Bejegyzések kategória bejegyzései

Szilánkok

Irén csak ült a kanapén, háttal az ablaknak, és üres tekintettel meredt maga elé. Kívülről hangok hallatszottak be a lakásba, de a világért sem fordult volna meg. Próbált nem odafigyelni rájuk. Úgyis róla beszélnek. Róla. És nevetnek. Vagy szánakoznak. Egyik rosszabb, mint a másik. Jól tudta, mit mondanának neki: „Irénkém, borzalmasan nézel ki. Hiába, mi megmondtuk. De te mindig olyan makacs voltál. Hiba volt kiadni a szegény János útját. Látod, mihez vezetett! Látod!?” Vagy ami még rosszabb, nem szólnának, csak néznék. És a szemük… Nem, erre nem gondol.

Az ölében egy könyv feküdt, de nem foglalkozott vele. Egy ideje már az olvasás sem kötötte le. Igen, azóta… Hamarosan hat óra és jön Endre. De előtte még jól berúg a kocsmában. Hiába, itthon nem várja semmi, ez a büntetése mindazért, amit tett. Vele. És Marcikával. Irén nem főzött, nem takarított, ő maga is csak azt evett, amit talált a kamrában: egy bödön szilvalekváron élt már egy hete. Pénzük sosem volt, lassan már fel se tűnt neki a nélkülözés.

Néha János is elvonult az ablakuk előtt, a feleségével és a két fiával, úton a piacra, ilyenkor Irén a fülére tapasztotta a kezét, és úgy érezte, menten szétveti a harag, a keserűség. De még így is jól hallotta őket. Elővette a kisollóját, felhajtotta a szoknyáját, és az olló hegyét a combjába döfte. Amikor belenyilallt a fájdalom és meglátta a kis piros patakot, megkönnyebbült. Ez pedig az én büntetésem. És mellé még az egész élet, gondolta, majd a fülét hegyezte, de Jánosék már szerencsére elmentek. Ha látná, mi lett belőlem…

Szerencsére a temetésre nem jött el. Talán tapintatból. Mikor is volt? Te jó ég, már egy hónapja! De még mindig nem tudja elhinni. Nem, nem. Nem!

 – Anyu, gyere velem játszani! – kérte Marcika már századszorra.

– Kisfiam, főzök. Játssz egyedül! – morogta Irén, mert megint elúszott az ebéddel és azt se tudta, hol áll a feje. Most még Marcika is határozottan idegesítette.

– Kimehetek?

– Persze, bánom is én! – mondta az anyja, akarata ellenére kissé ingerülten. Marcika egy ideig csodálkozva nézett rá, nagy barna szemeivel, aztán kiszaladt az ajtón a kertbe, Irén pedig megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatta az előkészületeket. Ha Marcika visszajön, majd sütök neki valami finomat, határozta el. Kissé feszült vagyok ma. De miért?.

 Hiszen olyan boldog volt, amikor Marcika megszületett! Akkor úgy érezte, végre van kiért élnie. Még Endre is mintha megszelídült volna a várandósság hetei alatt: kevesebbet ivott, és már nem járt el kártyázni. Házasságuk sosem volt annyira kiegyensúlyozott, mint az elmúlt öt évben, mióta a kisfiú is közöttük volt. Lassan Irén is kezdett kibékülni a sorsával.

Pedig hogy gyűlölte Endrét! Már amikor kimondta neki az igent a hivatalban, a két csöppet sem bizalomgerjesztő tanú (Endre ivócimborái) jelenlétében, akkor érezte, hogy hatalmas hibát követett el. De annyira dühös volt! Jánosra. A szüleire. Mindenkire. Nem értették meg. „Kislányom, ez még nem ok arra, hogy szakíts a vőlegényeddel. Mással is megtörtént már ilyen botlás.” Az anyja minduntalan ezt duruzsolta a fülébe. Valóban? Jánosról kiderül, hogy azt a züllött nőt látogatja titokban, ő pedig csak álljon mosolyogva, kezét János kezébe helyezve, szemérmesen lesütve a szemét?! „De kislányom, ez egy kisváros. Mit fognak szólni az emberek?” Tehát mindenki fontosabb, mint ő! Nem, ezt nem tűrheti!

Hozzá is ment az első jöttmenthez, hogy bosszút álljon a városon, a szülein és legfőképp, Jánoson. Nagy volt a botrány, Irén viszont hiába akarta élvezni a mártír szerepét, fordítva sült el a dolog: Jánost sajnálta mindenki.

Hamar kiderült, hogy Endre iszik, kártyázik, és hiányzik belőle a romantika. A szerelmes verseket is, amelyekkel Irén fejét akarta elcsavarni eleinte, egy régi Csokonai-kötetből ollózta össze, persze, a lány ezt nem akarta bevallani még magának sem. Pedig azt is jól tudta, hogy a virágcsokrokat a közeli parkból lopkodja össze, ünneplő öltönye láttán pedig, amiben eljött megkérni a kezét, ezt mondta az apja:

– Mint Szaros Pista Jézus napján.

