgta, lefelé lógott a támasz, egyre mélyülő öblöcskéket karistolt a parkettbe.  A harmadik délután újra összeszedték körülötte a széthajigált csatokat, fésűket, a megtépázott kardigán helyett egy régi, iskolás köpenyt adtak rá, abból a megszikkadt ételmaradékot is könnyebb lesz kipucolni.

A negyedik nap kigurították a kertbe, tüsire nyírták a haját egy villanyvágóval, a tolószék körül szimatoló vombatok sűrű prüszkölésbe kezdtek az orrlikukba tapadó ősz sörtéktől. Észrevették, hogy a kertben valahogy nyugodtabban tölt el egy-egy délutánt, a tolószéket még rögzíteni sem kellett, nézegette a csiharfa lombkoronájában üzekedő parasztokat, elmerengve vakarászta lábaközét, néha beletúrt frissen nyírt sörtéibe.   

 

 

Otthon

 

Töttössy néni jött az ebédlőn át:

– Átöltözött már?

– Hová? – Évike a járókeretbe kapaszkodott, laposan nézett föl.

– Átöltözött már? – Töttössy néni előrehajolt, orrát fintorgatta.

– Ki? – pendült vissza Évike néni.

– Hát maga, végigszarta az egész folyosót, átöltözött már?

– Ki?

– Egy egész sávban van végigszarva a folyosó, nővérke szóljon már neki, tegye már tisztába kérem…

– Na mutassa, álljon fel, mutassa!

– Hát én csak azt látom, ott ül, aszt érzem a szagot.

– Kinek?

– Hát magának, nézze meg a széket is, még az asztalláb is olyan lett.

– Na, jöjjön, menjen a mosdó irányába, majd megyek maga után.

  

Nem akarták beengedni, mocskos volt, a hátán csővázas, penészes katonai zsák, két kezében sárga vödör, rojtos szatyor. Arcát sutulja, a portás halkan telefonál, odapislog rá, az meg áll, csizmába tűrt öltönynadrág, a kucsma még mindig a fején, pedig meg lehet itt dögleni. A portás most kinyit egy ablakot, újra csöng a telefon-

– Tessék akkor fölmenni, 67-es szoba, tessék csak itt hagyni a táskát, meg a többi holmit, majd vigyázok rá. – Nézte a portás arcát, hogy mit hülyéskedik itt vele, aztán vödröstül, batyustul nekiindult a lépcsőknek.

Még mindig kucsmában állt a 67-es szobában, sovány öregasszony kalimpált eres karjaival,

– A fiam, látják, a fiam, itt van eljött, ülj ide te!

A többi néni fölkönyökölt, nézték a kucsmás cele-cula embert, inkább az ura lehetne ennek az Évikének, nem a fia morogta Töttössy néni, valaki ablakot nyitott.

– Na hát, ülj ide, hol laktok, jaj de régen, nézd, nézd még a fényképed megvan ám, itt tartom – drótkezével belecsimpaszkodott az éjjeli szekrény fiókjába, cibálta, cibálta.

– Hát beragadt, mindjárt, csak még beragadt – végre sikerült, a fiókban egy fél papucs, vécépapírok, fásli, narancssárga meg kék pirulák, filctoll kupak nélkül.

Nézte a képet, valami Szűz Mária volt rajta, a Fatimai Miasszonyunk, ez volt ráírva, a miasszonyunk arcán piros tinta pöttyök. Töttössy néni lépett oda,

– Évike ez nem az, ezt tedd el szépen. Azt a képet már két éve sem találtad, tudod Évike, mikor átköltöztél a 42-esből, na, maga üljön ide, vegye már le azt a nagy zsákot, hát, meg a kucsmát is, meg lehet itt fulladni, olyan hőség van.

Végre leült, térdére tette a kucsmát, zavartan simogatta kevés kóchaját. A kis öregasszony közelebb húzódott, most a kezébe kapaszkodott, hangosan suttogott:

– Autóval jöttél, ugye, mindjárt, mindjárt összecsomagolok, ott abban a sárga szekrényben, jobbról a második az az én polcom, na, segítsz összepakolni, vagy addig vidd le a másik táskámat, tedd be a kocsiba, jó, autóval jöttél, ugye, egy perc csak, már mindent elintéztél, kedves volt az igazgató úr, ugye? Te, még a főnővér, attól elbúcsúzom, mert az illik, hoztál neki is borítékot, ugye, az illik azért.

A vödörből elővett két almát, egyiket az öregasszony kezébe nyomta, a másikat az éjjeliszekrényre tette, a vödörből még előkerült egy kis üveg, rajta fehér cédulán ribiszkeszörp felirat, Évi néni büszkén ült, egyik kezében az alma, másikban a celofándarabkával lezárt szörp.

Kutatott a vödörben, aztán zavartan szedelődzködni kezdett.