Bejegyzések kategória bejegyzései

A futballünnep mint az odatartozás élménye

A minap este nem először fordult elő, hogy az általam kedvelt Budapest környéki kisváros kávézójában valamely labdarúgó világesemény aktuális meccsét követve az történik meg – a bőség zavarában egyaránt lubickolva és amiatt bosszankodva –, hogy a helyiség egyik kivetítője egy jó öt másodpercet siet ahhoz képest, melyet a legtöbb vendéghez hasonlóan, jelen esszé írója is nézett. Nem zavaró technikai és szervezési problémákról lesz elsősorban szó, hanem arról, hogy a kinti helységben szurkoló, vagy csak érdeklődő jelenlévők a bentiek hangos üvöltözése folytán hamarabb tudomást szereznek egy gólról, vagy egy helyzet kimeneteléről, mint ahogy arról az „élőkép” által értesülnének. Oda az izgalom – legalábbis részben. Merthogy a józan ész azt mondaná: mi ez az öt másodperc, ahhoz képest, hogy valaki – legyen ő is futballrajongó – interneten látható összefoglalókból, vagy épp egy újságcikkből értesül az izgalmas eseményekről. Márpedig a napokban fokozódnak az izgalmak, hamarosan döntőt játszanak. Ezt pedig egyre többen akarják élőben, jelen időben látni.

Fel is tűnnek a megjelölt kávézóban és egyéb szabadtéri kivetítők közelében olyanok, akik évközben nem követik az eseményt. Persze ennek megvannak a jól ismert, bulvármagazinok oldalaira való unalomig ismételt és közhumor tárgyává vált okai: a rajongók meccset néznek, a kevésbé beavatott érdeklődök pedig párjuk társasága és a hangulat, illetve a játékosok esztétikai megfigyelésének és értékelésének reménye mellett csatlakoznak a professzionális nézőkhöz. Utóbbival, az atlétikus (és egyéb) szépség iránti leplezetlen rajongással nincs is baj. Elvégre a sportnak ez az egyik ősi szerepe: megmutatni az embert. Széles közönségnek kínál tehát esztétikai élményt egy ilyen alkalom. Ami biztos, hogy ilyenkor majdnem mindenki ott akar lenni – pontosabban jelen lenni.

Akinek köze nincs a focihoz az is hallott már az utóbbi években az érdeklődőket földöntúli élményben részesítő FC Barcelona csapatáról és játékáról, mely a 90-es évek eleje óta növekvő népszerűségét annak köszönheti, hogy – és ezt a klub profiljának is mondhatjuk – sikeresen ötvözi a látványos játékot az eredményességgel, ami valljuk be, minden sportrajongó álma. De nem csak az övék. A humán tudományi körök leplezetlen futballrajongója, a német származású amerikai irodalomtudós, Hans Ulrich Gumbrecht érdekes módon közelíti meg ezt a futballesemény körüli élménytapasztalatot. Szerinte a katalán csapat játékának az esztétikummal való összemérhetősége épp az említett egyensúlynak köszönhető, mely megfeleltethető a jelenlét és jelentés dinamikus játékának, melyet pedig Gumbrecht általában művészetek, vagy épp a sport körüli esztétikai tapasztalat kapcsán gondol érvényesnek, nem kevés szakmai ellenvéleményt, ugyanakkor szimpátiát is kiváltva ezzel. A Barcelona játéka tehát épp attól nyújt esztétikai élményt, hogy a kettő, szépség és siker (jelenlét és jelentés?) együttesen érvényesül általa. Mindezt kiegészítve azt is mondhatnánk, hogy látvány, értelem és érzelmek tökéletes egysége artikulálódik benne.

Első gondolatom pedig ebből kiindulva – és éppen az EB kapcsán – az volna, hogy bár ez valóban így van, a gól mint esemény már önmagában eljuttat minket ehhez az élményhez, mert ha megszületik, az – szerencsés esetben – már erény és szépség, és tudásra enged következtetni. Gumbrecht, megfordítva ezt a logikát, viszont épp amellett érvel, hogy napjaink egyre komolyabb atlétikai és taktikai felkészültségét igénylő futballjában egyre nehezebb gólt szerezni, éppen ezért, pont a Barcelona játékára hivatkozva, mindez megváltozott. Élvezhetjük a játékot önmagáért, a gól csupán ráadás. Nem is véletlen, hogy az elégedetlenkedő Barca-szurkolók hada, ha csapatuk vereséget szenved, nem csügged: ők játsszák a legszebb futballt. Gumbrecht szerint tehát a nem a gól magában a szép játék, hanem a szép és eredményes, öncélú egyénieskedésektől mentes csapatjáték az, ami elvezet a gólhoz, egy jól „felépített” aktus csúcsához. Ezt nevezi esszéjében1 (pontosabban ezt is) a szépség eseményének (an event of beauty).

Viszont egy világ- vagy Európa bajnokság esetében talán mégis más a helyzet, mert nem mindenki játszik „barcásan”, mégis szurkolnak: a hazai csapatnak, a szimpatikusnak, a gólnak, az élménynek. Miért? Miben különbözik, vagy különbözhet ez attól az esztétikai élménytől, amit a tökélyre fejlesztett csapatjáték nyújt?