Irén erre csak a száját rágta, és kiviharzott a szobából.

És bezzeg János megelégedett azzal, hogy menyasszonyának csak a kezét simogassa a park árnyas fái alatt! Endre viszont már az első éjjel lerántotta Irénről a hálóinget, erős kezével ledöntötte az ágyra, és mire a lányban tudatosult, mi történik, éles fájdalmat érzett az altestében, és már el is hálták a házasságot. Később Endre rászólt, hogy cserélje ki a lepedőt, mert csurom vér. Irén a továbbiakban megundorodott a házasélettől, de hiába próbálta fejfájásra hivatkozva elhárítani a férje közeledését, Endre nem ismert kibúvókat.

 Már majdnem elkészült az ebéd, amikor kintről hangos kiáltást hallott. Ledermedt és a fakanál kihullott a kezéből: hangosan koppant a konyha kövén. Marci! Villant át az agyán, és már tépte is fel az ajtót, kirohant a kertbe. De Marcit nem látta sehol. Hol lehet? Megvan, a kút! Istenem!

Odafutott, és áthajolt a káváján. Lebámult a mélybe, és mintha az egyik szögletben látott volna valamit.

– Marci! – sikoltotta, de nem jött válasz. – Marcikám!

 Az orvos később azt mondta, Marcika szerencsére nem szenvedett egy pillanatig sem, mert olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal kitörte a nyakát egy kiálló kőben. Irén csak nézte a kis testet, ami ott feküdt, kiterítve a földön, és nem voltak könnyei.

Anyu, gyere velem játszani!

Játssz egyedül!

Endre szánalmasan festett, mikor hazaért. A szomszédok szóltak neki, mi történt, és kétségbeesetten nyargalt haza a gyárból műszak közepén.

– Mi történt? Mi történt? Marci! – kiabálta már messziről. Mikor megpillantotta feleségét, aki némán térdelt a halott gyerek mellett, átkarolta a vállát. – Irénke! Irénke, mi történt?

De Irén nem szólt semmit, csak nézte a férjét szótlanul.

– Irénke, mondj már valamit! – Endre tehetetlenségében már sírt, mint egy gyerek. Irén csak nézte még egy darabig, majd ellökte magától.

– Te gyilkos! Megölted a fiunkat!

Endre értetlenül bámult rá, és szája széle remegett.

– Micsoda? Én… én nem…

Irén felpattant és a szeme szikrázott a dühtől.

– Dehogynem! Hányszor kértelek, hogy deszkázd be azt a kurva kutat! Hányszor?! Te ölted meg! Te! Te! – és már csépelte férjét, ahol érte, hiába próbáltak meg közbelépni a szomszédok. Végül a doktornak kellett beadnia egy nyugtatót, csak úgy tudták megfékezni.     A temetésen is úgy viselkedett, mint egy alvajáró: engedelmesen ment, amerre vezették, sírt, amikor kellett, amikor pedig a toron elébe raktak valamit, evett, ivott. Úgy fogadta a részvétnyilvánításokat, mint egy holdkóros, és láthatólag nem érdekelte semmi, még az sem, hogy Endre már a temetés hajnalán leitta magát, úgy kellett támogatni a gyászmenetben. Keservesen óbégatott, amikor pedig a koporsót leeresztették, bele akart ugrani a gödörbe. Irén nem szólt egy szót sem, ahogy a továbbiakban sem. Hiába ajánlották fel a szülei a segítségüket, hiába javasolták, hogy költözzön hozzájuk egy időre, vagy akár végleg, még a válását is segítik elintézni, a nő nem felelt, csak nézett maga elé.

A kulcs zörgött a zárban, megérkezett Endre. Irén megborzongott. Férje belépett, nem szólt semmit, csak körülnézett, majd átslattyogott a szobán, egyenesen a konyhába. Hallatszott, hogy italt tölt magának, majd nagyokat nyelve megissza.                                                           

– Irénke, meddig csináljuk még ezt? – kérdezte a konyhaajtóból. Irén nem felelt. Endre odalépett hozzá, és megállt előtte. – Irénke! Miért?

A felesége nem mondott semmit, csak felkelt, és elindult a konyha felé. Endre követte.          

– Irénke, miért büntetsz? Hát azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim?!

Semmi válasz. Irén kihúzta a fiókot.                                                                                           

– Irénke! Én így nem bírok élni!

A nő szeme villant egyet, majd elővette a kenyérvágó kést, és beledöfte a férje mellkasába.   

