Bejegyzések kategória bejegyzései

MENEKÜLÉS

Egészen közel simul el, mellettem, talán össze is érünk, amikor észreveszem, hogy a leejtett vászonzsebkendő földet ér, nyilván a zsebéből eshetett ki. Azonnal lehajolok, hogy fölvegyem, s ez a néhány másodperc, miközben kinyílik a metrókocsi ajtaja, elég is, hogy szinte teljes mértékben eltűnjön a szemem elől, már csak a piros, egészen hosszú kabátjának sarkát látom elvillanni, ahogy a mozgólépcső felé haladva távolodik az embertömegben, akik arra készülnek, hogy megrohamozzák reggeli szállítójukat. Némi habozás után, a csengő hang megszólalása közben, kilépek a kocsiból, hogy megpróbáljam utolérni és visszaadni a zsebkendőt, bár az esély bennem egyre halványul, a remény arra nézve, beérhetem egyáltalán, hogy egy kedves mosolyt kierőszakolva, átnyújthassam ezt a halványlila kendőt, amit menet közben erősen szorítva becsúsztatok a jobb zsebembe. Elfordulok én is hát a mozgólépcső irányába, előttem vagy egy tucat ember tornyosul, a bizonytalanságot erősítve, és ahogy néhány másodperc elteltével közösen rálépünk a mozgó alkalmatosságra, én ki-kitekintve próbálom fürkészni, hogy egyáltalán befogható-e látóterembe a fiatal nő, előttem halad-e a lépcsőn, s hogy van-e még értelme törnöm magam egy ilyen kis apróság miatt, amit lehet, hogy észre sem vesz, vagy ha már meg is történt, elfelejtette, netán lemondott róla. Igen, mert mi van, ha azonnal, ahogy a zsebébe nyúl, hogy használja ezt a kendőt, rádöbben, az már nincs a birtokában, hogy valahol, ki tudja, hol, elveszítette, és elvesztésének bizonyossága először apró dühként, majd bosszantó hiányként tornyosul, legvégül egy beletörődést követő felejtéssel zárul benne. Mert ki tudja, mik is járnak az agyában?, hová tart éppen?, hogy mi az, ami valójában fontos a számára?, de persze az sem kizárható, hogy évődik azon, hogy elveszett, feltéve, ha valóban szembesült már ezzel a hiánnyal, hogy talán egy fontos dolog tűnt el számára, ami – bármily furcsa is ez a gondolat – mindennél jelentősebb. Mert honnan lehetne sejteni, kitől kapta?, milyen emlékek, vágyak, illatok kapcsolódnak egy ilyen aprósághoz, amit én egyre csak szorítok a zsebemben, nehogy valami lehetetlen oknál fogva én is elveszítsem. És milyen furcsa az is, hogy már nemcsak az ő életének része, s ha netán lemondott róla, az is lehet, számomra jelentőségteljesebb, mint számára valaha is volt. E közben felérünk a mozgólépcső tetejére, s hasonlóképpen, ahogy az imént történt, már csak néhány pillanatra láthatom az elsuhanó piros vagy inkább vöröses árnyalatú kabátot, de ekkor úgy érzem, beérhetem, ha igazán sietek; van még időm, hogy odaérjek a munkába, szokásaimhoz tartozik, hogy jóval korábban elindulok; ha netán közbejönne bármi is, ne érjen váratlanul. Közben én is elérem a lépcsőfeljárót, gyors lépésekkel feljutok a felszínre, ahonnan jobb rálátás nyílik az engem körülvevő világra, és nyomban megpillantom a nőt, ahogy éppen az egyik közeli úttesten halad át, ahol már villog a lámpa. Menet közben visszafordul, körbenéz, elkapja a tekintetemet, ami elég határozottan rászegeződik, de mielőtt inthetnék, elkapja a fejét és szemmel láthatóan gyorsítva léptein befordul egy közeli utcába – én megint lemaradtam. Értetlenül állok oda az átkelőhöz, mert abból, ahogyan reagált, hiszen nem lehetett nem észrevenni, ahogy elkapja a fejét, arra következtetek, hogy sejti, akarok valamit tőle, s ebből az is következik, még nem fedezte fel a hiányát a zsebkendőnek, így persze nem adhatom fel a dolgot, egyébként is zavartak mindig is az ilyen félreértések, a kommunikáció csökevényei, amikor egy pillantás, egy gesztus olyan módon felülír mindent, hogy azután lehet, a szó is kevés, hogy az ember megmagyarázza szándékait. Nem várom meg, míg zöldre vált a lámpa, az éppen feltornyosuló kocsik közt átvágok a kétsávos úton, majd befordulok az utcába, ahová korábban ő is, s ahogy megítélhetem, mintegy ötven méterre haladhat előttem a másik oldalon. Kihúzom zsebemből a zsebkendőt, s jobb ötlet híján, miközben egyre gyorsabbá teszem lépteimet, lobogtatni kezdem. Először még az is megfordul a fejemben, hogy netán átkiáltok a túloldalra, de aztán megijedek, hiszen mi is volna az? hogy szólítanám meg? – végül elvetem az ötletet. Szinte teljesen megfeledkezem magamról, a reggeli fáradtság, a tudat, hogy a munka felőröl, az iroda neszeinek elviselhetetlen garmadája, a munkatársak jelenléte, nyaggatása, a fáradtságos ügyintézés… ezek most mind háttérbe szorulnak, szinte teljesen eltűnnek, csak erre, az éppen aktuális feladatra, mert így tekintek rá, koncentrálok. Aztán ismét hátranéz; találkozik a tekintetünk, s mivel közben sikerül jobban megközelítenem, a szemében felfedezek valami riadalmat, félelmet, amin azonnal érződik, hogy nekem szól. Nem a világnak, nem a reggelnek, ami mindenkinek olyan nehéz, nem, erről azonnal látszik, hogy nekem, személy szerint nekem címezték, s ezt az ismét gyorsuló léptek, a már-már futásba áthajló sebesség is bizonyítja. Egyre jobban lobogtatom a zsebkendőt, átléptek a túloldalra, de ekkorra már ismét eltűnik az utca végén, és újra szem elől veszítem. Gyorsabbra veszem a lépteimet; már én is szinte futok, s közben az értetlenség, ami egyre inkább formálódik bennem, egy afféle daccal vegyül, hogy mégsem hagyhatom annyiban a dolgot, ha már idáig követtem, ha ennyi időt rászántam a dologra, s ha mindannak, amit idáig végiggondoltam, csak a fele netán igaz; én is balra fordulok és újra megpillantom a nőt, ott áll egy villanypózna mellett, szemmel láthatóan rám vár. Megtorpanok a sarkon. Próbálom megérteni a szituációt, azt a tekintetet, amit rám meresztett, mikor kiléptem az utcafrontra, azt a gyűlöletet és megvetést, ami a szeméből felém sugárzott, s egyben azt a várakozást, azt a készülődést, ami a levegőben úszott kettőnk között. Leengedem a kezem, nem lobogtatom tovább a zsebkendőt, egyébként is látnia kell, hogy nálam van, és amint újra felemelem, hogy jelezzem, csak át akarom nyújtani, hogy nem ártó a szándék, én csak odaadom és már megyek is, mert tőlem nem kell félnie, előlem nem kell menekülni, bennem meg lehet bízni, hogy én csak adni szeretnék és nem elvenni, abban a pillanatban ismét az a félelem, az az üldözött nyugtalanság ül ki az arcára, mely azt sugározta felém, hogy bármit, csak ezt ne, hogy hagyjam, hogy menjek… Rohanni kezd, s ez már nem csak az a gyorsított tempó, amit korábban felvett, szó szerint fut, ahogy csak bír, és már nem is a zsebkendő miatt, nem azért, merthogy kötelesség, s nem is a jó szándék által vezetve, inkább a kíváncsiság okán, a vágy miatt, hogy megértsem; én is futni kezdek, nem gondolva arra, hogy milyen fájdalmat, vesződést, félelmet okozhatok ezzel, de úgy érzem, muszáj megértenem, hogy miért, hogy hová, s valójában ki elől menekül. A zsebkendőt még mindig ott szorongatom a kezemben, áthaladunk néhány zebrán, befordulunk jó néhány sarkon, és sikerül is majdhogynem beérnem, amikor befordul egy bérház kapuján és eltűnik előlem a lépcsőház sötétjében. Belépek én is a kapun, majd megállok az első lépcsőfordulóban, fülelek, hátha hallok valamit, de néhány perc is el kell, hogy teljen, mire a második emelet gangján megpillantom a piros ruhát. Most már az a vadászösztön is hajt, ami csak egész ritkán fogja el az embert, és valami spontán indulat hevében, nem tudom, mért pont így, felkiáltok: „Állj csak meg!” – A nő ettől megtorpan, majd ezt követően lenéz a gangról. Feltehetőleg nem lát belőlem semmit, mert az árkád alatti homályos részen állok, zsebre tett kézzel várva, hogy mi fog történni. „Takarodjon innen…” – üvölt vissza, majd egy kulcscsomót vesz elő, s odalépve egy hozzá közeli ajtóhoz, babrálni kezd a zárral. Nem engedhetem meg – gondolom magamban –, hogy elveszítsem, mert hiszen meg kell, hogy értsem, mi ez az egész; hogyan jutottam, jutottunk idáig, amikor nekem csak egy zsebkendőt állt és tulajdonképpen áll is szándékomban átnyújtani. Meg akarom érteni, mi késztette a menekülésre – mert hát menekült, ez kétségtelen –, s meg akarom azt is érteni, engem mi késztetett erre a rohanásra; merthogy nemcsak a zsebkendő, nem. Szánalmas dolog volna azzal áltatnom magam, hogy csak azért vagyok itt, mert jót akarok cselekedni… Ismét futni kezdek, fel a lépcsőn, hogy még felérjek a gangra, mielőtt eltűnik abban a lakásban, s minek következményeképpen valószínűleg nem láthatom többé. Szerencsémre nem sikerült kinyitnia az összes zárat, mire felérek. Már ott állok mögötte, ő abbahagyja a babrálást, azonban nem fordul meg, egészen összehúzódzkodva a korláthoz húzódik. Hirtelen engem is eltelít a bizonytalanság, teljesen elvesztem a hitem abban, hogy mit is keresek itt, hiszen tulajdonképpen fogalmam sincsen; rászorítok a zsebemben nyomorgó zsebkendőre, közben a mellkasom tájékán is valami hasonló érzés önt el belülről, zakatolok, és érzem, hogy ez nem a rohanás miatt van. Egyszerűen csak félek. Közelebb lépek a nőhöz, aki pontosan érzi a kettőnk közti távolságot s nyomban ő is arrébb húzódik a korlát mellett. Szinte megcsap a belőle áradó izzadság. Az a fajta szag ez, ami a félelemmel párosul. Nem tudom, mit mondjak, már bánom, hogy idejöttem, hogy követtem, hogy rohantam én is, ahogy csak bírtam, bárcsak otthagytam volna a zsebkendőt a metró padlózatán… Eközben a nőből feltör valami nyomorgó, zokogással vegyülő, nyüszítő hang, ami megrettent, és hátra is lépek egy méterrel. Megfordul, rám emeli a tekintetét, amit bárcsak ne tenne. Az arca, ahhoz képest, ahogy eddig láthattam, mikor rám meredt még kint az utcán, gyűlölködő, megvető tekintettel, teljesen eltorzult; a zokogástól alig lehet látni a formákat, melyek egy arcra jellemzőek, mintha valami ülne ez előtt a tekintet előtt. Amikor benyúlok a zsebembe, hogy elővegyem a zsebkendőt, hogy végre átadhassam és megszabadulhassak ettől az iszonyattól, ő is a saját zsebébe nyúl, és kiemel egy pénztárcát: az én tárcámat. Azonnal belém nyilall a pillanat, amikor hozzám simult a metrón, még mielőtt én a zsebkendővel lettem volna elfoglalva. A kendőt lassan emelem ki a zsebemből, de valamiért a mozdulat is, amit elkezdtem, abbamarad, visszatolom a kezem a zsebem mélyére. A nő lehajtott fejjel nyújtja felém a tárcát, de valamiért undor fog el az egész szituációtól, ami – úgy érzem – a dolog érthetetlenségéből fakad. Kérdően nézhetek a nőre, mert ismét zokogni kezd, majd lehajtott fejjel motyog, amit először nem igazán értek: „…vagyok, én… nem akartam, tudja. Beteg vagyok…” „Tessék?” – kérdezek vissza, majd egy cseppet közelebb lépek. „Nem azért lopok, mert… hanem mert muszáj, valami erre késztet, és már nem bírom tovább!” – Ezt követően elejti a tárcát, majd hirtelen átveti magát a korláton, a ruhája beleakad a kiálló kovácsoltvasba, végighasad, s ez után már csak egy tompa puffanás hallatszik.

