Bejegyzések kategória bejegyzései

Marcus Valerius Martialis: Figyelmeztetés idősebb nőolvasókhoz

Íme, a könyv eddig szólt, tisztelt asszonyom, önnek.

         Ön megkérdi: kinek szólhat a többi? Nekem.

Most jön a tornaterem, fürdő, stadion: meneküljön,

         hogyha pucéran nem bírja a férfiakat.

Rózsák és bor után a szemérmet félreteszi, s hogy

         mit mond, nem tudja Terpszikhoré maga sem:

nem kétértelmű kép jelzi, de nyílt, egyenes szó,

         azt, mit a legjobban kedvel a büszke Venus,

azt, mit a gazda a kiskertjét őrizni felállít,

         és ha szemérmes szűz látja, befogja szemét.

Ismerem önt: már éppen félre akarta a könyvet

         tenni, de most buzgón kezdi lapozni megint.

                                                                                  Havasi Attila fordítása

A dolgok rendje (Patrick de Mela: Fordított)

Nem tengeri szörnyek vagy effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga kimozdíthatatlan egykedvűségével. Hiszen nemhiába imádkoztak annyit a régiek! De Illighaen magának egyetlen babonás mozdulatot sem engedélyezett. A tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán élvez is, és ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei – csak éppen olyan hatalmas, hogy senki sem ismeri ki. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta sem meghalni, sem megszületni. Hamarosan arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.

Pedig még csak három napja dobálta őket a víz. Fargein a szakadozott vitorlákkal bajmolódott, ő pedig a négy éves kislányt próbálta szóra bírni – vagy inkább elhallgattatni. Mert még az örökös hullámzásnál, a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt a gyerek örökös dünnyögése: parakataliriszparakatarum parakatalirisz

Úristen, mibe is keveredtem!

Még szerencse, hogy az átkokban sem ő, sem Fargein nem hittek. Az átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni. A beteg embereket, akik hajlamosak összeszedni más betegségeket. Illighaen megpróbálta értelmes mondókákra vagy legalább a számokra megtanítatni a gyereket, de az, ha embernyelven beszélt, egyre csak azt hajtogatta: fáj a haja, a kötél kidörzsölte a csuklóját és éhes… nagyon éhes! De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak. A szigeten mindig akadt valami elrágnivaló zöldség, de a ladikban csak a szájuk szélét vagy a nyelvüket rágcsálhatták.

És egyáltalán mért hurcolnak egy gyereket magukkal?

A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A sziklák közt, a puszta földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.

Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.

De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap reggel áttört a ködön, megmutatott egy takaros palotácskát. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyakozott, hanem egy értelmes, tiszta tekintetű nőre vagy férfira, aki elárulja, hol vannak, hova sodorta őket a szél, és hány nap múlva érhetnek Normandiába vagy Írországba. De akárcsak Bandemag szigetén, mintha itt sem lettek volna eleven, izgő-mozgó élőlények.

Csak a szél járt a sziklák közt fürgén.

Csend honolt a fogadótermekbe, olyan puha, barátságos csend, mintha a palotát.egy asszony hagyta volna magára  A gyerek, Riolda rávetette magát az asztalon hagyott édességekre, lisztből és mézből gyúrt golyócskákra, és végre hangosan kacagott. Illighaen szemében most először tűnt teljesen mindennapi kislánynak.

Asszonyszag, mindenütt asszonyszag, de sehol egy lélek. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van, vagy éppenséggel kedvét leli az ostoba tréfákban. De a sziget úrnője – akárki is volt, és akármiben lelte a kedvét – nem került elő. Mintha elrabolták volna.

De Illighaen azért attól továbbra is óvakodott, hogy belépjen a legbelső szobákba. A tenger túlontúl hatalmas, és ha kiszolgáltatod magad, akkor könnyen megbolondít – ugyan ki nem hallott még olyan hajótöröttekről, akik beléptek egy néptelen sziget palotájába, és a falra aggatott kárpitokon a saját múltbéli tetteiket látták viszont… Mintha egy láthatatlan szem végigkövette volna őket egész életükben.

Haza Normandiába…! Egyszerű asszonyok és egyszerű gyerekek közé! De míg a jó szélre vártak a szigeten, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, hogy tudott Bandemag király országában életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, tanulatlan, ostoba, lassú katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindig mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő sok szamártejet ivott gyerekkorában, ezért viselte el Bandemag szigetén az éhséget és a bolondériákat.

– És ez a kislány? – kérdezte Illighaen.

Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, ott fityegett a térdénél a köldökzsinór, de ő nem találta meg az asszony holtteste mellett a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle bolond kísértetként nevelkedjen.

Illighaen épp a bolondériákra akarta terelni a szót, a Bandemag szigetén látott sok-sok furcsaságra, de Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?

Míg a jó szélre vártak, Illighaen unalmában mondókákat tanított a kislánynak, és igyekezett rávenni, ne beszéljen halandzsa-nyelven, ha valahol valami szokatlant lát. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, és ha a palotáról kérdezték, kurtán-furcsán válaszolt. Ugyan hercegnőnek nevelték, de belőle is csak a szegények konoksága sugárzott.

Aztán a szél végre valahára kegyes lett hozzájuk. Egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába.

 

– Ez a Normandia már nem ugyanaz. Nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – mondta Vilmos herceg.

És ebben talán tényleg van valami, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy meggyilkolják a királynét a tulajdon palotájában? Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes gyerekekkel, akik már nem kellenek a szüleiknek? Hogy fura járvány kezdődik a hegyekben? Őrjöngenek és táncolnak, miközben azt hirdetik magukról, hogy már meghaltak?

Ilyen lenne a halál? Tényleg ilyen lenne? Illighaen nem tudta.

Fenséges, csodálatos, felejthetetlen élvezeteket várt a feleségétől – vagy ha fenséges élvezeteket nem is, de puhán elomló melleket, egy kis sopánkodást, (ugyan, mi történhetett veled, drágám?), egy kis meghittséget, azt igen. De vele semmi sem történt, csak a feleségével. A körtefák, a cselédek ez a ház. Minden befolyik, leszakad, megrohad. Semmi sem az igazi. És közben te csak a tengeren lófrálsz… Illighaen megkérte az asszonyt, hogy adjon Fargein kislányára tiszta ruhát, nyírja le a haját, és egyáltalán… De az asszony csak morgott: végülis találhatott volna bárhol egy ilyen koszos, egy ilyen ilyen-olyan kislányt, ezért kár volt elutazni….

Mióta élünk így, töprengett Illighaen.

Miért ilyen dühös mindenki?

Ez az új asszony, Vilmos felesége bezzeg puha és gyönyörű. Illighaen szégyellte, hogy merevedése van, míg ezt a pompás ruhákba öltözött, még túlságosan félénk hercegnét nézegeti.

– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – felelte Vilmosnak. – Ennek az okát kéne kikutatni.

