Várakozunk, hogy megnyíljék
a hét ajtó közül az elsõ.
Hasztalan kitűzni érmeket
nyaktól egészen derékig,
mert várakozni jó ideig kell
exponenciális arányban.
hasztalan volt a kettős szárú öltönyt felölteni.
Hasztalan volt zsoltárok szimfóniáját várni,
farkas démonok tiszteletadását,
szertartást, ostorcsapást, előételt, méregkoktélt.
Ez az első kapu, semmi hajlandósága, hogy
kinyíljék, de etikettet követel:
nem bolond, ki szűk kapuról kerepel.
A kapuk retesszel és kettős nyelvvel zárva
valakinek talán felnyílt azok zárja.
De…….
ahova valaha menekülhettünk. Már tudjuk, hogy a levegő is csak anyag, mely súlyosan ránk nehezül. Anyag és anyagtalan, a legrosszabb, ami csak kijuthatott. Nem eléggé telített, s ezért nekünk kell benépesítenünk tényekkel, mozgással, hogy elmondhassuk, hogy hozzá tartozunk, s el nem kerülhetjük, bárha meghalunk. Tárgyakkal telíteni azt, ami per definitionem a Tárgy maga, s neki mit sem jelent vagy csak alantas komédia. S mily buzgón adjuk elõ!
A televízióban keresztjén Krisztus kántált (dalolt) mint tenorista, akit éppen elkapott a pop-kólika. Kevéssel elõtte kísértette meg a meztelen asszonynak öltözött ördög. Ilyen hát a a huszadik század vallásos érzése. valószínűleg úgy van, hogy szent Bertalan éje, akárcsak egy gyíknak a levágott farka, ugyanolyan súllyal esik latba a nagybetűs Szellem közömbösség-elvű Gazdaságtanában. de talán mégis azt kell mondani, hogy nem igaz, azt kell mondani, hogy igaz a hamisság, aztán, majd meglátjuk, hogy mi lesz. Közben kikapcsoljuk a képet. A többire majd gondol, aki tud (ha ez a ki valamit jelent). Mi nem fogjuk tudni.