Lengyelországban, a jelenleg zajló Európa Bajnokság egyik rendező országában járt ismerősöm jó két hónapja egy francia kollégájával beszélgetett a közelgő eseményről, aki meglepődve vette tudomásul, hogy ismerősöm és vele együtt rengeteg magyarországi érdeklődő mennyire várja a kontinensviadalt annak ellenére, hogy válogatottunk nem jutott ki a tornára. Merthogy ők, franciák feléje sem néznének az EB-nek, ha az ő válogatottjuk nem jutott volna ki. Ez nagyon is érthető, ugyanakkor nekünk, magyaroknak, akik az atlantai olimpia óta nem láttuk srácainkat világtornán focizni, teljesen idegen. Mi fűti hát a magyarokat, vagy bárkit aki nem a saját nemzetének szurkol? Az egy hónapnyi csúcsfoci? Ezt akár el is vethetjük azonnal, mert azt általában nem a válogatottak játsszák, hanem a milliárdokat megmozgató klubcsapatok évközben. A válogatottak nemzeteket képviselnek, itt nem a pénzért megy a foci elsősorban, hanem a szívért és – fennkölten szólva – a hazáért, és mindenki máshogy tesz érte. Van, aki bunkerfocit játszik, és vannak olyan csapatok, a németek, vagy az olaszok, akik mindig megalkuvás nélkül mennek előre, hajtanak és a belüket kifutják a pályán. És ezt mindig öröm látni. Talán jobban is, mint az esztétikai élménnyel kecsegtető katalán űrfocit. Attól senki nem kap sírógörcsöt – nem úgy mint most júniusban.

De mi hívja a nézőket még? Az odatartozás vágya? Esetleg a kérdés, hogy ki hogyan szerepel, és hogy egyáltalán, ki nyeri meg a tornát? Valószínűleg ez mind-mind. A legérdekesebb mégis a futballtorna mint közösségi élmény lehetősége, melyhez a foci iránt kevésbé érdeklődők is csatlakozhatnak. Ez az élmény a Nietzsche által megálmodott dionüszoszi önfeledtség és csordaszellem, a közösséghez tartozás tapasztalata, az abban való elmerülés, az emberi test és a szellem együttes (nembarcás) teljesítőképessége által megmutatkozó mámorban való részesülés. Senki nem szeretne ebből kimaradni, mert ha épp elunjuk is a legutóbbi világbajnok spanyol válogatott meccseit, akkor is ott vagyunk és követjük, esetleg csak tudunk róla, vagy épp napról-napra, meccsről-meccsre részesülünk benne. Talán ezért van, hogy a legtöbb meccsnéző mindig választ magának egy csapatot, akinek szurkol (vagy akire fogad), a szimpatikust, a jobbat, akit régóta kedvel, vagy amelyikben borostás sármőrök kergetik a bőrt. Vélhetően ezért láttam az olasz-angolon svéd zászlót a lelátón, vagy ukrán szurkolólányt angol színekkel az egyik, olasz zöld-fehér-pirossal a másik arcán a stadionban drukkolni, és ezért állnak meg a szabadtéri kávézó mellett a sétálók, ha csak egy percre is, csak hogy elmondhassák, hogy részt vettek benne, jelen voltak, hogy nem maradtak le róla. Nem kell feltétlenül érdekeltnek lennünk ahhoz, hogy ebben a népünnepélyben részt vehessünk – az emberiség puszta jelenlétében, vagy az egyén közösségben való jelenlétében, odatartozásában.

 

1 A kéziratban lévő esszé címe: Hans Ulrich Gumbrecht: An event of beauty. The Style of F.C. Barcelona, in 2009 and Today

 

Múzsakarbantartási alapismeretek I.

 

I.

 

Drága olvasó, mi ezt a szép és hasznos diszciplínát, ami a múzsakarbantartás, együtt fogjuk most megtanulni, fej fej mellett. Mert ilyen beavatás is van, hogy a tudás partjai felé egyazon tutajon utazik mester és tanítvány.

 

 

Élni majdnem bárhogy lehet: társsal, de mégis múzsa nélkül, vagy egyedül, de úgy, hogy napjaink erdeiben-ligeteiben folyton előttünk jár valaki, ágakat rezzent, füvet tipor, föl-fölkacag, elszalad, elbújik, aztán madarat röptet felénk, de utolérni, megérinteni többnyire nem hagyja magát.

Élni úgy is lehet – mert ebben sem pusztul még el az ember – hogy van, volna múzsa, csakhogy kilöki a tollat az ember kezéből, csakhogy olyan sebesen táncol, hogy a kósza ötletek egymást hajtják, de megtapadni, kibontakozni egy sem tud, és nem lesz belőlük sem vers, sem novella, néha még cikk sem.

 

Nekem öt múzsám van, öt férfi múzsa, a többit, a nőket most nem számolom bele. Abból az öt férfiból kettő komisz, nem tudja a rendet. Velük még sok bajunk lesz.

 

Utoljára az életemben már csak attól féltem, hogy nem marad múzsám egy sem. Nem lesz, aki vezet a ligeteken át, nem lesz, akinek a nevét mondom magamban, ha utat keresek a káoszból kifelé, és legfőképpen, hogy nem lesz az az egyvalaki, akinek írok.

De most már ettől sem félek.

 

Ihlet mindenhez kell. A felkeléshez, a kávéfőzéshez, a cipőpucoláshoz, a hónaljborotváláshoz, az öltözködéshez, a főzéshez. Ihlet az egész élethez kell, hogy fölzengesse a sejteket, hogy még egy kis mozdulat is hetykén fölkiabáljon az égre, és összebogozzon eggyé mindent, ami csak létezik, és össze is tartozik.

 

Azt mondják a régiek, hogy a szökőnapokon megnyílnak a csatornák a látható és láthatatlan világ között, és olyankor nagy segítséget kap a dolgaihoz, aki nyugton marad, és befelé nézdegél ilyenkor. Nem tudtam én erről semmit a világon, békében utaztam egy távolsági buszon egyedül, egész délután, és az egyik múzsámra gondoltam, a legjobbra, arra, aki miatt a legtöbbet írtam mostanában.