Pár órával később, mikor a hullát a mentők elviszik az udvarról, az egyik rendőr odalép hozzám, papírral a kezében: A lakóktól azt az információt kaptuk, hogy feltehetőleg maga látta utoljára élve. Milyen kapcsolata volt az elhunyttal, ismerte egyáltalán?
Nem válaszolok semmit, hagyom, hogy bevigyenek a kapitányságra.

A legjobb szándék


A kutya ül
Zseblámpa fénye
riadt karsztnál
világít az éjbe

Templomba menve
hajad koszorúba
füzér a kezed
Hogyan hiszed el
Ima helyett
Isten ül melléd
a székre

Váratlanul fiatal
újfent néz rád
s lőn fény
sosem volt világosság

Kérdés helyett
a válasz
Arcra kapod
A múlt is üt
Rebben nagyot

Nem érti a grimaszt
A máz leolvad
s durva karja
mutatja az utat

Te csak kérleled
talán kelet arra van
holnap

De siess
mert itt és most
csak az öregember
marad

 

MADAGASZKÁR

 

Elmentem, hogy lássam
a megszámlálhatatlannak hitt
hegyet,
de semmi, semmi sem
maradt
neked belőlem.

Már csak a keret,
az üveg rég kiesett.

Álltam a szürkületi fényben
konokul,
remegett a körvonal,
mit a közeli esőszag után
húzott az ég és a föld közé

Mint minden, most minden
mindennel párhuzamos

Dőltem le, hogy az este
húzódjon alám
én meg
rajta, rajtad.

Ördögünk van

A tánc az irodalomban az élet, a halál és a szerelem (a szexualitás) metaforájaként jelenik meg, és ezekről tanulhatunk Grecsó Krisztián új könyvében is.

A Tánciskola alapjául a klasszikus mester- tanítvány viszony szolgál. Hősünk, s egyben a tanítvány Dr. Voith József a frissen végzett jogászpalánta, aki az áhított szegedi aranyélet helyett jobb híján – nagybátyja révén – a tótvárosi porfészekbe kerül fogalmazónak. A hóbortos Szalma Lajos bácsiról azonban hamar kiderül, hogy ő a helyi Don Juan, aki mindenkit elvarázsol a szó szoros értelmében, hiszen a hétvégeken saját termesztésű drogjaival és filozofikus előadásaival kábítja vendégeit. A mi együgyű, kopaszodó, kövérkés Jocónk a beavatási szertartások hatására (szex, drog, alkohol, sátán, halál) fél év leforgása alatt nagybátyja alteregójává alakul, de mi más is szólhatna közbe mint a szerelem, és hogy teljesen legyen a kép, Szalma Lajos szenteste legyőzetik.