Vilmos kísérete, csupa alabárdot szorongató, éretlen suhanc – felröhögött.

– Míg fel-alá ténferegtél a tengeren, volt időd gondolkodni.

Illighaen bólintott: – Igen, volt időm. De néha nem halad úgy az idő, ahogy várnánk. Néha foszladozik, megmakacsolja magát. Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket, hogy hol rossz, hol jó a termés, hogy ismeretlen betegségek sújtanak minket.

Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?

– A dolgok rendje – felelt Illighaen. – A dolgok megfelelő rendje. Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy előbb születünk meg, és utána halunk meg. Hogy mindannyian egyformán tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.

– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Kik a katonái? Hol a székhelye?

Illighaen nem akart komor, öreg tudósnak látszani, ezért velük nevetett.

– Újra kell az időt alapítani.  Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslik.

– A múlt meg a jelen az én életemben is összekeveredett – mutatott Vilmos az új feleségére. – Ő az én jövőm, de nézd csak meg, mennyire hasonlít Marcendára, az első feleségemre…

Illigaen boldogan replikázott: – Képzelj el egy olyan világot, uram, hogy már azt sem tudod, a halott feleségeddel beszélsz vagy az élővel. Ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek közénk, hogy próbára tegyenek minket…

– A tündérek! – nyögött fel az egyik alabárdos fiú.

Mély, rémült csend lett. Hisz minden fiú a tündérekről álmodott, hogy egyszer majd odavész, nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok pattanásos kamaszon, és elnevette magát.

– Egy-két kamatyolás még nem a világ. Hanem amikor nem tudunk az élők és a holtak közt különbséget tenni.

Vilmos türelmetlenül legyintett. Talán nem akart a friss felesége mellett túl okoskodónak látszani.

Talán történt még más is? És még mit csináltál azon a szigeten, Illighaen?

De arra azért ígéretet tett, hogy egyszer végighallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És igen, hajlandó is egy kis időre a kíséretébe fogadni. Bár ez az ír nem tűnik túlontúl tagbaszakadtnak.

Hogy a kislány…? Hogy is hívják? Riolda? De mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?

Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.

Vele már összeomlott az idő ifjúkorában. Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.

Hildi, az új feleség akasztotta meg a csendet. Persze, vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a gyereket, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.

Vilmos unottan asztalt bontott. És ha ő asztalt bontott, akkor mindenki követte.

Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, egy gyanús, ír szökevény, akit itt Normandiában legfeljebb a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.

 

Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban. Először csalódást, aztán meglepetést.

Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.

Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És néha hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. Na de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. De hát mért is ne? Ami azt illeti, ő még egy szúnyogot sem látott azon a szigeten. Azon a szigeten az állatok nem bírják ki, csak egy-két sovány birka vagy juh, amiket szigetlakók azelőtt felfalnak, mielőtt megerősödnének. A birkákon kívül más állatok ott nem élnek. Hát csoda, hogy összezavarodik az emberek elméje?

Fargein úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.

Vagy mintha Bandemag király megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat. Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?

Vagy hogy ő kiszabaduljon a lányával?

Illighaen megköszörülte a torkát.

– És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?

Fargein türelmetlenül dobbantott. Lepergett róla az alázatosság, az sem zavarta, hogy a herceg színe előtt az udvar krónikásának vág vissza.

De azért csendesen tette hozzá:

– Ugyan! Az egész mért érdekelt volna? Csak a halottak foglalkoznak a halottakkal.

 

                                                                                                          Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

Rendetlen eső (Patrick de Mela: Fordított)

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

Szabad vagyok, és mégis meghalok (Patrick de Mela: Fordított – részlet)

Hazák, garabonciások, tárgyak – könyvheti szemle

 „Megmerítkezés a másik idegenségében”

Győrffy Ákos: Haza, Budapest, Magvető, 2012.

 

Győrffy Ákos haza-kereső, haza-találó esszé-prózái kockázatos komolysággal végigírt szövegek, az esszék problémaérzékenysége és a szövegalkotás eszköztára szoros kapcsolatban áll a korábbi verseskötetek (Nem mozdul, Havazás Amiens-ben) közegével, probléma-központúságával. A Haza  következetes bátorsága és telített személytelensége Mészöly Miklós ’60-as évekbeli esszéivel rokon, meditatív elmélyültsége és a természeti jelenségek képnyelvi megjelenítése pedig – a kötet fülszövegét is jegyző – Földényi F. László esszéinek énkereső (ön, én, Másik) alaposságához hasonlítható. A Győrffy-esszék karakteres megközelítési módja, kitettsége az emberi és a természeti jelenségek egyszerre radikálisan mellérendelt és könyörtelenül hierarchikus viszonylatainak működésére tekint a lehető legadekvátabb nézőpontokból. „Mintha lenne valaki bennem, aki sokkal jobban tudja, hogy mi a jó nekem. (…) Mint a látóhatár peremén futó őzek, amikor magukra vonják a tekintetet. Alig látszanak, minden másnál kisebbek, mégis ők adnak értelmet a képnek, ők a középpont, amelyhez minden csak asszisztál.”

 

Borbáth Péter

 

Közéleti versek – versek a közéletben

Édes hazám. Kortárs közéleti versek, Bárány Tibor összeáll., Budapest, Magvető, 2012.

 

Kortárs közéleti versek, így az alcíme az Édes hazám antológiának. Versek, amelyek közéleti problémákról szólnak, miközben a vers problémája vált az elmúlt időszakban közéleti kérdéssé. Politikai költészet-vita az ÉS hasábjain, közéleti versíró pályázat a Literán, s egyre szaporodó mennyiségű közéleti költészet.

Az antológia az utószó szerint is arra vállalkozik, hogy a rendszerváltás utáni politikai, közéleti versek párbeszédét mutassa be. A kötet nagy merítésből dolgozik, talán túl sokat is vállal, több mint háromszáz oldalnyi verset fog egybe, igen széles szerzői gárdát szólaltatva meg. A kötet azonban inkább a közéletről való gondolkodást, mint magát a költészetet állítja előtérbe, a válogatásnál nem csupán az esztétikai értékek játszottak szerepet.

Megváltozott a szerepe a politikai versnek a rendszerváltás után, hiszen nem zsarnokság, hanem szabadság van. De vajon tényleg megváltozott-e? A közéleti költészet nyelvkeresése, ellentétes és untig ismételt narratívái az elmúlt esztendőknek, politikára, kisebbségi kérdésekre, a demokráciára való reflexiók gyűjteménye az antológia. Noha esztétikai szempontból egyenlőtlen, azonban társadalmi, irodalomtörténeti perspektívából mindenképpen figyelemre számottartó összeállítás.

 

Gorove Eszter

 

Közel maradni

Gerőcs Péter, Tárgyak, h.n., Scolar, 2012.

