Bejegyzések kategória bejegyzései

Szilánkok

Irén csak ült a kanapén, háttal az ablaknak, és üres tekintettel meredt maga elé. Kívülről hangok hallatszottak be a lakásba, de a világért sem fordult volna meg. Próbált nem odafigyelni rájuk. Úgyis róla beszélnek. Róla. És nevetnek. Vagy szánakoznak. Egyik rosszabb, mint a másik. Jól tudta, mit mondanának neki: „Irénkém, borzalmasan nézel ki. Hiába, mi megmondtuk. De te mindig olyan makacs voltál. Hiba volt kiadni a szegény János útját. Látod, mihez vezetett! Látod!?” Vagy ami még rosszabb, nem szólnának, csak néznék. És a szemük… Nem, erre nem gondol.

Az ölében egy könyv feküdt, de nem foglalkozott vele. Egy ideje már az olvasás sem kötötte le. Igen, azóta… Hamarosan hat óra és jön Endre. De előtte még jól berúg a kocsmában. Hiába, itthon nem várja semmi, ez a büntetése mindazért, amit tett. Vele. És Marcikával. Irén nem főzött, nem takarított, ő maga is csak azt evett, amit talált a kamrában: egy bödön szilvalekváron élt már egy hete. Pénzük sosem volt, lassan már fel se tűnt neki a nélkülözés.

Néha János is elvonult az ablakuk előtt, a feleségével és a két fiával, úton a piacra, ilyenkor Irén a fülére tapasztotta a kezét, és úgy érezte, menten szétveti a harag, a keserűség. De még így is jól hallotta őket. Elővette a kisollóját, felhajtotta a szoknyáját, és az olló hegyét a combjába döfte. Amikor belenyilallt a fájdalom és meglátta a kis piros patakot, megkönnyebbült. Ez pedig az én büntetésem. És mellé még az egész élet, gondolta, majd a fülét hegyezte, de Jánosék már szerencsére elmentek. Ha látná, mi lett belőlem…

Szerencsére a temetésre nem jött el. Talán tapintatból. Mikor is volt? Te jó ég, már egy hónapja! De még mindig nem tudja elhinni. Nem, nem. Nem!

 – Anyu, gyere velem játszani! – kérte Marcika már századszorra.

– Kisfiam, főzök. Játssz egyedül! – morogta Irén, mert megint elúszott az ebéddel és azt se tudta, hol áll a feje. Most még Marcika is határozottan idegesítette.

– Kimehetek?

– Persze, bánom is én! – mondta az anyja, akarata ellenére kissé ingerülten. Marcika egy ideig csodálkozva nézett rá, nagy barna szemeivel, aztán kiszaladt az ajtón a kertbe, Irén pedig megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatta az előkészületeket. Ha Marcika visszajön, majd sütök neki valami finomat, határozta el. Kissé feszült vagyok ma. De miért?.

 Hiszen olyan boldog volt, amikor Marcika megszületett! Akkor úgy érezte, végre van kiért élnie. Még Endre is mintha megszelídült volna a várandósság hetei alatt: kevesebbet ivott, és már nem járt el kártyázni. Házasságuk sosem volt annyira kiegyensúlyozott, mint az elmúlt öt évben, mióta a kisfiú is közöttük volt. Lassan Irén is kezdett kibékülni a sorsával.

Pedig hogy gyűlölte Endrét! Már amikor kimondta neki az igent a hivatalban, a két csöppet sem bizalomgerjesztő tanú (Endre ivócimborái) jelenlétében, akkor érezte, hogy hatalmas hibát követett el. De annyira dühös volt! Jánosra. A szüleire. Mindenkire. Nem értették meg. „Kislányom, ez még nem ok arra, hogy szakíts a vőlegényeddel. Mással is megtörtént már ilyen botlás.” Az anyja minduntalan ezt duruzsolta a fülébe. Valóban? Jánosról kiderül, hogy azt a züllött nőt látogatja titokban, ő pedig csak álljon mosolyogva, kezét János kezébe helyezve, szemérmesen lesütve a szemét?! „De kislányom, ez egy kisváros. Mit fognak szólni az emberek?” Tehát mindenki fontosabb, mint ő! Nem, ezt nem tűrheti!

Hozzá is ment az első jöttmenthez, hogy bosszút álljon a városon, a szülein és legfőképp, Jánoson. Nagy volt a botrány, Irén viszont hiába akarta élvezni a mártír szerepét, fordítva sült el a dolog: Jánost sajnálta mindenki.

Hamar kiderült, hogy Endre iszik, kártyázik, és hiányzik belőle a romantika. A szerelmes verseket is, amelyekkel Irén fejét akarta elcsavarni eleinte, egy régi Csokonai-kötetből ollózta össze, persze, a lány ezt nem akarta bevallani még magának sem. Pedig azt is jól tudta, hogy a virágcsokrokat a közeli parkból lopkodja össze, ünneplő öltönye láttán pedig, amiben eljött megkérni a kezét, ezt mondta az apja:

– Mint Szaros Pista Jézus napján.

