A zöld kígyó a Nap utolsó sugarait bevárva csusszant ki a ravatalozó falának repedései közül, villás nyelvét ki-kidugva körbeszimatolt a levegőben és hallgatta, ahogy a föld alól sóhajtozik a rothadás. Körbenézett és megelégedve nyugtázta a fölötte keringő denevérek és baglyok vadászatát. A zöld kígyó szerette hallgatni, ahogy a bagoly karma alá szorult egerek és pockok cincognak a kétségbeeséstől és ahogy a denevérek röptükben kapják el a cserebogarakat és apró fogaikkal roppantják össze a kitinpáncélokat. A Hold színültig teli volt azzal az ismeretlen világító, sárga anyaggal, ami az előző estéken folyamatosan csordogált belé. A felhők lassú hátúszással haladtak át előtte, és ha néha megálltak, csak azért tették, hogy lerázzák magukról a vizet és megmelegedjenek a holdfényben. Ha megrázták ködbundájukat a sírkertben végigsüvített a szél, sírköveket fektetve a csendesen zizegő temetői fű közé. A fák kinyújtóztatták gyökereiket és újabb bordakosarakat roppantottak össze a fekete földben. A zöld kígyó lekúszott a gyökerek közti sötétbe és álomba cirógatta hűvös pikkelyeivel a felébresztett csecsemőket. A hullákon hízott férgek hangtalanul kutattak újabb tetemek után a puha földben, de már csak egy-két koponya töredék vicsorgott rájuk kárörvendően; ha mégis rábukkantak egy kövér kisgyermek maradványaira, rá kellett döbbenniük, hogy a puha hús és a bébiháj keményre szikkadt a hosszú szendergés alatt. Fent, a felszínen, az épen maradt sírkövekről csigák szopogatták le a nevekkel együtt az emlékeket, a sötétben kövérre hízott varangyok unottan párologtatták magukból mérgező gőzeiket, amik aztán összekeveredve a széllel lassan elaltatták a falut. Az ilyen estéken örült a zöld kígyó, órákig tudta csöndben figyelni, ahogy a pincebogarak összemászkálják a házfalakat, és lábaik nyomán apró repedések keletkeznek, melyek közül szép lassan szivárog az idővel összekeveredett emlékezet, ami elönti az utcákat és nyomában gyorsabban nő a gaz az árokpartokon. És a patkányok nagyobbra nőnek, mint egy kölyökmacska és valami furcsa megszállottság vesz erőt rajtuk, hogy a magatehetetlen öregek házaiba beosonjanak, és megrágcsálják a felfekvéstől keletkezett sebek széleit. A kígyó a temető bokrai alatt siklott a falu felé, és ha kiért a Hold sugarai alá, hideg bőre a zöld összes árnyalatában csillogott, ilyenkor doromboláshoz hasonló hangot adott ki, aminek hallatára, a bokrok ágain szendergő madarak közül egy-egy holtan fordult le. Időnként körbekarikázott valami háziállatot is, ami szendergéséből fölriadva, beszűkülő pupillákkal és nehéz lélegzéssel, bénultan várta a hajnalt és a reggeli derengés első sugaraival próbált meg menekülni az éjjeli látogató emléke elől. A kellemesen hűvös sötétségben előfordult, hogy a zöld kígyó felkúszott a templom tornyára; – főleg a toronyóra közelében szeretett tanyázni- ahonnan beláthatta az egész falut. A zöld kígyó barátja volt az időnek, ő volt az, aki gyilkosságok terveit sziszegte a férfiak fülébe és öngyilkosságét a nőkébe és a gyerekek fülébe sziszegett, hogy másnap felébredve úgy érezzék, muszáj halálra kínozniuk egy kutyát, macskát vagy bármilyen háziállatot, amit el tudnak kapni. És ő szívta ki a sziklasírba temetett szentek testnedveit az altemplom sötét falai közt és csinált belőlük összeaszalódott múmiákat, és hol lassította, hol gyorsította az eseményeket, hogy az időtől való rettegés véglegesen eluralkodjék az embereken. De valamiért a zöld kígyó igazán a templom belsejébe szeretett siklani, ahol a szűzlányok kezéről az énekeskönyveken maradt izzadtságba mosta az addig rárakódott port vagy felkúszni a karzatra és felébreszteni a fakorlát mélyén alvó szúkat, hogy apró agyaraikkal rágják szét a léceket. Néha a szószékre is felmerészkedett és az otthagyott Biblia lapjait terítette be a penész lassan pusztító esszenciájával vagy a falakon lévő freskók színét halványította nyelvének érintésével.
Ezeken az éjszakákon a szobákban áporodott a levegő, több száz éves por és dohos pincék szagát érzik a verejtékben forgolódó alvók és reggelre mindegyik tükrön repedésekre bukkannak. A zöld kígyó pedig az ablak résein bekúszik és magával hozza azt a csontig hatoló hideg nyirkosságot, ami az idő környékén a pikkelyei közé ragadt. Rátekeredik a szendergő emberekre és sziszegésével örökre az álmaik ketrecébe száműzi őket, hogy a saját és összes őseik rémálmait álmodják. Akik pedig nem alszanak, azok nemüktől függően, az ártatlanságuk elvesztésének kínjait érzik és látják, amint a férfi föléjük magasodva, hörögve szorítja őket egy kavicsos erdei út porába és az addigi romantikus elképzeléseiket zúzza össze azzal, hogy a félperces aktus után cigarettára gyújtva és harákolva törli szoknyájukba a vértől és ondótól mocskos hímtagját vagy újra élik azt a pillanatot amikor apjuk az utcán, mindenki szeme láttára üvölt az arcukba közvetlen közelről, úgy , hogy közben fröcsög szemükbe az apai nyál, látják az ivástól véreres szemfehérjét és a szederjes arcszínt és elcsattan a pofon, ami után az orrukból még órákig ömlik a vér és meglendül a kapanyél az atyai kézben és az anyjukkal egyetemben veri hazáig őket a család feje, ahol aztán a megnyugvást csak a háromhetes kutyakölykök agyonverése hozza el. Amikor hajnalodni kezd, a zöld kígyó lassan siklik vissza a temetőbe és mielőtt végleg eltűnne a Nap sugarai elől, sziszegésével elfújja a sírokon pislákoló gyertyákat, elfonnyasztja a virágcsokrokat, és egy utolsó szisszenéssel még kifújja szájából a kriptaszagot a falu felé, hogy elapassza a tehenek tejét és megfojtsa a legjobban tojó tyúkokat.