 

A 2010-es Zombor és a világ után két évvel, második novelláskötetében Gerőcs Pétertől tárgyakat kapunk, és átadásukban nyoma sincs a Zombor kisebb-nagyobb sikerületlenségeinek, az alaphang itt egészen más, a kötet szerkesztésében is következetesen végiggondolt. Mások által egykor leírt, de elveszettnek hitt, vagy elfelejtett szövegekről és szövegdarabkákról van szó, illetve saját szövegekről, legyenek azok az előzőek hányattatására adott reflexiók, vagy egy szűk terű világra nyitó elbeszélések. A „talált” és a „saját” kategóriái természetesen elmosódnak, az imitációs játékokkal ügyesen játszó kötet, a fiktív Bórhes Katinka- (Lónyay Erzsébet), Mészöly- és Márton László-szövegek „közreadása” köré teker narratívákat. Az utóbbi két imitáció a pontos és tiszta nyelvvel, az okos humorral a Tárgyak talán legerősebb szövegei. A Mészöly-szöveg összpontosító figyelme, amely a fényképek apró részleteiből kívánja „megalkotni a homályos múltat”, jellemző a „saját tárgyakra” is, a kötet erős prózapoétikai karaktere a közelség – a felmerülő tárgyakhoz, a lehetséges élettörténet-variációkhoz, a beépülő gondolati-, néhol a szöveg épülésére reflektáló passzusokhoz, illetve a szavak, szintagmák és mondatok sűrű anyagához. Mögöttük vagy alattuk pedig megrázó, időnként brutális történetek zajlanak, kegyetlen és szikár valóságok rejtőznek, ugyanakkor lépten-nyomon felbukkan Gerőcs kesernyés humora is. Rejtélyes és bizonytalan térben mozognak a karakterek, hol egy fiú eltűnése után folyik nyomozás, hol Hrabal jelenik meg egy kafkai világban, hol egy emlékezet nélküli leszázalékolt matematika professzor ejti fogságba ápolóját. Közel maradunk tehát mindvégig, közel a tárgyakhoz, amelyeket gazdagon ad nekünk a kötet.

 

Csuka Botond

 

Gördülő kövek

Toót-Holló Tamás: Üsse kő. A garabonciás könyve, Budapest, Napkút Kiadó, 2012.

 

Az Üsse kő könyvmutatvány. Többféle szempontból. Kinyitni csak csipesszel, kesztyűben – lévén kötészeti remek – és olvasni is legalább ugyanilyen finoman szabad. A népnyelvi sztereotípiákból kibomló szöveg gördül előre, ha az olvasó hajlandó nekifeszülni, ám ez nem egyszerű feladat. Regénynek mondhatnánk Toót-Holló Tamás művét, de leginkább úgy olvashatnánk, mint ritmusos prózába tört varázsigéket, vagy mint lírai elbeszélést, mely varázsigeként hat. Nem véletlen a weöresi prológ sem. Egy ősvilági, természetközeli garabonciás, idő felett álló, illetve benne mint mesebeli térben vándorló mágus, elátkozott mítoszi alak, mesék és legendák hőse szólal meg. Beszéde állandó ellenőrzést kíván – ezért a két könyvjelző, a piros és fekete, meg a fent és a lent, szegről és végről, hébe és korba, vagy a hivatkozások. Sosem tudjuk, pontosan merre járunk, mert a mesebeli tér és a könyv tere állandó jelleggel hat minden irányba, és mindig az ellentétek feszültségében, vagy inkább – ha már Weöres és Lao-Ce is szóba jön – egységében. Csináltunk már ilyet, hogy ide-oda lapoztunk: könyvjelzők, magyarázatok, (szöveg)testek, képek, de ez most se nem halál, se nem püspöklila, ez most rock ’n’ roll, a varázsló titkos gyűjteménye, az első beszéd, mely elhangzott. Könyv mindenkinek és senkinek.

 

Makai Máté

 

Mitracsek úr, az idegenvezető

Lengyel János: Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2012.

 

Lengyel János novelláskötete a Könyvhét alkalmából egy érdekes utazásra invitál minket. Nem csak emberi sorsokon, élethelyzeteken át vezet az út, de bepillantást enged – a szerzőén túl – a kárpátaljai gondolatvilágba is. A családok történetét körüllengő misztikumot hamar felváltja a háborúk borzalma, mely végül feloldódik a filozófiában, s végül a humorban. Mindezt hol burkolt, hol nyílt formában átitatja a határon túli probléma: a nemzetek kényszerű együttélése és a szomorú történelem, mely bennünk él, és nem hagy nyugodni. Az önreflexió lépten-nyomon tetten érhető a művekben, de az író hangja témánként és néha még történetenként is változik: ahol kell hangulatot teremt, ahol kell naturalista vagy éppen modern – mindezt igen jó ízléssel, technikával.

Olvasóként gondjaim csupán az író aktuálpolitikai, vagy éppen a mának címzett kiszólásaival akadtak. Úgy érzem, nem feltétlenül tesznek hozzá a műhöz az olyan témák, mint az USA nagyhatalmi helyzetének, vagy a mai fiatalok kulturális érintettségének bírálása – de hogy ez ténylegesen kit, és mennyire zavar, majd mindenki eldönti maga.

Annak, aki pedig Mitracsek úr elfuserált életét keresi a könyvben, csak annyit mondhatok, ha belát a sorok mögé, hamar rá fog jönni: igen, ezt tartja a kezében.

 

Haller Zoltán

 

Egy kiiktatott irodalomtörténet

Sándor István: Író és társadalom, Fejezet a magyar felvilágosodás irodalomtörténetéből. 1. Főúr és nemes, Budapest, Ráció, 2012.

 

Manapság, amikor az irodalomtörténetek korát éljük, különösen izgalmas lehet egy elfeledett irodalomtörténeti munka újrakiadása. Sándor István könyve 1945-ben jelent meg, azonban a kötetet nem terjesztették, könyvtárakba is alig került, köszönhetően a szegedi Tanárképző Főiskola irodalomtörténésze ellen indult koncepciós eljárásnak, ahol is többek között a fasiszta szimpátia vádját próbálták rábizonyítani a professzorra – sikertelenül. Így viszont az irodalomtörténészi pálya megszakadt, a munka pedig irodalomtörténeti zárvány maradt. A könyv intenciója szerint a magyar felvilágosodás társadalomképéről kívánt egy másfajta, de nem előzmény nélküli álláspontra jutni, s hogy ezt a ma már nem feltétlenül releváns módszereken keresztül teszi, nem kisebbíti a kérdésfelvetés jelentőségét.

Sándor István elfeledett előfutár. Könyv annak, aki – hogy a részletes, áttekintő jellegű utószó szerzőjét, Szilágyi Mártont idézzem – az „irodalom társadalmi használatának dimenziói iránt érdeklődik.”