Irén erre csak a száját rágta, és kiviharzott a szobából.

És bezzeg János megelégedett azzal, hogy menyasszonyának csak a kezét simogassa a park árnyas fái alatt! Endre viszont már az első éjjel lerántotta Irénről a hálóinget, erős kezével ledöntötte az ágyra, és mire a lányban tudatosult, mi történik, éles fájdalmat érzett az altestében, és már el is hálták a házasságot. Később Endre rászólt, hogy cserélje ki a lepedőt, mert csurom vér. Irén a továbbiakban megundorodott a házasélettől, de hiába próbálta fejfájásra hivatkozva elhárítani a férje közeledését, Endre nem ismert kibúvókat.

 Már majdnem elkészült az ebéd, amikor kintről hangos kiáltást hallott. Ledermedt és a fakanál kihullott a kezéből: hangosan koppant a konyha kövén. Marci! Villant át az agyán, és már tépte is fel az ajtót, kirohant a kertbe. De Marcit nem látta sehol. Hol lehet? Megvan, a kút! Istenem!

Odafutott, és áthajolt a káváján. Lebámult a mélybe, és mintha az egyik szögletben látott volna valamit.

– Marci! – sikoltotta, de nem jött válasz. – Marcikám!

 Az orvos később azt mondta, Marcika szerencsére nem szenvedett egy pillanatig sem, mert olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal kitörte a nyakát egy kiálló kőben. Irén csak nézte a kis testet, ami ott feküdt, kiterítve a földön, és nem voltak könnyei.

Anyu, gyere velem játszani!

Játssz egyedül!

Endre szánalmasan festett, mikor hazaért. A szomszédok szóltak neki, mi történt, és kétségbeesetten nyargalt haza a gyárból műszak közepén.

– Mi történt? Mi történt? Marci! – kiabálta már messziről. Mikor megpillantotta feleségét, aki némán térdelt a halott gyerek mellett, átkarolta a vállát. – Irénke! Irénke, mi történt?

De Irén nem szólt semmit, csak nézte a férjét szótlanul.

– Irénke, mondj már valamit! – Endre tehetetlenségében már sírt, mint egy gyerek. Irén csak nézte még egy darabig, majd ellökte magától.

– Te gyilkos! Megölted a fiunkat!

Endre értetlenül bámult rá, és szája széle remegett.

– Micsoda? Én… én nem…

Irén felpattant és a szeme szikrázott a dühtől.

– Dehogynem! Hányszor kértelek, hogy deszkázd be azt a kurva kutat! Hányszor?! Te ölted meg! Te! Te! – és már csépelte férjét, ahol érte, hiába próbáltak meg közbelépni a szomszédok. Végül a doktornak kellett beadnia egy nyugtatót, csak úgy tudták megfékezni.     A temetésen is úgy viselkedett, mint egy alvajáró: engedelmesen ment, amerre vezették, sírt, amikor kellett, amikor pedig a toron elébe raktak valamit, evett, ivott. Úgy fogadta a részvétnyilvánításokat, mint egy holdkóros, és láthatólag nem érdekelte semmi, még az sem, hogy Endre már a temetés hajnalán leitta magát, úgy kellett támogatni a gyászmenetben. Keservesen óbégatott, amikor pedig a koporsót leeresztették, bele akart ugrani a gödörbe. Irén nem szólt egy szót sem, ahogy a továbbiakban sem. Hiába ajánlották fel a szülei a segítségüket, hiába javasolták, hogy költözzön hozzájuk egy időre, vagy akár végleg, még a válását is segítik elintézni, a nő nem felelt, csak nézett maga elé.

A kulcs zörgött a zárban, megérkezett Endre. Irén megborzongott. Férje belépett, nem szólt semmit, csak körülnézett, majd átslattyogott a szobán, egyenesen a konyhába. Hallatszott, hogy italt tölt magának, majd nagyokat nyelve megissza.                                                           

– Irénke, meddig csináljuk még ezt? – kérdezte a konyhaajtóból. Irén nem felelt. Endre odalépett hozzá, és megállt előtte. – Irénke! Miért?

A felesége nem mondott semmit, csak felkelt, és elindult a konyha felé. Endre követte.          

– Irénke, miért büntetsz? Hát azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim?!

Semmi válasz. Irén kihúzta a fiókot.                                                                                           

– Irénke! Én így nem bírok élni!

A nő szeme villant egyet, majd elővette a kenyérvágó kést, és beledöfte a férje mellkasába.   

