Bejegyzések kategória bejegyzései

Pillangó-defektus

 

Fél tizenegy felé járt az idő, amikor a gyerek és a szomszéd kislány együtt játszottak nem messze a falutól a közeli folyó mentén. Odafelé az aszfalt égette a talpukat, és még akkor sem fordultak vissza cipőért, amikor letértek az útról, a föld pedig igencsak szúrós, veszélyes volt az elhajigált üvegszilánkoktól, törött cserepektől. Mintha csak azt játszanák, hogy egy aknamezőn lépkednek, óvatosan haladtak le a földútról és ugrottak át a fűbe, ahonnan versenyt futottak a folyópartig, az erőfeszítéstől szakadozva fel-felnevettek. A nap eközben hol eltűnt, hol előbújt, végül hosszabb időre beborult az ég. Elfáradtak, és lassan haladtak tovább a folyó mentén, egyre messzebb a falutól, a fejükben meg sem fordult, hogy akár elveszhetnek.

Egy fűzfa mellett játszottak, amikor egy pillangó repült ki a fa törzse mögül. Amint a gyerek észrevette, nem figyelt többé a szomszéd kislányra. Tekintetét a piros foltokkal tarkított pillangóra szegezte, és hol elvesztette, hol megtalálta, utánarohant, de hiába. A kislány tovább beszélt hozzá, de ez nem hozta többé lázba, sem a folyó zúgása, csakis a pillangóra koncentrált, mert meg akarta ölni. Ügyetlenül ugrált, a kislány elhallgatott, hiába is beszélt volna, majd a gyerek egy gyors és véletlen mozdulattal a tenyerébe fogta és az ujjaival összemorzsolta. A folyó újra zúgni kezdett, madarak csiripeltek és a szürke ég alatt egyre erősebben fújt a szél. A kislány bután nézte a tetemet, a gyerek elégedetten mutatta amit idáig kergetett, mire a szél kifújta a kezéből, és ő abban a pillanatban utánaeredt. Sehol sem látta a pillangót, a kislány egyre türelmetlenebb lett és szólt, hogy esni fog, menjenek. Ekkor a gyerek hirtelen viszketést, fájdalmat érzett a bal karján, és mikor meglátta, teljesen megdermedt: a karon egy pici seb tátongott, a pillangó feléledt, de hiszen ez nem lehet!, a seb egyre mélyült, és mikorra odacsapott, a pillangó belement. Átrepült a bőrön, bele a sebbe, és most belül a húsban a szárnyait kitárva vereget, hevesen csapkod apró, selymes szárnyaival. A kislány közelebb lép és értetlenkedik, annyira ijedtek, hogy futni sem mernek. Visszafogott gyorsasággal a kislány házukig mennek, a játszótárs kinyitja a kaput, és köszönés nélkül eltűnik az udvarukon lerakott nagy farakás mellett.

Fél kettőre kész az ebéd, de sem előtte, sem utána nem hajlandó megmutatni a sebet. Szinte retteg, eltitkolja amíg lehet. A szülei kedvesen szólnak amikor szedheti a levest, de nekik is feltűnnek szokatlan mozdulatai az asztalnál, mintha félkezű lenne ez a gyerek. Rászólnak, hogy ne szürcsöljön, neki pedig hol eszébe jut a sebe, hol elfelejti, ha viszont megfeledkezik róla, akkor boldogan eszeget. Ahogy elfogy a húsleves, és már az anyja is leült, hogy egyen, a gyerek egy szelet kenyér után nyúl. Apja észreveszi a karját, innentől összefolynak az emlékek és a színek. A kerti csapnál igyekeznek megtisztítani a sebet, nyomkodják a karját, mert ki kell jönnie a gennynek, még néhány fűszálat is kinyomnak, idegesen szitkozódnak, amiért nem szólt előbb.

Úgy látszik, hogy tiszta a seb, nem jön ki több mocsok és szenny. A pillangó sehol.