– Akkor dögölj meg! – sziszegte. Endre csak bámult rá, elkerekedett szemmel, aztán hirtelen megváltozott a tekintete: elöntötte a harag. Nem törődött a késsel, sem a fájdalommal; kinyújtotta a kezét, és megragadta Irén nyakát. Felesége felnyögött, de nem szólt semmit. Egy darabig azzal viaskodott, hogy lefejtse magáról Endre kezét, ám férje nem hagyta magát: minél inkább érezte, hogy folyik el a vére és hagyja el az ereje, annál szorosabbra fonta az ujjait. Aztán Irén belátta, nincs értelme folytatni a harcot. Leengedte a kezét. Talán így lesz a legjobb, gondolta, mielőtt egy feneketlen, sötét szakadékba zuhant volna.

Csönd és otthontalanság

Kemény István új kötetének megjelenését sokan várták a Búcsúlevél karriere óta, azok körében is, akik a politikai, avagy hazafias költészet újbóli középpontba kerülése előtt nem olvasták a szerzőt. A levegőben volt egy olyan kötet érkezése, amely méltó folytatása lehet a Búcsúlevéllel – amely az És hasábjain kirobbantotta a politikai költészetről szóló vitát – és az Édes hazám megjelenésével megkezdett útnak. Az említett vers köré a fülszöveg is megpróbálja felépíteni a kötetet, Kemény István líráját olyannak beállítva, amely könnyedén elviseli azt a terhet, hogy megújítsa a magyar közéleti költészetet. A királynál című kötet azonban sokkal több annál, minthogy egyszerűen rányomhatnánk a közéleti költészet bélyegét, vagy körítésként olvashatnánk a Búcsúlevélhez.

 

Kemény jól ismert hangja szólal meg a sorokban, egyenletes líranyelven, olykor a prózaversek felé hajló mondatszerkesztéssel, de mindig pontos ritmikával, egy sokrétű és mégis minden ízében egybetartozó, egységes verseskönyvben. A jól szerkesztett kötet négy egysége szoros viszonyt mutat, szinte áthajlanak egymásba, mégis bizonyos hangsúlyeltolódásoknak köszönhetően nem válnak puszta ismétlésekké. Olyan fókuszpont-eltolódásokról van szó, amelyek finoman árnyalják a kötet összetettségét, sokszínűségét, egy probléma megragadásának változatait láthatjuk. De mi is ez a probléma? A királynál egységessége talán ebben a kérdésben ragadható meg leginkább, úgy érzékelhető, hogy mindegyik szöveg hasonló tematikán belül mozog, egyféle irányba haladnak a versek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy közéleti versekről volna szó – noha a közélet, a politikai szféra minduntalan beférkőzik a szövegek terébe –, amelyek nagy horderejű igazságok kimondására vállalkoznának, s ekképpen rendeződnének Kemény politikai költészet-vitát kirobbantó verse köré.

 

Éppen fordítva történik mindez, a kötet anyagába a Búcsúlevél belesimul, párbeszédbe kerül a többi szöveggel, s új színezetet kap. Veszít egyértelmű aktualitásából, amit többek közt az is előidéz, hogy az Egyiptomi csürhe című szakaszban tűnik fel, amely egység az azonos című versről kapta nevét. Nem erőszakos ez a hangolás, nem tűnik el a középpontból Magyarország, de nem is marad egyedülállóként a képben. Ebben az egységben a lírai hang Meseországból is kilovagol (Gondtalanul, valóságháton), az Ígéret Földjéről is álmodozik (Egyiptomi csürhe), s ugyanakkor egy letűnt Magyarország képét is felvázolja („Az érthetetlen okokból elpusztult / Magyarország” Nyakkendő). Nem csupán magyar közéleti kérdések állnak a szövegek erőterében, sokkal inkább az otthontalanság nyugtalansága lüktet át a verseken, s tágabban a veszteségtapasztalatok gyűjteménye ez a könyv. Ezen tapasztalatokat ugyanakkor nem a tragikum hatja át, nem váratlan sorscsapások váltogatják egymást, hanem a hétköznapok lassú törődése alakítja ki a bizonytalanságot, mély kétségbeesést és a csöndes belenyugvás érzetét.

 

A kötet elején szereplő, szinte invokációnak is felfogható Mert meguntam, hogy hallgat egységben található A királynál című vers, amely előrevetíti és magába sűríti ennek a tapasztalatnak az egészét. A királyhoz a látogató nem hangos panasszal, vagy könyörgő kéréssel érkezik, nem is zsarol, vagy fenyeget, nincs merénylő szándéka, mint ahogy az egy, az ellenséges táborba tartozó alattvalóról feltételezhető volna, hanem egyszerű, ám annál lemondóbb kérdéssel áll a király elébe: „csak jöttem megkérdezni tőled, hogy / üzensz-e valamit a Legszélére, / mert én oda tartok éppen, hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan, / mert meguntam, hogy hallgat az Isten.”  A király hatalma és ereje a kérdésfeltevés alapján semmisnek tűnik, az emberi hatalom, s annak befolyása kicsinynek, és meggyilkolásra, megvesztegetésre méltatlannak. A szöveg egésze metafizikai irányba terelődik, az Isten felé, mert a király megoldásai, válaszai már nem bizonyulnak elegendőnek, legyen akár az ellenség királya is. Ám az Isten hallgat. A hallgatás pedig további versekben is folytatódik, legyen szó Istenről, vagy bármely más hatalomról, mint az Elszámolás című szöveg esetében, melynek egészét idézem: „Ezzel a zajjal fordultam hozzá: / – Az értelmét kérem az életemnek. / És ő ezzel a csönddel válaszolt: ”. A metafizikai tehát csöndben marad, a király válaszaira pedig már nem vagyunk kíváncsiak. Mi marad, ha a hazától, a királytól és az Istentől se várhatunk válaszokat?

