Bejegyzések kategória bejegyzései

A homokember (II. rész)

Szóval egy pár éve jött ez a homokember és magával vitt, azóta száraz a szám és egyetlen időmértékes verssort ismerek csak, amit sosem elemeztem, mert lehet mégsem az. Azért szépen hangzik, ha akarod meghallgathatod: Kéjesen törlöm a számat, mint egy jámbor alkoholista.

 

Szóval elolvastam, és akkor pont olyan volt, hogy kellett nem egy példakép – akinek példaképei vannak, azzal valami baj van – nem egy bálvány – ez csak azoknak van kitalálva, akiknek rossz a fantáziája? – nem egy idea, nem, nem ezek. Van egy furcsa kor, amikor a gyereknek kell valami kép, az irodalomórán a tanmenetben mindenkinek kell választania egy költőt, írót, hogy na, igen, én olyan vagyok, mint ő. Valójában azért azt gondolja, hogy valójában ő olyan, mint Ő. Ezek fontos dolgok, aztán amikor érzi, hogy más úton halad, akkor többnek képzeli magát, mint azt, aki a képen van. Zsenibbnek, aztán végig ez az érzés kíséri, egészen addig amíg már nem akar meghalni ő is 27 évesen. Sosem hallottam még, aki azt mondta volna, hogy 33. Vagy 77, vagy bármi, pedig Hemingwayt sokan szeretik.

 

Szóval ez a homokember ahelyett, hogy betett volna egy nagy zsákba és elvitt volna magával az éjszaka közepén, egyszerűen csak leült mellém szótlanul, elvette az üveget előlem és töltött két pohárba, pedig én csak egyet készítettem ki és bor sem volt az asztalon, mert én még kiskorú voltam és nem adták ki a bort a boltban. Töltött és felvizezte, felszikvizezte, aztán megitta az enyémet is. Mert előtte megitta a sajátját. Aztán töltött, aztán még egyet. És így. Utána tett be a zsákjába. Amikor felkeltem, fájt a fejem, mintha leütöttek volna. Ott ült mellettem és nézett maga elé. Böfögött. Aztán büfögött. Kicsiket és nagyokat és közben Muszorgszkijra hasonlított és egy nagy kosár árnyékra. A maga módján megfoghatatlan volt. Fény kezdett szétömleni a padlón, ő eltűnt, én meg kimásztam az asztal alól. A terítőt megemelve láttam, hogy már világosodik és, hogy milyen porosak a befőttesüvegek, milyen sok kosz és vízkő van az aljukon, az aljukban, lebeg a levágott fikusz-palánta bennük. Kimásztam az asztal alól és még mindenki aludt. A poharak eltűntek, a homokember elvitte őket. A padlón olyan foltok voltak, mint mikor felszárad a pocsolya és nyomot hagy maga után. Olyan volt, mint a befőttesüvegek alja. Vízkőszerű, száradt üledék. A talpammal elsöpörgettem és közben sercegett a talpam alatt. Bementem a szobámba, bemásztam az ágyamba, belefeküdtem. Üledék volt mindenütt, most már mindenhol az volt. Úgy éreztem magam az ágyban, mint amit akkor gondoltam, amikor kinéztem az asztal alól a poros befőttesüvegekre. A fejem is olyan volt. Üledék, üledékecskék, düledékpaloták és száradó, még enyhén nedves homokvárak és homok ott, ahol már nagyon forró volt a fejem. A jobb szemem mögött. Megijedtem, mert rájöttem, hogy a homokember ott lakik mostantól a jobb szemem mögött. Ott gubbaszt abban a kis gödörben. Abban a pici lyukban. Szomjas nagyon és csak iszik és iszik és iszik és megissza azt is, ami előtted van. Nem barátkozik, nem beszélget, csak ül melletted, aztán leüt, amikor már kínosan érzi magát, mert elveszi előled azt, ami előtted van. De vigyáz rád, amíg nem emlékszel. Amikor felkelsz, ott ül melletted, csak utána megy el.

Japán költőnők (Száz költő egy vers)

A Száz költő egy vers költőnői 3. (X–XI. század)

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Szerelem második kötet, 680.)

 

Amikor a főtanácsadó még a palotaőrség harmadrangú parancsnoka volt, Akazome asszony rokonának udvarolt. Ígérete ellenére nem látogatta meg, így Akazome asszony másnap kora hajnalban ezt a verset írta a nő nevében:

 

Jobb is lett volna,

hogyha rögtön elalszom.

Ehelyett éjjel,

míg szép lassan eltűnik,

néztem a holdvilágot.

 

 

 

Szóvirágok versgyűjtemény (Tavasz kötet, 29.)

 

Icsidzsó császár idejében, amikor egyszer egy nyolcszirmú, telt virágú cseresznyefát adományoztak a császárnénak, Isze no Taifu is jelen volt, és megkérték, írjon róla egy verset. A vers így szólt:

 

Régi főváros,

Nara nyolcszirmú, pompás

cseresznyefája

kilencszintű palotában

kilenc szirommal virít.

 

 

 

Későbbi szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok második kötet, 939.)