Grecsó azonban nem elégszik meg ennyivel, ezért számtalan narrációs technikát és intertextuális szálat (pl.: a móriczi Árvácska allúzió, Krúdy novellái stb.) sző a regénybe. Azonban ezek a szálák megannyi kisebb- nagyobb epizódként futnak a szövegben és olyan érzést keltenek, mintha egyszerre több történetet olvasnánk, melyek aztán nem állnak össze egységgé. Hasonlóan szétdarabolttá teszik a művet az olyan motívumok, amelyek lényegében nem viszik előre a történetet, de poentírozó kidolgozásuk miatt önálló jelentőséggel sem bírnak ilyen pl.: Voith Károly története, a cigány munkások vagy Kucsera halála.

A Tánciskolában minden parafrázis közül leghangsúlyosabban Thomas Mann Doktor Faustusa van jelen. A Voith fiú 24 évesen (első drogos hallucinációja során) találkozik az ördöggel, akárcsak Adrian Leverkühn mindketten kapnak még ugyanennyi időt, mely alatt lehetőségük nyílik arra, hogy felülmúlják önmagukat. Nagy különbség azonban, hogy míg manni művészproblematika a polgári életforma és a művészi teljesség elérhetetlenségét példázza, addig itt nincs ilyen léptékű konklúzió, amit levonhatnánk. Adrian lelkét és földi életének felét zseniális művekért adta cserébe, míg Jocó a helyi ördög Szalma Lajos marionett figurájává válik. A Voith fiú látszólag választani kényszerül Ildikó és Judit között, akik két életforma megtestesítői: míg Ildikó egyértelműen szexuális lényként van definiálva (vö. Esmeralda) a könyvben és azzal, ha Jocó mellette döntene, nagybátyja helyét venné át a helyi körforgásban; addig Judit magánya és a kívülállása egykori önmagára emlékezteti.

A keresztény utalások a Faust legenda mellett is nagy szerephez jutnak a szövegben, de elsősorban Szalma Lajos személyiségén és értékrendjén keresztül átszűrve találkozhatunk velük: „… a szerelmeskedésnek, az örömnek, a vágynak, a vasárnap délnek megvannak a taktusai, az élet zenéje nem vicc, a ritmust maga a Teremtő véste kőbe, az élet muzsikájának csak a dallamán lehet változtatni, a ritmus kőtáblán van…” (Grecsó 2008: 20) Ezt az örökös körforgást próbálják érzékeltetni a regényben a táncok, a mitológia, tájleírások, no és persze Lajos bácsi tettei.

Mindent összevetve Tánciskolában az alaplépések jók, de az intertextusok folyamatos nyomatékosításával a mű lényeges kérdései (önmegvalósítás, kitörési lehetőség, szerepvállalás a vidéki Magyarországon) komolytalanná válnak.



Móricz írástechnikájával, Krúdy elmosódó időhatáraival, az ételek és a szerelmi viszonyok leírásával, a szerző töredékeiben villantja fel az olvasmányélményeken alapuló sztereotip vidéki világot, melynek elemei éles ellentmondásban állnak egymással: realista emberábrázolás, a századfordulót idéző helyrajzok.

Véleményem szerint ez a fajta töredékesség Grecsó novellista pályakezdéséből fakad.

Mélik gróf holdjai

castle_in_the_skyAzt beszélik, a Mélik-uradalomnak ezerkétszáz, mások szerint legalább tizenkétezer kataszteri holdja volt. Mindenesetre R.-től északra, ahol a vasút a folyóval párhuzamosan elhagyja a települést, a dimbes-dombos, kopár mezőség egészen a nyugati hegyvonulatok aljáig valami titokzatos jelentőséggel bír az R.-i lakosok számára. Ha például egyik ember megkérdezi a szomszédját, hogy no, komám, merre és hova, a koma pedig azt találja válaszolni, hogy no, csak ide, a Fenektetőre viszek ki egy szekérderék pityókahajat, akkor az az ember sokatmondóan, mintha valami régen megígért boldogságról mondana le nem éppen valami nagy jókedvvel, csak annyit válaszol: ja, hát oda. Az is Méliké volt valamikor. A koma pedig csak bólogat, mert ő is tudja, hogy valamikor az a rész mind a Méliké volt. De még az új birtokosok, és azok leszármazottai, vagy az unokák, akik megörökölték a homokos, köves termőföldeket, még ők sem merték a lelkük mélyén saját tulajdonuknak érezni az uradalomból kimetszett darabka földeket, és ha valaki megkérdezte tőlük, hogy hol vannak a répa- vagy lucerna-földjeik, nem is merték azt mondani, hogy Kincsesben vagy a Bévágásban, Cseresnyésben vagy a Csortán erin, hanem egyszerűen és megfontolt derűvel arcukon csak annyit válaszoltak: a Mélikében. Mert ezek a földek mind a Mélikéhez tartoztak.
 
Máskülönben előfordultak nyakasabb utódok, akik mégiscsak azt válaszolták, hogy a répaföldjük a Csortán erin vagy Dúdádon van, de minden ilyen esetben megbosszulta magát a nyakasság, mert a kérdező az ilyen válaszra félig elfordulva és fölényes köpést spriccentve a kerítés lécei közötti résbe a nyelve hegyéről, némi gúnyos és kioktató hangsúlyt adott a szavainak, és annyit válaszolt: akarod mondani, a Mélikében. És ez az enyhén lekezelő, gúnyos megjegyzés semmiképpen sem a Mélikéhez tartozó földek minőségére vonatkozott, hanem annak az egyénnek a felettébb méltatlan magatartására, aki nem lévén tisztában földjei értékével, megpróbálja elmismásolni azok jelentőségét.
 
De az örökösök nagy többsége tiszteletben tartotta Mélik nevét, és a legtöbb esetben nem is íratták át a Földhivatalnál saját nevükre a rájuk jutó földdarabkákat, mintha a hírhedt gróf dicsőségéből rájuk is háramolna valami kevés, hogyha földjeik hivatalos tulajdonosának tudhatják, még ha már több, mint száz esztendeje meghalt is. Voltak ugyan olyanok, akiket megfertőzött a mérhetetlen bírvágy és a bürokrácia szelleme, ám ők is csak odáig merészkedtek, hogy pusztán haszonélvezeti jogot jegyeztettek be a nagy Mélik-Kataszter jegyzőkönyveinek megfelelő rubrikájába. De kérvényük elbírálásról ők sem kaptak sohasem hivatalos értesítést, s ez bizonyára nem is a szorgalmas és pontos, gazella járású Anasztázia jóindulatán múlott, aki a hivatalban a kérvényeket iktatta, hanem azokon a felsőbb hivatalokon, akik a háború óta még nem jutottak odáig, hogy pontos határozatokat hozzanak a régi földbirtoklási rend átalakításáról és megreformálásáról.
 
Ám a törvényben megmutatkozó joghézagok és mulasztások semmiben sem zavarták meg az R.-i birtokos gazdák életét, hiszen ők ismerték a földet, az időjárást, s azokat a módozatokat, amelyek révén a legtöbb munkával a legkevesebb hasznot lehet nyerni, mivel életelvük sohasem a meggazdagodás volt, hanem az elődök szokásainak és életmódjuknak feltétel nélküli tisztelete és követése.
 
Mélik nagy úr volt, vagy inkább uraság, a környéken a legnagyobb. Pedig voltak a környéken rajta kívül nem semmi grófok, mint a szárhegyi Lázár Alpár, aki egyetlen ökölcsapással terített le egy hízómarhát, amikor az a fajtájára jellemző bágyatag szórakozottsággal kiharapott egy darabot a gróf hírhedten kajla bal füléből. A parasztgazda annyira szégyellte magát az affér miatt (hiszen ismerte a törvényt: az állatok bűneiért a gazdának kell vezekelnie), hogy a leterített tehenet nem hogy kicsontoltatta és leadta volna a konkárnak, hanem három nap és három éjjel szekéren kivitte a környék legmagasabb hegyfokára, a Kecskekőre, és egy fára akasztotta a dögöt, mondván, hogy itt egyenek meg a dögkeselyűk. Pedig a környéken nem igen volt jellemző a dögkeselyű, csak a varjú, meg a veréb.
 