Ő húsvér ember, és így aztán többet beszélek hozzá magamban a kelleténél, és többet gondolom el azt is, mi lenne, ha nem csak azokban a nappali ligetekben találkoznánk, ahol bujkál előttem, csalogat maga után, incselkedik velem, és sokszor ki is nevet, hanem utcán, kávéházban, szállodában, vagy koncerten. Ahol a normális hétköznapi emberek találkozni szoktak egymással.

De ővele nem lehet találkozni, és néhány napja már azt sem tudom, hol van. Mindennap elgondoltam, hogy majd visszamegyek oda, ahol megismertem, és elmondok neki mindent, amit nem tudtam elmondani arról, hogy mi dolgunk lehet egymással.

De már tudom, hogy nincs többé az a hely, és nincs ott ő sem, és nincs mit tenni. Nem jön a tájamra sem, nem hív, nem keres, nem küld smst, emailt, nem olvas tőlem semmit, nem lájkol. Ha láthatna a tévében, nagy ritkán, biztos, akkor megy ki pisilni. Vagy meccset néz helyettem. Neki én egy nem fontos valaki vagyok, aki kizárólag nem fontos dolgokkal foglalkozik.

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele. Kivégezzem, mert valószínűbb, hogy nem szeret? Takarítsam el a múzsaistállóból? Ne szenvedjek tovább a bizonytalanság miatt?

Hallottam, hogy egy fiatal férfi, akit nem szeret a szerelme, azt mondta, hogy ő elrontott valamit azzal, hogy beleszeretett ebbe bizonyos a nőbe. Beleszeretett, és a nő kedvéért ez a nagy suta medve megtanult táncolni, megtanult rajzolni is, a nő kedvéért feladott sokat a vadságából, és most rengetegen szeretik, barátnak tartják, de ő úgy gondolja, magyarázkodnia kell a külvilágnak, és meg kell tagadnia az utat, amit bejárt attól fogva, hogy megpillantotta ezt a nőt. Mert már biztos, hogy nem kapja meg. A világ szemében veszített. Rossz lóra tett.

 

Nem hinném, hogy én ilyesmire alkalmas lennék. Fenntartom a jogot magamnak, hogy vesztes legyek, hogy szenvedjek, és akár hülyét csináljak magamból. Hosszan, megfontoltan, emelt fővel. Ha nincsen más, ami szebbé tehetné az életemet, és amiből megérthetném a világot meg magamat.

 

És egyszerre csak azt hallottam, hogy két kisgyerek sírdogál a közelben. A buszon?! És én vagyok az anyukájuk, vagy a dadájuk?! Rám vannak bízva, ez a lényeg. És tudom, hogy nem szabad, hogy sírjanak ezek a belső gyermekek. Ha sírnak, akkor valamit rosszul teszek a múzsával, és magammal is: megsebzem mindkettőnket. Ha még az őbenne élő kisgyermek is sír, nemcsak az, amelyik énbennem él.

Figyelni kezdtem a lélegzetemet, és minden kifújással ellöktem magamtól mindazt, amiről úgy éreztem, fájdalmat okozhat ezeknek a kicsiknek. A ragaszkodást, az ábrándozást, a vágyakozást.

Amikor megint csend lett, és jó csend lett, mert szuszogva elaludt a két kisbaba, megint azt kérdeztem:

Milegyenvele, milegyenvele, milegyenvele.

És láttam, ahogy az alkonyi égre diadalmasan fölcsapott egy hatalmas molinóféle, kifeszült, mint egy galaktikus vitorla, és kisimult rajta a múzsám képe. Ott állt a felhők között. Láttam, ahogy újra elindul, és jár előttem, titáni méretűre nőve, és int, hogy gyerünk, és mutatja, hogy mennyi sok dolgunk van még együtt.

 

II.

 

Cakkos felsőajak, dombos alsóajak: hatalmas szexuális étvágyat jegyeznek. Hegyes orr: vezetői képesség. Ferdén egyenes szemöldök: az alkotó ember jegye. Keskeny, hosszú arc: érzékenység, sebezhetőség.

 

Láttam már úgy is ezt a múzsát, hogy a feje – gondosan nyírt rövid sötét szakállat, máskor festői borostát képzeljen rá az olvasó – egy hatalmas szerencsekerékre volt rászerelve – és a kerék forgott körbe-körbe. Felütöttem végül az Álmoskönyvet a vonatkozó helyeken, azt írta: gyors siker ügyedben. Nahát.

A való életben azóta sem találkoztam vele.

 

Két nappal azelőtt, hogy elvetődtem abba a világvégi panzióba, ahol megismertem őt, és ahol még aznap éjjel a jacuzziban üldögéltünk, azt álmodtam, hogy egy kietlen parkon vágok át, amelyben egyetlen vékony törzsű fa áll. Annak a gömbakác formájú fának minden ágán ül egy meztelen férfi. Amikor a fához érek, egyikük, az, aki tetszik nekem, megkér, hogy segítsek neki onnan lemászni. Nekitámasztom a hátamat a fa törzsének, hogy lemászhasson, és érzem, hogy előttem is áll valaki, egy másik férfi, aki azért jött, hogy segítsen. Ahogy ránk támaszkodik az a férfi, aki lekéredzkedett, majdnem elmerülünk a sárban mind a ketten, de végül sikerül őt lehozni. Később egy régi, kopott kanapén csókolózunk a fáról jött férfival. A mostohaapám ránk nyit, és kiabál, hogy hagyjuk abba. Egy hang azt mondja: féltékeny.