 

Kózei nagytanácsos egyszer Szei Sónagonnal társalgott, majd – mondván, a császárné tisztulási idejét tölti – hazasietett, és levelet küldött: – Sürgettem a kakasszót – írta – Az éjjeli kakasszót talán ismered a kínai Hangu-átkelőről szóló történetből – majd hozzátette: – Nálunk pedig itt van az Ószaka-átkelő – Szei Sónagon ezzel a verssel válaszolt:

 

Éjszaka mélyén

még ha az álkakasszót

fel is ismerni,

ez az Ószaka-hágó;

át nem enged senki sem.

 

 

 

Fordította: Fittler Áron

Szilágyi Domokos – egy élő költői öntudat

Wing_by_JorsArt2006

(A 2013. június 28-29-én. szervezett Szilágyi Domokos-megemlékezésen románul elhangzott előadás írott változata

 

Szilágyi  Domokos egyike azon nagy magyar költőknek, akiknek életrajza, a kialakulás lényeges vonalaiban, szorosan kötődik Szatmárnémetihez. Ha egyetlen szóba szeretnénk süríteni lírikusi pályájának tanulságát, akkor az a szó a repülés lehetne – annak ellenére, hogy költészetében talán sehol sem jelenik meg a fenséges kékség képzete.

           

A repülőtéri álomtól egészen ama bizonyos kényszerleszállásig ugyanis e költészet szárnyai lényegében föld alatt verdesnek, bele-beleakadva keser-édes gyökereibe egy lázasan tomboló létnek, mely mintha csirájában hordozná az emlékezet homályába falazott, már-már néma tagadást.

           

Szilágyi  Domokos – elsősorban és mindenek előtt – a szóbeli kifejezhetőség korlátait feszegető költő, pontosabban: szókapcsolatait majdnem mindig dantei súlyú életforrongás képeivé változtatja – alakítja. Hasonlatosan Nichita Stănescuhoz, akivel bukaresti éveiben barátkozott meg, egész lexikális fegyvertárát mozgósítja, hogy a magyar nyelv belső szerkezetét képlékenyebbé – rugalmasabbá tegye. Hisz az ige erejének teremtő hatalmában, melynek révén nem csupán maguk a dolgok alakíthatók, hanem a dolgok menete is változtatható.

           

Ha tiszteletre méltó elődje, Dsida Jenő, azt vallotta, hogy a formán túl a szavak csontozata áll, akkor Szilágyi úgy véli, e csontozat mögött mindig ott van a manicheista viszonyokat hordozó világ, az élet és a halál, minden magasabb ráció megtestesülésének szükséges két pólusa. Rögeszmésen visszatérő kérdése, hogy tudniillik van-e élet a halál előtt, avagy a halál mindössze egy évszak, melyben a lélek éppen elhagyja a testet? A választ kétségbeesetten keresi majd minden versében. A magunk részéről mi is megkérdezhetjük: voltaképpen hol is ment végbe ama kényszerleszállás? A tagadás valamiféle valóságában vagy pedig egy érzékek fölötti bezártságban?

           

Néha Szilágyi  Domokos játékosnak tűnik, játékossága azonban súlyos, szigorú, szabályai az extatikus átélés végleges és végzetes ritmusába vésődtek. Talán túl sok fényt kölcsönzött a káoszt áthídalandó szavainak, s az így érthetővé tett világ képe mégíscsak elviselhetetlen és nyomasztó lett, s így a költőt végül az önpusztítás gesztusa felé sodorta.

           

Gyakori utalásai T. S. Eliotra nem egyebek egy végleges önfelfedezés egylényegűséget tudatosító jegyeinél. Ő is azt mondja, akárcsak Eliot, hogy a költői szöveg magyarázata az egyik leghaszontalanabb foglalatosság. Hiszen az igazi líraiság a kifejezhetetlen kifejezésére van. A taglalás pedig – akár esztétikai téren is –  a szerves egész részekre darabolása, az egyébként tagolhatatlanok hálátlan elkülőnítése, egy már – már pszichedelikus freskó szétszedése.

           

Erósz és Thanatosz viszonyának nagy irodalmi témája Szilágyi  Domokosnál gyújtó hangsúlyokat kap. A világirodalomból, a gyermekirodalomból és a magyar népköltészetből merített szimbólumait a figyelmes feldolgozás forró olvasztótégelyébe önti, ahol aztán sajátosan örvénylő vibrálásnak tesznek szert.

           

A költő kárhozott lény, bár ő ezt nem tartja megbélyegzettségnek, inkább úgy tekinti, mint egyedi lehetőséget az átélés másságának megtapasztalására. Nem hisz a halál utáni létben, inkább a más-lét valamely különös formájában, amelyről régóta álmodozik. Egy költeménye arról szól, hogy szeretne legalább 2000-ig élni – bár ez a „2000” aligha tekintendő kronológiai határnak, sokkal inkább egyfajta korszakzáró pontnak, ahol az elvárások immár nem hatásukban, hanem következményeikben léteznek.