 

Dobás Kata

A védett királyság (befejezés)

Két hónap telt el azóta. Naonar továbbra is a varázslattal bajlódik napi nyolc órában. Többet képtelen foglalkozni vele, mivel a Mágusok Társulatának hivatalos ügyeit is neki kell intéznie, ami az ideje nagy részét felemészti. A mi rendünk továbbra is a bérgyilkosok céhének nyomait kutatja, sajnálatos módon kevés sikerrel. Gyakran találkozom Saerith-szel. A céh egy vezéregyénisége talán rájuk bukkanhat. A tőle hallott régi rejtekhelyeket felkutattuk, de nyomuk sem maradt, kivéve pár csapdát, amit a kíváncsiskodóknak hagytak hátra. Számíthattunk volna rá, de az első alkalommal legalább három lovag esett áldozatul egy tűzgolyó csapdának. Végül egy újabb hónap elteltével Naonar felkeresett, hogy állítsak össze egy ötfős csapatot, ugyanis egy héten belül útra kelhetünk. Már csak a végső simítások vannak hátra a varázslattal.

És így is történt, egy héten belül felkerekedtünk. Maga az út nem tartott sokáig, pár órán belül meg is érkeztünk. Ekkor Naonarra szegeződött az összes szempár, hiszen mindenki nagyon kíváncsi volt már arra a híres varázslatra. A főmágus legalább egy percig kántált, ezalatt az ég teljesen elsötétedett, rémisztő robaj futott végig az egész tájon. Ahogy folytatta a varázslatot, a sötét felhők egyre inkább egy bizonyos pont fölött sűrűsödtek össze, majd egy hatalmas fekete villámcsapás rázta meg a földet. Fekete… s mégis… vakító. Ahová becsapódott, ott az addigi kősziklák helyett csupán a talaj füstölgött. Ha pedig mindez nem lett volna elég; alig húsz méterre tőlünk egy háromemeletes torony körvonala kezdett kirajzolódni. Tiszteletem rögtön megháromszorozódott Naonar iránt, és nem tudtam megállni, hogy rámosolyogjak. Ami fogadott, arra nem számítottam. A főmágus a földön térdepelt, és zihálva kapkodta a levegőt.

– Ez a varázslat… ennyire kimerítő? – érdeklődtem.

– El sem tudnád képzelni. Már a varázslat szavainak kimondásakor éreztem, hogy közvetlenül az életenergiámból táplálkozik. Az elmúlt három hónapban nem egyszer estem össze sikertelenül, csupán Saerith tanácsai segítettek a varázslat használatában.

– Tehát most már megbízol benne?

– Igen. Számos alkalma lett volna, hogy megöljön. Ehelyett frissítő varázslatokkal üdített fel, ha közel jártam az eszméletvesztéshez. Most viszont szeretnék egy pár percet pihenni. Vissza kell szereznem az erőmet, ha egy éjmágussal akarunk szembenézni.

– Természetesen, szólj, ha indulhatunk.

– Rendben. Viszont nekem is lenne egy kérdésem. Miféle kard az ott az oldaladon? Nem tűnik a lovagok általános viseletének. És mikor utoljára találkoztunk, nem ezt viselted. Kifosztottál egy sárkánybarlangot az utolsó héten? – mosolyodott el.

– Persze, hiszen mindenki tudja, hogy egyetlen lovag bőven elég egy sárkány ellen – viszonoztam a mosolyát. Az igazat megvallva, a kardot Saerith-től kaptam. Annyit mondott, hogy ha harcra kerülne a sor Duatos-szal, akkor feltétlenül ezt használjam. Az éjmágus védelmével szemben semmit sem érek a hagyományos lovagi karddal.

Látszott, hogy Naonar elbizonytalanodott.

– Megnézhetném egy kicsit?

– Természetesen, de vigyázz vele, megígértem, hogy visszaviszem – ezzel átnyújtottam neki a halványkékben izzó szablyát.

– Még én is, aki életemben nem használtam kardot, érzem, hogy tökéletes az egyensúlya. Ezen felül hatalmas mágikus erő járja át, de… nem tudom megállapítani, hogy pontosan miféle. Ez pedig komolyan aggaszt.

– Nekem azt mondta, hogy a pengét Kaze kouen tsurugi-nak hívják – feleltem. Úgy tűnt, hogy Naonar szeme menten kiesik a helyéről.

Kaze kouen tsurugi? A legendás kard, amely szél- és lángvarázslatok kombinációjából született? Milyen kapcsolatrendszere van a bérgyilkosok céhének, ha egy ilyen legendás fegyvert ő csak úgy kölcsön tud adni?

– Látod, azt én is szeretném tudni. Viszont ha csak ezzel a karddal tudjuk legyőzni, akkor talán jobban járnánk, ha nálad maradna a penge.

– Szó sem lehet róla. Az én specialitásom a varázsküzdelem. Bízzunk benne, hogy egyszerre két fronton nem tud harcolni Duaton, és sikerül elkapnod, ha lefoglalom.

– Rendben, de azt a sötét villámot ne használd, látszik, hogy mennyi energiát kiszív belőled.

– Csupán végszükség esetén fogom használni, ne aggódj!

– Rendben van, induljunk hát!

 

Meglepetésünkre a toronyban senkit sem találtunk, csupán három ajtót. Mivel hatan voltunk, így csapatunkat felosztottuk három két fős csoportra. Én Naonarral tartottam, s az első ajtón mentünk be. Érdekes módon, a földszinten semmit sem találtunk, még Naonar rejtélyfelfedezés varázslatával sem. Az első emeleten azonban belefutottunk a második ajtón belépő csoportba. Pontosabban Jaer és Paeron holttestébe. Hogy mi is történhetett velük, arra egyikünk sem tudott rájönni. Fizikai sérülés nem látszódott rajtuk, mágikus sem, így arra a következtetésre jutottunk, hogy megfulladtak. De mégis hogyan? Nem vesztegethettünk időt ezzel a rejtéllyel, hiszen elképzelhető, hogy Duatos már réges régen felfedezte, hogy beléptünk (egy nagy erejű villámcsapást könnyű észrevenni) és felszerelkezett támadó- és védővarázslatokkal.

A második emeleten már nagyobb szerencsénk volt, megtaláltuk Duatos naplóját, melyet Naonar mágikus köntösének egyik végtelen zsebébe rakott el, ezen kívül pedig még pár varázslat kelléklistáját is. Így hát felmentünk a végső, harmadik emeletre. Ami ott a szemünk elé tárult, arra egyikünk sem volt felkészülve. Egyetlen hatalmas terem tárult a szemünk elé. A plafon az éjszakai égre hajazott, varázslat által még a telihold kicsinyített mása is megtalálható volt rajta. Más körülmények között szívesen töltöttem volna el több időt is itt. Most azonban egy fekete csuhába öltözött mágus nézett velünk farkasszemet. Saerith-szel ellentétben nem volt az a mosolygós fajta. Egyetlen varázsbotot viselt fegyverként, de azt még én is érzékeltem, hogy hatalmas erő árad belőle. Naonarral összenéztünk, majd lassan bólintottunk. Mégis, Duatos szólalt meg először.