– Akkor dögölj meg! – sziszegte. Endre csak bámult rá, elkerekedett szemmel, aztán hirtelen megváltozott a tekintete: elöntötte a harag. Nem törődött a késsel, sem a fájdalommal; kinyújtotta a kezét, és megragadta Irén nyakát. Felesége felnyögött, de nem szólt semmit. Egy darabig azzal viaskodott, hogy lefejtse magáról Endre kezét, ám férje nem hagyta magát: minél inkább érezte, hogy folyik el a vére és hagyja el az ereje, annál szorosabbra fonta az ujjait. Aztán Irén belátta, nincs értelme folytatni a harcot. Leengedte a kezét. Talán így lesz a legjobb, gondolta, mielőtt egy feneketlen, sötét szakadékba zuhant volna.

Federico García Lorca galegó költeményei

MADRIGÁL SANTIAGO VÁROSÁNAK

 

Esik Santiagóban,

hullnak, szerelmem,

égből fehér kaméliák

napnál fényesebben.

 

Esik Santiagóban

éjszaka zuhog, s a

füvek és álmok ezüstje

a holdat bevonja.

 

Nézd a hajléktalan esőt

siránkozik kő- s üvegnek.

Az elveszett szélben nézd csak

árnyát s hamvát tengerednek.

 

Tengerednek árnya, hamva,

Santiago, napnál is messzebb.

Holnapunk vize elapadt,

remeg, a szívemben reszket.

 

 

 

KÖRMENETI ÉNEK CSÓNAKOS MIASSZONYUNKHOZ

 

Hej, örvendj, zarándok,

a kis Szűzanyát hogy

csónakába’ látod.

 

Érkezőben a kicsiny Szűz,

tiszta ezüst feje éke,

négy okkersárga ökör van

fogatolva szekerébe.

 

A hegyről kristály-galambok

idáig hoztak esőket

A köd halottai holtak

árnyékukkal  ködbe nőttek.

 

Tehenek jámbor szemében

édes arcod ott felejtsed,

köntösödön virág nyisson,

szirmai szemfödeleknek!

 

Pirkad Galicia hegyén

Galicia hegyfokáról.

s a Szűz csak áll kapujában,

tenger és ház között ámul.

 

Hej örvendj, zarándok,

a kis Szűzanyát hogy

csónakába’ látod!

 

 

 

 

 

 

 

 

A BOLTOSFIÚ DALOCSKÁJA

 

 

Buenos Airesen végig

zeng a Río de la Platán

az északi szél dudája,

hideg, szürke nyál az ajkán.

Csóró Ramón de Sismundi!

Az Esmerelda utcán, ott,

te söprögeted a boltot:

polc- s dobozok mocskát, porát.

Gallego-föld hány szülötte

ténfereg itt utcaszerte

álmodozva zöldbe mélyedt

völgyről, mit pampa szegélyzett.

Csóró Ramón de Sismundi!

Hallotta, hogy a víz csacsog

fölrémlett a hold hét ökre

amint a füvet legelte,

s futott ő a víz partjára,

jut a Río de la Pláta

fűzeit s csöndes lovait

fésülgető áradatig.

Kint a parton nem hallotta

gondterhelt zaját a víznek,

szárnyas szavát a dudának

betakarták virág-díszek.

Csóró Ramón de Sismundit,

hol víz ér össze a parttal,

az elfogyó délutánban

befogadta rőt iszapfal.

 

 

 

 

 

 

FOLYÓBA  FÚLT  FIÚ NOCTURNÓJA

 

Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt,

a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.

 

Lábaltuk nesztelen a szelek öbleit,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig.

 

Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,

körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.

 

A holdból aláhullt vízpászma teregette

liliomok fényét a csupasz hegyekre.

 

Árnyékból bontogat hideg és fáradt

ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.

 

Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,

a vízbefúlt  legénykét még egyszer látni csak!

 

Gyertek, csúcs és völgy kiket kétes néppé vegyít,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig!

 

Testét a tenger fedik hófehér leplek,

hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.

 

Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!

s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!

 

Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!

Viszi alá az ár immár a tengerig.

 

 

 

 

A HALOTT ROSALIA CASTRO BÖLCSŐDALA

  

Ébredj, szólok kedvesemre,

a kakasok is a napot keltik egyre!

Kedveseim biztatom serkenésre,

szél bőg  elveszetten, mint egy tehénke!

 

Eke ekéhez érkezik

Santiagótól Betlehemig.

 

Betlehemtől Santiagóig

csónakban angyal álmodik.

A csónak ezüst, könnyű, szállhat,

s véle Galicia: mennyi bánat.

 

Fekszik Galicia elhever

búsan gondűző füveivel.

Fű lepte ágy takargat,

sötét forrását rejti hajadnak.

Hajad  vizekre kiröppen

felhők galambfészkére éppen.

 

Ébredj, szólok kedvesemre,

a kakasok a napot keltik egyre!