               

Tragikus életrajzi hasonlóság köti egy másik költőhöz, aki maga is fiatalon halt meg, szintén Szatmárról índulván, s gyors végét ugyancsak Kolozsvárott találta, bár némileg különböző viszonyok közepette. Ha ugyanis Dsidánál, mert róla van szó, egy erőteljes érzelmi nyomásról beszélhetünk, melynek gyenge szíve nem tudott ellenállni, akkor Szilágyi  Domokossal inkább boldogtalan öntudat végzett, melyet annak a világnak a komor képe zaklatott, amelyben a maga helyét nem találta, és amely egyszerűen ráomlott törékeny fizikai valójára, túlságosan is sebezhető biológiai lényére.

           

Szilágyi szerint a létpazarlás lényegében a biologikum mechanizmusa, ám ez is kaphat egy pozitív jelentést, ha az ember ezáltal szélesebb időhorizontba hatolhat. Hiszen az életnek nemcsak hossza, hanem mélysége is van. Csakhogy a költő, ki természete szerint sebezhető és ritkán körültekintő lény, hasonlatosan Hölderlinhez alászállhat egészen addig a mélységig, ahonnan immár sem lelkileg, sem pedig testileg, mint a Szilágyi  Domokos esetében, immár nincs sem tudása, sem akarata a visszatérésnek.   

           

A költő mindig lázadó szellem, a kíméletlen valósággal vívott harcban szerzett lelki sebeit, akár valamely trófeákat, büszkén mutogatja. Éppen ez a meg – megújuló szenvedés a záloga a költői gesztus és a lírai szöveg időtálló voltának, erkölcsi és szellemi példaszerűségének, a lírai sokszínúség kulturális emlékezetbe való bevésődésének. A költő úgy véli: a világnak minél jobban meg kell ismernie önmagát. Az embernek meg kell tudnia például, hogy a tavirózsa nem csupán a csöndes víztükör egyszerű éke, hanem egyben a mocsár finom rafinériájú dísze is, amelyben a fenséges és az iszonyatos ölelkezik.

           

Sok költeménye, mely sötét előérzetekkel viaskodik, egy legyőzött tanúságtételének tűnhet. Nichita Stănescu írja egy versében, amelyet Szilágyi  Domokosnak dedikált: „ő elment itt maradván. Én itt maradtam elmenve.” (Egy gondolat Szilágyi  Domokosnak ). A halhatatlanságot Szilágyi folyamatos önkívületként fogja fel, mint a logosz állandósult hiposztázisát. Egy lélek nem veszhet el mindaddig, míg magával hordozhatja az egész emberiség  nagyságát és végzetét.

           

Szilágyi  Domokos költészetét József Attilára emlékeztető intellektuális józanság, szigor és alázat, humanista rendszeretet jellemzi. Örököse azonban a lírikus Balassinak is, akár Szabó Lőrincnek vagy Babits Mihálynak. Az utóbbihoz kapcsolja stílusának magas fokú komplexitása, gondolat – és kifejezésvilágának elitista emelkedettsége.

           

Mindezen feltűnő hasonlóságok ellenére Szilágyi  Domokos félreismerhetetlenül egyéni költő. A szellemi hasonlóságot egyébként mindig tudatosan vállalta sőt kereste, mégsem akart a holdudvarába tartozni senkinek. Az epigonokat megmosolyogta, mert mindennél többre becsülte az egyéni kifejezésmód összetéveszthetetlen eredetiségét. A Stănescuhoz való közelségét sem szabad eltúlozni, mert inkább a versszöveg kezelési módját, mint a lírai lényeg megjelenítését illeti.

           

A magyar költők sokszor és méltán dicsőítették anyanyelvüket. Szilágyi  Domokos, az esztéta – költő arról beszél, hogy anyanyelve mennyivel szebb lehetne. A Szergej Jeszenyin emlékének ajánlott „Lányok” című vers ékesszólóan példázza azt az elképesztő virtuozitást, amellyel a nyelvet kezelni tudja – behatolva a szó áttetsző labirintusának legmélyére, felhozva onnan az űdítő tisztaság és vílágosság színeit és ízeit.

           

Poétikájának magva a lényegkeresés. Szemléletében az élet nem más, mint szerény közjáték egy hatalmas előadásban, amely a születés előtt kezdődött és a halál után folytatódik, s ahol a fény mindig az árnyból áll elő, s ahol az a bizonyos kényszerleszállás nem egyébb, mint egy álom hajótörése egy másik álomban.

           

Testamentuma szerint Szilágyi  Domokos arra hív, hogy éljük tovább álmait. Igy tudasodhat bennünk, hogy szavai idejének tanúi vagyunk. Elmondhatjuk majd mi is, akár  Nichita Stănescu, hogy bár elment, mégis itt maradt érzékelhető világunkban, míg mi itt maradva megyünk, hogy felfedezzük világait – egyiket a másik után.

 

 

 

Földi szivárvány

Ikerkáprázat? Nem pihen

teremtőnk körzőkészlete – 

De megnőttek határaim

tágabbra és csodásabbra,

hogy azt a kismamát vigyázva

lesegítettem a város

helyi-járatú autóbuszáról

érezve mint kettőzte meg 

csuklójában a  jövő emberi

ütem-csírázás szaporítván

a tapintható, határtalan esélyt.

Földi szivárvány. És billeg tovább

kettőződve, végtelenedve

von sugarat, ha már hullanék

kőtábla előtti özönvizekbe.