 

A De még így is majdnem című egység tereli az olvasót egy árnyalattal közelebb a magánszféra kérdésköreihez, mindennapiságához, amely esetlegesen biztonságos közeg maradhatna. Ám ez a szakasz sem kecsegtet a biztonság, kiszámíthatóság, vagy boldogság fogalmaival, a gyakran megszólított „szívem” és a lírai hang fokozatos eltávolodása, kapcsolatuk kudarca kísérhető végig, valamint itt sem csak a négy fal közti problémák állnak a középpontban, a verscsokor szereplői nem mentesek ugyanis a politikai tértől sem, amelyben benne foglaltatnak.  Az Ötvenhat című szöveg jól ábrázolja a közéletbe való beleágyazottságot, az eszmék kérdése felől megközelítve: „nyugtattál, eszmék nincsenek is, csak / télen a szürke, nyáron a kék ég, / […] de ha ötvenhatról beszéltem, azt / hitted, nem jelent nekem se semmit, / üres duma, hogy bántsalak, és vélt / erkölcsi fölényem fitogtassam.”

 

A politikai nem válik el a magánélettől, ugyanúgy a mindennapok konfliktusforrásaként működik, mint a rémek, amelyeket a megszólaló hang a Mi napunk című versben lát. Nem csak eszmékről van szó, hanem például holokausztot megkérdőjelező lányokról, amely probléma azért is áll érdekes helyzetben, mert ez a szintén erőteljesen közéleti kérdés a magánéletben jelenlévő tagadás párja lesz: „Az iskolában okos kamasz lányok / nem hiszik el a holokausztot. / Szívem, mit csodálkozol, / te meg engem tagadtál meg!” Úgy tűnik, nem is az a fontos, hogy a tagadás milyen szférában, és hogyan történik meg, a lényeges, hogy megtörténik, minduntalan. Kemény lírájában elfogynak az otthonos helyek, nincs hova visszavonulni, nincs kihez beszélni. A Távoli Olümposz – amely kiemelkedő darabja a kötetnek – példázza leginkább a magánéleti kudarcot, a lehetetlen párbeszédeket, az egyedüllétet. Egy elképzelt idillből indul a versszöveg, amely szerint a pár Héraként és Zeuszként, mindenki által irigyelt, tökéletes házaspárként élik majd le életüket, ám ehhez képest valami egészen más történik: „és mátriárka-pátriáka sem / lettünk mi, nemhogy Héra és Zeusz, / csak kétgyerekes, átlagos szülők, és / auránk se lett, csak azt éreztük együtt, / hogy rögeszmésen értjük félre egymást”.  Félreértések, viták, „egymás gyilkolása” és „a mérhetetlen űr”. Csönd és otthontalanság.

 

Az utolsó szakaszban, a Reményben várható volna valamiféle változás az előző egységek hangjaihoz képest, még a Kishit ellenében is születik vers, de itt sem történik alapvető tónusváltás, hiszen maga a Remény című szöveg is azzal zárul, hogy a magányosság megváltozására nincs már esély.

 

A királynál nem harsogó, a napi politikát szem előtt tartó, vagy csupán a közélet visszásságaira rámutató versek gyűjteménye. A hallgatagság, az egyedüllét kötete ez inkább, a társtalanságé, ahol nem szólhatunk se a királyhoz, se istenekhez, se a mellettünk lévő emberhez a megértés reményében. Lemondás van ebben a könyvben, amely felől nézve a sokat idézett Búcsúlevél helyzete is megváltozik, s egészen máshogy szól az „Édes hazám, szerettelek,” kezdősor, ha olyan hang búcsújaként olvassuk, akit nem csupán a haza tett „depresszióssá” és „elárulttá”.

 

Kemény István, A királynál, Magvető, Budapest, 2012.

Egyedül

Egyedül

 

Elment. Eltávozott a lenyugvó nappal. Sziluettje beleégett sárga mezejébe.

– Ott megy a boldogságom – gondolta a nő olyan hangosan, hogy a mellette álló emlékmás riadtan rezzent össze.

Megtette már máskor is, mint Lucky Luke az ócska makaróni-western filmekben. Aztán visszajött, mert vissza kellett jönnie.

