Gerőcs Péter első regénye, A betegség háza, több tekintetben is korábbi kötete, a Tárgyak című novelláskötet által kijelölt irányvonalon halad tovább. Ismét bizonyos aspektusból nézve „talált”, kapott szöveggel van dolgunk, melyet a regény végén filológusi kommentár magyaráz. Ismét szándékosan olyan szövegdarabokból építkezik a történet, amelyek nem problémamentesen, hanem stílusbeli, időbeli törésekkel kapcsolódnak egymáshoz, mely törések feloldása jórészt az olvasóra van bízva. Csakúgy, mint a Tárgyak novelláiban, itt is kulcsszerepet kap az emlékezet, illetve az emlékezet korlátozott voltának kérdése, a múlt rekonstruálhatósága. Az érdekesség, hogy ebben a szövegben az elbeszélő saját emlékezete, saját múltja válik – az elbeszélő révén pedig az olvasó számára is – korlátozott hozzáférhetőségűvé.
A regény szövegének szervezőelve az a különös szerzői fogás, hogy a rövid távú emlékezetét elvesztett narrátor számára az írás pótolja az emlékezést. A saját emlékek hiánya miatt önmagától és a közeli hozzátartozóitól is bizonyos tekintetben elszigetelt elbeszélőnek folyamatos, „jelen idejű” íráskényszere van, mindent eseményt azonnal rögzítenie kell jegyzetfüzetébe, hogy a legminimálisabb mértékben kapcsolatot tudjon tartani a környezetével: „Le kell írni mindent. Mindent leírok, hogy megtörténjen. Amit nem írok le, az nem történik meg. Megtörténés. Meg kell történtetni a dolgokat, hogy legyen történetünk” (66.) Ebből a szervezőelvből fakad az a szokatlan, körkörös narrátori beszédmód, mely révén nemcsak a folyamatosan megismételt információk, hanem éppen az ezekre való emlékezés és az azok közötti összefüggések meglátására való képesség miatt az olvasó jobban ismeri a főhős külső körülményeit, szó szoros értelemben vett „közelmúltját”, mint maga a főhős, aki úgy beszél saját magáról és emlékeiről, hogy rövidtávú emlékei gyakorlatilag nincsenek, de a gyermekkori, fiatalkori emlékeit fel tudja idézni.
Az olvasó olyan elbeszélő segítségével „lát”, olyan elbeszélő szűrőjén keresztül kapja kézhez a történetet, akinek a néhány mondattal korábban megállapítottakról is újra meg újra bizonyosságot kell szereznie. A jól sikerült megoldások közé sorolható az a kisebb, szinte észrevétlen szövegszervező elv, hogy sok olyan implicit előrevetítő funkciójú, többé-kevésbé önkéntelennek ható, az elbeszélő és az többi szereplő által elhangzó, az emlékezettel, az emlékezéssel kapcsolatos kifejezést olvashatunk már akkor is, amikor még nincs egyértelműen tudomásunk a főszereplő rövid távú emlékezetének hiányáról, pl. „Neked kezd tönkremenni az emlékezeted. Mindent elfelejtesz, és helyükbe nem létező dolgokat emlékezel oda” (95.) vagy „Az előszobában egy asztalon jókora tányéron zöldfűszeres pirítóskenyerek, tökmagolaj, sajt. Megeszem. Az ilyenre, jól emlékszem, azt mondják: ízletes.” Ezenkívül más jellegű, szórványosan megjelenő, áttételesen az elbeszélő helyzetére utaló megjegyzéseket is találunk: „Olvastam néhány sort egy hajóskapitányról, aki soha nem tudta, honnan hová tart” (39.). „Illető ismerősöm reggel is boldog, este is boldog, szinte kicsattan a sikereitől […] Mindennap mindenét elhagyja, és akkor új terveket sző boldogan” (31.).
A szöveg „darabosságát” az eredményezi, hogy epizodikusan váltakoznak a rövidtávú emlékezet nélküli, nyelvileg monoton, történéseit, az elbeszélő „eszméléseit”, észrevételeit tekintve körben forgó és a távolabbi múltra emlékező, emiatt összefüggőbb, logikusabb eseményszerveződésű szövegrészek. Ahogyan a Tárgyak novelláiban is láttuk már, Gerőcs kedveli a „többcsavaros” megoldásokat, így ehhez a történetszervezési elvhez híven itt sem csupán az elbeszélő emlékezete miatt maradhat bizonytalan az elbeszélt az olvasó számára. Élettörténete töredékes elmondásának vége felé közeledve tesz egy vallomást a mindenkori befogadó irányába, mely szerint a visszaemlékezés egy pontján megmásította a történteket, illetve egész pontosan elhallgatott egy epizódot. Így derül fény az elbeszélés végén arra a sokáig nem ismert körülményre, hogy egy lehetséges gyilkosság örökké marcangoló tudatát elkerülendő, hogyan oltotta ki saját emlékezetét a narrátor. Egyrészt fontos magyarázattal szolgáló, feloldást hozó nem várt fordulat ez a szöveghely, másrészt már-már hatásvadász, szövegvégi esetleges hozzátoldás benyomását kelti.