 

Máig azt gondolom, hogy ő, a múzsám vonzott be engem oda, abba a panzióba. És abba az úszómedencébe is, aminek aztán egy fél éjszakán át álltam a közepén egyedül, megbűvölten. Miért akarhatta a múzsám, hogy odamenjek? Mit kívánhatott magának egy olyan valakitől, mint én? S vajon megtörtént-e az a valami, amihez pont én kellettem? Vagy még csak eztán jön el az ideje?

 

Amikor hazaértem a világ végéről, boldogan-feldúltan-bizonytalanul, éjjel egy másik múzsámmal álmodtam, aki kedvesem volt hét éven át, és aztán meghalt. Amíg élt, a nyűgösségemet, feldúltságomat, az összes érzelmi kilengésemet szexszel kezelte. Álmomban is úgy volt, élt újra, délceg volt, és kedves, és szeretett. Betemetett a hatalmas csontjai és a rengeteg hűvös húsa alá. Amikor már csak üldögéltünk összebújva a nyári délelőtt árnyékaitól mozgalmas szobában, az élő férfiról, akibe kezdtem beleszeretni, ezt mondta nekem: Ne aggódj miatta, a férfiak azt tisztítják meg, amit elfogadnak.

 

III.

 

 

Hónapok múltak el, nem tudom, hogyan, és egy reggel megtetszett ez a mondat: boldoggá akarlak tenni. Nekem mondta ezt valaki, a telefonban, hetekkel előbb. Én a vonaton ültem, megszöktem a randevúról, amit megbeszéltem vele, de ő nem hagyta magát, és végső érvként, mint valami nagy kavicsot a csúzlival, utánam hajította. Tudta, hogy eltalál vele.

 

A házam kapuja szekérbeálló volt valamikor. Az új kaput, amikor beköltöztem, egy székely fiúval faragtattam, aki meg akart viccelni, hát mikor elfogyott a faanyag, hozott még, mondván, hogy nem elégedett a díszítéssel. Amikor már egy hatalmas nagy fekvő rombuszt is kiszögelt kapumra, jelzendő, hogy itt egy érett nő él magában, a rombusz fölé meg egy kitárt szirmú tulipánt faragott, ami ugyanazt jelenti, csak talán meg durvábban, akkor elégedett lett. Én meg nem bántam. Láttam én elég rombuszt ókori szakrális edényeken is, ha azoknak ez a vulvaminta, megfelelt még vallási ünnepeken is, hát nekem is jó.

 

Amikor a randevú elől megszökve hazaértem, tárva-nyitva találtam az én rombuszos kapumat, a kertemben meg gyökerestől kicsavarva ott hevert az a nagy kiszáradt meggyfa, amelyik csak szomorított már egy fél éve, mert nem volt, aki kivágja.

A szélvihar tette, az lökte be azt a rég beragadt, berozsdállt kaput, az döntötte ki a halott fát, csakhogy ez a vihar az egész városban sehol máshol nem tombolt, csak egyedül az én kertemben, de ott is csak jót csinált.

Ilyen nagy ereje van annak, ha valaki boldoggá akar tenni.

Mit tehetne egy ilyen vihar az én múzsámmal?

 

Délelőtt volt, és valami nyűgös ügyben be kellett utazni Pestre, és menni, menni, egész nap. Akkor gondoltam el magamban, hogy én mindig csak keresgéltem valakit a vágyaimhoz, de még soha senkit nem akartam boldoggá tenni.

 

Milyen lehet az?

 

Három férfi akadt mindösszesen, aki boldoggá tevés szempontjából szóba jöhetett. S kezdtem elősorolni, hogy kiről tudom, és honnan, hogy mi tehetné boldoggá. Gyorsan egy maradt csak a háromból, az az egy, aki meg is mondta nekem, hogy mi kellene neki egy nőtől. Az kellene, hogy valaki főzzön neki, mert ha mindig csak ő főz, nem érzi az ízeket. Kell valaki, aki tud kertészkedni, zöldséggel, gyümölccsel, fűszerekkel bánni. És kell valaki, aki intézi a sajtóügyeket. És nyilván még oda is kellene költözni, ahol ő él.

 

Oda lehetne költözni. Amennyit Budapestre járok mostanában, attól most már akárhol is élhetnék. Még a mesemondó Emma néni, a mesterem kötött a környékhez utoljára, de meghalt, mehetek bárhová, ahol úgy gondolom, hogy dolgom lehet. Mire idáig elértem, már leszálltam a vonatról, és elindultam gyalog arra nem kellemes helyre, mert nem tudtam, hová fog esni a távoli házszám, amit keresek. Mentem, mentem, és egyszerre csak láttam a múzsámat öltönyben, szövetkabátban, ahogy messze-messze jön felém. Átlépdel egy kicsi hídon, és jön, jön olyan biztatóan. És én lebegek a gondolattól, hogy elmehetek már innen bárhová. Hogy vele is mehetnék akár. Őt akartam boldoggá tenni, és én lettem hirtelen boldog és szabad. Láttam magunkat egy kerek tetejű konyhában, ahová föntről, hegyi kristályokon át esik be a fény. Láttam, hogy tésztát gyúrok, vagy kenyeret dagasztok, és közben CD-ről Emma néni egyik meséjét tanulom, körülöttem gyönyörű színes szőttesek, hatalmas szövött, hímzett virágok, és ott van a múzsám is, a kemencében sütünk, főzünk derűben, nyugalomban.