Este fél tizenegy felé jár az idő, amikor a gyerek felébred. Látja, amint kinyitja a bejárati ajtó vacak, fém kilincsét, de nem érzi, hogy hideg. Újra mezítláb van, most az éjszakában, végigsétál a délelőtti úton. Nem fog fel semmit, nem érez, csak látja a házakat és hallja a kutyákat, még egy németjuhászt el is képzel, a nyaka mintha kicsavarodna. Akkor ugrik fel, amikor az aszfaltot a törött szilánk és cserép váltja, és látja egy pillanatra a pillangót, de csak egyszer. Rálépett egy tégla törmelékére, és ekkor ébred fel. Visszarohan az úton, a kutyák a kerítések mögül nem hagyják abba az ugatást, az utcalámpák fényében hamar hazajut.

Másnap még hisznek neki, aztán soha többet nem. A seb beforrt, és a heg még mindig fáj, ez évtizedek múlva is így lesz. Miközben izgatottan mesél szüleinek reggel, egy keresztespók egy pillangót kerített csapdába, és megette az ablaküvegen.

 

ÚjNautilus Dark

Tárgy: csődeljárás elindítása

Kedvezményezett: Újnautilus Egyesület

Kárvallott: Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága

 

Az Újnautilus Egyesület 2012/001 számú határozata értelmében csődeljárást indít a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóságával szemben.
Az ügy előzményei:
A Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága 2011-ben pályázatot nyújtott be az Újnautilus Egyesülethez, melyben 11.117.000 forint összegű támogatást igényelt éves működéséhez. Az Újnautilus Egyesület, figyelembe véve a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága működésének elvi alapjait, 1.500.000 forint összegű támogatást ítélt meg a Nemzeti Kulturális Alap éves működésére.

A Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága elmulasztotta a támogatási szerződés aláírása előtt az – Újnautilus Egyesület által előírt – módosított költségvetés benyújtását, melyben igazolta volna, hogy nem rendelkezik az igényelt összeg és a megkapott támogatás különbözetével.
Az Újnautilus Egyesület felkérte a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóságát, hogy vagy mutasson föl számlát a nem létező különbözetről, vagy fizesse be az Újnautilus Egyesületnek a kirótt 1.100.000 forint összegű büntetést.
A Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága tájékoztatásért fordult az Újnautilus Egyesülethez, ahol javasolták a Nemzeti Kulturális Alap illetékes vezetőinek, hogy az elszámoló lapon tüntessék fel a különbözet összegét, mintha lenne, noha nincs. Továbbá jóindulatúan ígéretet tettek arra vonatkozóan, hogy nem küldik rá a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóságára az APEH-ellenőröket, jogászokat.
A Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága nem fogadta meg ezt a jóindulatú javaslatot, mivel éltek a gyanúval, hogy adott esetben mégis csak elszámoltathatják velük nevezett Apeh-ellenőrök, jogászok a nem létező összeget. Éltek a gyanúval, hogy amennyiben adminisztratív vétségük mellett – az Újnautilus Egyesület jóindulatú javaslatát megfogadva – nem létező összegről nyújtanak be elszámoló lapot, további büntetéseket varrhatnak nyakukba.
Ehelyett a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága fickósan méltányossági kérelmet nyújtott be az Újnautilus Egyesület vezetőinek, melyben kérelmezte, hogy adminisztratív vétségük miatt – mely egy nem létező összeg nem létezése megállapításának elmulasztását jelentette volna, amely összegről ugyanakkor a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága sohasem állította, hogy létezik, pusztán azt állította, hogy ennyire lenne szüksége ­– az Újnautilus Egyesület tekintsen el az (enyhén aránytalan) 1.100.000 forint összegű büntetés kirovásától, illetve a soha nem létezett összegről szóló számlák bemutatásának követelésétől.
Az Újnautilus Egyesület határozatában elutasította a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóságának méltányossági kérelmét, a határozatot postázta.

Mivel a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatósága nem rendelkezik a nem létező összegről szóló számlákkal, továbbá nem rendelkezik a büntetés (enyhe megrovás) összegével, ezért az Újnautilus Egyesület, jóhiszeműen bár, de elindította a csődeljárást a Nemzeti Kulturális Alap Igazgatóságával szemben.
A csődeljárás folyamán a Nemzeti Kulturális Alap összes vagyona az Újnautilus Egyesület tulajdonába megy át. A csődeljárás folyamán feltárt vagyoni helyzet alapján a következő vagyontárgyak tulajdonos-váltásáról van szó:

3 db Újnautilus matrica (nyálazhatós hátlapú)
2 db hajhagymakímélő Vertov márkájú úszósapka
1 db lyukas kagyló
3 db kő (kavics)
4 db közepesen jó vers kézirata (vázlata)

Továbbá olvashatatlan publicisztikák, jegyzetek, elektronikus levelezések, skype-beszélgetések, fehér zajok, digitális zörejek.

