Bejegyzések kategória bejegyzései

Egyedül

Egyedül

 

Elment. Eltávozott a lenyugvó nappal. Sziluettje beleégett sárga mezejébe.

– Ott megy a boldogságom – gondolta a nő olyan hangosan, hogy a mellette álló emlékmás riadtan rezzent össze.

Megtette már máskor is, mint Lucky Luke az ócska makaróni-western filmekben. Aztán visszajött, mert vissza kellett jönnie.

– Ezúttal nem jön vissza – mellkasában érezte a szavak súlyát, miközben a távolt kémlelte.

A fényes égitest utolsó mosolya világította meg az egyenetlen tájat. Mintha csak háborgó lelkének mutatna követendő példát. De nem láthatta, mert a látás gondolatát tovasodorta az érzések tornádója.

A nő megfordult és határozatlan lépésekkel elindult a múltba. Ismerős képek mellett haladt el. A boldogság vakító sugárzása hangos lüktetésre késztette szíve Geiger-Müller számlálóját. Egyik útjába kerülő képen hangosan veszekedtek valami jelentéktelen dolog miatt. Néha életbevágó fontossággal bírhat egy le nem zárt WC fedél, elől hagyott zokni, sörözés a barátokkal, rúzsfolt a pohár szélén, el nem mosott tányérok. Kis megértés, némi belátás és a vihar már csak a múlté, de egyikük sem engedett. Nem tehették, mert azzal jogaik sérülnének. Vélt vagy valós. A feszültség valóságos, kisülése hangos szóváltásban mutatta meg magát a világnak. Ám a világ mindvégig érdektelen maradt. Így is sérültek mindketten. A férfi elrohant, de néhány óra múlva visszajött. Nem volt elég gyors, így a józan ész hamar utolérte. Egy csokor virág és halva volt a kezében. A nő nagyon szerette a török édességet. A férfi nagyon szerette a nőt. Nevettek. Kinevették azt a két szamarat, akik bőrében korábban ők civakodtak. Csakhogy minden veszekedéssel egyre kisebb lett a szamárbőr. Végül elfogyott, mint a Szahara fái egykoron.

– Civódásunk legszebb nyara – gondolta. Utolsó volt a közös nyarak sorában.

– Vele még a veszekedés is jó volt. Utána mindig virágot hozott, meg édességet.

Sajátos koreográfia alakult ki, már-már párkapcsolati szertartás. Akkor is a férfi kért bocsánatot, amikor a nő volt a kezdeményező. A legtöbbször ő okozta a vihart. Az átkozott természete. A türelmetlenség meg az akaratosság. Gyerekkorában látta, hogy édesapja mennyit tűrt. Ő mégis folytatta a rossz anyai hagyományt. De ehhez a játékhoz két fél kell. Nem mindenhol terem olyan türelmes férfi, mint az édesapja. Pedig megjárta a hadifogságot is. Mindig azt gondolta, hogy ő megy el előbb. Tíz évvel élte túl az anyját. Lassan megmérgezte a lelkét az indulat. Nehéz természet. A férje immunitása csak olaj volt a tűzre. Belülről égette fel. Apja megrendülten állt a koporsó mellett. Szótlanul. Nem könnyezett. Szemében a megkönnyebbülés tükröződött. Többé nem járt el a kocsmába. Végre nevetni is látta. Gyerekként azt gondolta, hogy apja azért nem mosolyodik el soha, mert az arca műanyagból van. Azóta már ő sincs vele. Idővel a műanyag is elhasználódik.

Belebotlott valamibe. Lehajolt, hogy megnézze. A férfi önérzete volt. Megfakulva, elhagyatva. Szánalmas látvány egy ilyen becses holmi a porban heverve. Tulajdonosát nagy kár érte.  Felemelte és a távolba intett. Csak az üresség figyelt fel mozdulatára. Ezt érezhette a férfi is. Valahol, miközben a léptei a hová és mikor kérdéseire adtak választ. A miérttel még adós maradt. Miért nem maradt? A nő csak most látta, hogy mennyi áldozatot hozott őérte. És ő érte? Nem tudta értékelni ezt sem. El volt foglalva önmagával. Az ego legójából építette fel látszatát.