 

Fekete föld

Fekete föld

 

Megint a kert.

Égig érő fákról záporoznak a sárga virágok a meleg szélben. Fenyőgyanta és rózsák édes illata keveredik.

A túlérett gyümölcs leszakad az ágról. Ízelt lábak járnak ki-be a meleg, kocsonyás húsban.

Az érés és a romlás összeérnek a nyárban.

Nem vagyok otthon a saját testemben. Csontvelő és vér, izom és csont vagyok.

A testem olyan erőtlen, mint egy öreg emberé és göcsörtös bottal vándorol benne a fájdalom.

Érés és romlás összérnek benne.

Milyen jó lenne elejteni ezt a nehéz, tehetetlen testet, magasra vinni és elengedni, zuhanjon.

Zuhanjon hirtelen és váratlanul, mint a könnyű nyári eső, igya be mohón a forró fekete föld.

Megint a kert. A kertben a ház áll, üresen.

Hónapok, talán évek óta álmodom ezzel a hatalmas, üres, sárga házzal, ami úgy áll az erdővé vadult kert koszorújában, mintha elakadt volna a pusztulásban. A falak között nem egyszerűen megállt az idő, hanem nincs semmilyen idő, és úgy tűnik, hosszú életekkel ezelőtt érkeztem először ebbe a hatalmas, üres, sárga házba, és ez a megérkezés nem tud véget érni.

Legközelebb amikor a ház felé igyekszem, még nappal van, ahogy belépek, besötétedik.

Odakint puhán hullámzik az éjszaka, és egy éjjeliőr kiabálja, hogy magának nem szabadna itt lenni.

Sétálok a romos folyosókon, sötét termeken keresztül és valami nem várt, meleg csönd árad meg bennem, amit sem magyarázni, sem elutasítani nem tudok. Mint aki hosszú-hosszú bolyongásból egyszer csak hazaér, úgy érkezem meg ebbe a hatalmas, üres, sárga házba megint és megint, hogy újraélhessem a hazaérkezést.

Megpihenek ebben a bizonyosságban.

Mezítláb indulok tovább a nehéz, aranyszínű fényben. A lombok telt zöldje és a száraz fű érett szaga elegyedik a párás levegőben, már messziről érezni a víz közelségét.

Akár a hatalmas, üres, sárga ház, eredet és vég nélküliek az álmok, amikben elvágom az ereimben folyó életet,

csorog a kezeimből és vörösre festi a folyót, amiben állok, derékig a sodrásban, derékig a sorsomban.

Sűrű, sárga agyagba süppedek bokáig, a part beomlott és az árvíz a mederbe mosta.

Nem fordulhatok vissza és nem tudok meghalni sem.

Kiszakítom magam. Előre lépek. Felfekszem a vízre, a sorsomra, sodorjon.

Utazom a folyó nagy, széles testén. Fellobban a lelkemben a nyugalom.

Anyagiságok

Szilágyi Domokos: Álom a repülőtéren

(részlet egy hosszabb elemzésből)

 

Freedom_Crawl_by_anathemeSzilágyi Domokos első két kötetének (Álom a repülőtéren és Szerelemek tánca 1) poetológiája anyagiság, nyelv és értelem hármas összefüggésében ragadható meg. A költői nyelv elsősorban olyan előállító tevékenységként értelmeződik, mely nem pusztán összefüggést, hanem egységet próbál teremteni anyagiság és értelem között. Ami azt jelentené, hogy ez az egység nem pusztán elvont, értelmi síkon, hanem materiálisan is megvalósultként tételeződik, s maga a költői nyelv nem pusztán ennek az egységnek a kinyilvánítása, hanem önértelmezése szerint ebből az anyagiságból nő vagy fejlődik ki. Ennek az elvnek látszanak alárendelődni a nyelv kommunikatív/közösségi dimenzióját hangsúlyozó és korabeli társadalmi szerepekre reflektáló szövegek (pl. „S szeretném, kazánkovács, / ha meglelné dalomban / ritmusát a kalapács, / s ha te vezetnéd a tollam.” /Kazánkovács/; „kivárni, míg kit-kit elhelyez pályáján a / társadalmi gravitáció” / Számvetés/), a költői nyelv történeti mélységét érzékeltető virágének-átiratok („nyugtukat nem lelik a földben, / szívüket forgatják szívemben, // nyelvem pattogzik, agyam elforr, / s vér fakad tejes liliomokból” /Ius primae noctis/), a műfaji felismerhetőségre rájátszó dalszerű szövegek („ízlellek, mint a nyelv a szót, / talp a járást, szem a fényt, / újszülöttként kínlódom / újszülött világomért” /Kis, szerelmes himnuszok/), vagy a versnyelv homofón és polifón 2  átrendeződése felé tartó szövegkonstrukciók.