Kedveseim biztatom serkenésre,

szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!

 

 

 

 

 

HOLD-TÁNC  SANTIAGO FÖLÖTT 

 

Nézd, hátasán sápadt lovag!

Nézd testét, a meggyötörtet!

 

A hold, nem más, csak a hold!

A holtak birtokán csörtet.

 

Tört tagjain feketülnek

árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.

 

Anya: a hold járja, táncol

a hold, s a sírlankák nőnek.

 

Kő-deresére ki pillant

kapujából álom-képnek?

 

Pára-zománc szemembe ha

ki néz: mélyére a ködnek.

 

A hold, egyedül, nem más

keríti sírral a földet.

 

Hagyj ágyamon aranyával

virágnak, ha  halál szöktet!

 

Anya: a hold a halmokon

ropja, holtaké e szöglet.

 

Lányom, jaj, fehér páraként

hív az ég, csal egyre följebb!

 

Nem a levegőég foszlat

holddal járják halmok, völgyek

 

Mi zúdul? milyen ökör bőg?

panaszosan mért pörölnek?

 

Anya: a tánc és a hold az:

cinteremben ejtőzőknek.

 

Ugye a hold? Ugye, a hold?

Rá rekettyés szirmot pörget,

s koronázva, lejtve járja

a hold a sírkerti földet.

 

 

Botár Attila fordításai

 

Federico García Lorca: Folyóba fúlt fiú nocturnója

Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt

a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.

 

Bejártuk nesztelen a szelek öbleit,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig.

 

Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,

körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.

 

A holdból aláhullt vízpászma teregette

liliomok fényét a csupasz hegyekre.

 

Árnyékból bontogat hideg és fáradt

ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.

 

Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,

a vízbefúlt  legénykét még egyszer látni csak!

 

 

Gyertek, kiket csúcs s völgy kétes néppé vegyít,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig!

 

A tenger testét fedik hófehér leplek,

hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.

 

Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!

s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!

 

Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!

Viszi alá az ár immár a tengerig.

 

 

Botár Attila fordítása

Pillangó-defektus

Fél tizenegy felé járt az idő, amikor a gyerek és a szomszéd kislány együtt játszottak nem messze a falutól a közeli folyó mentén. Odafelé az aszfalt égette a talpukat, és még akkor sem fordultak vissza cipőért, amikor letértek az útról, a föld pedig igencsak szúrós, veszélyes volt az elhajigált üvegszilánkoktól, törött cserepektől. Mintha csak azt játszanák, hogy egy aknamezőn lépkednek, óvatosan haladtak le a földútról és ugrottak át a fűbe, ahonnan versenyt futottak a folyópartig, az erőfeszítéstől szakadozva fel-felnevettek. A nap eközben hol eltűnt, hol előbújt, végül hosszabb időre beborult az ég. Elfáradtak, és lassan haladtak tovább a folyó mentén, egyre messzebb a falutól, a fejükben meg sem fordult, hogy akár elveszhetnek.

Egy fűzfa mellett játszottak amikor egy pillangó repült ki a fa törzse mögül. Amint a gyerek észrevette nem figyelt többé a szomszéd kislányra. Tekintetét a piros foltokkal tarkított pillangóra szegezte, és hol elvesztette, hol megtalálta, utánarohant, de hiába. A kislány tovább beszélt hozzá, de ez nem hozta többé lázba, sem a folyó zúgása, csakis a pillangóra koncentrált, mert megakarta ölni. Ügyetlenül ugrált, a kislány elhallgatott, hiába is beszélt volna, majd a gyerek egy gyors és véletlen mozdulattal a tenyerébe fogta és az ujjaival összemorzsolta. A folyó újra zúgni kezdett, madarak csiripeltek és a szürke ég alatt egyre erősebben fújt a szél. A kislány bután nézte a tetemet, a gyerek elégedetten mutatta amit idáig kergetett, mire a szél kifújta a kezéből, és ő abban a pillanatban utánaeredt. Sehol sem látta a pillangót, a kislány egyre türelmetlenebb lett és szólt, hogy esni fog, menjenek. Ekkor a gyerek hirtelen viszketést, fájdalmat érzett a bal karján, és mikor meglátta teljesen megdermedt. A karon egy pici seb, a pillangó feléledt, de hiszen ez nem lehet, a seb egyre mélyül, és mikorra odacsap a pillangó belement. Átrepült a bőrön, bele a sebbe, és most belül a húsban a szárnyait kitárva vereget, hevesen csapkod apró, selymes szárnyaival. A kislány közelebb lép és értetlenkedik, annyira ijedtek, hogy futni sem mernek. Visszafogott gyorsasággal a kislány házukig mennek, a játszótárs kinyitja a kaput és köszönés nélkül eltűnik az udvarukon lerakott nagy farakás mellett.