– Én mit adtam neki? Mindent, amit csak adni tudtam. Végül is ő ment el. Ennek ellenére. Az átkozott önérzete. Mindennek ez az oka.

Mérgében földhöz vágta. A kétely már befészkelte magát a szürke barázdák közé.  A hiányérzet még a testét körülvevő sötétségen át is megtalálta az utat a szíve belsejébe. Erőszakosan tört utat magának az egoizmus akáciabozótosán keresztül. A rengeteg mélyéről a lelkiismeret sakáljai hallatták fájdalmas hangjukat. Minden rezzenés a szívét facsarta, mintha csak így késztetné önkéntes véradásra. Adna is, megadna bármit, csak újra betölthetné a hiányt a férfi teste. Testetlen gondolatok alkotják újra elméje méhében, de csak hívetlen utánzat mi kikerekedik. A kedvencek temetőjének földjéből előbújó emlékmás.

A nő és a férfi: világosság és sötétség; édes és keserű; tűz és víz; lágyság és keménység; jó és rossz; vélt és valós. Erős és gyenge. Az emlék gyenge hiánypótló, húst és vért nem teremt.

Úgy vélte a valóság túl nagy árat fizettet az álmodozással eltöltött percekért. Mindenki a lélektársát keresi a világban. Két fél csak egyesülve alkothat egészet. Félt, rettegett az eljövendőtől. A férfi hiánya miatt többé már nem lehet egész. Egészsége megromlik. A belső harmónia megbomlik. Az élet minőség, nívójából nem engedhet. Egy tapodtat sem. De nem éppen ez okozta a bajt, hogy sosem engedett? Egy tapodtat sem.

– De miért is kellett volna engednem? Nekem. Miért pont nekem? Hol van az megírva, hogy mindig a nőnek kell engednie? Csak a férfiak kreálta tanokban. Mégsem vagyunk muzulmánok. A nők már eleget engedtek, évezredeken át. Hát én nem engedek!

Mielőtt az önigazolásra szánt gondolatok lecsillapíthatták volna a kavargó tornádót, agyernyőjén megjelent a férfi arca. A fájdalom arca volt. Virágillatú, halva ízű. A nő vágyta a férfit. Akarta. Kezéből az édesség kicsúszott, az arcot beborította a halva.

 

 

Gépfekete

 