 

 

Az ügyet ezennel lezárom.

 

 

Vízügyi Hivatal pecsétje

 

Aláírás

 

 

 

Háziasszony-keservek

A busz unottan vánszorgott fel a domboldalon. Napsütés, meleg, izzadtság. Kati megigazította a napszemüvegét, és igyekezett a lehető legközömbösebb arccal maga elé nézni, holott lassan de biztosan kezdte elönteni a pánik: fogalma sem volt, épp hol van, és mindig is utálta, ha nem tarthatta kézben a dolgokat. Mindjárt odaérek, mindjárt odaérek, mormogta magában, közben lopva a megállók feliratait kémlelte. Csak magabiztosan, mintha rutinosan utazna a 112-esen, nehogy valakinek feltűnjön, hogy még életében nem járt erre. Bár, ha megkérdik, maga sem tudta volna elmondani, mi múlik ezen.

Amikor útnak indult, minden olyan egyszerűnek tűnt. A temető honlapján ott volt, hogy ez a járat épp a kapu közelében teszi le. Azért a busz mellett döntött, mert a villamossal hosszabb lett volna az út, meg az a sok átszállás… A gyerek két hete a nagyszülőknél, Norbert pedig Németországban, valami vállalati úton. Nincs semmi dolga, úgy döntött, elmegy a temetésre, legalább valami – még ha morbid is- változatosságot lop az unalmas, méla hétköznapokba.

Igazából nem is nagyon ismerte Noémit. Egyszer, mindössze egyetlenegyszer fordult elő a középiskola négy éve alatt, hogy az elharapott köszönéseken kívül beszéltek is egymással. Noémi sosem volt szimpatikus, ahogy a bések nagy része sem, akikkel közösen kellett részt venni a matematika fakultáción, valami furcsa csoportbontás miatt. Egy év múlva Kati le is jelentkezett az óráról, és inkább visszatért az alapcsoportba, mert rájött, hogy soha az életben nem lesz szüksége deriválásra, integrálásra, de valószínűleg még a másodfokú egyenlet megoldóképletére sem. A fakultáció csak felesleges idő- és energiapocsékolás. Hiszen úgyis mindig rajzolni akart, gyerekkönyveket illusztrálni. És sikerült is elhelyezkednie ezen a vonalon.

Amit sosem bírt elviselni Noémiben, az a lány örökös jókedve volt, és a tény, hogy érti a matematikát: Kati, szerencsétlen hiába magolta a képleteket, hiába gyakorolt éjszakákon át, örült, ha nem buktatták meg félév végén. Noémi viszont látszólag gond nélkül vette az akadályokat. Barna szeme csak mosolygott a tanár beugratós kérdésein. Kati titokban gyakran megfigyelte: mintha csak egy gyertya világította volna meg ilyenkor belülről a lányt. És emellett kedves is volt, csöppet leereszkedően, de mindenkinek készséggel elmagyarázta az anyagot, aki megkérte rá. Kati ilyenkor még mélyebbre dugta a fejét az érettségi feladatgyűjteménybe, holott tudta, hiába az egész. Egyre csak nőtt benne a keserűség. Hogy ilyen boldog, elégedett. Mert én nem vagyok az. Nem! Soha nem is voltam. Apu folyton ideges, és jól tudom, azt várja el, hogy építésznek menjek, mint ő, anyu pedig naphosszat a házimunkával van elfoglalva és meg se hallja, amit mondok neki. Nagymama meg… Mindenki többet és mást lát belém, mint ami vagyok. Elegem van. A dolgozat természetesen egyes lett.

