A nő elhagyta a férfi lakását. A város még éber volt, a szűk utcákon hazafelé botorkáló, céltalanul lézengő embereket lehetett látni.

A parkoló autók miatt a járdán képtelenség volt közlekedni, így az út szélén sétált; nézte az épületeket. Hatalmas falrengeteg. Rengeteg fal és korlátok mindenütt. Itt-ott a betonfalak ablakaiból kivöröslött a műanyag, barna ládákba helyezett muskátli. Kiömlöttek a világba, rászabadultak az emberek szemére. Szemérmetlenül utat törtek maguknak.

 

A villamos, a metró már nem járt, éjszakai buszok vitték hazafelé az alkoholos mámorban szenvelgő-merengő fiatalokat és nem fiatalokat, a sokáig dolgozókat, a szerelmeseket, a csöndben ülőket, a hangoskodókat, engem, téged, a boldogokat és a bánatosakat.

 

Kis séta után a nő is felszállt az éjszakai buszra. A sírás kerülgette. De ugye azt nem lehet, azért emberek között, meg közlekedési eszközön, meg este, és csütörtökön, ráadásul ebben a ruhában. Nem csinálhatja ezt folyton…azért mindennek van hátara.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

 

Nem sírt, mert sokan voltak körülötte. Pedig ahogy visszaidézte az éjszakát, a történteket, a férfit, a testét, a kezét, a simogatásokat és úgy mindent, hullámként hömpölygött benne a rosszullét. Hányingere volt. Minden érintés egy másikat idézett fel benne. Egy korábbit. Régit, régen voltat. Másik férfi érintését. Aki nőnek tekintette mielőtt felnőtt kezdett volna lenni. Felnövő volt. Nem felnőtt. Folyamatban volt. De az a férfi befejezte. Befejezte, és otthagyta tízévesen. Az időt és mindent magával vitt, csak őt hagyta ott a tornaterem öltözőjében.

Hiába érett huszonnégy évessé a teste, hiába vitte magával mindenhova, a lány, aki ott volt tízévesen, most is ott ül. Ül és vár. A test itt, a lélek ott.

 

Még mindig érezte a bort. Azzal győzködte magát, hogy emiatt émelyeg.

A buszon leülve rögtön előkotorta táskájából az mp3 lejátszóját és maximumra tekerve a hangerőt csak nézett maga elé. Kívül helyezkedett a valóságon. Valós-ság. Látszat. Láttatni, hogy minden rendben. Inni és inni, hogy jobban menjen. Menjen minden úgy és ahogy kell. Ahogy más csinálja. Csak, hogy mást nem csináltak meg tízévesen!

Nem, ez így nem lesz jó.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

 

Egy férfi megszólította, de nem vette észre. Csak nézett maga elé.

 

Miután leszállt a buszról ismét sétált. Itt már nem volt senki. Nem látta senki. Csak a fejében dübörgő zenét hallotta. Nem látott tovább a cipője hegyénél. Ütemesen követte a lépéseit a tekintetével. Aztán elkezdett sírni. Ő maga csak egy idő után vette észre, hogy hisztérikusan bőg az utcán, miközben a zene ütemére sétál. Sír és nem kap levegőt, és szúrja, és nyomja, és feszíti, és döngöli a testét, a mellkasát, a fejét, a lelkét, a gondolatait valami mérhetetlen, valami eddig ismeretlen ismerős.

Valami fájdalom. Ahogy a levegő együtt rezeg a torkába beszökő és onnan felszakadó lélegzettel.

Az érzés nem szűnt, belülről pusztította, ki kellett hát hámoznia magát belőle. Karmolta, ütötte magát.

 

Mikor az utcába ért megtörölte az arcát. A kapuban még megállt, nagy levegőt vett, majd a szokásos mozdulatokkal kinyitotta az egymás után következő három ajtót. Beért a lakásba. A konyhában égett a villany. Benézett, hátha ébren van a nővére, de senki nem volt ott. Keresztüllépdelt az aprócska nappalin, egészen a nővére szobájáig. Óvatosan lenyomta a kilincset, odasétált a nővére ágyához, finoman felrázta és szólt neki, hogy hazaért. A testvére felébredt, álmos hangon okézott egyet, és átfordult a másik oldalára.

Szokásuk volt, hogy ha az egyikük elment az éjszaka bulizni, pasizni, inni, táncolni, mozizni, vagyis jól érezni magát, mikor hazaért szólt a másiknak. Így mind a ketten megnyugodhattak, hogy nem gyalázták meg, fosztották ki, térítették el, rabolták magukkal a jól ismert gyanús idegenek.

 

Kifordult a nővérétől, bement a szobájába és rágyújtott egy cigarettára. Leült a földre, hátát a falnak támasztotta és bedugta a fülhallgatót a fülébe. A zene ütemére dőlt előre és hátra. Újra erőt vett rajta a sírás.

Határok között maradni, viselkedni, tűrni, visszafojtani, szorongatni magunkban, magunkat, magunkkal vinni, el nem engedni, cipelni a hátunkon, a fejünkben, az emlékeinkben és csöndben maradni.

 

A parketta egy kiálló szála miatt felfeslett a harisnyája.

A picsába… – mondta.

Feslett harisnya, feslett nő. Ez a gondolat undorral töltötte el. A következő pillanatban módszeresen belenyomta az égő cigarettát a bőrébe.

Ég a bőr. Él a bőr. Bőraláfutás.

Érezni, ahogy apró foltokban nyúzzák a testet.

Akárhogy is nézzük, az ember csak önmagában ember, kívül csupán egy test.

Lélek-szállító-eszköz. Lélek-vetélt test. Hullaszállító.

Ismét, újra és újra belenyomta a bőrébe a gyorsan fogyó cigarettát. A harisnya egyre nagyobb foltokban szakadozott fel.

A fejében mintha minden táncra perdült volna. Idegek tánca. Érzelmek. Gúzsbakötés. Húsbakötés. Felszabadulás.

 

Miután az egész szál leégett, szétfolyt sminkkel, sebekkel tarkított testtel, az aznapi ruhájában bedőlt az ágyba, leoltotta a villanyt és szép csöndben elaludt.