Vagy ott volt például Celluk Iván, szintén nagy és határozott ember, aki ha megszomjazott, terepjárójával egészen a kocsma pultjáig hatolt, magával sodorva a faragott lépcsőkorlátot, a meander díszítésű ajtótokot és még néhány műanyag asztalt a vendégekkel együtt, ahol aztán kedvenc Krőzus márkájú ásványvizét kérte barátságosan biccentve a megszeppent pincérlánynak. A gróf persze mindig terményben fizetett. Amikor megkapta az ásványvizét, a kesztyűtartóból előrángatott egy csökött csőrű, rikács libát, bedobta a pult mögé, kacsintott a pincérlánynak, lükvercbe kapcsolt és hírt se hagyva maga után gondtalanul elvágtatott fehér szőrű kancáján. A gróf libáiról persze mindig kiderült utólag, hogy hamisak, úgyszólván tollúval vannak kitömve belül is, de hát ki merte volna ezt felróni Celluk Ivánnak. Egy rendtartó pincérlánynak, akinek szülei nehéz munkával gyűjtik otthon a kelengyét, a tollú is nagy ajándéknak számít, és hát a gróf libái elég termetesek lévén a beléjük tömött tollúból egy fél párnát legalább meg lehetett tölteni.
 
De mindezek a kisstílű rémtettek eltörpülnek Mélik gróf története mögött, melyeken még az unokákat is újra meg újra megdöbbennek, ha kis parcellájukat művelvén eszükbe ötlik akár csak egy-egy részlet is a gróf élettörténetéből. Ilyenkor büszkén gondolnak arra, hogy igen, én a Mélikében vettem ki jussomat, ezt a kis darab földet, amit két erős kezem munkájával művelek meg, de föl sem mérhetem azoknak a tetteknek a jelentőségét, melyeket Mélik gróf értünk, utódokért kegyesen magára vállalt. Képzeletükben a gróf alakja gyakran mosódott össze Úr képével, s nem csoda, hiszen R. kilencvenhét éves, megőszült, pátriárka alkatú esperese is másodpercekre elnémult a név hallatán. Úgy hírlett, ő az egyetlen a faluban, aki még színről színre látta az időnek előtte jobb létre szenderült Méliket. Azt is rebesgették, hogy még a háború előtt együtt voltak valamilyen munkatáborban, ahol titokban prófétai tanulmányokat fojtattak.
 
Az esperes gyakran hivatkozott is prédikációiban Mélik gróf szavaira, például amikor ilyeneket mondott: a vér nem válik vízzé vagy kutyából nem lesz szalonkabát, esetleg azt fejtegette, hogy miért jobb egy lúdnyak, mint tíz tyúknyak, de többnyire akkor, amikor a világ végének eljövetelére hívta fel a hívek figyelmét. A világ vége, mondotta, itt kopogtat az ajtókon. Nem koldulni jön, ne féljetek. Hanem hogy elválassza a búzát az ocsújától. Térjetek hát meg a földekre a munkához, de különösképpen azokra, amelyek Mélik doktor örökségéből származnak, mert az a föld a végső időkben az angyalok lábának lesz talpalávaló. Akit ott ér a végítélet, azért Mélik doktor közbenjár, hisz nem véletlenül ragadtatott el egy hatalmas felgyulladt szénásszekéren.
 
Halálának csodás körülményeit leszámítva azonban a doktor életéről igen keveset lehet tudni. Az ezerkétszáz, vagy talán tizenkétezer kataszteri hold, ami a Földhivatalban a neve alatt szerepel, úgy hírlik, szintén csodás tettei jutalmául került a birtokába. Józéfa, az öreg harangozóné ugyanis kihallgatta az esperest, aki szokásos délutáni álmában, a plébánia fogadószobájának filadendron-levelei közé dugva ősz fejét, álltó helyében éppen a csodadoktorral társalgott. A harangozóné elmondása szerint Mélik tizenkétszer hintett port az akkor még vadonnak számító susnyákos, csetennel benőtt erdőben garázdálkodó álnok kakadu-vadászok szemébe; tizenkétszer hárította el a hangyászsün ábrázatú cínyesi fatolvajok éjszakai orvtámadását; tizenkétszer vezette vissza Szék Elek árván hagyott leánygyermekeit a Martonka pataka felé vezető gyíksusogásos, ingoványos ösvényről; tizenkétszer ültette újra szirom alakú virágcserépbe a kehely tökű virághorda palántát, mígnem rügyet fogott; tizenkétszer védte meg, saját életét sem kímélve, a szomszéd Lázár Alpár gróf sápadt, szent életű egyszülött fiát a borsikásból rátámadó veres kandisznótól; tizenkétszer borított szemérmetesen fátylat Celluk Iván gróf idegbetegen a Veszes Patakban mezítelenül lubickoló feleségének parázs ágyékára; tizenkétszer vitt almaízben pácolt mustár- és mangore-leveleket a lekiismeretes, gazella járású Anasztáziának a Földhivatalba; tizenkétszer fejte meg saját kezűleg Betye Ruszkovics, a költő Bimbó nevezetű piros-tarka tehenét, amikor elromlott a fejőgép; tizenkétszer feküdt oda gigászi testével a sáskák martalékául, amikor azok majdnem elözönlötték az ebháti kelkáposztaföldek mögötti dombhajlatban lakó Kinda Boldizsár szérűjét; tizenkétszer kötözte meg és zárta vissza a hóna alól fényes gatterlapokat dobáló, vastag nyakú sarlatánt a Kőbányába.
 
Betye Ruszkovics, a költő, aki eredetileg a gazella alkatú Anasztáziába volt szerelmes verseinek hideg fogadtatásától elkedvetlenedve a csodatettek után végleg visszavonult, és tehetségét a mitikus idők versbe szedésének szentelte. Egy-két sikerültebb darabját végül szánalomból megjelentették a helyi Gazdák és Hősök című lapban. De nem volt sikerük, mivel csak nagyon áttételesen utaltak a gróf mitikus és sorsfordító szerepére, továbbá nagyon is túlhangsúlyozta bennük saját szubjektív érzelmeit, ami nem szolgálta a tágabb értelemben vett közösség érdekeit. Azt beszélik, később teljesen elhülyült, s már csak egyetlen versét ismételgette folyton, amelyik úgy kezdődik: Ha megyek az Eszenyőbe nyáron füvet kaszálni, / kell nékem erőgyűjtésre jó rétes meg szalámi. Ezt is már csak kármin szőrű macskájának, Erzsébetnek olvasta fel, aki ilyenkor kínjában a fehérre meszelt falat nyaldosta, utóbb elhullatta mind a harminckét fogát, majd megtanult röfögni, mint a malacok.
 
De voltak mások is, akiket a történeti hitelesség tisztelete arra indított, hogy érdeklődjenek Mélik csodadoktor múltja iránt. Fehérfejű Elemér, R. polgármestere, akit titokban és a háta mögött Vasfejű Pandulfnak is szoktak nevezni, helybeli tudósokból kutatócsoportot szervezett, hogy minél többet megtudjanak a gróf zimankós múltjáról. Kiderült, hogy valóban prófétai tanulmányokat folytatott, ezért vitték el később a Duna-deltába. Az végül nem derült ki, hogy az esperessel együtt voltak-e ott. Amikor elvégezte a teológiát, titokban fölszenteltette magát, de csak diakónusnak, és elutazott Vatikánba egy híres magiszter temetésére. Amikor visszatért, a hatóságok azzal vádolták, hogy a Fekete Klerikálisok nevezetű terrorszervezet kéme és deportálták a Duna-deltába. Ott különféle mágikus praktikákkal ejtette ámulatba hiszékeny fogva tartóit. Például repülni tanította a tőkehalakat, egy mágnes segítségével, amit végül elkoboztak tőle, lehallgatta a titkos műholdadókat és mindenfelé híresztelte, hogy Amerika el fogja veszíteni a hidegháborút, ezért mindenki térjen át a pravoszláv hitre és tanuljon ikonfestészetet, a skolasztikus dogmatika és a gnosztikus eszmélkedés kérdéseivel zaklatta a deltába látogató iszonyú csinos és iszonyú vékony NDK-ás lányokat, továbbá hazafias szónoklatokat tartott a fákhoz, akiknek gyökerét a vihar sem tudta kitépni másképp, csak ha ketté törte. De az ő szavaira az öles gumifák a turisták szeme láttára önsztántukból indultak el a Déli Kárpátok hegyvonulatain át a transzilván haza belseje felé.
 