Deplat volt a neve. Ez senkit se érdekel.
Sortörés, majd kihúzzuk.
Deplat volt a neve, ami feltehetőleg érdekes név. Bár ő maga nem volt az. Szar.
Sortörés, majd kihúzzuk.
Deplat volt a neve, és a tulajdon testvéreit is megfőzte volna egy nagy tál olajban, ha ezzel értelmet ad az életének. Deplat volt, és kisasszonynak szólították egyszer. Deplat, egy fenét kisasszony, kurva ez inkább, mint kisasszony, rohadt gyümölcse egy egészséges fának, rohadt?, rohadt!, mit gondol, erre neveltem én?, kisasszonyozza inkább a jó édes anyját, kérem, a viszont látásra!, mi lesz a fánk..? Mondtak róla szépeket, ha kevesen hallották, szám szerint egy mondott róla ilyet, mi ez, férfi, de csak nem lopta be magát a család szívébe azzal, hogy fánkot is hozott. Baszd meg a fánkodat!, a viszont látásra. Deplat volt a neve, és szerette ő az apját, egyszer, ártatlanságból, naivitásból, amíg az körbe nem hordozta a városon, mint Jézust kereszten, hogy isten bocsásson meg. Mert az apa, ezért a kisbetűs istenért meg nem bocsát, az szentírás. Nem mintha élne még. Anyával a szüreti mulatság utolsó napját használták fel, hogy haláluknak drámaibb hatást szerezzenek. Megrendezték, előre eltervezték, hogy basszák meg! Vágyták a halált, az utolsó kenetet, szorgos, hitbuzgalomtól dicső, mindig ünnepi életük koronájaként!… Golgotai őskereszteken feszülni. Úgy találták meg őket, bár karukat csak az a csökönyös, csakazértis-természet görcsölte a szőlőtőkék keresztjeire. A dimben-dombon, fenn a hegyen… az egyiknek olyan arca volt, mint szentképen pózolna, a másik csukott szemmel harapott saját ajkába, aszalódtak a napon, néhány üres borosüveg őrizte nászukat, meztelenek voltak és az alkohol úgy ütött át fehér bőrükön, mint egy fénykép az időn, egy fénykép húsz évvel később, egy fénykép ötven évvel később, egy fénykép talán még korábbról. Óarany, enyhén giccses keretekben. Mind óarany, vagy talán csak utánzat, de hogy imádta mindkettő az óaranyat, meg a giccset! Rongyrázós, Krisztus-félő nép, heveny Ábrahám-komplexussal, vitték a gyereket a hegyre, de csak ezt az egyet, ez úgyis elcseszett, a legkisebb királylány. Lány ő. Kisasszony ő. Kurva ő. Felvitték a hegyre, mosolyogva, késsel a rejtett, hipózott kezükben…
Sortörés, beüt az ideg, sortörés, csöng a gépezet, üti a csengettyűt, mint a barom, Deplat volt a neve, sortörés, sortörés,
mondom sortörés.
Deplat kihúzza finoman a papírt az gépből, gondosan ügyelve, hogy mielőtt galacsinná transzmutálná, egyetlen kínos ránc ne essen a fehér papíron.
– Baszd meg a tabula rasát!
Hangja sikamlós jégáram, összetöri a falon lógó, óarany képkeretek közé zárt üveglapokat. Családi katalógus. Síkba zárt lelkek.
A képeket figyeli, résszemekkel, gyűlölködve. Deplat már öreg, tehát olyasfajta résszemek ezek, melyek fényt nem engednek, és kisszázezer vékony, rianás-szerű ránc fut végig vonalaik körül. Valahol a rianások alján tűz lobban az indulattól, melyet ezek a képek – múlt ködén keresztülbújtatott, pléhpofájú szépiák – szítanak. Kék lánggal égő, hideg tűz ez.
Különben nem úgy értették ám ők… csak jót akartak, a legjobbat. Óvó, szülői jó pátoszok és méregzöld iskola-egyenruha, bentlakásos… minden szülő jót akart, aki valaha is oda küldte a csemetét. Haló, haló, mondja, mi a gondja?, szőnyegbombázás…, igen, szörnyű idők ezek, a szüleid kipurcantak, a bátyáidat elvitték katonának, akár túl is élhetik, de ez az utolsó bombázás…, nem leszarom én azt?, na de úgy, jó kislány leszel még. Talán nem pont így mondta, kedves apáca volt, mindig elrejtett egy kék masnit a hajában, és kapafogaival földet lehetett volna művelni, a nádpálcát is csak megszokásból használta. De szó szót követett, és két héttel a szülő után, a testvérek is elmentek, a Mennyek Országa tudja már magáénak őket, az isten szólította magához őket, pföjj, hülye picsa, vigyázol a szádra?, gyerek vagyok, majd maga vigyáz… szóval teltek a napok, elvitt mindent a szeretetéhség, meg a háború, bár arra is tanították, hogy az egyre megy. Ugyanaz a kettő, sóhajt.
Még jó, hogy most az apáca se látja gondolatait. Gondolatban, direkt leírni istent így, kis i-vel, talán még nagyobb bűn, mint papíron. Sőt. Ez az i, mintha kisebb lenne a megszokottnál: isten.