– Ezúttal nem jön vissza – mellkasában érezte a szavak súlyát, miközben a távolt kémlelte.

A fényes égitest utolsó mosolya világította meg az egyenetlen tájat. Mintha csak háborgó lelkének mutatna követendő példát. De nem láthatta, mert a látás gondolatát tovasodorta az érzések tornádója.

A nő megfordult és határozatlan lépésekkel elindult a múltba. Ismerős képek mellett haladt el. A boldogság vakító sugárzása hangos lüktetésre késztette szíve Geiger-Müller számlálóját. Egyik útjába kerülő képen hangosan veszekedtek valami jelentéktelen dolog miatt. Néha életbevágó fontossággal bírhat egy le nem zárt WC fedél, elől hagyott zokni, sörözés a barátokkal, rúzsfolt a pohár szélén, el nem mosott tányérok. Kis megértés, némi belátás és a vihar már csak a múlté, de egyikük sem engedett. Nem tehették, mert azzal jogaik sérülnének. Vélt vagy valós. A feszültség valóságos, kisülése hangos szóváltásban mutatta meg magát a világnak. Ám a világ mindvégig érdektelen maradt. Így is sérültek mindketten. A férfi elrohant, de néhány óra múlva visszajött. Nem volt elég gyors, így a józan ész hamar utolérte. Egy csokor virág és halva volt a kezében. A nő nagyon szerette a török édességet. A férfi nagyon szerette a nőt. Nevettek. Kinevették azt a két szamarat, akik bőrében korábban ők civakodtak. Csakhogy minden veszekedéssel egyre kisebb lett a szamárbőr. Végül elfogyott, mint a Szahara fái egykoron.

– Civódásunk legszebb nyara – gondolta. Utolsó volt a közös nyarak sorában.

– Vele még a veszekedés is jó volt. Utána mindig virágot hozott, meg édességet.

Sajátos koreográfia alakult ki, már-már párkapcsolati szertartás. Akkor is a férfi kért bocsánatot, amikor a nő volt a kezdeményező. A legtöbbször ő okozta a vihart. Az átkozott természete. A türelmetlenség meg az akaratosság. Gyerekkorában látta, hogy édesapja mennyit tűrt. Ő mégis folytatta a rossz anyai hagyományt. De ehhez a játékhoz két fél kell. Nem mindenhol terem olyan türelmes férfi, mint az édesapja. Pedig megjárta a hadifogságot is. Mindig azt gondolta, hogy ő megy el előbb. Tíz évvel élte túl az anyját. Lassan megmérgezte a lelkét az indulat. Nehéz természet. A férje immunitása csak olaj volt a tűzre. Belülről égette fel. Apja megrendülten állt a koporsó mellett. Szótlanul. Nem könnyezett. Szemében a megkönnyebbülés tükröződött. Többé nem járt el a kocsmába. Végre nevetni is látta. Gyerekként azt gondolta, hogy apja azért nem mosolyodik el soha, mert az arca műanyagból van. Azóta már ő sincs vele. Idővel a műanyag is elhasználódik.

Belebotlott valamibe. Lehajolt, hogy megnézze. A férfi önérzete volt. Megfakulva, elhagyatva. Szánalmas látvány egy ilyen becses holmi a porban heverve. Tulajdonosát nagy kár érte.  Felemelte és a távolba intett. Csak az üresség figyelt fel mozdulatára. Ezt érezhette a férfi is. Valahol, miközben a léptei a hová és mikor kérdéseire adtak választ. A miérttel még adós maradt. Miért nem maradt? A nő csak most látta, hogy mennyi áldozatot hozott őérte. És ő érte? Nem tudta értékelni ezt sem. El volt foglalva önmagával. Az ego legójából építette fel látszatát.

– Én mit adtam neki? Mindent, amit csak adni tudtam. Végül is ő ment el. Ennek ellenére. Az átkozott önérzete. Mindennek ez az oka.

Mérgében földhöz vágta. A kétely már befészkelte magát a szürke barázdák közé.  A hiányérzet még a testét körülvevő sötétségen át is megtalálta az utat a szíve belsejébe. Erőszakosan tört utat magának az egoizmus akáciabozótosán keresztül. A rengeteg mélyéről a lelkiismeret sakáljai hallatták fájdalmas hangjukat. Minden rezzenés a szívét facsarta, mintha csak így késztetné önkéntes véradásra. Adna is, megadna bármit, csak újra betölthetné a hiányt a férfi teste. Testetlen gondolatok alkotják újra elméje méhében, de csak hívetlen utánzat mi kikerekedik. A kedvencek temetőjének földjéből előbújó emlékmás.

A nő és a férfi: világosság és sötétség; édes és keserű; tűz és víz; lágyság és keménység; jó és rossz; vélt és valós. Erős és gyenge. Az emlék gyenge hiánypótló, húst és vért nem teremt.