Hazatérte után orvosi minőségben tevékenykedett, de szolgálataiért sohasem fogadott el semmilyen pénzjutalmat. Egy szemfüles kutató, akik a salamási pópákat is kikérdezte, azt is bizonyítani véli, hogy Mélik doktor nem adta föl teljesen diakónusi hivatását, hanem áttért a pópák hitére, és az év megfelelő szakaszaiban, amikor az éter sűrűségi viszonyai erre lehetőséget adtak, az éj leple alatt fekete miséket mondott, illetve fekete böjtöt tartott – már ha az ez ügyben őt megkeresők kellő pénzjutalomban részesítették. Egy salamási tanú, akinek a kendermagos tyúkját lovasították meg, azért mondatott fekete misét Mélik atyával, hogy keze-lába lebénuljon a tolvajnak. Másnap kiderült, hogy csak elhált a tyúk, de akkor már késő volt, mivel a harmadik szomszéd, egy becsületes csizmafoltozó, aki életében nem lopott se tyúkot, se másféle jószágot, csak esetleg cipőtalpat szedett a szeméttelepről, de az nem számít arrafelé lopásnak, akkor már se kezét, se lábát nem tudta mozdítani. Ez a tanú emlékezett, hogy Mélik doktort éppen a sok fekete mise vitte jégre, mivel az ilyen szertartásokat éjszaka, több órán keresztül a templom hideg kövén meztelenül térdelve vagy hasalva kellett végezni. Minek következtében egy idő után Mélik doktor veséi felmondták a szolgálatot.
 
De a kutatóbizottság, élén Vasfejű Pandulffal, R. polgármesterével, elutasította ezt az idétlen és ráadásul valószerűtlen nézetet, mivel már előbb bizonyítást nyert, hogy Mélik grófot egy felgyulladt szénásszekér ragadta el, mégpedig alkonyattájt. A tanúk szerint a szénásszekér az Alszegi út felől közeledett, pontosabban száguldott valószínűtlen és ijesztő sebességgel R. köpontja felé. Az Ottó Bár teraszán borozgató két öreg fuvaros tisztán látta, hogy Mélik gróf ott áll a lángoló szénásszekér tetején, akár egy kitéphetetlenül odagyökerezett szálfa, hatalmas rubint színű esernyőt tart a feje fölé, akkorát, hogy az egész szénásszekeret mintegy beárnyékolja. A szemfülesebbek azt is megfigyelték, hogy a csodadoktor rőt-vörös szakálla még csak meg sem pörkölődött a nagy tűz közepette, miközben néhány ismeretlen szót ordított: a mezsgye-prókátor így szól, dukk-dukk affér, dukk-dukk affér. Mások a következőket vélték kihallani utolsó szavaiból: Dögöljetek meg, ti mocskos szarházi szúvak, elloptátok az Úr erdeit! De ez utóbbit bizonyára csak az ijedtség vagy a szaván fogott lelkiismeret mondatta az egyik pityókos fuvarossal, mivel semmi értelme nem volt, vagy csak nem akarták érteni a szavakat, mivel a szekér olyan gyorsan haladt, hogy két másodpercen belül már semmi sem lehetett hallani a Mélik gróffal elviharzó karabáj zajából. Úgy eltűnt, mintha csak képzelődés lett volna. Viszont ez volt utolsó alkalom, amikor R.-ben látták Mélik grófot. És nemsokára kitört a háború.
 
A kutatócsoport azonban más dolgokat is kiderített, de az már a halála utáni időszakra vonatkozik. Tudniillik beszélték, hogy az uradalom kastélyának udvarán lévő kút a gróf halála után olyan erős rozmaring-illatot árasztott, hogy a távoli erdőkből is odavándoroltak a szarvasok, őzek, de még a menyétek és a gyalogbékák is, hogy kortyoljanak a gyógyító forrásból. Sőt egy idő után az árván maradt uradalom közelében lakó parasztasszonyok példájára egyre távolabbi vidékekről jöttek az emberek, mivel mindenki tudta már, hogy kitört a háború, és már csak a csodákban lehet reménykedni. A háború kellős közepén a sebesült katonákat, ha csak egy mód volt rá, nem hadikórházakba, hanem a rozmaring-illatú kút uradalmába szállították, hogy kortyoljanak a vízből és újult erővel törjenek a megvadult ellenségre és fojtsák a torkolattüzeket. A misztikus varázslat és a csodák azonban úgy megszaporodtak, hogy a hatóság egy idő után jobbnak látta, ha meszet szórnak a kútba, mivel eltereli az ország lakóinak a figyelmét a politika és a háború őszerintük sokkal fontosabb kérdésköreitől. Ám a rozmaring-illat még így sem szűnt meg teljesen, mire a hatóság, Vasfejű Pandulf nagyapjának, az akkori polgármesternek a vezetésével lebetonoztatta a kutat, és két farkaskutyás őrt állított az ebek harmincadjára jutott uradalmi kastély-udvar kapujába.
 
Legalábbis ez volt a hivatalos változat. Akadtak azonban gyanakvóbb szellemű lakosok, mint például Szék Elek, akik azzal álltak elő, hogy az egész rozmaring-illatú kút csak egy kitaláció. Az egészet azért találták ki, fejtegette Szék Elek az Ottó Bár egyik koszos asztalára könyökölve, nem is sejtve még, hogy két árva leánygyermeket fog maga után hagyni, hogy Vasfejű Pandulf, ismertebb nevén Fehérfejű Elemér és körei távol tartsák a kíváncsi szemeket a Mélik-uradalom kastélyától, ahol állítólag titkos földalatti fafeldolgozó üzemet rendeztek be. Az éjszaka csendjében hallani lehet, ecsetelte, a gatterlapok szörnyű suhogását, amik a szálfa méretű fenyőfákat aprítják. Szó, ami szó, az évek során az R.-t környező hegyek igencsak megkopaszodtak, de a fokozatos kopaszodás az ottaniaknak nem nagyon tűnt fel, ők különben is a háború utáni új gazdasági és megélhetési lehetőségekkel voltak elfoglalva. Ám az erdők kivágása végül a talaj vízháztartási egyensúlyát is megbolondította, okoskodott tovább Szék Elek, miközben borvízsárga színű dohánylevet pökött az asztal alá, és lassan már nem csak hogy rozmaring illatú gyógyító vizünk nincsen, hanem ivóvizünk sem.
 
De Szék Elek nem sokáig maradhatott meg egy ilyen békés község atmoszférájában, nemsokára áthelyezték. Végtére a béke és a nyugalom, no meg a kellő alázat sokkal fontosabb. Ahogy a pátriárka alkatú, erősen korosodó és őszülő idegzetű esperes is mondogatni szokta a rubint színű katonai ejtőernyőben egy égő szénaboglyára kerecsen sólyom színű egyenruhában még egyszer, egyszersmind utoljára alászálló Mélik gróf nagy becsben tartott emlékét idézve: a víz nem válik vérré, s mint ahogyan a kutyából sem lesz szalonkabát, úgy a malacra sem való a bársony-köntös.
 