– Hogy találtatok ide? Ha jól tippelem, Saerith szája járt el.

– Valóban ő segített, igen – válaszolt neki Naonar.

– Na majd elbeszélgetek én azzal az árulóval. Bár azt hiszem, nem meglepő, mindig is el akarta venni a hatalmamat.

– Nem a hatalmad kell neki. Meg akar állítani, mivel elment az eszed, és nem hallgatsz a józan észre.

– Értem, tehát megjavult a kis áruló. Ha nem is a céhünkben, de akkor is elkapom, amint végeztem veletek. Két pajtásotokkal már találkoztam, az ő füstölgő hullájukat a tornyon kívül megtalálnátok, ha kijutnátok innen élve. De ha szeretnétek, akkor a ti hullátokat is odadobom melléjük. Már ha persze marad belőletek valami.

 

Ahogy oldalra tekintettem, miközben beszélt, láttam, hogy Naonar alig észrevehetően egy varázslatot kántál, de mikor befejezte, nem történt semmi. Ugyanezt a varázslatot még egyszer elsuttogta, ekkor már észrevettem a hatását, és fel is ismertem. Sebességnövelés. Az elsőt magára, a másodikat rám mondta. A másodiknak a hatását már Duatos is észrevette. Mikor befejezte a beszédét, egyszerűen megcsóválta a fejét, majd belekezdett egy varázslatba. A varázslat szavait, úgy látszik, felismerte Naonar, mivel rögtön belekezdett egy ellenvarázslatba. Az éjmágus egy erőteljes tűzgolyót küldött felénk, a főmágus erre egy hasonló erősségű vízpajzsot helyezett elénk. Mondani sem kell, hogy a tűz nem tudta átütni, viszont a víz elpárolgott. Naonar tett egy pár lépést oldalra, nekem pedig alig észrevehetően intett, hogy induljak a másik irányba.

A mágusok őrületes párharcba kezdtek. Csak úgy repkedtek a támadó- és védővarázslatok, a tűz, a víz, a villám. Én pedig mozdulni sem mertem, ha akár csak egyetlen varázslat is eltalál, akkor elbúcsúzhatok valamelyik végtagomtól, de lehet, hogy akár az életemtől is. Duatoson egyáltalán nem látszódott, hogy fáradna, Naonar viszont úgy tűnt, hogy a saját határait feszegeti minden egyes varázslattal. Ekkor követte el az első, de végzetes hibáját. Mivel látta, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg, így felhasználta a Da rai an su-t. El lehet képzelni, hogy milyen hatása volt Duatoson. Az éjmágus a Da rai an su mestere, míg Naonar, még ha erőteljes is, csak az alapszintet sajátította el. Egy mester pedig nagy valószínűséggel ismeri a technika ellenszerét. Nem volt ez másképp Duatos esetében sem. Ez pedig a Raitsu de ni su, más néven holdvillám pajzs. Nem véletlenül ebben a teremben várt ránk, a mennyezeten található varázshold felerősítette a holdvillám pajzs varázslatát, így a Da rai an su még csak meg se karcolta. A kardommal ellentétben.

Magamat is megleptem azzal, hogy mögé tudtam lopakodni, és sikerült átszúrni a védelmét a Kaze kouen tsurugi-val. Akármennyire is legendás kardnak mondta Naonar, akkor is meglepett, hogy a halvány bordó derengést átütötte a kard világoskék villanása. Az a megdöbbent arckifejezés egész életemben kísérteni fog. Érdekesnek találtam, hogy haragot egyáltalán nem láttam a szemében, csupán döbbenetet. A kard úgy látszik, hogy a mágusok erejét szívja el, majd átadja a viselőjének. Rögtön éreztem, hogy erő buzog fel a testemben. Mivel Duatos megmozdulni sem tudott, így elmosolyodott.

– Mi a neved, lovag?

– Aethor, mágus.

– Aethor… a lovagrend vezére, értem. Jól választott Saerith. Miféle fegyver ez, ami így el tudja szívni az egyik legnagyobb mágus erejét?

– Gondolom, az egyik legnagyobb mágus hallott már a Kaze

– …kouen tsurugiról? Igen, hallottam. De hogy Saerith hol talált rá, azt még elképzelni sem tudom. Az erejéről mindenesetre nem túloz a legenda.

Elfúló hangon ennyit még megjegyzett a haldokló mágus:

– A legszebb az egészben az, kedves Aethor, hogy nem is tudod, mit szabadítottál a királyságra a halálommal…

 

És mennyire igaza volt! Most itt ülök, írom a naplómat, és azon töprengek, hogy hogyan lehetne az átok alól felszabadítani Mystaria királyságát. Talán emlékeztek még, történetem elején említettem, hogy a három királyság közül csupán Mystaria volt védett a járványok és betegségek ellen. Arra is emlékezhettek, hogy ezt én a királyunk főmágusának, Naonarnak tulajdonítottam, azt gondolván, hogy az ő ereje tartja vissza a rosszat valamilyen módon. Ennél távolabb nem is járhattam volna a valóságtól. Az igazság az, hogy Duatos, az éj mágusa tartotta távol, csupán azzal, hogy élt. Mondanom sem kell, hogy a halálával ez a bűbáj megszűnt. Bár a tornyát alaposan átkutattuk, mégsem leltünk rá a varázslathoz szükséges összetevőkre, sem olyan a tekercsre, melyben akárcsak egy szóval is említette volna a kórmegfékezés varázslatát. Saerith-szel is átbeszéltük, mivel mégiscsak Duatos mestere volt, de ő sem volt képes segíteni nekünk.

Naonar, Saerith, a mágusok- és a gyógyítók gyülekezete egyaránt szorgosan kutatnak a megoldás után, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy siker koronázná a kísérleteiket. Ha nem sikerül megoldást találniuk, akkor attól tartok, hogy ellenségeink felbátorodnak, hiszen ők úgy tartják, hogy Kaor, a védelmezés Istene vette kegyeibe kicsiny királyságunkat. Arra a kérdésre, hogy mi lesz Mystaria sorsa, úgy vélem, hogy csupán az elkövetkezendő generáció írnokai, vagy egy hosszú éltű elf beszámolója adhat választ.

Pár kilométerrel arrébb, egy sziklaperem szélén ücsörögve, Kaze kouen tsurugi-val az oldalán Saerith elmosolyodott.

– Ezek az ostobák… el sem hiszem, hogy tényleg megölték Duatost! Annak a szerencsétlennek a halálával a környező királyságok végre minket is bevonnak a háborúba és eljöhet céhünk aranykora. Méghogy Duatos lenne a céh vezére! – nevetett jókedvűen a hold elf mágus.