Fél kettőre kész az ebéd, sem előtte sem utána nem hajlandó megmutatni a sebet. Szinte retteg, eltitkolja amíg lehet. A szülei kedvesen szólnak amikor szedheti a levest, de nekik is feltűnnek szokatlan mozdulatok az asztalnál, mintha félkezű lenne ez a gyerek. Rászólnak, hogy ne szürcsöljön, neki pedig hol eszébe jut a sebe, hol elfelejti, ha viszont megfeledkezik róla akkor boldogan eszeget. Ahogy elfogy a húsleves, és már az anyja is leült, hogy egyen, a gyerek egy szelet kenyér után nyúl. Apja észreveszi a karját, innentől összefolynak az emlékek és a színek. A kerti csapnál igyekeznek megtisztítani a sebet, nyomkodják a karját, mert ki kell jönnie a gennynek, még néhány fűszálat is kinyomnak, idegesen szitkozódnak, amiért nem szólt előbb.

Úgy látszik, hogy tiszta a seb, nem jön ki több mocsok és szenny. A pillangó sehol.

Este fél tizenegy felé jár az idő, amikor a gyerek felébred. Látja, amint kinyitja a bejárati ajtó vacak, fém kilincsét, de nem érzi, hogy hideg. Újra mezítláb van, most az éjszakában, végigsétál a délelőtti úton. Nem fog fel semmit, nem érez, csak látja a házakat és hallja a kutyákat, még egy németjuhászt el is képzel, a nyaka mintha kicsavarodna. Akkor ugrik fel, amikor az aszfaltot a törött szilánk és cserép váltja, és látja egy pillanatra a pillangót, de csak egyszer. Rálépett egy tégla törmelékére és ekkor ébred fel. Visszarohan az úton, a kutyák a kerítések mögül nem hagyják abba az ugatást, az utcalámpák fényében hamar hazajut.

Másnap még hisznek neki, aztán soha többet nem. A seb beforrt, és a heg még mindig fáj, ez évtizedek múlva is így lesz. Miközben izgatottan mesél szüleinek reggel, egy keresztespók egy pillangót kerített csapdába, és evett meg az ablaküvegen.

Kierkegaard – grádicsok; A tó és a varrás

Kierkegaard – grádicsok

  

Itt van újra a lét, a reggel és a lélek.

Indul a nap, bár kicsit vontatott.

Ma is kijön ebből valami részlet.

Nem virtuális, nyomtatott.

 

A festékpatronban por formátumban cserélnek

eszmét a lehetséges mondatok.

Lehengerlik, elsimítják valahogy a fények.

Vagy ölükbe veszik angyalok.

 

Mert nyüzsög egy egész tenyészet.

Olajfák, őzek, tó, oltár, levél-nesz.

Szinte minden megvan. Az ész szelektál legott.

 

Mintha tojáshéjakon aludna. Unja a fészket.

Majd háborogva behajtja a mű-egészet.

Mint egy könyvet, elnyeli a polc.

 

 

 

A tó és a varrás

 

Amikor belegázolt a Genezáreti tóba,

otthon,  a falujában, éppen imádkoztak érte,

az égen felszakadt egy régebbi varrat. Kifordult egy felhő

a sarkon és dudált. A toronyban eldőlt egy létra.

A pulpitusra ráereszkedett egy pók.

A csigák összebújtak a füvek között, a templomkertben.

A lelkészek közül az egyik böjtöt kezdett érte.

S abban a minutumban, amikor megmártózott

a távoli ország legtisztább vizében, kinyílt egy ajtó,

s a feltorlódott pillanatok gyorsan kiszabadultak

a lefagyott időből. S elkezdett épülni egy város

a bordái alatt. Valaki hívta mobilon.

Hogy közölje vele, marad.

 

 

 

 


 

 

 

 

Egy óra örökkévalóság

– Ébresztő! – figyelmeztette magát az álom és ébrenlét határán. Kinyitotta szemét, sűrűn pislogva meredt a semmibe. Vörös, digitális számjegyek lobogtak a sötétben: 4:40.

  Felkattintotta a villanyt az éjjeliszekrényen. Gyenge fény töltötte be a hálószobát, az árnyékok az ágy alá és a takaró redői közé menekültek.

– Csúnyán elaludtam, kurvára csúnyán – morogta artikulálatlanul, mire a mellette heverő női test megmozdult.

 – Hmm…?

  A nő nem ébredt fel, csak alig láthatóan megremegett, mint a sima víztükör a rá hulló falevéltől. Megpuszilta a nő vállát és felült. Miért nem jelzett ez a vacak? Fölemelte az órát, a számlapon újabb vörös perc kattant, mintha az idő gúnyosan kacsintott volna: megszívtad haver: 4:48 van! Halványan földerengett előtte, hogy valaki hívta álmában, csak nem ébredt fel. Kerek egy órával korábbra állította az ébresztőt, hogy mielőtt elmegy dolgozni legyen ideje írni. De nem ébredt fel és most várja őt az üzem és a gépek, esélye sincs arra, hogy írjon.