Deplat furcsa fél mosollyal szűri meg az emlékeket, és leoldozza tekintetét a képekről. Egy légy zörget halkan a szoba egyetlen fényforrása, egy múlt századi lámpás körül. Molylepke is lehetne, talán. – de nem ezek a kicsi szárnyak, nem rejthetnek akármit. Talánokat. Deplat gondosan felrázza a Morteint, mielőtt beviszi a gyilkos felhő-fújást. Hamar azon kapja magát, hogy fel-alá járkál a házban, otthagyva az özönvíz előtti, fekete írógépet, gépírót, zümmögni, magában. Vén-árva lábai felviszik az emeletre nyúló csigalépcsőn, automatikusa vetkőztetik le az aszott, pergamen karok, ahogy megáll a fürdőszoba előtt. Ruháit az ajtó melletti széke hagyja. Belép a gőzbe.
Valaki vizet engedett, amíg ő a gép előtt dolgozott. Valaki forró vizet engedett, valaki vezeti őt, valaki taszigálja. Kellemetlen illata van a víznek, bálnazsír-szappan és klórszag türemkedik a víztükörből ki. Úgy emelkedik ez alá Deplat, akár ólomkatona, a forró víz pedig óvatosan meghajlítja hátívén, elnyújtva az öreg, haszontalan testet a zománc felszínén. Deplat igyekszik önmagát keresni a párán keresztül, a kád szélén álló apró, kerek tükörben. Ez volt az egyetlen dolog, amit szívesen tartott meg fiatalkorából, ez az egyszerű, fakeretes, dísztelen talpas tükör, amin áttekintve sosem látott többet magából, mint ami még megártana. De vízharmat tenyészett a tükrön most, és különben is: a felhőn át csak egy ovális bizonytalanságra húzta tekintetét.
Deplat most leszarja. Pont így mondja, gondolatban, olyan halkan, hogy az apró betűs isten meg ne hallja: leszarom. Két kezét végignyújtja a kád peremén, és amennyire ez lehetséges, az alaksorból felhangzó gramofon taktusait kezdi dobolni ujjaival. Valaki felhúzta ezt az özönvíz előtti gramofont, valaki ráhelyezett egy bakelitet, Brahms-t. Ez a hangverseny is megnyugtató és szép, azokra az időkre emlékezteti Deplat-t, melyeket sosem élhetett meg. Amelyekben elutaztak Kavrakozból, ő és a férfi akinek már nevére sem emlékszik. Szőlőt vettek és vidéken rendezkedtek be, kellemes, hűvös kőházban, tiszta vizű kútból húzta fel terhessége előtt a vizet minden reggel. Bájos gyermeke később más bájos, tiszta lelkű és pompásan öltöztetett, veszélytelen falusi kölykökkel játszott együtt délután, és ült délelőtt abban az apró iskolában, amelybe vele együtt húszan se jártak. Ahonnan később férjét is kiválasztotta magának, többször, Pierre, Boris, Pierre. Amíg ő elment a malomba őröltetni, melyben a gondok pókhálóit minden tavasszal lefújta egy langyos szél, vagy letörölte a férj gondos keze. Leszaladt a szomszédokhoz, és tapasztalatokat cseréltek a termésről, a zöldségeskertről, vagy csak lefetyeltek.
Brahms, te isten.
Kár, hogy valaki nem húzza fel újra, vagy húzta volna fel jobban a gramofont, mert a hangverseny vége előtt basszusba váltanak a hegedűk és, mint leprás csillagkép hullik szét a zongorajáték, esik fekete és fehér, súlyos ütemcsillagokra, szalad szét a tölcséren mind, hogy aztán egy ingerszegény, ív nélküli ugrásban hulljon az alagsor gránitköveire és ott kihunyjon.
Deplat szemében ekkor kitisztul a csillagköd, és zavartan matatnak kezei, végig a hideg kád élén. Hová tűnt Brahms, hová tűnt a forróság? A tükrön még mindig van egy vékonyka párakendő, amitől Deplat képtelen meglátni saját tehetetlenségét, a tehetetlenségben kifordítottságát. A kifordítottságban tehetetlenségét. Ujjai ütemtelenül tapogatják végig redős, tág bőrét, amire már nem tapad víz, a kád alját, amin még néhány vízcsepp kergetőzik a lefolyó felé. Értetlenül mered maga elé.
– Baszd meg a tabula rasát, baszd meg Brahmsot, bazd meg az… – összeszorítja apró, pasztellszürke műfogsorát. Azt mégsem lehet. Nem lehet kimondani… azt mégsem… Miért ne lehetne? Miért kell minden szabad gesztus előtt mélyen a vérgyökerekbe nézni, és hajdan lobogó, most őrlángon égő lelkemet a családi rítusnak elégségesen kiszolgálni? Holott ez a gesztus, ez az aktus lenne hosszú ideje az első próbálkozás… az első ösztönös, zsigeri sóhajtás, ami a valódi én-porcikákban rugdalózik, és feltörve válhatna valódi, őszinte ordítássá… Hiszen… Hiszen valahol kell lennie ebben a testben egy kék masninak, csak akkorának, hogy nagyon keresni kelljen, de ha megtalálod, kimondhatod a nevét. Valahol lennie kell ebben a testben egy masninak, amit kibonthatsz.