 VÉGE

 

Fertő-Balkán-Ecseri

Csak a szél – filmkritika?

 

Fertő…

, hogy a premier utáni vetítésen csak hatan egy kisteremben, mintha házimozi lenne, néztük, és bár erre nem az álló ováció vagy a taps a megfelelő reakció, hanem a csend, mégis zavart, hogy csak hatan hallgatunk, gondoltam ordítok inkább, mert ahhoz volt kedvem, de az is csak a „csend egyik módja”, kisétáltunk a moziból, és egy ideig nem tudtunk beszélni róla…

, hogy ez valós történet alapján készült, hogy megtörtént, film készült róla és most hazamegyünk, vacsorázunk, és megy tovább minden, ez szörnyű mondjuk, ezt mindenkinek látni kéne, ez nem a fesztiválsikerért készült. Hazai történet, kortárs dráma.

, hogy a Berlinalén a zsűri nagydíjával jutalmazott alkotásra a büszkeség és a kollektív felelősségvállalás helyett a tagadás a politikai vezetőség első reakciója. Szórólapokat vinni a berlini premierre, melyek arról szólnak, hogy ez nem így történt, ne higgyenek neki, a politikai, társadalmi emlékezet XX. század óta élő szőnyeg alá söprő imázs féltésének felesleges és szánalmas megnyilatkozása. Felesleges, mert a film első kockáiban maguk az alkotók illesztettek be egy inzertet, mely leírja a valós történések, a roma gyilkosságsorozat valós adatai mellett azt is, hogy a film fikció, még ha a realitásokból merít is. Szánalmas azonban azért, mert bizonyítja, azt, hogy a politikai állásfoglalás, csakúgy, mint a filmes, tudatosan formált, szelektáló, fikciós.

A magyar kortárs filmművészet kétpólusú világában, a művészfilm és a tömegfilm átjárhatatlannak tűnő rendszerében mégis középre sorolnám ezt a filmet. A Csak a szél midcult alkotás. Egyrészt szerzői, a stiláris jegyei, a helyenként dokumentarista vonásai és a dogma szerű eszköztára miatt, másrészt tömegfilm, műfaji film, mert történetet mesél el, a lehető leglineárisabb módon beszéli el a cselekményt. Ha műfajokhoz kellene kötnöm, látványra a horrorok, thrillerek közé sorolnám. Elvonatkoztatva attól, hogy valós eseményeket adaptál vászonra, és a nézőként tudom, hogy mi lesz a történet vége, mégis működnek a félelemkeltésnek azon eszközei, melyek ezeket a zsánereket mozgatják. A suspense és a sokk. Nézőként úgy érzem, végig többet tudok, bár ugyanannyit mutat meg nekem is a kamera, mint a cigánycsalád tagjainak. Az erős sejtés, hogy az elkerülhetetlen velük fog történni, várakozássá alakul. Ez persze nem torzítja az empátiát, együttérzést, sajnálatot, és a közösségérzetet, melyeket el lehet érni filmes hatásokkal. Ez a várakozás a nézői befogadás sajátja, végig kísérjük az anyát, a fiút és a suspense azonos oldalára kerülve velük, félünk. Ezért sokkol minket a vége, mert az elkerülhetetlen közeledik, csak nem tudjuk, mikor. Annyit tudunk, hogy éjszaka, és annyit kívánunk, bárcsak megállna az idő, fent maradna a nap. Szépen, lassan este lesz, és a katarzis megérkezik. Csendben végigüljük a stáblistát, és egy érett szociális érzékkel bíró, bátor és emberi film után kapunk a katarzis mellé egy jó adag szégyenérzetet.

A film cigányokról szól. Magyarokról szól. Emberekről szól. Rólunk, és a szomszédról szól, de nem Magyarországról általánosan, nem a gyilkosokról, nem a konkrét áldozatokról, nem az integrálás kérdéséről, és nem arról, hogy van-e cigánybűnözés, nem a genetikáról, a történelemről, vagy a rasszok közötti szexuális feszültségről és nem a politikai szélsőségekről. A film konkrét eseményeket bemutató fikció. Szimpatizál a néző a főszereplőkkel, de fontos, hogy ezt nem maga a film éri el. A filmben nincs se negatív, se pozitív sztereotípia a cigányságról. Vagyis talán mind a kettő jelen van. Archetipikus karakterekkel dolgozik, de az egyén kerül a középpontba. Ez nem az „ő fajtájuk nem akar dolgozni” cigányságról, és nem a „de micsoda jó zenészek, a vérükben van a zene” cigányságról szól. Konkrét családról, konkrét helyen, vagyis a valóságot nézzük. Megrendezett valóságot, de valóságot.

A klasszikus kor filmművészetének drámája az „élet az unalmasabb részek nélkül”. A modern kor drámája az unalmasabb részek (unalmasabbnak tűnő részek) drámája, a posztmoderné pedig e kettő összeférhetetlenségére való rákérdezés drámája. A Csak a szél a modernség utáni időben és közegben világít rá modernség előtti időre és közegre, feltéve a kérdést, hogy hogyan lehetséges, hogy mindkettő jelen idejű, mindegyik mai.

 

Balkán

A valamivel szemben való meghatározás az öndefiníció általános formája. Fekete, fehér. Igen, nem. Nyugat- Európa, Kelet- Európa. Vadnyugat, vadkelet. A kortárs magyar szerzői filmes társadalom nem csak azt mutatja, hogy Magyarország Édentől keletre van. Magyarország Édentől keletebbre van. A Delta és a Torinói ló nem behatárolhatóan magyar film, és ez piaci érdekük is a szerzői filmeseknek, hiszen így szélesítik a befogadói rétegüket. A kortárs szerzői film Budapestje is Balkán, ahogy a Roncsfilm Szigony utcája bemutatja, és a város valóságára játszik rá. Az ötvenforintos tipli az ötvenszázalékos alkoholtartalmával a Blahán éjszaka, a „ledől egy épület, romkocsma lesz belőle”- hozzáállás adja a város báját. Egy adott ország úgy alakítja saját imázsát, mint egy kezdő függetlenfilmes rendező. Megpróbál brandet csinálni magából, hogy minél szélesebb körben terjedjen el a híre, így brandként működik Magyarország, mint a balkán, a keleti blokk, a szocializmus utószeléből vihart arató önirónia földrajzilag jól behatárolható, közép- európai, de a középnél nyugatibb mintákat másoló, és ez által a középnél keletebbivé váló tere.