  Tímár Kálmán szépen gondozott kis házban élt Nórival Monsotoron. Kálmán gépkezelő volt egy közeli üzemben, amely vegyszereket meg tisztálkodási szereket gyártott. Gépzúgásba belefásult agya és a gépek kibelezésébe belefáradt kezei újabban regényen dolgoztak. Tímár Kálmán amikor tehette bevette magát az egykori vendégszobába, mely újabban dolgozószobaként működött, és írta fantasztikus regényét, a polcon katonás sorban álló Kozmosz kiadványok alatt. A regényírás első hónapja gördülékenyen ment, Kálmán étvágya is nagy volt, írt lendületből hetven oldalt. A második hónapban, miután újraolvasta az addig írtakat, már nehezen jutott egyről a kettőre. Az egész görcsössé vált. Többet javítgatta az első hetven oldalt, mintsem hogy újabb fejezeteket írt volna. Kálmán addigi napi adagját két-három napos kihagyások váltották fel, aztán a szünet négy napos lett, öt, hat, egy hét is eltelt már sorok nélkül. Nóri a helyzet enyhítésére, sorban elkészítette férje kedvenc ételeit, mert olyanok is elhangzottak a férfi szájából, hogy a munka az oka az egésznek, és ki fog lépni, mert utálja, hogy semmire nem jut ideje. Végül elhatározta: csupán rendszeressé kell tennie az írást. Eddig este írt, és ettől a napja nehezebben indult, de úgy döntött, mostantól korábban fekszik, és egy órával korábban kel, hogy írni tudjon. Ezt a remek tervet meg is osztotta Nórival. Az asszony nem szólt semmit, csak bólogatott, úgy kalkulált, még fél év, elvonul a tél, nem lesz bezárva a férfi és újra normális hobbi után néz. Horgászni fog meg ilyesmi. Kálmán három nap után rájött, hogy képtelen ilyen korán fölkelni, pedig most sokat tépelődött magában, új jeleneteket fabrikált a sötétben, mialatt Nóri átadta magát az álomnak.

  Gőzölögve lépett ki a zuhanyzóból. A közlekedő folyosón ránézett az állóórára. Idegen vendég volt ez a monstrum az IKEÁs bútorok között, de rézingája hűségesen kalimpált évtizedek óta. A két mutató fáradhatatlan üldözte egymást: 5:07, súgta az óra kissé siettetve.

 Kálmán felöltözött, kávét ivott. Úgy kalkulált, hogy reggelizni már csak a munkahelyén fog és kocsival megy, hogy legyen rá ideje. Maga előtt látta az üzemi étkezdét, a kopott, piros linóleum padlót, a kávéfoltos, morzsás nagy fehér asztalt, a kollégákat, akik az asztal körül ülnek és hangosan reggeliznek. Béla bá’ az öreg gépkezelő ott fog állni a radiátor mellett egy bögre teával, és okoskodik. Ő bemegy, a többiek üdvözlik. Kulcs a kávéautomatához, a gép zúgni kezd, egy vicc elhangzik a háta mögött, természetesen Béla bá’ szájából. Az öreg mintha folyton az ember mögött állna, és  viccet akarna mondani.

  A konyha falán világoskék keretű műanyag falióra figyelmeztetett: 5:15. Kálmán úgy érezte a vére gyorsabban jár, a sejtjei felélénkülnek, de nem a kávé vagy a zuhany miatt. Ez valami szorongásféle érzés, mintha valaki folyton a nyomában lenne. Az öreg gépkezelő szavai jutottak eszébe: „Fiam, hülye hazárdjáték ez a gépekkel. Egyszer minden gépészt megharapják egy kicsit.” Béla bát három éve „harapta meg” az egyik gép, azóta csak a rutint lihegi Kálmán hátába, mintha viccet mondana.

 Kálmán az ablak mellett állt és kibámult a sötétbe. Kint koromsötét volt. Homályos arcképe vissza bámult   az ablakból. Arcképe kávét kortyolgatott és fölnézett a válla mellett álló faliórára. 5:18. Beindítom az autót, gondolta, aztán újra eszébe villant a regény.

  Ha volna egy kis idő, ha nem aludnék el folyton. Odabent persze nem tudják, min dolgozok, leesne az álluk ha tudnák. A lányoknak biztosan. Némi elégedettség töltötte el lelkét. Aztán az öreg gépkezelőre gondolt. A hírre meg se mozdulna, angyali mosollyal venné tudomásul Kálmán rejtett tevékenységét. Azt mondaná: „És mi van a medencével, amit a múlt nyáron kezdtél el? És mi van a halastóval, amit az azelőtti nyáron? Regényt írsz? Megáll az ész!”