Deplat két perccel később újra fel alá járkál. Leviszi a test a lépcsőn, leviszi az ész is, a lélek, vagy mifene, vissza a gyűlölt képekhez, a gép elé. Leül, majd feláll, újra járkál inkább, gondolni sem bír erre az átkozott, fekete masinára, erre zümmögő-zörgő-csengő-kattogó pokolra, benne a mindig újrafűzött fehér papírra. Felírja nevét, a regény címét, a név a cím, a cím a név, egy élet pont elég, hogy kitöltsön néhány kibaszott, fehér papírt. Ír majd Brahmsról, a férfiról, képekről a falon, szülői házról és szeretetről, átvirrasztott, boldog hétfő estékről… kedd estékről, és szerda estékről, szerda na meg a péntek, de a csütörtököt ki ne felejtsük, akkor jöttek ám az igazi, moziból és kocsmából hazahozott vidám pofonok és égő arccsontok, aztán meg mindjárt ott a hétvége. Mit csináljon egy jó szülő, ha nem a legkisebb királylányt neveli, akkor is, már ha viselkedett vasárnap a templomban, rendesen, hiszen milyen sorsa számít, ha még a nagybetűs Kurva Istenit se képes viselkedni a templomban, nem elég alázatos ez a pirospozsgás arc. Ne merészeljen szebbekre számítani, mint a fakanál, vagy a feltekert kulcscsomó a jó, kérges munkásember kezén, hát nehéz az élete a jó apádnak, de te sem könnyíted meg!…
Jó agglét ez, jó agglét, szép meg nem élt életem volt,
sortörés,
soha meg nem írt regény felé címet tenni, isten engem úgyse…
sortörés, legyen meg a te akaratod,
sortörés, tudta volna Deplat, milyen íze van a Morteinnek, mégis, erős asszony, remek akarattal, görcsösen szorongatta, amíg a flakon teljes tartalma át nem vándorolt, erős, remek testébe, hogy repítse vissza azokba a meg nem élt időkbe. A lélek (vagy mi) pedig a csillagok része lehet egyszer, az alagsorban, esetleg űrszemét, a lényeg, hogy fekete, egyszerű, szemnek-könnyű háttér legyen mögötte, képek és keretek nélkül, sortörés, sortörés,
mondom sortörés, ámen.