Fliegauf filmje a mai filmművészet ollójában a két él közé szorult alkotás. Az olló egyik vége a reflexió nélküli nyugati blockbuster forma, a másik, az állandóan önreflexív és öndefiniáló magyar balkán filmek csoportja. A lepusztult közegben tengődő, kilátástalan sorsú emberek “mégis megleszünk valahogy”- hite a balkáni világot idézi, de erről tudjuk, hogy tényleg itt van. Az, hogy a szerző nem önmagára reflexív, a háttérbe szorul, és műfaji hatások érnek minket, a nyugati tömegfilmes formát mutatják, viszont sajátos és meglepő módon ez tűnik a történetmesélés legjobb módjának, akkor, ha egy társadalmilag fontos témát választ egy filmes. És ez az igazi drámája a műnek. Fliegauf egy nézhető filmet készített, amit nem néznek. Főleg azok, akiknek igazán kellene.

Ecseri…

… a piac, amely úgy néz ki, mint a magyar filmkultúra

… a piac, ami tele van szeméttel, másolattal, szemfényvesztéssel

… a piac, ahol akadnak olyan tárgyak is, melyek egy-két gyűjtőt, hozzáértőt igazán érdekelnek, kincseknek tartják őket, bár tudják, hogy ezeket soha nem fogják nagy tömegek értékelni. Talán mert túl öncélúak, talán, mert a fényük mögött elveszik a tartalom, vagy, mert valójában értéktelenek

… a piac ahol akad néha olyan tárgy is, mely bárki szobáját díszíthetné, sőt minden szobában ott kellene lennie, ami rávilágítaná a tulajdonosát arra, hogy valami közös bennünk

… a piac, ahova a hármas villamos egymást követő megállói a következők: Fertő utca – Balkán utca – Ecseri út.

A lomokon túl

Járkált a szobában fel-alá, és az új ruhákat nézegette, amiket tescós zacskókban kapott. Elnyűtt, szekrényszagú, elszíneződött “új” ruhák voltak. Neki újak, másnak kidobásra ítélt holmik. Fogta és kiöntötte elém a szőnyegre. Egy nagy kupac szemét.

– Így könnyebb lesz átnézni őket. Tessék, rajta! Hátha kell valami! – mondta izgatottan, leült, és várta, hogy minden ruhát megnézzek. Hátha kell valami… Sosem kell semmi. Egyenként felszedegettem a padlóról a ruhákat, nézegettem, és magam mellé pakoltam mindet. A mama elvette és vizsgálgatni kezdte őket. Mindig ugyanazt csinálta. Kifordította, hogy láthassa a varrást, a címkét, hogy meglesse a ruha minden titkát. Mindegyikhez volt valami megjegyzése. Hogy ez jó lenne erre meg arra… Ezt meg ha kimosom, teljesen jó lenne alvósnak. Az meg márkás.

Sosem értette, mi bajom van mások kiselejtezett ruháival, miért nem túrok én is mélyen a kupacba, és miért nem látom azt a baromi sok lehetőséget benne. Meg hát, mi bajuk lehetne?

A mamában nem bíztam ilyenkor. Nála nem lehetett tudni, hogy honnan vannak a ruhák. Innen-onnan, felelte, amikor rákérdeztem. Ha tovább kérdezősködtem, bonyolult kapcsolati hálóját kezdte magyarázni, hogy ez a Marika néni szomszédjának a lányáé, aki kihízta, kinőtte, kifogyta és így tovább. Egyszer egy táskát próbált rám sózni, amiről kiderült, hogy a buszon találta. Kérek-e a ruhákból? Kösz, nem.

A mániája volt ez, hogy mindent összeszedett, mert úgy gondolta, még jó lesz valamire. Tele volt a szekrény, nem csak ruhákkal, táskákkal, de poros könyvekkel is, amelyeket legalább negyven éve nem olvasott senki. A papa egyszer azt mondta neki, vigyék és égessék el őket, a mama pedig egy hétig nem szólt hozzá. Olyan könyveket is tárolt, amelyek az egyik felső szomszéd csőtörésekor teljesen eláztak, a betűk egymásra folytak és olvashatatlanná mosódtak.

Végül elhoztam egy pulóvert a kupacból, futni talán jó lesz. Néha elpakolok ezt-azt, és a gyűjteményembe teszem. Hogy én is szemetet gyűjtök-e? Nos, talán. Talán olyan dolgokat, amelyeket más kidobott volna, és ilyen értelemben szemetet tárolok én is. Papírt, ruhát, könyvet. Régi fényképeket, dédszülőkről és távolabbnál távolabbi rokonokról, akiket sosem láttam. A mama néha, vasárnapi ebéd után, előveszi a fényképes dobozt, kinyitja, és egyenként adogatja a fekete-fehér képeket, közben pedig mesél. Nem emlékszik arra, hogy mit főzött tegnap, vagy hol járt a héten, nehezen idézi fel, ha egy nap már beszéltünk, és ilyenkor újra felhív, és megkérdi, hogy vagy drágám, de mindegyik emberre emlékszik a képekről. Tudja, pontosan mikor és hol készült, kik vannak rajta, név és rokonsági fok szerint. Engem pedig érdekel. Érdekel a történetük, kifélék mifélék voltak, mit csináltak, hogyan éltek és hogyan haltak meg. Keresem a hasonlóságot, mintha százféle emberből lennék összerakva, rejtélyes, fekete-fehér, fénykép szagú idegenekből.

Ilyenkor van, hogy órákig adogatja a képeket, nem fárad el, és beleéli magát a mesélésbe. – Látod, itt vagyok én, ez a fehér ruhás, szőke kislány, az pedig a nagyanyám, tudod, aki olyan gonosz volt, sosem kaptam tőle semmit, amikor átmentünk hozzá, gyorsan bedugta a sütőbe a süteményt, hogy ne kelljen adnia belőle. – Igen, látom, közben pedig a táskámba süllyesztem az egyik fényképet. Ezt csinálom ugyanis: lopom a múltat. Minden alkalommal, amikor képeket nézünk, eltűnik pár fénykép. Hazahozom őket, és elteszem őket az én dobozomba. Mint például ezt a fotót az ördögi nagymamáról, aki soha nem volt kedves, nem adott cukrot a gyerekeknek (szemben a másik, a cukros nagymamával, akinél mindig volt édesség arra az esetre, ha az unokák jönnének), ha látogatóba mentek hozzá, nem kínálta meg őket semmivel. Egyszer, mesélte a mama, már házas asszonyként, vettem magamnak egy új, ünneplős szandált. Nagyon vigyáztam rá, alig hordtam. Egyik délelőtt aztán, látom, hogy a nagyanyám abban ment ki a hátsó kertbe, kapálni. Teljesen tönkrement. Tudod, ott lakott a szomszédban. Szörnyű nő volt. Mielőtt meghalt volna, kivitte a dolgait a hátsó kertbe, tüzet rakott és mindent elégetett, nehogy örököljünk valamit. Ha merte volna, az egész házát felgyújtja. Nézd! Itt vagyunk a testvéreimmel, itt ülünk mind a hatan. Az a kendős asszony pedig az édesanyám. Öt lány, egy fiú. Olyan szegények voltunk, hogy a Sanyi lányruhákban járt, amiket mi, lányok kinőttünk, és öten hordtunk egy cipőt, mindig váltottuk egymást az iskolában. Egyik nap a bátyámat megverte a tanár, a Méri, amiért elkésett. Figyelsz? Akkor az én édesanyám bement, a Méri pedig épp órát tartott. Az én gyerekemet megveri? Elkésett! De csak azért, mert az én gyerekeim öten hordanak egy cipőt, felváltva! – mondta az édesanyám, és elkezdte verni a Mérit, ott, a teremben, most képzeld el! Mentek az igazgatóhoz, megbeszélni, ami történt. Másnap a Méri küldetett nekünk pár cipőt.