A regény második, érdekesebb fele, a Lohász-epizóddal, a főhős hajdani újságírói mivoltának elmesélésével kezdődik. Véleményem szerint innentől kezdik úgy váltogatni egymást az emlékezet nélküli és az emlékező szövegek, hogy képesek fenntartani az olvasói érdeklődést. A regény első felében még nem nagyon kap az olvasó elegendő információt arra vonatkozóan, hogy egészen pontosan mi magyarázza a narrátor minden külső körülményt rögzítő, aprólékosan leíró elbeszélésmódját, csak sejtésünk lehet a rövidtávú emlékezet hiányáról, hiszen az elbeszélő újra és újra „egy férfi”-ként kezd beszélni bátyjáról. Mivel a regény első felében nincs az olvasó rendelkezésére bocsátva elég információ, melyből következtethetne az elbeszéltség töredezettségére, hosszúra nyúltnak tűnnek ezek a monoton, sokszor tőmondatokból építkező, tárgyilagos nyelvű, pontos megfigyelésre törekvő szövegrészek, melyek híján vannak a rövidtávú emlékezetnek, illetve helyettesítik azt. Ezeknek a vontatott részeknek tulajdoníthat az olvasó a szöveget szándékoltan lassító, megakasztó hatást ugyan, ám esetenként talán mégis túlzott mértékben a szöveg, az elbeszéltség lendületessége ellen dolgoznak. A regény első felében határozottan nem tart igényt a főhős az olvasói rokonszenvre, hosszan taglalja kamaszos mizantrópiáját. Ez a tudatosabb szöveglassító és a főhős későbbi elszigeteltségét megalapozó, előkészítő megoldások közé tartozik, de szintén nem tesz jót a szövegnek az olvasói érdeklődés fenntartását illetően.
Mint említettem, a rövid távú emlékezés hiánya, az emlékezés viszonylagos folytonosságának hiánya nyelvi különbségeket, nyelvi disszonanciát eredményez az egymást követő szövegdarabok között. Ez kelti az olvasóban az elbeszéltség folytonosságának hiányérzetét is, hiszen a hosszú távú emlékezet szövegei önmagukban bármennyire koherens szövegnek tűnnek fel, időbelileg mégiscsak egymástól távol eső, de mindenképp csupán epizodikus darabokat képesek felvillantani az elbeszélő élettörténetéből. Mintegy a szöveg ars poeticáját adja az elbeszélő, amikor feljegyzéseinek vége felé ezt írja: „Néhány ponton azonban kiegészíthetőek a hiátusok, de ügyelve a szabályra, hogy az elbeszélésnek épp a hiátusai, az el nem mondott részletei adják a rajzolatát” (171.)
A betegség házát – csakúgy, mint Gerőcs Péter második kötetének, a Tárgyaknak a novelláit –, az ötletgazdag, eredeti narratív megoldásokban bővelkedő, ám nem a maradéktalanul jól szerkesztett, írástechnikájában nem a hibátlanul kivitelezett szövegek közé sorolnám. A szövegvégi „A közreadó kommentárja” című nagyjából háromoldalnyi befejezés a naplószerű, ám egyben dokumentumszerű olvasásmódot implikálja. Ez a szövegrész és az epizodikus elbeszélésmód mint szervezőelv talán megmentené az elbeszélést a túlzott darabokra esettség benyomásától, azonban a szöveg mintha a szándékolt darabosság elvét játékszabályul elfogadó olvasó számára is magán viselne némi kiforratlanságot és hagyna maga után némi indokolatlan hiányérzetet. Megkérdőjelezhetőnek tűnik, hogy az az elbeszélői technika, ami a Tárgyak szövegeiben jól működött és újszerűnek tűnt, össze tud-e tartani egy nagyobb lélegzetű szöveget is.
Gerőcs Péter: A betegség háza, Kalligram, Budapest – Pozsony, 2013.