Eugenio Montale: Az űr

Eltűnt, és nincs már űr sem,

ahova valaha menekülhettünk.
Már tudjuk, hogy a levegő is
csak anyag, mely súlyosan ránk nehezül.
Anyag és anyagtalan, a legrosszabb,
ami csak kijuthatott.
Nem eléggé telített, s ezért nekünk kell
benépesítenünk tényekkel, mozgással,
hogy elmondhassuk, hogy hozzá tartozunk,
s el nem kerülhetjük, bárha meghalunk.
Tárgyakkal telíteni azt, ami 
per definitionem a Tárgy maga,
s neki mit sem jelent vagy csak alantas 
komédia. S mily buzgón adjuk elõ!

 

Sallay Géza fordítása

Repül a, repül a…

 

– Na, tűnj a francba! Kopj le az anyámról, te féreg!

Balláéknál megint áll a bál, és a távfűtésnek hála, nem csak hallom, hanem értem is minden szavukat. Van, amikor vicces, ahogy a nagy Balla ordibál az anyja barátjával, de momentán éjjel fél tizenkettő van, és holnap korán kellene kelnem.

Hárman laknak az alattam lévő garzonban: nagy Balla, kis Balla, meg az anyjuk, időnként kiegészülve annak leírhatatlanul tirpák barátjával, Dezsővel. Ez a nagy magyar valóság, hogy hárman (olykor négyen) nyomják huszonhét négyzetméteren, nem is értem, hogy tudnak ezek magánéletet élni. Nem akarom védeni a nagy Ballát, mert arra nincs mentség, ha valaki folyton üvöltözik, de így, hogy gyakorlatilag egymás szájába lóg a lábuk, nem csodálom, hogy összezörrennek néha. Legutóbb, amikor buli volt (én már csak így hívom), Dezső még a szokottnál is hamarabb az ajtón kívülre került, és hiába toporgott a lépcsőházban, a csengőt nyomkodva órákon át (tudom, mert kilestem), nagy Balla nem engedte vissza.

Valahányszor látom az anyját, ahogy reggelente lábujjhegyen szeli a lépcsőket (azt hiszi, így nem veszik észre), iszonyú röhöghetnékem támad, és alig bírom visszatartani. Ugyanakkor igen erőteljes szánalmat is érzek iránta, mert nem hiszem, hogy ezt érdemli. Amióta Dezső, a tirpák belépett az életébe, ennek a nőnek úgy megszaporodtak a ráncai, mintha tíz évig megállás nélkül napozott volna.

– Vágd már ki ezt a majmot! – suttogom megint, a kétszáznyolcvanadik balhé után, a párnát a fejemre húzva. Korábban próbálkoztam azzal, hogy lementem hozzájuk, és szépen szóltam nekik, hagyják már abba a cirkuszt, mert aludni szeretnék, ahogy a többi lakó is. Ilyenkor legtöbbször nagy Balla nyitott ajtót, és készségesen megígérte, hogy befejezik a veszekedést. Aztán persze minden ugyanúgy folytatódott tovább, ahogy eddig. Ha Dezsőt nem ette ide a fene, akkor egész elviselhető volt a légkör. Egyértelmű, hogy ő jelentette a probléma gyökerét, leszámítva a szűkös körülményeket.

– Takarodj innen, te ingyenélő! Minek járkálsz ide? Csak kihasználod az anyámat! – süvölti nagy Balla. – Mi közöd hozzá? Te sem vagy különb! Mióta nincs munkád? – replikázik Dezső. – Most fejeztem be a szakmunkást, te agyatlan, milyen munkáról beszélsz? Ősztől dolgozom!

Érdekes módon a kisebbik Ballának szinte soha nem lehet a hangját sem hallani, pedig biztos, hogy ő is megsínyli ezt az áldatlan helyzetet. Az anyjával együtt, némaságba burkolózva, leszegett fejjel jár ő is, mintha nem is létezne. Dezső és nagy Balla viaskodása úgy dördül bele a tompa éjszakába, mint egy hirtelen kitörő, és egyre hevesebbé váló vihar.