 

Ennek az elvnek a legátfogóbb fogalmi meghatározását az első kötetben egy a címadás által paratextuálisan túldetermináltnak is nevezhető szövegrészében találjuk, a szóban forgó passzus ugyanis a kötet címadó versének szintén ezt a címet viselő variációjában található. Ha a paratextuális jelzés irányadó lehet az értelemorientáció fölfejtésében, a háromszor megismételt cím, az ismétlések útvonala egyenesen elvezet ehhez a „magyarázathoz”: „eggyé válunk mi itt, mindannyian, / mint ahogy egyek is vagyunk, / öröktől fogva s mindörökké – / én és te és ez a fűcsomó és a trolibusz / és a korlátnál álldogáló / kíváncsiak, / ismerős szemmel mosolygunk egymásra, / magára ismer bennünk az anyag / s a vágy, a vágyunk, mely szárnyaló / gépek nyomán röpül lankadatlan, / hogy mindent belásson, ami az íves égbolt alatt / s fölött feszül”. Az egységesülés jövőidejű megvalósíthatósága és kijelentő tételezése közti ingadozás, együtt azzal, hogy a két opció hasonlító szerkezetbe illeszkedése a jövő jelen felőli berekesztésének tendenciáját emelheti ki, utal arra is, hogy az egységesülés itt inkább csak igény, vágy vagy tervezet. Mint jelentés-összefüggésként megmutatkozó egységesítés-tervezet ugyanakkor magában foglal egyfajta egyetemes orientációt, mely a növényi szinttől a gépi működésen át a személyek közötti viszonyokig a jelen és a jövő dimenzióját is átfogja, miként erre egy további passzus is utal: „és – nem álom ez – a ma a holnapba árad / – végtelenbe a véges – – / nem álom ez, kedvesem, / s ha álom: sosem létezett ennél valóságosabb”.

 

Ha azonban hallgatunk a teljes szöveg textuális koherenciáját biztosító, variációs ismétlésekként újra és újra visszatérő formulák invokáció-jellegében kifejeződő modalitásra („segíts, hogy kimondjalak”, „annyit kerestelek”, „hadd szóljak neked”, „hadd álmodjalak tovább” stb.), akkor felfigyelhetünk arra is, hogy talán nem annyira a jövő-jelen, véges-végtelen, álom-valóság oppozíciók egyik pólusának a fölérendeléséről van itt szó. Az ellentétek egymással szembefordítása, illetve egymásba írása inkább a kimondhatóvá tétel vágyára utal, ahogyan a koherencia-teremető formulák is. Még inkább megerősíthet ebben az, hogy az oppozíciók egyes pólusain olyan kifejezések szerepelnek, melyek a puszta kimondás révén megjeleníthetetlen fakticitásra utalnak („egyek is vagyunk”, „sosem létezett valóságosabb”). Ha ez így van, akkor járunk el helyesen, ha szó szerint vesszük, amit a szöveg állít, nevezetesen, hogy egység van, pusztán ennek nyelvi kifejezhetősége válik kérdésessé, azaz paradox módon a kimondhatóság megkérdőjelezettsége által tételeződik az a materiális egység, amelyről a szöveg beszélni akar.

 

Ez a konstelláció ugyanakkor lehetővé teheti annak az anyagiságnak a pontosabb körülírását is, amiről értelmezésem szerint szó van. Cs. Gyímesi Éva némiképp kritikus hangsúllyal a következőképpen jellemzi a szöveget: „A szabadságélmény himnikus lírai áradása tehát magával sodorja – olykor túlontúl verbális formában, de az azonosulás jegyében – a ’jövő’, ’a holnap’, ’a világ’ fogalmi mezejéből mindazt, ami a korabeli nyilvánosság eszmei-frazeológiai-szimbolikus erőteréből származik (beleértve a ’sarló-kalapács’, az ’ötszirmú piros csillag’ jelképeit is), és meghatározza értékorientációit.” 3 Kétségtelen, hogy amennyiben a költemény szemantikai, illetve szintaktikai rétegét tartjuk elsődlegesnek, jogosnak tűnhet a verbalitásból, a fogalmi jellegből, illetve az érvelő szerkesztésből és a logikai struktúra hatását erősítő kötőszavak halmozásából keletkező finoman „agitatív” hatás kifogása. Csakhogy a szemantikai és a szintaktikai rétegből kiindulva tulajdonképpen nem tudjuk megmagyarázni, hogy amennyiben a költemény célja a szabadság eszméje iránti „közösségorientált elkötelezettség” kifejezése, miért van szükség ehhez egy hét különálló részből álló összetett vallomásos konstrukció létrehozására. A konstrukció sajátosságai ebben az értelmezésben így nem pusztán járulékosak maradnak a szemantikai „üzenet” elsődlegességéhez képest, hanem azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy ennek a konstrukciónak a különálló részei miként érvényesülnek dinamikájukban egységes esztétikai hatásként.