  Beindítom az autót, határozta el magát Kálmán, de valahogy nem akaródzott továbblépni az elhatározáson. Az előszobából halkan kihallatszó ingajárás sürgető volt. Francba, ha lenne egy órám, gondolta, most képes lennék egyszerre megírni az egészet… ha lennének a hétköznapoknak mindenféle rejtett csodái… egy kis haladék, csak erre a reggelre, onnantól kezdve az üzlet beindulna és jönnének a gondolatok.

  A kék műanyagkeretes falióra a válla felett szigorú volt: 5:25, nincs apelláta! Be kell indítani a kocsit, reggelit csomagolni. Nem baj, vigasztalta magát Kálmán, ha hazaérek. Hulla leszek, nem érdekel, de leülök és írni fogok. Végül is ez a titka az egésznek, csak segg kell hozzá.

  Öt percen belül kész volt mindennel. Kint duruzsolt a kocsi motorja, Kálmán pedig visszament a házba, hogy magához vegye a becsomagolt szendvicseket és a piros szerszámos ládáját. Véletlenül benyitott a dolgozószobába.

 – Milyen hülye vagyok – dünnyögte szórakozottan, és megállt az ajtóban.

  A számítógép és a monitor árnyképei hívogatták. A számítógépnek a merevlemezén volt a fájl, amely, akár a kútba vetett kő, hirtelen feszült várakozásra késztette. Agyának egyik része hallgatta a másodperceket, a másik töprengve fülelte a várható csobbanást. Eltelt néhány másodperc, a kút mély volt. Aztán szívében parányi visszhangot vert az alkotás iránti vágy. Határozott: leül és ír tíz percet. A számítógép süvöltve és villogva indult el, leült a gép elé. Csak tíz perc, nyugtatta magát, figyelni fogok. Hatkor műszakkezdés, ötvenre odaérek, és még mindig jó vagyok. Legfeljebb nem reggelizek, de ezt most muszáj megírnom, mert marhára bennem van.

 Megnyitotta a fájlt. Hosszú szöveg jelent meg előtte: betűk, szavak, bekezdések csapongó mintázata. Normál esetben tíz-tizenöt perc is eltelik, mire maga előtt látja azt a másik világot, most be kellett érnie fél perccel. Átgondolta a cselekményt. Itt-ott beleolvasott az előzményekbe, 5:27 volt…

   A történet szerint egyetlen város maradt a földön, miután a tengerszint olyan magasra hágott, hogy nem maradt egy talpalatnyi szárazföld sem a bolygón. Ebben a kontinens méretű városban, maroknyi tudós  legfontosabb feladatának érzi kideríteni az idő mibenlétét. A tudósok és mérnökök öregek és kissé bogarasok. Két elképzelés létezik. Az egyik szerint az idő végtelen, mint a számegyenes és egyenes vonalú. A másik elképzelés azt vallja, hogy az idő kezdő és végpontja ugyanaz, a keletkezés egyben a vég is, és ciklikusan megismétlődik minden, ugyanolyan módon. Ha tehát valaki leél egy életet, mint gépész, tudós, csavargó, az minden ciklusban ugyanazt az életet fogja élni, akár egy körforgásban. A tudósok közt éles viták vannak a két elmélet helyességéről, miközben fogytán az élettér a Földön, a város lakóit pedig a közelgő világvége foglalkoztatja. A ciklikus elmélet tudósai, akik már-már az okkultizmus felé fordultak, úgy gondolják, hogy az idő zárt volta miatt és számtalan ismétlődése következtében hagyhatott valamiféle lenyomatot ebben a ciklusban is, melyek látomások formájában előhívhatók az emberek tudatából. Ők a világvége kérdést jósokkal és látnokokkal igyekeznek feltárni. A lineáris idő elvét vallók sokkal gyakorlatiasabbak: időgépeket indítanak a jövőbe, hogy fényt derítsenek az emberiséget több ezer éve foglalkoztató kérdésre: milyen lesz a világvége és leginkább, mikor következik be? De az időutazás még csak kísérleti stádiumban van, veszélyes lenne a megmaradt tudósok közül küldeni valakit, ezért önkénteseket keresnek a feladatra. Rengetegen jelentkeznek, hiszen a város elöljárói számos kiváltsággal jutalmazzák a küldetés végrehajtóit. Ennek megfelelően az elvárások is nagyok a jelentkezőkkel szemben. A tesztek és vizsgák egy Jarvis nevű bűnözőnek sikerülnek a legjobban, aki hamis személyazonossággal jelentkezett a válogatásra. Kijátszva a törvényhatóságot és az Időutazó Bizottság tagjait, őt éri a megtiszteltetés, hogy elsőként hajtsa végre a nagy csinnadrattával kísért időugrást. Az ugrás nem a legszerencsésebb, meghibásodik a gépezet és Jarvis egy nyüzsgő metropolis nyomornegyedében találja magát. A nyomornegyed azt a helyet juttatja eszébe, ahol felnőtt. A házak piszkosak és sötétek. A szurokfekete égboltról lopakodó helikopterek fénypászmái kúsznak az utcákra, a hangszórók kijárási tilalmat üvöltenek szerteszét. Jarvis kikászálódik a gépből: 

 – Teremtőm, hová kerültem! – mondja Jarvis a fejét fogva. Úgy érzi, mintha  nekirohant volna egy betontömbnek.