 

Amikor idáig elértem magamban, sötét árny vetődött a készülő idillre. Egy nő jött szembe a régi életemből, a halottaim közeléből. Nem nézett rám, nem köszönt, de úgy ment el mellettem, hogy keresztezte az utamat. Meg kellett torpannom.

Amikor már eltűnt, megkérdeztem magamban, hogy rosszat akar talán, hibáztat engem a régi tragédia miatt? Körbelebegett, körbeért a kérdés, eliramlott az ésszel elgondolhatótól a szívvel megláthatóig, és onnan visszahullámzott hozzám a válasz: Nem, nem rám haragszik Csak fáj neki, hogy engem lát. Mert az én jelenlétem semmi egyebet, csak azt az egyet mondja neki: meghalt a bátyád, senki nem tudta megmenteni.

Küldtem magamban utána egy ölelést, mondani nem lett volna mit.

 

Aztán telefon jött mástól, bajról kellett valamit meghallani, és elszánni magam, hogy amikor kell, majd kiállok az enyéimért bántott, kaotikus, beteg, szánni való, irgalomra éhes emberekkel szemben. Megteszem, megteszem.

 

És aztán már nem volt több sötét árny.

 

Elrendeztem mindent a nem kellemes helyen is.

 

Ballagtam tovább, és megpihent a szívem.

Este lett, szelíd, puha kék, békés, téli este, és végül egy születésnapi asztalnál üldögéltem, ahová meghívtak, de nem tudhattam, hogy az ünnepelten kívül ki lesz a többi, aki majd ott ül. Sose töltöttem még időt ezekkel az emberekkel, sose hallgattam őket, pedig ismertem mindet. És mind ugyanarról a tájról beszélt egész este, ahová készültem, hogy a múzsámat boldoggá tegyem. Volt, aki azt mondta, onnan való a mostohagyermeke, de ő is odaköltözik hamarosan. Más azt, hogy ott dolgozna legszívesebben, egy falusi kultúrházban. A születésnapos pedig már ott él jó ideje.

Ültem a borok és a mondatok között, és előbb a tájjá, aztán a táj géniuszává sűrűsödött az este. A táj géniusza üdvözölt. Azt mondta nekem: vár.

Bőrsorvasztás

Bartók Imre első regényének 2011-es megjelenését jelentős kritikai visszhang követte. Szinte valamennyi a szöveg központi jegyeként említi az elbizonytalanítás különböző stratégiái köré épülő fejezetek egymásutánjának az olvashatósághoz intézett kihívását. Így a szövegdarabkák, amelyek világokat törnek szét, és ebben a széttörésben világokra nyitnak rá, a kötet világát is darabokra tördelik, elbizonytalanítva a lehetségesként kínálkozó olvasatokat. A tehetetlenség és a kiúttalanság nem csupán a lidércnyomásszerű létezés által maga alá temetett narrátor(ok) sajátja, hanem az olvasó is így áll a szöveg előtt. A regény felsérti a jelentéstulajdonításra irányuló olvasatot, ám nagyon is tudatos szövegkompozíció eredményeként.

 

Bartók Imre FémA szöveg rövid egységekből áll össze, amelyek egymás mellé rendelődése fölborítja az újra- és újrainduló értelmezést. Nevelődési regény – olvassuk az alcímben, és valóban, kezdetben komolyan vehető a regény a terápiától várt gyógyulás útjának bejárásaként, amely megszabadítja a narrátort a tévképzetekről, hallucinációktól vagy riasztó álmoktól. Azonban gyorsan világossá válik, hogy bár valóban egyfajta úton való végigmenésről van szó, korántsem a gyógyulás útja ez. A rövid fejezetekben korán egybemosódnak a határok fantázia és valóság, vagy álom és valóság között, lehetetlenné lesz annak eldöntése, melyik tér is az, amelybe beleveszünk. Ugyanis beleveszésről van szó, egy olyan térbe, amely hirtelen nyílik meg valami számunkra idegen és borzongató, az elviselhetetlent hozó megjelenése során. Wolfgang Kayser 1957-es groteszk-monográfiájában ezt nevezte a groteszk struktúrájának, az elidegenítés struktúrájának, amely során szétrepednek a saját világ falai, és előtűnik mögöttük az idegen, az emberi életre alkalmatlan. Hirtelenségében és sokkszerű fantasztikumában rejlik az ereje, amelyből adódik, hogy a groteszk a novella műfajában tud leginkább működni. Amennyiben mégis ki akar terjedni egy regény világára is, úgy lehetséges útként kínálkozik a rövid, groteszk jelenetek egymás mellé sorakoztatása, amely során az abszurdba, az értelem nélkülibe fut a regény. Ez lenne Kayser szerint a groteszk mint regény – ő példaként Bonaventura 1804-es Éjjeli őrjáratok-ját hozza. Ha olvashatná a Fémet, bizonyára boldog lenne. Bartók regénye ugyanis hiba nélkül felel meg Kayser definíciójának.