 

Ahogy arra Benyovszky Tóth Anita kiváló elemzése rámutatott, az egységes esztétikai hatás magyarázatát nem a szöveg szemantikai vagy szintaktikai viszonyai szintjén, hanem annak retorikai szerkezetében találjuk meg. „A vers megszólító retorikája (’Kedvesem’) mintegy refrénszerűen, versszak kezdetként és zárásként reddíciálva végigkíséri az első, második, ötödik és a hetedik verset, melyet felvált egy rejtett egyes szám második személyű utaláshálózat az összes többi versegységben. Ez az alapmotívum, a szabadság megszemélyesítésbe burkolt megszólítása teljesen átszövi a szöveget.” 4 A megszólítás rendszeres ismétlésén kívül a konstrukció dinamikus koherenciáját további, szintén ismétlésen alapuló szóalakzatok (duplicatio, anafora, annomináció), továbbá a paralelizmus mondatalakzata biztosítja. Az ismétlés azonban sohasem lehet az értelem időbeli kibomlását, folytonosságát biztosító alakzat, ellenkezőleg, az időbeli előrehaladás megbontását, az ugyanahhoz való örökös visszatérést idézi elő. Még ha a szöveg szemantikai és szintaktikai rétegének előrehaladását az ismétlés láncolódó alakzatai is teszik lehetővé, a tropológiai mozgásra irányuló olvasói figyelem folyton visszavetődik az ebben megmutatkozó reduktív dinamikára. Ennek a reduktív dinamikának az egyetlen szemantikailag is azonosítható „értelme” az a vágy, mely nem csak a szabadság emfatikus ünnepléseként, mint inkább kimondhatatlanságaként, megjeleníthetetlenségeként határolható körül az újra és újra megismételt megszólítás alapján. A tropológiai mozgásra irányuló figyelem ugyanakkor, a szöveg kiterjedtségnek, szegmentáltságának, materiális szerkezetének következtében egy sajátos térbeliesülés tendenciáját mutatja: a koherencia vagy egységesülés a szöveg különböző térbeli pontjain megjelenő ismétlésalakzatok révén valósul meg, a folyamatos előrehaladás helyett inkább egy koncentrikus, egyetlen pontból különféle irányokba szétfutó, majd oda visszatérő mozgást imitálva. Így a megszakítások, az ismétlődő variatív szekvenciák, az egyes fázisok szerkezetének eltérései és azonosságai közti törésvonalak, még ha a szöveg írásképe megtartja is linearitását, a nyelv látens térbeliesülése felé hajlik.

 

Ezen a ponton azonban úgy tűnhet, hogy sem a szöveg eszmei, sem tropológiai vagy szerkezeti rendszerének feltárása nem meríti ki a művet. Az első szint, Cs. Gyímesi Éva eszmei szempontú értelmezése egy akár jogosan kritizálható, ugyanakkor már eleve, a mű rendszeréből feltárható értelmétől függetlenül ismertnek vett szabadságeszme ünnepléseként, a szabadság eleve ismert eszméjéhez intézett ódaként írja körül a mű lényegét. A tropológiai szint Benyovszky Tóth Anita általi föltárása sikeresen mutat rá arra a fogásokból álló retorikai mintázatra, mely a mű domináns konstrukciós elveként asszimilálja, egységbe foglalja a többi, szintén jelen lévő nyelvi sajátosságot: a verbalitást, a harmadik és az ötödik rész narratív szerkesztésmódját, a szerelmi vallomás aposztrofékra épülő retorikáját az első és a második részben, vagy az óda „szárnyaló” beszédmódját a repülőtéri álom jelképisége által sajátos módon szó szerint értő önreflexív poétikát a hetedik, befejező szakaszban. Mindebből nem látjuk azonban, hogy ez a két szint hogyan függ össze, hogyan hatol egymásba a jelentés és a szerkezeti felépítés. Értjük, hogy mitől koherens a szöveg, látjuk a szerkezeti vázat, de nem értjük, ez a koherencia mire szolgál, s hogy a mű mit akar voltaképpen felmutatni.

 

Az első értelmezés a művet az üzenetre egyszerűsíti, a másik a struktúrára. Mindezekkel együtt, de ezeken túlmutatóan a mű maga többre vállalkozik: a realitás, sőt egy sajátos történeti realitás értelmezésére. Ez utóbbi kifejezés annak érzékeltetésére szolgál, hogy a műben alkotott kép nem áll megfelelésben a realitással, nem tükrözi azt, hanem sajátos módon összegyűjti a hétköznapi tapasztalatban szétszórtan, értelmezetlenül, egymással összefüggést nem mutatóan heverő elemeket, és ezeket mintegy kontúrozza, redukálja 5, elhelyezi, azaz értelmezi. A műnek megvan a vonatkozása ezzel a realitással, de ez a vonatkozás nem az utóbbival való megegyezésen vagy referenciális utaláson alapul, hanem a valóság képét adja, mégpedig úgy, hogy ez a kép a valóságnak magának lesz a megjelenése vagy előállása. Ez a valóság előlép a képből, nem pedig egy attól hermetikusan elkülönülő, „fiktív”, pusztán csak a képzelet számára létező kitaláció. Amikor azonban előlép, úgy lép elő, mint a művet magát megelőző történelmi-társadalmi realitás, előzetessége a mű utólagosságának függvénye egy sajátos logikai csavarhoz hasonlóan, mintha az okozat lenne az ok oka, vagy mintha a kép lenne a képen látható valóság „megvalósítása”. Ez a valóság a szöveg mint struktúra külső határaként lenne megragadható, ami több mint a szöveg performativitása, azaz saját mondásának megcselekvése: egy saját magán túlmutató reális fölöslegre mutat úgy, hogy egyben bevezeti annak tagolását is, mint amikor a sötét éjszakában a kivilágított ablak először teszi körülhatárolhatóvá, tapinthatóvá a sötétség testét. Amennyire tehát az értelmezés nem tükrözi vagy másolja, épp annyira nem is csak magyarázza a valóságot, hanem magát a dolgot mutatja meg, állítja előtérbe. Ez a valóság nem valami megalvadt tárgyösszefüggés, hanem világ: a mű világa 6.