Úgy vélte a valóság túl nagy árat fizettet az álmodozással eltöltött percekért. Mindenki a lélektársát keresi a világban. Két fél csak egyesülve alkothat egészet. Félt, rettegett az eljövendőtől. A férfi hiánya miatt többé már nem lehet egész. Egészsége megromlik. A belső harmónia megbomlik. Az élet minőség, nívójából nem engedhet. Egy tapodtat sem. De nem éppen ez okozta a bajt, hogy sosem engedett? Egy tapodtat sem.

– De miért is kellett volna engednem? Nekem. Miért pont nekem? Hol van az megírva, hogy mindig a nőnek kell engednie? Csak a férfiak kreálta tanokban. Mégsem vagyunk muzulmánok. A nők már eleget engedtek, évezredeken át. Hát én nem engedek!

Mielőtt az önigazolásra szánt gondolatok lecsillapíthatták volna a kavargó tornádót, agyernyőjén megjelent a férfi arca. A fájdalom arca volt. Virágillatú, halva ízű. A nő vágyta a férfit. Akarta. Kezéből az édesség kicsúszott, az arcot beborította a halva.

 

 

Gépfekete

 

Deplat volt a neve. Ez senkit se érdekel.
Sortörés, majd kihúzzuk.
Deplat volt a neve, ami feltehetőleg érdekes név. Bár ő maga nem volt az. Szar.
Sortörés, majd kihúzzuk.
Deplat volt a neve, és a tulajdon testvéreit is megfőzte volna egy nagy tál olajban, ha ezzel értelmet ad az életének. Deplat volt, és kisasszonynak szólították egyszer. Deplat, egy fenét kisasszony, kurva ez inkább, mint kisasszony, rohadt gyümölcse egy egészséges fának, rohadt?, rohadt!, mit gondol, erre neveltem én?, kisasszonyozza inkább a jó édes anyját, kérem, a viszont látásra!, mi lesz a fánk..? Mondtak róla szépeket, ha kevesen hallották, szám szerint egy mondott róla ilyet, mi ez, férfi, de csak nem lopta be magát a család szívébe azzal, hogy fánkot is hozott. Baszd meg a fánkodat!, a viszont látásra. Deplat volt a neve, és szerette ő az apját, egyszer, ártatlanságból, naivitásból, amíg az körbe nem hordozta a városon, mint Jézust kereszten, hogy isten bocsásson meg. Mert az apa, ezért a kisbetűs istenért meg nem bocsát, az szentírás. Nem mintha élne még. Anyával a szüreti mulatság utolsó napját használták fel, hogy haláluknak drámaibb hatást szerezzenek. Megrendezték, előre eltervezték, hogy basszák meg! Vágyták a halált, az utolsó kenetet, szorgos, hitbuzgalomtól dicső, mindig ünnepi életük koronájaként!… Golgotai őskereszteken feszülni. Úgy találták meg őket, bár karukat csak az a csökönyös, csakazértis-természet görcsölte a szőlőtőkék keresztjeire. A dimben-dombon, fenn a hegyen… az egyiknek olyan arca volt, mint szentképen pózolna, a másik csukott szemmel harapott saját ajkába, aszalódtak a napon, néhány üres borosüveg őrizte nászukat, meztelenek voltak és az alkohol úgy ütött át fehér bőrükön, mint egy fénykép az időn, egy fénykép húsz évvel később, egy fénykép ötven évvel később, egy fénykép talán még korábbról. Óarany, enyhén giccses keretekben. Mind óarany, vagy talán csak utánzat, de hogy imádta mindkettő az óaranyat, meg a giccset! Rongyrázós, Krisztus-félő nép, heveny Ábrahám-komplexussal, vitték a gyereket a hegyre, de csak ezt az egyet, ez úgyis elcseszett, a legkisebb királylány. Lány ő. Kisasszony ő. Kurva ő. Felvitték a hegyre, mosolyogva, késsel a rejtett, hipózott kezükben…
Sortörés, beüt az ideg, sortörés, csöng a gépezet, üti a csengettyűt, mint a barom, Deplat volt a neve, sortörés, sortörés,
mondom sortörés.
Deplat kihúzza finoman a papírt az gépből, gondosan ügyelve, hogy mielőtt galacsinná transzmutálná, egyetlen kínos ránc ne essen a fehér papíron.
– Baszd meg a tabula rasát!
Hangja sikamlós jégáram, összetöri a falon lógó, óarany képkeretek közé zárt üveglapokat. Családi katalógus. Síkba zárt lelkek.
A képeket figyeli, résszemekkel, gyűlölködve. Deplat már öreg, tehát olyasfajta résszemek ezek, melyek fényt nem engednek, és kisszázezer vékony, rianás-szerű ránc fut végig vonalaik körül. Valahol a rianások alján tűz lobban az indulattól, melyet ezek a képek – múlt ködén keresztülbújtatott, pléhpofájú szépiák – szítanak. Kék lánggal égő, hideg tűz ez.
Különben nem úgy értették ám ők… csak jót akartak, a legjobbat. Óvó, szülői jó pátoszok és méregzöld iskola-egyenruha, bentlakásos… minden szülő jót akart, aki valaha is oda küldte a csemetét. Haló, haló, mondja, mi a gondja?, szőnyegbombázás…, igen, szörnyű idők ezek, a szüleid kipurcantak, a bátyáidat elvitték katonának, akár túl is élhetik, de ez az utolsó bombázás…, nem leszarom én azt?, na de úgy, jó kislány leszel még. Talán nem pont így mondta, kedves apáca volt, mindig elrejtett egy kék masnit a hajában, és kapafogaival földet lehetett volna művelni, a nádpálcát is csak megszokásból használta. De szó szót követett, és két héttel a szülő után, a testvérek is elmentek, a Mennyek Országa tudja már magáénak őket, az isten szólította magához őket, pföjj, hülye picsa, vigyázol a szádra?, gyerek vagyok, majd maga vigyáz… szóval teltek a napok, elvitt mindent a szeretetéhség, meg a háború, bár arra is tanították, hogy az egyre megy. Ugyanaz a kettő, sóhajt.