 

Kérdéses, hogy mit nyerünk egy, a fentihez hasonló definícióval, azonban talán lehetségessé válik a zárójelezése azoknak a kérdéseknek, amelyek hiábavalóak a szöveg szerveződése okán. Egyszerűen értelmetlen a „milyen térben mozgunk” kérdése, el kell fogadnunk a szöveg szédítő működését, és nem ennek (lehetetlen) kibogozásába kezdeni. Másfelől nem tehető fel a „mit mond” kérdése sem, hiszen ha a Fém működik mint szöveg, magánál tart, és nyugtalanít, akkor az egyáltalán nem a jelentéstulajdonítás nyugvópontra juttatása miatt lehetséges. A rövid fejezetek mint groteszk-struktúrák ereje a kimozdításban rejlik, amelyek számában és variánsaiban bővelkedik a regény: a szülő nő széttrancsírozásától, a vágóhídi marhák lázadásán  vagy a vámpírnő etetésén keresztül, a legkülönbözőbb (ön)csonkítások és kínzások aprólékos leírásáig. Mindeközben egyaránt merítve a horror/gore filmek és a szépirodalom tradíciójából, mely utóbbira példa Hoffmann Coppolájához/Coppeliusához kötődő szemkivájás-motívum, vagy Kafka Gregor Samsájának metamorfózisának finom, az eredetit is át- és visszafordító újraírása. De más intertextuális utalások is fel-feltűnnek, ha más kontextusban is, legyen szó Dosztojevszkij szembenézéséről a géppuskákkal, Pilinszky kinn feledett nyugágyáról, Minósz király torzszülött fiának építtetett labirintusáról, Poe halált hozó álarcosbáljáról vagy Kierkegaard Félelem és reszketéséről.

 

Azonban az ekképpen kiépülő regénystruktúra önmaga ellen fordulhat. E lehetőség mentén egyensúlyozik Bartók regénye is, amennyiben idővel mechanikussá válik a fejezetek kezdése és működésmódja. Az ébredés mindig előrevetíti a borzalmat, és ennek a várakozásnak a gyakori beigazolódásával gyengül a fejezetek alapjaként szolgáló kibillentő, elidegenítő (Kayser) eljárás. Természetesen erre is rájátszik a szöveg, időnként pontosan ezek maradnak meg valamilyen valószerűségen belül, és pont ellenkezőleg, időnként a rémképek sorából kiemelkedő orvosnál tett látogatások fordulnak át egy tűrhetetlen világba – például egy Bosch vagy Pokol-Brueghel munkáit idéző festmény földre „ömlése” következtében.

 

Azonban mégsem pusztán groteszkek sorozata a Fém. Számtalan motívum ügyes egymásba fonódása erősíti a regény kohézióját. A fémvilágot maga alá gyűrő- illetve azt magában rejtő növényvilág, az ember-fa metamorfózisok, a kastélybeli bálok ismétlődése, a férfi-nő kapcsolat (hiányának) töredékei – mindez a regény bizarr világának állandósuló mályvaszín falai között.

 

A szövegdarabkák mégis egy utat adnak ki, még akkor is, ha ez az út nem egyenes vonalban vezet valahová. Sokkal inkább visszahajlik, rácsapódik mindarra, amit önmagán hordoz. A mindvégig névtelenségében megmaradó narrátort – akinek pusztán orvosa adja a John nevet –, szintén maga alá szorítja, egész életével, gyógyulásának egykori reményével. Ennek az útnak az állomásaira az orvosnál tett látogatások során reflektál a szöveg. Hamar nyilvánvalóvá lesz: nem a gyógyulásé ez az út, sokkal inkább az ellenkező irányba mutat már a legelső (narrátor által elbeszélt) találkozás is. Az orvos mint szöveggenerátor kezd el működni különös érdeklődésével a narrátor rémképei iránt, aki ennek következtében még „színesebbé” is teszi, és állandó megőrzésben tartja őket, hogy aztán később elmondhassa az orvosának. A kis fejezetek így alapanyagul szolgálnak az elbeszélőnek, és lényegtelenné válik jelentésük vagy a tér, amelyben mozognak, pusztán a fantázia elrejtő-kibomló „redőiként”, szabdalt, redőzött tájaként nyernek jelentőséget. Egy olyan játékba kerül a narrátor, amelynek nem ismeri szabályait, amely lerombolja a gyógyulás útját, és a szövegcsinálás útját, a szövegek világát építi ki. „Johnnak” emlékeznie kell, hogy fönntartsa a másik világ épülését. Az orvos egy helyen így beszél hozzá: „Te valójában egy másik világba vágysz, amely még sosem hallott rólad, egy olyan világba, amelynek síkságai telis-tele vannak redőkkel és ráncokkal, apró domborulatokkal és gyűrődésekkel, amelyek szinte hívogatnak, hogy elrejtőzz bennük, el az emberi tekintetek és kívánságok elől, hogy magad légy egészen.” (60.) Ez a redőzött, szerzőjét magába rejtő szövegvilág az, amely épül, amely elrejti az elbeszélőt, és amely ellenáll az olvasói megközelítéseknek a maga mindent bekebelező másságában. E táj redőzöttségének teremtő látása fájdalmas, akár a szemhéj alá szórt üvegszilánkok (126.). Az orvosi látogatások efféle szöveggeneráló, a világot szöveggé átíró funkciója a narrátorban is tudatosul: az orvostól a lelkesedése általi ösztönzésen kívül mást is nyer – „betűket”, amelyek „bőrünk alá kerülnek” minden emberi interakció során, azonban még nem olvashatók. Az orvos ellenben az, aki segít a „bőr sorvasztásában” (154.), amelynek során az szárazzá válik, a betűk pedig olvashatóvá. A bőr szárazsága, vagy egy szintén itt használt metaforával, a „falak közelebb húzódása” többször is előkerül, mint a pusztulás, vagy sokkal inkább a metamorfózis jelölői, illetve a fenyegetettségé. Az ember eltűnik, a betűk előtűnnek.