Mindazonáltal a gazella szökellésű Anasztázia volt az egyetlen, aki tudta az igazságot a Mélik-földek valódi eredetéről, hiszen a birtokában voltak azok a birtoklevelek, amelyek a kezdeti idők állapotát rögzítették. Igaz, a háború után a legfelesőbb hatóságok R.-ből is összegyűjtöttek minden, a háború előtti viszonyokra vonatkozó dokumentumot, hogy egy központi intézményben tegyék a kutatók számára hozzáférhetővé. De azt is mondták, hogy ez a központi kutatóintézet sohasem jött létre, hanem a béke első napjaiban elégették a dokumentumokat, és tarkón lőtték azokat, akik jártatni merték a lepcses szájukat. Beszélték, hogy a gazellaként lépdelő Anasztázia lánykori szerelme, egy román vallástörténész-hallgató és Eliade-tanítvány a demokrácia kitörésekor az Egyesült Államokba utazott és demokrácia-ellenes propagandát fejtett ki. A Pennsylvanián tartott egyik előadása után, amely Heidegger „Egy történelmi nép sorsa” című kései előadását kritizálta, főként abból a nézőpontból, hogy szerinte a román, a bulgár, a magyar, a szlovák és a környező népek történelmi sorsának kérdését el kell választani a nyugati népek sorsának kérdésétől, mivel előbbiek története a az utóbbi századokban tulajdonképpen nem is nevezhető sorsnak, esetleg csak szökött katonák és szitakötő-tündérek sárba, hányadékba, vértócsába, önsorsrontásba és apokaliptikus delíriumba torkolló részeg kanásztáncának a nagy nyugati császár őfelsége udvari bohócai között, szóval ez után az előadás után Ansztázia szerelmét, a nagy reményű Eliade-tanítványt, Csulay Eugént az egyetem lépcsőjén főbe lőtték.
 
De Anasztázia sem volt mai leány. Mielőtt a felsőbb hivatalok összegyűjtötték volna a régi világról szóló dokumentumokat, egytől egyik lefénymásolta őket, egy páncélszelencébe rejtette, és elásta nagyapja, Kócsi Dénes istállópadlásának tölgyfa-burkolata alá, ahonnan aztán sohasem kerültek elő, mert Anasztázia közben férjhez ment, megfeledkezett Eugénről, a háborúról, a sorsról és az ebháti dombokon tett egyre gyakoribbá váló sétái hatására teljesen átadta magát az R. körüli hegyvonulatokból áradó transzcendentális letargiának.
 
Mélik gróf, a csodadoktor neve azonban mindezek ellenére fönnmaradt az örökösök emlékezetében, és sohasem felejtették el, hogy az az ezerkétszáz (tán tizenkétezer) kataszteri hold, amely R.-től északra, ahol a vasút a folyóval párhuzamosan elhagyja a települést, a dimbes-dombos, kopár mezőség egészen a nyugati hegyvonulatok aljáig valamikor nagy eseményeknek volt színhelye, hiszen a nagy előd itt borított szemérmetesen fátylat Celluk Iván gróf idegrohamot kapott feleségének parázs ágyékára, amikor az a Veszes Patak habjai közé merült paráználkodni a halakkal, és itt követte el a többi, hozzávetőlegesen 1199 mitikus cselekedetét, amellyel megszerezte az utána jövőknek a ma csak a „Méliké” néven ismert homokos, köves földeket.

Játékasztal a világ

 Móricz Zsigmond Tromf című novellájának elemzése         
A tromf szószerinti jelentése ütőkártya. Tromfot adni valakinek, annyi mint visszavágni valamiért, amit elkövettek ellenünk. A való életben egyáltalán nem mindegy kinek a kezében van a tromf. És az sem, hogy ez az illető ismeri-e a játékszabályokat, vagy hogy tisztességes játékos-e. Ha az élet játszmájában szenvedünk el vereséget, mivel nagyobb a tét, nagyobb a veszteség is.
            De vajon tanulunk-e Móricz novellájának tanulságából. Ezt nehéz megmondani. És nehéz is tanulni a szereplők hibáiból. Ugyanis az olvasóban általában a legutolsó bekezdés, összegzés, mondat, vagy akár egy szó van az ilyen csattanóra kihegyezett novellákban legnagyobb hatással. Az lesz a summája az egésznek, az befolyásolja a leginkább miként vélekedünk. De jelen esetben az utolsó sor: „Mit? Sose törődj te azzal. Egy jó tromfot csináltam, s azon röhögök.” Nem tapasztalunk bűntudatot, inkább kaján örömöt, szétfeszítő boldogságot. Egy ártatlan embert tönkretenni nem más, mint egy jó tromf. És vállrándítás. Nem számít. Megtörtént, így történt. Ami volt elmúlt és egyéb közhelyek. De egyvalami mégis nagyon fontos. Ő megmutatta, hogy ha megtréfálták volna, nála is lett volna egy ütőkártya, mit egy? Rögtön három.
            A mű cselekményszövése nagyjából egyezik egy dráma cselekmény vonalával és drámaiságát a párbeszédek is jellemzik. Ezek tömörek, épphogy az információt megfogalmazó csattanós megnyilatkozások. Minden egyes felszólalásnak van jelentősége. Nincs fecsegés, nincs felesleg. A mű első felében azonban nincs párbeszéd. Csak Berti belső világa. A bonyodalom kibontakozása. Megszólalások, csak a felismerésnél kezdődnek. De a legnagyobb feszültség a párbeszédekből sül ki, ami az öcs és a báty között zajlik. De gyakorlatilag rajtuk kívül csak Zsuzsi szólal meg egyszer. Az ő megszólalása látszólag bárgyú, de mégis ez vezeti rá a főhőst, hogy megmutassa a lapjait. A valódi drámához csak a katarzis hiányzik a végéről. Ott már nincsenek vad érzelmek, mély megbánás, csak gyomorforgató öröm. Tehát se tanulság? se katarzis? ha csak azt nem tekintjük tanulságnak — és ez a tanulság Bertire és az olvasóra egyaránt vonatkozik — hogy nincs az összes lap a kezünkben. Nem a szereplőknél történik személyiségváltozás, nem ott láthatunk érzelmi fejlődést, a tetőpont után sincs nézőpontváltás.