A mama nappalijában öt óra mutatta az időt. Mindegyik másik időt, és soha nem tudtam, hogy melyik mutatja a valósat, ezért mind az öt óra ideje igazinak tűnt. Azért ideje már menni. Köszi a pulcsit mama, mondom, elbúcsúzok és hazajövök, lepakolom a cuccokat, amiket a mama csomagolt be, főtt kaját, süteményt, paprikát, paradicsomot, felvágottat, aztán bemegyek a hálószobámba, kinyitom a szekrényt. Befújom magam anya parfümjével, előveszem és kinyitom a fehér dobozt, kiszedem belőle a szőke parókát és felveszem. Kleopátra-frizura, begyűröm alá a hajamat. Megfésülöm, megnézem magam a tükörben. Egyértelműen parókának néz ki. Emlékszem, mikor azt mondtam anyának, hogy olyan, mintha igazi lenne.

Kényelmetlen, szúr. Főleg a homlokomnál, folyton viszket. Anyának elöl megritkult tőle a haja, annyira kidörzsölte. A végén már nem is szerette hordani, és a bátyámmal vettünk neki egy fekete, halálfejes kendőt, a kábé egy centis haját pedig befestette lilás-szőkére. Egyébként mindig hosszú, szőke haja volt, de aztán elkezdett hullani a gyógyszerektől. Mindenhol belebotlottunk a lakásban, rátekeredett a lábujjainkra, a zokninkra tapadt. Akkor átjött az unokabátyám, hozta a nullásgépet, és lenyírta kopaszra. Anyu szőke, hosszú haja a fekete szemeteszacskóba került.

Leveszem a parókát, és visszateszem a dobozába. A szekrényben van egy ékszeresdoboz is, nyakláncok, karkötők, jegygyűrűk vannak benne. Az egyik nyakláncot még a nagypapám hordta, aztán meghalt, és apu kezdte hordani, aztán anyu, most pedig itt van a dobozban. Egy angyalka képe van rajta a medálon, a hátulján pedig felirat: Isten megvéd téged. Az angyal nem való egy koporsóba. Itt már semmit nem véd meg, mondta anya, és feltette a nyakára. A jegygyűrűik is itt vannak eltéve, két egyszerű, arany karika. A bátyám egyik nap elővette, és azt mondta, be fogja majd olvasztatni, és csináltat belőle két másik gyűrűt, neki és a barátnőjének. Bólogattam, igen, nagyon jó ötlet, mondtam, aztán, amint kiment a szobából, kivettem a gyűrűket a dobozból, és eldugtam őket. Néha felveszem anya régi ékszereit, az egyik arany karkötőjét sokáig hordtam, jól áll, mondta egyik barátnőm. Meg azt is mondta, hogy elköltözik otthonról, mert nem jön ki az anyjával. Nem csoda, ugyanolyanok vagyunk, mondta nevetve. Én csak kis dolgokat tudok az enyémről. Hogy van egy képem, amit tizenegy évesen rajzoltam róla, hogy még kopaszon is szép volt, hogy mindig fáradt volt, hogy egy videofelvételen azt ismétli, kapcsold ki, én meg arra gondolok, hogy nehogy kikapcsold, mert még hallgatni szeretném a hangodat.

Még levelek is vannak itt egy régi süteményes dobozban, a szüleim levelezése, amikor apu katona volt. A bátyám egyszer megkérdezte anyát, hogy van-e nekik is ilyen levelezésük, mert a barátnője szüleinek van, és elolvashatták őket. Anya azt mondta, nekik nincs. A szekrényéből került elő, most nálam van. Eleinte nem olvastam el őket, hiszen anya azt sem akarta, hogy tudjunk a levelek létezéséről. Aztán egy idő után mégis beleolvastam néhányba, hogy lássam, milyen volt az írásuk, hogyan beszéltek, hogyan szerették egymást, miket rajzoltak a lapok szélére. Ha már máshogy nem, akkor legalább.

Apu cigarettatárcája is itt van. Kettő is volt neki, az egyik a bátyámnál van. Emlékszem, barna Sophiet szívott, és egyszer kivettem egy cigit a tárcából, és bevittem a szobába, elbújtam a szekrény mögé. Nem akartam meggyújtani, úgy túl büdös volt, csak bevettem a számba, és úgy csináltam, mintha. Aztán anya bejött, tudta, hogy nálam van. Honnan tudhatta? Nem értem, az anyák egyszerűen mindent tudnak, csak rám néz, és tudja, hogy. Persze anyu is dohányzott, és reggelente együtt szívták a cigit a konyhában egy kávé mellett. Egyszer anya megengedte, hogy megkóstoljam a kávéját. Nagyon keserű volt, és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem iszom kávét. Persze nem tartottam be.

Az ágy aljában is gyűjteményem darabjai hevernek, zacskókban. Pár ruha, pólók, egy zöld csíkos pulóver, amelyben apu jött értünk a suliba. Anya lila hálóinge. Tizenhárom évesen megörököltem anyu néhány régi melltartóját, hordtam is őket egy darabig. Azok is itt vannak most már. A dolgok csak egyre gyűlnek, én meg mindenhova a múltat tömködöm. Félek, lassan kiborul a szekrényből a sok fénykép, a ruhák. Mégis gyűjtöm tovább a holmikat, lopkodom a fényképeket, felveszem a parókát, kutatok a pincében, és plüssállatokat hozok fel a szobámba, magamra fújom anya parfümjét.

Csörög a telefon, a mama az. – Halló? – Haló, csak azt akartam mondani, hogy tedd be a kaját a hűtőbe! És mosd ki a pulóvert is, bár tiszta. – Rendben, mama.

Egy hét múlva ismét a mamánál ebédelek. A papa a másik szobában nézi a meccset, mi meg beszélgetünk, használom-e a pulcsit, kérdezi. Futni szoktam benne, felelem, mutatok valamit, mondja, bemegy a másik szobába, hallom, hogy nyikorog a szekrény ajtaja, aztán kihoz egy nagyon egyszerű, fehér ruhát. – Az édesanyámé volt. Látod, milyen szép? Ezt viselte ünnepnapokon. Eltettem. – mondja, aztán visszateszi a szekrénybe. Régóta titkolom, de tényleg ugyanolyanok vagyunk. Gyűjtögetők.