Még jó, hogy most az apáca se látja gondolatait. Gondolatban, direkt leírni istent így, kis i-vel, talán még nagyobb bűn, mint papíron. Sőt. Ez az i, mintha kisebb lenne a megszokottnál: isten.
Deplat furcsa fél mosollyal szűri meg az emlékeket, és leoldozza tekintetét a képekről. Egy légy zörget halkan a szoba egyetlen fényforrása, egy múlt századi lámpás körül. Molylepke is lehetne, talán. – de nem ezek a kicsi szárnyak, nem rejthetnek akármit. Talánokat. Deplat gondosan felrázza a Morteint, mielőtt beviszi a gyilkos felhő-fújást. Hamar azon kapja magát, hogy fel-alá járkál a házban, otthagyva az özönvíz előtti, fekete írógépet, gépírót, zümmögni, magában. Vén-árva lábai felviszik az emeletre nyúló csigalépcsőn, automatikusa vetkőztetik le az aszott, pergamen karok, ahogy megáll a fürdőszoba előtt. Ruháit az ajtó melletti széke hagyja. Belép a gőzbe.
Valaki vizet engedett, amíg ő a gép előtt dolgozott. Valaki forró vizet engedett, valaki vezeti őt, valaki taszigálja. Kellemetlen illata van a víznek, bálnazsír-szappan és klórszag türemkedik a víztükörből ki. Úgy emelkedik ez alá Deplat, akár ólomkatona, a forró víz pedig óvatosan meghajlítja hátívén, elnyújtva az öreg, haszontalan testet a zománc felszínén. Deplat igyekszik önmagát keresni a párán keresztül, a kád szélén álló apró, kerek tükörben. Ez volt az egyetlen dolog, amit szívesen tartott meg fiatalkorából, ez az egyszerű, fakeretes, dísztelen talpas tükör, amin áttekintve sosem látott többet magából, mint ami még megártana. De vízharmat tenyészett a tükrön most, és különben is: a felhőn át csak egy ovális bizonytalanságra húzta tekintetét.
Deplat most leszarja. Pont így mondja, gondolatban, olyan halkan, hogy az apró betűs isten meg ne hallja: leszarom. Két kezét végignyújtja a kád peremén, és amennyire ez lehetséges, az alaksorból felhangzó gramofon taktusait kezdi dobolni ujjaival. Valaki felhúzta ezt az özönvíz előtti gramofont, valaki ráhelyezett egy bakelitet, Brahms-t. Ez a hangverseny is megnyugtató és szép, azokra az időkre emlékezteti Deplat-t, melyeket sosem élhetett meg. Amelyekben elutaztak Kavrakozból, ő és a férfi akinek már nevére sem emlékszik. Szőlőt vettek és vidéken rendezkedtek be, kellemes, hűvös kőházban, tiszta vizű kútból húzta fel terhessége előtt a vizet minden reggel. Bájos gyermeke később más bájos, tiszta lelkű és pompásan öltöztetett, veszélytelen falusi kölykökkel játszott együtt délután, és ült délelőtt abban az apró iskolában, amelybe vele együtt húszan se jártak. Ahonnan később férjét is kiválasztotta magának, többször, Pierre, Boris, Pierre. Amíg ő elment a malomba őröltetni, melyben a gondok pókhálóit minden tavasszal lefújta egy langyos szél, vagy letörölte a férj gondos keze. Leszaladt a szomszédokhoz, és tapasztalatokat cseréltek a termésről, a zöldségeskertről, vagy csak lefetyeltek.
Brahms, te isten.
Kár, hogy valaki nem húzza fel újra, vagy húzta volna fel jobban a gramofont, mert a hangverseny vége előtt basszusba váltanak a hegedűk és, mint leprás csillagkép hullik szét a zongorajáték, esik fekete és fehér, súlyos ütemcsillagokra, szalad szét a tölcséren mind, hogy aztán egy ingerszegény, ív nélküli ugrásban hulljon az alagsor gránitköveire és ott kihunyjon.
Deplat szemében ekkor kitisztul a csillagköd, és zavartan matatnak kezei, végig a hideg kád élén. Hová tűnt Brahms, hová tűnt a forróság? A tükrön még mindig van egy vékonyka párakendő, amitől Deplat képtelen meglátni saját tehetetlenségét, a tehetetlenségben kifordítottságát. A kifordítottságban tehetetlenségét. Ujjai ütemtelenül tapogatják végig redős, tág bőrét, amire már nem tapad víz, a kád alját, amin még néhány vízcsepp kergetőzik a lefolyó felé. Értetlenül mered maga elé.
– Baszd meg a tabula rasát, baszd meg Brahmsot, bazd meg az… – összeszorítja apró, pasztellszürke műfogsorát. Azt mégsem lehet. Nem lehet kimondani… azt mégsem… Miért ne lehetne? Miért kell minden szabad gesztus előtt mélyen a vérgyökerekbe nézni, és hajdan lobogó, most őrlángon égő lelkemet a családi rítusnak elégségesen kiszolgálni? Holott ez a gesztus, ez az aktus lenne hosszú ideje az első próbálkozás… az első ösztönös, zsigeri sóhajtás, ami a valódi én-porcikákban rugdalózik, és feltörve válhatna valódi, őszinte ordítássá… Hiszen… Hiszen valahol kell lennie ebben a testben egy kék masninak, csak akkorának, hogy nagyon keresni kelljen, de ha megtalálod, kimondhatod a nevét. Valahol lennie kell ebben a testben egy masninak, amit kibonthatsz.