De az olvasóban már van. A mű kétharmadáig szimpátiát érzünk a főszereplő iránt, részben egyet értünk indulatával, átérezzük helyzetét, sőt akár még támogatjuk is bosszúját, hiszen a kezdetektől az ő szemszögéből látunk mindent, az ő félelmeit írja le nekünk az író. Őt öleli körül az ezerjófűszagú szél. Már a novella első szava is az ő neve. Ezáltal válik biztossá számunkra, hogy ő a főszereplő, ő fogja velünk megismertetni a történteket és az ő lapjaival fogjuk végigjátszani a kört. Erősíti a szimpátiát a szerep, amiben feltűnik. Őrzi a kazlat. Vigyáz egy nagyon fontos dologra. Egy hős képe vázolódik fel előttünk. A táj, ami őt körülveszi és amit szintén az ő szemével látunk mesébe illő. Egy balzsamos nyári éjszaka. És ezt a csodás éjszakát is ő mutatja be nekünk, még akkor is, ha nem ő narrál közvetlenül. Ezt az idilli képet csúfítja meg háromszor is egymás után az ijesztő incidens. Az olvasó megrendül.
Ezt a hőst? Csak úgy, minden ok nélkül? Az ő szemszögéből látjuk és éljük át megrontott éjszakáját, felzaklatott lelki üdvét, beleéljük magunkat félelmébe egészen a fáradt reggelig, amikor minden felzaklatott kedély elcsitul. Majd újra és megint megismétlődik az eset. Berti magába fordul, senki nem tudja levertsége okát. Csak mi, az olvasók vagyunk a beavatottak kiváltságos helyzetében. Mindezek után bevisz minket egy kalandos üldözési jelenetbe is, ahol megosztja velünk a felismerését és ezzel a titok nyitját is.
            És ezért ítéljük el a most már szenvedő „bűnöst”, még ha túlzásnak is érezzük a tromfot. Személyenként változik viszont, hogy ki mikor kezdi el ezt érezni. Aki nem él abban a miliőben nem is tudja ezt teljes igazsággal meghatározni. Mi csak Berti szívszaggató félelmét ismerjük. A novellát Móricz 1910-ben írta, és maga a történet is a századforduló környékén játszódik, de mi a huszonegyedik században már nem tudjuk érzelmileg felfogni a három kereszt jelentőségét. A racionalitás elve azt sugallja, hogy már a kazal felgyújtása is erőteljes bosszú. De mivel mindannyian heves izgalmak hatása alatt állunk, ezt még hajlandóak vagyunk jogosnak érezni. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy Ferit egyáltalán nem ismerjük. Gyakorlatilag nincs is szerepe. Nem is szükséges. Nem az ő személye fontos. Móricz csak eszközként használja, hogy Berti személyiségét világítsa meg általa. Az utolsó néhány sorban azonban megsajnáljuk ezt az arctalan, hangtalan valakit. Sőt kezdetben Bertit is, hiszen várható, hogy teljesen összeomlik, immár jogtalan igazságszolgáltatásának súlyos terhei alatt. És ez az, ami nem történik meg. S egyben ez az a pont, ahol az olvasó is hitét veszti Bertiben. Zavarodottan ülünk, vagy állunk a történet felett. Nehéz befogadni. Nehéz befogadni a tényeket, az események magyarázó okát és nehéz befogadni a szeretett személy reakcióját. Bár valljuk be már az esküvőjére sem szívesen mentünk el, de azt még mindig inkább elnézzük.
            A novella a személyiségek boncolgatásán kívül is egy egész szimbólum-erdő. Tele van külön-külön hosszan értelmezhető és elemezhető utalásokkal. Már maga a cím: Tromf. Ütőkártya, de már akkor sejthetjük, hogy nem egy pikk ász szívfacsaró történetét fogjuk látni, a pakli kártya megkeverésétől a diadalittas győzelemig. Illetve mégis? Ha úgy vesszük, valóban erről szól a történet. Ahogy a bevezetőben említettem. Ebben műben nem színház az egész világ, hanem játékasztal. És kártyák vagyunk mi emberek. De kitől függ, hogy mikor játszanak ki minket? A címen kívül ott van a számszimbolika, a három, a teljesség megjelenése. A bosszú teljes az ártatlanon. Aztán a búza, az élet egyik metaforája, amit őrizni kell, „Vigyázni kellett, hogy az irigyek, rosszakarók fel ne gyújtsák”. És ezután a kép után jelölik meg Bertit a halál keresztjével. Élet és halál szemben állása. Miközben őrzi az életet, megjelöli a halál. Miután Berti felgyújtja Feri kazlát, szimbolikusan már meg is ölte. A gyáva pedig utána félti a saját életét. Ő nem hagyja ott egy percre se a kazalát. De a kereszt önmagában annyi jelentéssel bír és annyi utalást tartalmaz magában, hogy felsorolni is sok lenne. Főleg, amikor a szívén érzi a nyomását. Azonkívül, az éjszaka metaforája. A rejtély, a homály, a sötétség, amikor semmise biztos, amikor semmi nem az, aminek látszik, amikor nem is látszanak tisztán a dolgok, és az éjszakán belül is az éjfél. Éjfélkor történik a legtöbb csoda és egyben rémesemény is. Éjfélkor, ha jó vagy épp rossz helyen vagyunk, megáll az idő és beesünk a két nap közötti zsákutcába, ahol az összes varázslény rejtőzködik. Hátborzongató. De ott van a tűz is. Egyszerre melengető és biztonságot nyújtó, és egyszerre veszélyes, fenyegető és gyilkos. S míg a tűz önmagában tartalmaz ambivalenciát, az ellentétek szembenállása szépen és egyszerűen nyilvánul meg a fehér és a fekete szembenállásával. Vajon mindegy, hogy a feketén van fehér kereszt, vagy a fehéren fekete? És természetesen a csalfa, hűtlen nő metaforája, aki szeretője „gyilkosával” cimborál. Sőt a nő, tudomása szerint, nem is azzal áll össze, aki miatt elveszítette szeretőjét, hanem azzal, aki a barátja volt, tudta nélkül, de mégis „duflán” áruló. 
            Rengeteg kérdést vet fel a mű, mind filozófiai, pszichológiai értelemben, vagyis a műelemző szemszögéből, mind a kíváncsi olvasó szemszögéből (akiből eddig nem volt túl sok erre a novellára nézve): vajon jön e tromfra tromf, bűnösnek ítélhető e az öcs, vajon mit gondol Bodor Feri, érti-e hogy mi történik körülötte és miért, működni fog-e a házasság, hiszen Berti, csak bosszúból szerette el Zsuzsit, számít-e ez egyáltalán, mennyire lehet csínynek tekinteni a keresztet, lehet, hogy Berti túlreagálta az egészet és még számtalan hasonló. De az ami engem a legjobban érdekel és nem kapok rá választ a novellából: Hogy került oda és mit keresett ott „azon az éjjelen” Bodor Feri?