 

Miféle világot nyit meg, állít előtérbe Szilágyi verskompozíciója? A jellemzett nyelvi artikulációs formák olyan „tárgyakat” állítanak előtérbe, s egyúttal egymással vonatkozásba, mint a vágyakozás a szabadság után, az öntudatra ébredő osztály, az ismeretlen katona szobra Szinaján és az általa fölidézett múltbeli háborús kataklizma, a szobor fantazmagórikus hangjában megszólaló állásfoglalás a „békeharcról”, a repülőgépek, a trolibusz, az űrhajó, a fűcsomó, a szél, az éteren keresztül a telekommunikációs eszközök közvetítésében távoli földrészeken élő emberek nyomorúságáról érkező hírek, a magány, az erőszak, a halál, az emberek egymásra találásának reménye, a béke utáni sóvárgás, a repülés fenségessége, stb. Ezek között a „tárgyak” között vannak olyanok, melyeket általában objektívnek vagy anyagi természetűnek, másokat pusztán szubjektív vélekedésnek vagy érzésnek gondolunk, megint mások természeti jelenségek, technikai eszközök, politikai jelképek, elvont eszmények vagy társadalmi eszmék. Egyszóval igen heterogén, a hétköznapi tapasztalat számára egymással semmilyen összefüggést nem mutató „realitásgyűjtemény” van jelen, melyeket a műben különös módon mégis egységesnek, összeszedettnek, ugyanahhoz az összefüggéshez tartozónak tapasztalunk. Ahogy ezek az úgynevezett realitás-fragmentumok, úgy a beszélő én is a tárgyösszefüggés egyik komponenseként, csak mint a szabadság utáni vágyat kinyilvánító hang jelenik meg, mely nem egy empirikus személy hangja tehát, hiszen őt magát is a mű állítja elő, s mint ilyen inkább magának a tárgyösszefüggést konstruáló nyelvnek lehet a metaforája. Az én hangja a mű struktúrájához tartozik, nem a világához. A műben így egyfajta szubjektum nélküli szubjektivitás (értelmezés) jut szóhoz. A mű már azelőtt ebben az értelmezettségben állítja előtérbe önnön világát, hogy maga a befogadó értelmezné a művet; míg a mű önnön világának tárgyösszefüggését állítja előtérbe, úgy az olvasás/értelmezés feladata magának a műnek az előtérbe állítása.

 

A mű világa az ezt a tárgyösszefüggést létrehozó elv megvalósulása, az anyagiság elvének a műben mint értelmezésben való érvényesülése. Az anyagiság-elv, a különféle realitás-fragmentumok egy szintre helyezése révén előálló világ ugyanakkor sajátos történeti meghatározottságot is kap: egy olyan történeti világ emlékezetét tárja elénk, melynek törekvése annak történeti beteljesítése volt, hogy az anyagiságként felfogott lét határozza meg a tudatot. A „magára ismer bennünk az anyag” sor ennek a tömör megfogalmazása. Ugyanakkor az anyagiság kiterjesztéséről is szó van, hiszen itt olyan anyagiságról van szó, mely egységes kontinuumba foglalja mindazokat a különböző tárgyiságokat, melyeket felsoroltunk. Ez a kiterjesztés ugyanakkor lezárás is: az anyagiság által meghatározott társadalmi és történelmi lét immanenciája lép itt elő, ahol az öntudat, az értelem vagy a szabadság nem más, mint az anyagiságként értelmezett egység vagy teljesség egy-egy speciális módosulása. A szabadság pedig így végső soron nem más, mint ennek az összefonódottságnak, a dolgok immanens egymásba hatolásának fölismerése vagy tudata.

 

Ha most a maga egységében próbálunk rámutatni a vers reduktív ismétlésen alapuló retorikai szerkezetére és az anyagiság reduktív elvét előállító világ konstitúciójára, hogy a magunk számára mint befogadók számára előtérbe állítsuk annak értelmezését, ahogyan a mű előttünk áll, úgy tűnik, az Álom a repülőtéren mint költemény magát ezt az immanenciába záródást mint lehetőséget mutatja fel. A kimondás/megjelenítés vágya és megvalósultságának megvallása, a terv és beteljesítése, az álom és megvalósítása, az eszme és realizálása közti, a mű struktúráját és világát egyaránt átható dinamikus feszültség vagy eldönt(het)etlenség az, ami egy történetileg meghatározott realitás lehetséges értelmezéseként jelentőséggel ruházhatja föl a költeményt. E műalkotás esetén nem az a kérdés, hogy egyetértünk-e a tervezet mint eszme „igazságával”, vagy a megvalósítás mint következmény társadalmi és történelmi következményeivel, hanem hogy ez a tárgyösszefüggés egy történelmi realitás lehetséges értelmezéseként elérjen hozzánk. Nem az a kérdés, hogy ez az értelmezés igaz vagy hamis, hanem hogy lehetséges értelmezésként, egy történelmi és társadalmi konstelláció lehetséges értelmezéseként fölmerülhetett. Ilyen értelemben a mű ennek a történelmi lehetőségnek a tanúsítása, egyszerűen fogalmazva olyan műalkotás, mely nem azokat a dolgokat mondja el, melyek a történelemben valóban megtörténtek, hanem amelyek – Arisztotelész tanítása szerint – „megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján.” 7