 Kálmán hirtelen felnézett.

 – Bassza meg – mondta – elkéstem!

 Sűrűn pislogott, a szíve hevesen kattogott az előszobai állóóra ritmusára. Időérzéke azt súgta, hogy legalább fél órája ül a számítógép előtt. A monitor sarkában levő apró számjegyek rácáfoltak: 5:30. Eszébe jutott, hogy nem nézte meg mennyi az idő, mielőtt leült a géphez. Hát jó, gondolta, a motor odakint jár. Hét perc, amíg beérek, még három míg becsekkolok, onnantól kezdve jó vagyok. Negyvenig csak befejezem.

  Jarvis tehát elkezdhet menekülni az időközben őt kiszúró helikopterek elől. A hangszórók megállásra szólítják fel, de ő ösztönösen rohan tovább, pedig tudja, nincs sok esélye, mert ha meg is ússza a légi járőröket, földi támogatást küldenek utána. Alighogy a gondolat átfutott az agyán, a távolból robogó motorok zaját hallja. Jarvis befordul jobbra az egyik utcába. A legalattomosabb sikátor, amit momentán keríteni lehet, de megteszi. Neki ez most előny. Ha tényleg olyan a hely, mint ahol felnőttem, okoskodik, van esélyem. Az utca ahová beugrott valóban a város legmocskosabb és legsötétebb patkányjárata. Jarvis azonban elszámította magát: ez nem sikátor, hanem kanális, másfél méterrel az utca szintje alatt. Leérkezve beüti a bokáját és térdre borul a büdös, szemetes vízben.

 Kálmán ismét föleszmélt és az órára nézett: 5:35.

 Gyorsan, gondolta, még befejezem a jelenetet, aztán tényleg elindulok.

 Kálmán fölállítja Jarvist és elindítja, hogy továbbmeneküljön a kanálisban a fürkész reflektorok elől. Az idő sürget: 5:36. A helikopterek nem tudnak lejjebb ereszkedni a szorosan álló házak miatt. Jarvis nem hallja, csak érzi, hogy a feje fölött köröznek és hőlámpával figyelik a környéket. Álomba merülten világító testek és gubbasztva rettegők csillagtérképét láthatja most a pilóta monitorán, egy lihegő hullócsillag után kutatva. Az idő figyelmeztet: 5:38, ideje menni!

 – Mindjárt indulok, csak befejezem – mondta Kálmán fennhangon.

  Hamarosan alacsony merülésű, hangtalan siklókkal fogják üldözni a kanálisban. A siklók gyorsak, hamar beérik. Sajog a bokája, ereje fogytán. Jarvisnak vajmi kevés esélye van a térdig érő vízben. Sürgősen találnia kell egy kis lyukat, ahol legalább elrejtőzhet.

 – Most már befejezem – mondta Kálmán.

  A háta mögött fények cikáznak keresztbe-kasul a szorosan álló házfalakon. Ezek ők! Jarvis gyorsabb tempóra ösztönzi magát. Szíve felgyorsul. Kálmánéval együtt lüktet. Az idő dühöng: 5:39, indulj már! Ekkor valaki erősen megmarkolja a vállát. Vasmarka van. Jarvis megpördül. Rusnya, öreg fazon áll előtte. Arcán széles vigyor.

  Kálmán szintén szélesen mosolygott. Ez az, gondolta elégedetten, ez az! Az órára nézett, minden megdermedt körülötte. Az üldöző helikopterek remegve álltak meg a levegőben. A hangszórók elhallgattak. A siklók a felvert vízzel együtt a pillanatba fagytak. Az előszobai ingaóra koppanása megállt. Kálmán úgy érezte, mintha valaki az ő vállát is megérintette volna és a fülébe lihegve azt mondja:

 – Hát barátocskám te már nem mész sehova. A műszakod nem kezdőik el soha, a te Csipkerózsikád nem kel fel többé. Itt maradsz a jó öreg Jarvis barátoddal a sötétben!

  A hálószoba felől halk neszezés hallatszott. Nóri moccant meg fektében. Hmm…? – hallatszott odaátról. Nem sokkal múlt négy óra negyven. Az idő bezárult Tímár Kálmán körül.