Az ínyenc

„Hozzávalók: egy egész gyöngytyúk…”Így kezdődött a recept a nagy ízbibliában. Meg kell jegyezni, igen szép példányt sikerült vásárolnia a nőnek a piacon, bár nem egy fácán- hisz az drágább is és ő tudta, hogy általában evvel verik át az éttermekben az embereket: fácánt rendelnek és gyöngytyúkot kapnak-, de szép fiatal, középméretű jószág, a színe pedig pompás. Nem nyakon szúrták, hiszen akkor bevérzik a hús és lilás színű lesz, hanem megfojtották. Attól oly szép, akár egy pulyka. Amúgy nem is baj, ha van otthon egy egész kopasztott, belezett tyúk, fel lehet darabolni, kiszedni ami kell, a többit bezacskózni és be a fagyóba, jó lesz majd levesnek. A nő így is tett, levágta a lábakat, a szárnyakat, a hátát, és szépen kimetszette egy pengeéles késsel a melleket, majd felkockázta. Kár is volt, hisz a nő csupán gyöngytyúk mellszeleteket akart készíteni egy kis besamell mártással, a recept azonban valóban így szólt: „Vegyen egy egész gyöngytyúkot, mossa meg alaposan, majd kívül-belül sózza be. A megtisztított fokhagymát és a fűszereket tegye bele a tyúk beljesébe..!”. Így jár az ember, ha a lapok összeragadnak. Nincs baj, fő a találékonyság, de már nem bajlódott a könyv lapjaival, hagyta ott nyitva maradni, ahol az egész tyúk rituális feláldozásának kulináris olvasata található. Amúgy szeretett kísérletezni, felfedezni új ízeket, aromákat, fűszereket, hisz annyiféle alapanyag van, amit vegyíteni lehet, csak az ember inkább a meglévő biztosra hagyatkozik. Aztán vagy sikerrel járt és jóllakott a család, vagy gyorsan rendeltek pizzát a helyi étteremből. Eszébe jutott egy főzős műsor, melynek a végén egy erősen pösze és selypítő sommelier („Hogy engedik egyáltalán az ilyeneket a médiában szerepelni?!”) szagolgatta és kóstolgatta a jobbnál jobb borokat és nagy műértően ecsetelte, hogy egyes bortípusokat milyen ételhez ajánlana. „Eszt a lankáss, napssugarass dombokon érlelt tesstess, fűszeress vörössbort leginkább a vörösshussokhoz ajánlanám…” Ezen elmosolyodott. „Tokaji van itthon, 3 puttonyos.” Fogalma sem volt, hogy milyen ételhez dukál, igazából egyáltalán nem értett a borokhoz, annyit tudott róla, hogy drága.
 „Kell egy kis zene!”- és a nő feltett egy lemezt. Szerette a francia chansonokat. A Hi-Fi nem volt túl nagy ahhoz képest, hogy a ház többi része milyen berendezésekkel volt telezsúfolva: férje dolgozó szobájában scannel, fénymásoló; rádiós-pezsgőfürdős zuhanykabin és vízadagoló műanyag pohárral. Úgy gondolta a hús hamar kész lesz, amúgy is tudja nagyjából fejből, hogy milyen fűszerek kellenek, úgyhogy inkább hozzáfogott a mártáshoz. Két evőkanál liszt, ugyanennyi vaj, fél liter tej, amit végül félig tejszínnel helyettesített és sajt – mert miért ne? Izgult, először csinált ilyet. Teljesen belehabarodott a munkába, úgy ahogy összehabarodott a forró vaj a lisztbe vagy épp fordítva és ahogy aztán összerántja a tej és tejszín keverékét! Úgy érezte, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt. Aztán a sajt. Belereszelt vagy 10 deka trappistát, de úgy érezte, nem elég különleges. Eszébe jutott a hűtőben lévő kis rokfort. Nem nagyon értett a francia sajtokhoz, kezdve avval, hogy ementálit tett a mártásba és nem rokfortot, de hát neki minden francia sajt csak rokfort volt, mit törődött volna avval, hogy az egyik penészes tésztájú, a másik meg kemény sajt? Mindenesetre az egész lakást átjárta az olvasztott sajt sós illata. Eközben a felszeletelt darabokat sózta, borsozta. Fokhagyma! Igen, apróra kell vágni. Meg akkor egy kis vöröshagymát is. Utálta pucolni, de megveszett a hagyma illatáért és ízéért, főleg ha jól besózta gyakorlatilag mindenhez képest volt megenni. Kell még egy savanykás alma, mely kissé fanyarrá tompítja az ízeket, kis szárított zsálya, oregánó… Ezek a gondolatok és már előre elképzelt zamatok érlelődtek orrában, szájában. De nem csak neki.
 A nő mögött 2 lépésnyire állt mereven egy férfi, ki tudja mióta. Nyaka előrebiccent, tekintete kifejezéstelen. Kezei a test mellett lógtak, térdei kissé megrogyasztva vertek gyökeret a konyha kövén. A francia dal elnyomhatta lépteit, semmi nesz nem szűrődött be, sem a nyikorgó kapu, sem az ajtó záródása, sem a hajópadló finom reccsenése, pedig nem szólt hangosan a lejátszó. A nő semmit sem vett észre, úgy feledkezett bele a főzésbe, mint ahogy a férfi is. Erősen nézte, hogy forog a nő kezében a kés, mely szinte egyforma kockákat hasít a mellfilékből, a reszelő mint csinál illatos kis forgácsokat a kemény sajtból- mert ő nagyon is jól tudta, mi a különbség az ementáli és a rokfort között-, mint pucolja az a szép kéz a hagymát.
… A férfi feje kissé oldalra dőlt, az érzelemmentes arc megrezzent, szája enyhe mosolyra húzódott…
 Elővett egy nagy, széles serpenyőt. Napraforgó olajatt melegített, majd beledobta a húst, mely nagyot sercent.
…a férfi szeme megrándult…
 Következett az apróra vágyott hagyma, mind a vörös,- mind a fokhagyma, a szeletekre darabolt alma… kéne még több zöldség, kis kukorica, sárgarépa…és előhözött a fagyóból egy zacskó mirelit zöldség keveréket, melyet sisteregve kezdett felengedni a hús mellett
…a férfi jobb karja kissé hátracsuklott…
 és persze a nagyi által eltett paradicsomszósz!
…A fej balra kezd biccenni, a pupillák egyre tágabbak, mosolya már leginkább ijesztő vigyorrá kezd húzódni…
 Belekerül a paradicsomszósz is. Felszisszent, mert a forró olaj kicsapott kezére. „Jaj a fűszerek! Majd elfelejtettem!” Homlokán a láztól és persze a tűzhely melegétől gyöngyözni kezdett a homloka. Nem lehetett kizökkenteni sem a nőt, sem a férfit. „Hogy is volt? Zsálya…” De már régóta improvizált. Feltépte a fűszeres szekrényt és kikotort mindent, amit talált. „Gyömbér-nem, szegfűszeg-nem, fahéj-nem, zsálya!” és aztán keze nem állt meg. Oregánó, kis delikát, bazsalikom-mind beletette. És érezte, ahogy az ízek kezdtek összeérni. Nem kapcsolta be a szagelszívót, hisz annyira jó volt, akár egy masszázs idegeinek. Mosoly fakadt az arcán.
…Az aromáktól részegült férfi teste kissé előre dőlt, mintha egyet lépni kívánna…
 Megkóstolta, nagyon ízletes volt. Azonban hiányzott még valami! De mi? A nő tovább keresgélt és végül rátalált egy kis zacskóra. Egy jó ismerősétől kapott évekkel ezelőtt indiai fűszereket. Ez az! Csípős, karakteres íz. Szétnyitotta a zacskó száját, majd egy kiskanálnyit bányászott elő.
…Szemét le nem vette a kanálról. Ahogy közeledett az erős fűszer a serpenyő felé, úgy torzult el a férfi bárgyú arca…
Végül a fűszer belekerült a serpenyőbe, fakanállal jól elkeverte, majd –mint ahogy anno még kémia órán tanulta, hogyan lehet a különböző vegyi anyagokat megszagolni- nem hajolt fölé, csupán kezével maga felé legyezte az illatfelhőt. Elégedett mosollyal konstatálta.
…Végigfutott a ránc a homlokán, pulzusa felszökkent, arca összerezzent és fájdalmasan felnyögött…
A nő ijedten fordult hátra és felvisított.
– Maga mit keres itt?!
De válasz nem jött, a férfi talán jobban megrémült a rajtakapáson. Zavartan és kétségbeesetten keresett valamit, ami kihúzhatja ebből a helyzetből. A késről a kloffolóra járt a szeme. A nő észrevette, egyre gondoltak. A nő a késért ugrott volna, ha ez az eddig kővé merevedett férfi nem kapta volna el a nő nyakát. Odanyomta a konyhapulthoz a fejet és csak szorította.
…A szúrástól lila lesz…bevérzik…
Addig fojtogatta, míg a nő teste erőtlenül terült el a hideg padlón. Színe akár a pulykáé. A férfi belenézett a receptkönyvbe: „Vegyen egy egész gyöngytyúkot, mossa meg alaposan, majd kívül-belül sózza be. A megtisztított fokhagymát és a fűszereket tegye bele a tyúk belsejébe…”
A tűzhelyen még égett a láng az edény alatt. Mielőtt a megpirult hússal összerottyantak volna a zöldségek és a fűszerek, feltett főni egy fazék rizst. A jó minőségű, ’A’ rizst kétszer átmosta, olajon megpirította, sózta, majd felöntötte vízzel. Miközben puhult és szívta magába a sok rizsszem a vizet, meg-megkavarta és gazdagon meghintette curry porral. Volt gondja rá, hogy közben ne hagyja kihűlni a besamell mártást sem, viszont hiányolta belőle a fokhagymát, így kettőt bele is préselt. Még egy pici só és kész. Levette a gázt az összes lábas alól, hisz ezek a legjobb minőségűek, tartják a hőt. Elővette az ünnepi terítőt, a nád tányéralátétet és megterített. A villákat és késeket egyenként megtörölgette, a szalvétát pedig nagyon frappáns és ízléses módon hajtogatta bele a pohárba. A villa és kés pont a megfelelő oldalon. Gyönyörű porcelánba szedte a puha, currytől sárga rizst, a zöldséges húst, fém öntőcsészébe a mártást, majd az asztalra helyezte őket. Szalvétát gyűrt partedli gyanánt az ingébe, kiszedte magának az ételt, kisujját felfelé biggyesztve felemelte a villát, majd hozzálátott. Úgy érezte mennyei. Egyszerű étel, de annál finomabb. Minden falatot körbeforgatott a szájában, nehogy elszalasszon egy ízmolekulát sem! A mosoly visszatért arcára, a zene kellemesen zsibbasztotta idegeit. Ezt csak fokozta volna a Tokaji, talán még a borszakértőnk is megengedte volna a szervírozását, de erről mit sem tudhatott a férfi.
Jóllakottan felállt, fogta a mosatlan tányért és az evőeszközöket, majd rendre elmosta, eltörölgette.