 

A Fém tehát a szöveggé válás regénye, szöveggé, amely kiolvashatóságához minden előtte lévőnek el kell sorvadnia. Nem véletlen, hogy a regény második felétől már legtöbbször kritikusként vagy íróként szerepel a narrátor, mígnem eljut a regény utolsó részében a gépírónőig, aki már nem is saját szövegét írja, hanem egy tőle idegen, számára már alig-alig követhető szöveget gépel – gépként. A szoba, amelyben az íróval dolgoznak, lassan rájuk zárul, kívülről elfedi a moha. Az íródó szöveg világa egybemosódik valóságukkal, mígnem – talán kilátástalan munkájuk megváltásaként – bezárultságukra nyitnak a „fiaik” és „lányaik”, a szöveg világában elszökött gyerekek.

 

Bartók Imre: Fém, Kalligram, 2011.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

Némagipsz

Némagipsz

 

Nem egyforma még a fekete sem

A tiéd olyan, mintha…

Nincs két ugyanolyan

Néha átlátok rajta éjjel,

Vissza a mára,

S megbántok majd megbánom

Vagy előre a nappalra,

Megírom előre, megtanulom

És még is így elrontom.

Nincs véleményem a közeledben.

Hányszor megmásztalak már

Illetve csak volna…

…csak másztalak volna

De lábam törtem

Két szavad közötti résben.

Beteg lettem, mikor azt hittem

Rám nézel.

Vacogott a sál a nyakamban

Kibomlott s végigtekergett

Országokon keresztül

Soha nem talált vissza.

Begipszelt ajakkal nem nevethetsz ki

Némagipsz a neve, s egy ideig még nem veszik le.

Donald Barthelme: Az iskola

 

Szóval, ott volt nekünk kinn az a sok gyerek, akik fát ültettek, tudod, mert úgy gondoltuk, hogy… hogy ez az oktatásuk részét képezte, hogy lássák, hogyan, tudod, a gyökerek… és aztán ott volt még a felelősség tudata, a hogyan vigyázzunk dolgokra, egyénileg felelősséget vállalni valamiért. Érted, mire gondolok. És a fák, mind kiszáradtak. Narancsfák voltak. Nem tudom, miért száradtak ki, egyszerűen csak megtörtént. A talajjal volt valami baj, vagy talán a faiskola nem a legjobb facsemetéit küldte. Nyújtottunk be panaszt. Szóval harminc gyerek van itt, minden gyereknek megvolt a maga kis fája, amit elültethetett, és most van harminc kiszáradt fánk. Az összes gyerek csak bámul az apró, barna karókra; igencsak elszomorító.

         Ez még nem is lett volna olyan rossz, kivéve, hogy csak pár héttel a fás incidens előtt, az összes kígyó elpusztult. De azt hiszem, a kígyók – nos, a kígyók elpusztulásának az oka az volt, hogy… emlékszel, a kazánt lekapcsolták négy napra a sztrájk miatt, és ez megmagyarázható volt. Ez olyasmi, amit el tudtál magyarázni a gyerekeknek a sztrájk miatt. Mármint, egyikük szülője sem engedte volna, hogy áthaladjanak a sztrájkőrség vonalán és tudták, hogy éppen sztrájkoltak az emberek és hogy ez mit jelentett. Így aztán, mikor megint beindultak a dolgok és megtaláltuk a kígyókat, a gyerekek nem igazán zavartatták magukat.

         A fűszernövénykertnél valószínűleg a túlöntözés volt a ludas, és így most már legalább tudják, hogy nem szabad túlöntözni. A gyerekek nagyon lelkiismeretesek voltak a növényekkel és néhányuk talán… tudod, egy kicsit több vizet löttyintett rájuk, mikor nem figyeltünk. Vagy talán… nos, nem szeretnék szabotázsra gondolni, mindazonáltal már megesett velünk. Úgy értem, már átfutott az agyunkon. Valószínűleg azért gondolkodtunk erre, mert ez előtt a futóegerek döglöttek meg, és a fehér egér, és a szalamandra… nos, most legalább tudják, hogy ne hurcolgassák őket műanyag szatyrokban.

         Természetesen számítottunk rá, hogy a trópusi hal is elpusztul, ez nem volt meglepetés. Azok a pikkelyesek, ferdén nézel rájuk és máris a hanyatt vágják magukat a víz felszínén. De a tantervbe tartozott, hogy trópusi halat kell beszerezni, nem tehettünk semmit, minden évben előfordul, egyszerűen csak hamar túl kell magad tenni rajta.

         Még kiskutyát se tarthattunk volna.

         Egyet se tarthattunk volna, de a Murdoch lány talált egy kölyköt egy Gristede kamion alatt egyik nap és tartott tőle, hogy a kamion elüti, amikor a sofőr befejezi a szállítmányozást, ezért beledugta a hátizsákjába és elhozta magával az iskolába. Így aztán lett egy kutyusunk. Amint megláttam, azt gondoltam, ó, Istenem, fogadok, talán két hétig, ha húzza és aztán… És addig is bírta. Nem is lehetett volna az osztályteremben, van ezzel kapcsolatban valami szabályzat, de nem mondhattad nekik, hogy nem lehet kutyusuk, mikor a kutyus már ott van, éppen előttük, körbe-körbe futkározva és csaholva a földön. Az Edgar nevet adták neki – bizony, utánam nevezték el. Nagyon jól szórakoztak, miközben utána rohangásztak és azt kiabálták, „Ide, Edgar! Jó kis Edgar!” Aztán pokolian nevettek. Élvezték a kétértelműséget. Én magam is élveztem. Nem zavar, ha megviccelnek.  Készítettek neki egy kis házikót a szertárban, meg minden. Nem tudom, mitől pusztult el. Állatbetegség, gondolom. Bizonyára nem kapta meg a szükséges oltásokat. Kiszedtem onnan, mielőtt még a gyerekek megérkeztek a suliba. Minden reggel ellenőriztem a szertárt, rutinosan, mert tudtam, mi fog történni. Odaadtam aztán a gondnoknak.