– Kisfiam, kisfiam, legyen eszed, ne csináld! – kántálja Balla mama, s én, felbuzdulva a felismerésen, hogy anyukának is van hangja, kimegyek a folyosóra. Ha már aludni nem tudok, legalább a műsor legyen érdekes. A következő pillanatban kivágódik a Balla-birodalom ajtaja, és megjelenik nagy Balla, kezében egy televízióval. Alig bírja el a meglehetősen nagy, és nyilván nehéz, régi típusú készüléket. Egyik oldalával a lépcsőház falának dőlve, óvatosan egyensúlyozva indul el a lépcsőkön lefelé. Dezső végig mögötte van, a kezeit tördeli aggódó ábrázattal. Anya és kis Balla az ajtóban állnak, fejüket szokás szerint leszegve.

– Mit csinálsz azzal a tévével, te állat? – sziszegi tirpák Dezső, dühtől vöröslő arccal. Megállítani nem meri a fiút, mert ahhoz gyáva, így csak sunyi rókaként kerülgeti idétlenül.

– Kidobom a francba a hülye tévédet, te marha! – prüszköli a fiú.

– Nehogy már! Nehogy kidobjad már! – könyörög Dezső. S ekkor, mintha valamiféle csodában reménykedne, kimondja a szerinte bűvös szavakat, amelyek majd biztosan megállítják a felbőszült, kontrollját vesztett nagy Ballát:

– Videoton Color Star tévé!

Ebben a pillanatban néma csend ereszkedik az egész lépcsőházra, egy pisszenést sem hallani. Rajtam kívül már egész szép kis csoport verődött össze a folyosón, kíváncsian várva, hogy vajon mi fog történni. Balla fújtatva áll, ránéz tirpák Dezsőre, majd odadöcög a korláthoz, és ledobja a készüléket. Hatalmas csattanás hallatszik, a tévé ripityára törve, több száz, de lehet, hogy több ezer darabban landol a földön.

– Tessék, itt a Color Star-od! – lihegi, és diadalittasan indul vissza, a lakásuk felé. Dezső meg csak áll, a fejét vakargatva.

– Most miből vegyek új tévét? – kérdi, és óvatosan körülnéz, hátha sikerül a történtek után némi együttérzést kicsikarnia a lakókból. Ám a nézősereg percek alatt eltűnik a bezárt ajtók mögé, magára hagyva a tétován ácsorgó Dezsőt.

 

Natalka Bilocerkivec: Gyermekek

 

és mi, öregek, túl a negyvenen…

R. Aldington. «Egy hős halála»

 

Azon az éjszakán,

         mikor az új évezred

felszántja a hó és fagy ösvényeit,

mint az új hajtás,−

         azon az újévi éjszakán

ti suhancokká lesztek. Mi pedig −

mi, öregek, egyesek már negyvenen túl,

a fiatalok körétől elrekesztve,

a saját gyermekeinktől,−

         mi is egybegyűlünk,

a mostani harmincéves költők.

        

Most minden újszülöttet tisztán látok már

a kislányokat titokzatos szemekkel,

hallom már a fiúcskák hangját,

vitáktól és vallatástól törékenyek,−

mit tesznek ott, a fal mögött?

Mi gerjeszt halk röhögést,

a mozdulatok susogó extázisát −

         bor ez? kábítószer?

Ez lenne az ifjúság? ez a szerelem?

 

…S mi, öregek, egyesek már negyvenen túl,−

Duzzadt arccal és testtel,

agyonnyomnak minket az újmódi építmények

vagy a beteljesületlen vágyak

      ahelyett, hogy birokra kelnénk az új benyomásokkal −

csendben ücsörgünk.

     A kor,

ami a por leplének dacára feljegyezte,

ahogy a szűk kávézóban hallgatunk

az időben megállva…a vissza nem térő napokban

átélve szépséget, reményt, izgalmat és bánatot!…

 

Mit tesznek ott, a fal mögött, −

ezek  a tiszta ágyacskákból kibújt csecsemők,

ezek  a törékeny kis alakok álmatlan éjeken,

egy másik évezred sodorta őket ide?

…Jobbak lesztek nálunk. Ha

a változások szerencsecsillaga meg nem csal titeket,

ami minket oly sokáig váratott.

 

Kurmai-Ráti Szilvia fordítása