 

A valóságnak és a történelemnek ezt az értelmezését Marx filozófiája, illetve a marxizmusra hivatkozó hatalmi-politikai rendszer a történelem valóban beteljesíthető, sőt beteljesített igazságaként hirdette, a műalkotás ezzel szemben, a műnek és a valóságnak a filozófiában működőtől eltérő egymásra vonatkozása miatt, egy lehetséges beteljesíthetőségeként mutatja fel.

 

A mű valóságvonatkozása számunkra tehát abban áll, hogy egy történelmi realitást egy saját maga által felállított tárgyösszefüggésként, mint a történelmi realitás lehetséges összefüggését állítja elénk. A műnek ez a történeti érvényessége kétfajta történeti mozzanatot tartalmaz. Egyrészt ezt a saját maga által felállított tárgyösszefüggést egy valamikori jelen történeti beteljesíthetőségeként mutatja fel. Egy olyan jelen képe rajzolódik ki benne, mely például az ismeretlen katona értelmetlen vagy igazságtalan halálának múltját e jelen felől, mintegy utólagosan értelemmel felruházhatónak, a jövőbeli lehetőségeket pedig már a jelenbe vontan beteljesültnek ígéri. A másik történeti mozzanat az, hogy ez az ígéret számunkra mint olvasók számára, egyszerűen az eltérő történelmi-társadalmi tapasztalat miatt, csak már mint múltbeli, bizonyos értelemben tehát meghaladott (és nem beteljesített) ígéret mutatkozik meg. Mégsem mondhatjuk, hogy teljes mértékben függetlenek vagy érintetlenek vagyunk e tárgyösszefüggés meghaladott ígéretétől, hiszen a mű épp elénk állítja ezt és épp ezt állítja elénk, így tehát bennünket érint, bár csak mint múltbeli és meghaladott. A mi jelenünk és e meghaladott lehetőség közti differencia így a mi saját jelenünk történeti vonatkozása lesz 8.

 

Lábjegyzet:

  1. Az 1962-ben és 1965-ben megjelent kötetek közötti időszakban Szilágyi Domokosnak két gyerekverseket tartalmazó kötete is megjelent (Új kenyér, 1963; Csali Csöpp, 1965), illetve a korai versekkel együtt fönnmaradt még körülbelül száz kötetbe nem rendezett versszöveg. L. Szilágyi Domokos, Összegyűjtött versek, Bp. Fekete Sas Kiadó, 2006. (A kötetet sajtó alá rendezte Szilágyi Zsófia Júlia). Elemzésemben nem térek ki a gyerekversekre, illetve csak a költő által kötetbe rendezett szövegekkel foglalkozom.
  2. L. Benyovszky Tóth Anita, A verstől a szövegig: Polifónia és intertextualitás Szilágyi Domokos költészetében = Értelmezések az elmúlt századból, szerk. Kálmán C. György, Orbán Jolán, Pécs, Jelenkor, 2002, 183-219, 204-215.
  3. Cs. Gyímesi, Álom és értelem…, i.m., 17.
  4. Benyovszky Tóth, i.m., 205.
  5.  „Az irodalmi nyelv konstitutív aktus, amely a realitást (interszubjektív kommunikációt) újradefiniálva (redukálva és meghasonlottá téve) hoz létre egy tárgyösszefüggést (világot) és megjelenés-összefüggést (struktúrát).” Bagi Zsolt, Az irodalmi nyelv fenomenológiája, Bp., Balassi Kiadó, 2006, 36.
  6. „A műléthez hozzátartozik egy világ felállítása.” Martin Heidegger, A műalkotás eredete = M. H., Rejtekutak, Bp., Osiris Kiadó, 2006, 9-69, 34.
  7. Arisztotelész, Poétika = Arisztotelész, Poétika, Kategóriák, Hermeneutika, h.n, Kossuth Kiadó, 1997, 7-59, 20.
  8. Egy lehetséges harmadik történeti mozzanat is beépül a szöveg strukturális szintjén. Az ugyanahhoz a szövegszekvenciához újra meg újra csökönyösen visszatérő, ismétlődésen alapuló retorikai szerkezet Benyovszky szerint „szinte az emlékezet mechanizmusát idézve váltja ki az újabb és újabb kiindulópont-keresés a különböző szövegmegoldásokat.” Benyovszky Tóth, i.m., 205. Ez arra utalhat, hogy amiként a költeményben a jövő sem válik, legalábbis értelmezésem szerint, teljes egészében beteljesítetté a jelenben, hanem a beteljesítés ígérete marad, úgy a múlt is tartalmazhat egy olyan redukálhatatlan mozzanatot, melyet a jelen aktuális értelmezése felől lehetetlen asszimilálni, vagyis a jelen mindkét irányban nyitott marad.