         Azután itt volt az a koreai árva, akit az osztály adoptált a Gyerekek Megsegítése program keretein belül; minden gyerek hozott be egy negyeddollárost havonta, ez volt az ötlet. Igazán szerencsétlen eset volt, a gyereket Kimnek hívták és talán túl későn adoptáltuk vagy ilyesmi. A halál okát nem említették a levélben, amit küldtek, és azt javasolták, fogadjunk örökbe egy másik gyereket helyette, így csatoltak pár érdekes esetet, de nem volt hozzá szívünk. Elég rosszul viselte az osztály, úgy kezdték (azt hiszem, senki nem mondott a szemembe semmit) érezni, hogy talán valami baj van az iskolával. De én nem hiszem, hogy bármi baj lenne az iskolával, tulajdonképpen, láttam már jobbat és rosszabbat is. Egyszerűen a balszerencse nem akar továbbállni. Például szokatlanul sok szülő halt meg. Azt hiszem, volt két szívroham és két öngyilkosság, egy fulladásos halál, és négyen egy autóbalesetben vesztették az életüket. Meg egy szélütés. És ott volt a szokásosan magas elhalálozási arány a nagyszülők körében, vagy talán még magasabb volt ebben az évben, legalábbis úgy tűnt. És végül a tragédia.

         Akkor történt, amikor Matthew Wein és Tony Mavrogordo ott játszott, ahol az új szövetségi iroda épületének a helyét ásták. Ott voltak ezek a nagy fagerendák, tudod, a munkálatok szélén felhalmozva. Bírósági ügy lett belőle, a szülők azt állítják, hogy a gerendákat nem tették rendesen halomba. Nem tudom, mi igaz és mi nem. Furcsa évünk van.

         Elfelejtettem megemlíteni Billy Brandt édesapját, akit halálra késeltek, amikor egy álarcos betörővel dulakodott a házában.

         Egyik nap beszélgettünk az osztályban. Azt kérdezték tőlem, hova lettek? A fák, a szalamander, a trópusi hal, Edgar, a papák és mamák, Matthew és Tony, hova lettek mindannyian? Én pedig azt mondtam, nem tudom, nem tudom. És ők azt kérdezték, ki tudja? Én azt válaszoltam, senki sem tudja. És ők azt kérdezték, a halál ad értelmet az életnek? Én azt feleltem, hogy nem, az élet az, ami értelmet ad az életnek. Erre azt kérdezték, hogy nem a halál-e az az alapvető időpont, mely által a biztosra vett mindennapi evilágiasságon túlléphetünk annak az irányába, ami…

         Azt feleltem, igen, talán.

         Azt mondták, ez nem tetszik nekik.

         Azt feleltem, logikus.

         Azt mondták, ez gyalázat!

         Azt feleltem, igen, az.

         Azt kérdezték, szerelmeskednék-e Helennel (a tanársegédünk), hogy láthassák, hogyan kell? Tudták, hogy kedvelem Helent.

         Igen, nagyon kedvelem Helent, de azt mondtam, nem fogok.

         Annyi mindent hallottunk már arról, mondták, de még sosem láttuk.

         Azt válaszoltam, hogy kirúgnának és hogy ezt sosem, vagy szinte sosem csinálják demonstrációként. Helen kinézett az ablakon.

         Azt mondták, légyszi, légyszi szerelmeskedjen Helennel, szükségünk van valamilyen érték megmutatására, meg vagyunk rémülve.

         Azt mondtam nekik, hogy ne féljenek (habár sokszor én magam is rémült vagyok) és hogy értékek mindenhol vannak. Helen odajött hozzám és megölelt. Néhányszor homlokon csókoltam. Öleltük egymást. A gyerekek izgatottak voltak. Aztán kopogtak az ajtón, kinyitottam az ajtót, és az új futóegér sétált be. A gyerekek vadul éljeneztek.

 

                                                               Lang Edina fordítása

Zsilip

Arra ébredsz, hirtelen sötétül,

a süllyedés, a csillogó betonfal,

néha zöttyen, lökődik a faltól,

 

a sötétet csak a csillogó

betonfal oldja, azt nézed,

arra fogsz rá, a csillanó

fal az egyetlen biztos,

a süllyedés csak tizenöt perc,

a sötétség még órákig ott tapad.

a villanyokat felsrófolják,

gyertyákat gyújtanak.

 

Sötétedéskor vagy hajnalonta

számíthatsz arra, hogy egy zsilipnél

valaki szökken, megérkezik.

Te meg azt hitted, figyeltél,

mégsem vetted észre,

minden lépted figyelik mióta

a fedélzetre léptél, minden mondatod

felhangosítva, hangszórókon át

hallod viszont magad, az elrekedő

szóvégeket, elnyújtott mondatközöket,

mikor túl hosszú ideig tartasz szünetet,

és a figyelem már nem rád,

csak a rosszul kitartott szünetre fókuszál.

 

Visszahallod minden kis hibád,

gyűlnek a félresiklott gesztusok,

míg valaki meg nem érkezik,

alkonyattájt szökken át

a zsilip bal falán. Épp negyven

másodperc, amíg a hajó

egy szintbe ér a zsilipfallal,

 

aztán süllyed tovább, a fal csillanása

az egyetlen biztos felület,

most ott áll előtted,

aki az imént érkezett,

halkan, hadarva mondja,

el kell tűnnöd holnap hajnalig,

ott vonatra szállsz,

nem szólhatsz senkinek,

a fal csillanása az egyetlen

biztos felület.