Deplat két perccel később újra fel alá járkál. Leviszi a test a lépcsőn, leviszi az ész is, a lélek, vagy mifene, vissza a gyűlölt képekhez, a gép elé. Leül, majd feláll, újra járkál inkább, gondolni sem bír erre az átkozott, fekete masinára, erre zümmögő-zörgő-csengő-kattogó pokolra, benne a mindig újrafűzött fehér papírra. Felírja nevét, a regény címét, a név a cím, a cím a név, egy élet pont elég, hogy kitöltsön néhány kibaszott, fehér papírt. Ír majd Brahmsról, a férfiról, képekről a falon, szülői házról és szeretetről, átvirrasztott, boldog hétfő estékről… kedd estékről, és szerda estékről, szerda na meg a péntek, de a csütörtököt ki ne felejtsük, akkor jöttek ám az igazi, moziból és kocsmából hazahozott vidám pofonok és égő arccsontok, aztán meg mindjárt ott a hétvége. Mit csináljon egy jó szülő, ha nem a legkisebb királylányt neveli, akkor is, már ha viselkedett vasárnap a templomban, rendesen, hiszen milyen sorsa számít, ha még a nagybetűs Kurva Istenit se képes viselkedni a templomban, nem elég alázatos ez a pirospozsgás arc. Ne merészeljen szebbekre számítani, mint a fakanál, vagy a feltekert kulcscsomó a jó, kérges munkásember kezén, hát nehéz az élete a jó apádnak, de te sem könnyíted meg!…
Jó agglét ez, jó agglét, szép meg nem élt életem volt,
sortörés,
soha meg nem írt regény felé címet tenni, isten engem úgyse…
sortörés, legyen meg a te akaratod,
sortörés, tudta volna Deplat, milyen íze van a Morteinnek, mégis, erős asszony, remek akarattal, görcsösen szorongatta, amíg a flakon teljes tartalma át nem vándorolt, erős, remek testébe, hogy repítse vissza azokba a meg nem élt időkbe. A lélek (vagy mi) pedig a csillagok része lehet egyszer, az alagsorban, esetleg űrszemét, a lényeg, hogy fekete, egyszerű, szemnek-könnyű háttér legyen mögötte, képek és keretek nélkül, sortörés, sortörés,
mondom sortörés, ámen.

Eugenio Montale: Az űr

Eltűnt, és nincs már űr sem,

ahova valaha menekülhettünk.
Már tudjuk, hogy a levegő is
csak anyag, mely súlyosan ránk nehezül.
Anyag és anyagtalan, a legrosszabb,
ami csak kijuthatott.
Nem eléggé telített, s ezért nekünk kell
benépesítenünk tényekkel, mozgással,
hogy elmondhassuk, hogy hozzá tartozunk,
s el nem kerülhetjük, bárha meghalunk.
Tárgyakkal telíteni azt, ami 
per definitionem a Tárgy maga,
s neki mit sem jelent vagy csak alantas 
komédia. S mily buzgón adjuk elõ!

 

Sallay Géza fordítása