Aztán egyszer, következő évben, az érettségi hetében épp az egyik akváriumot pucolta ki tanítás után, amikor megpillantotta a feldúlt Noémit: a fizikaszertárból rohant ki bőgve, egyenesen a lányvécébe. Kati még egy ideig rázogatta a szemetesvödröt céltalanul, de végül muszáj volt felállnia, mert nem volt más dolga, mint kezet mosni. Amikor lenyomta a vécé kilincsét, vett egy nagy levegőt. Úgy teszek, mintha nem venném észre. De ez halvaszületett ötlet volt: Noémi ott állt, a mosdókagyló előtt és fuldokolva zokogott. Nocsak, hol van most a jókedve, a nevető szeme? Amikor meglátta a belépőt, Noémi erőt vett magán, és még egy mosolyra is futotta belőle. Kati csak bámult, mire a másik lány letörölte a könnyeit és így szólt:

– Hát nem vicces, a matek a kedvenc tárgyam, erre most tudtam meg, hogy a matektanár párhuzamosított engem egy harmadikossal… Nem elég a felesége… Tiszta geometria, nem?

Kati csak állt, és nem tudta, mit mondjon, de Noémi már nevetett.

– Nyugi. Legalább biztos, hogy nem buktat meg. Mert ha megteszi…  – a mondat keserű kacajba fulladt, és Noémi már ki is sétált a mosdóból.

Nem egészen egy hete, hogy olvasta a lány halálhírét egy körímélben. Milyen meglepő. Pont róla nem gondoltam volna. Azt hittem, matek-fizika szakos tanárként fog megöregedni, milliónyi unokával és rengeteg, még évtizedek múlva is hazalátogató tanítvánnyal. De hiába, erre mondják, hogy a sors útjai. És a gyors autók…

Úgy érezte, el kell mennie a temetésre: van valami, amit el kell mondani Noéminek, mielőtt az a föld alá kerül. Mert csak ő értheti meg, senki más. Hülye egy helyzet. Szerencsére minden közeli ismerős nyaral. Úgysem értenék ezt meg. És hát, akkor könnyen lehet, hogy beszélnie kellene más dolgokról is. Amikről jobb, ha nem. Noémi biztos tudná a megoldást.

Na, végre, a busz megállt. Itt kell leszállni. Kati ügyesen elrugaszkodott a lépcsőről, és majdnem elesett. Körülnézett, de fogalma sem volt, hol van. Itt ugyan sehol sincs egy temető sem. Eltévedtem, szégyenszemre, gondolta. Még öt perc és kezdődik a szertartás. Nem fogok odaérni. Istenem, merre lehet? Jó ideig kóborolt a különféle kis mellékutcákon, persze, mindeközben sikerült higgadtságot erőltetnie magára, és messziről úgy tűnt, nagyon is tudja, hová tart. De az izzadtságtól egyre csak csúszkált a napszemüvege, érezte, hogy a haja összetapad, a sminkje meg lefolyik, pedig órákon át vacakolt vele. Elég perverz egy dolog, hogy egy temetésre csípem ki így magam, de hát nincsen szociális életem.

Csak ment, ment a hőségben, közben érezte, hogy szexi gyászruhája alatt már teljesen befülledt mindene, és azt is konstatálta, hogy elfelejtett vizet hozni magával, ami ilyen időben kész öngyilkosság. Még jó, hogy Kornélka nincs itt. Te jó ég, Kornélka! Csak most jutott eszébe a tulajdon gyereke, ma még nem is gondolt rá. Megőrülök. Ez az egész marhaság elveszi az eszemet. Az életemet akarom. Vissza akarom kapni. Harmincévesen hogy lehet ennyi eszem?! Ó, Kati, te ostoba barom, te!

Hoppá, egy villamosmegálló. Kati átlejtett a zebrán, és megnézte a menetrendet. A fenébe, teljesen rossz felé jöttem. Legalább három megállót visszagyalogoltam. Vett egy nagy levegőt, majd a lehető legtermészetesebb pózban elkezdett várakozni, és közben sikeresen leküzdötte kezei remegését. Borzasztó ideges volt és mérges magára. Eddig azt hitte, majd megérkezik, és elvegyül a tömegben. De így? Fél óra késés után hogy jelenjen meg feltűnés nélkül? És ha valaki megkérdezi…? Á, hogy ma semmi sem sikerül!

Igyekezett láthatatlanná válni, mikor belépett a temetőkapun, de az őrök persze megbámulták. Ó, vajon hol lehet a ravatalozó? Te jó ég, ilyen közel? És ennyi ember? Mi a francot keresek én itt? Úgy érezte, földbe gyökerezik a lába, és csak nézte a sok-sok embert. Mindjárt megfordul valaki és észreveszi. Menekülni. Menekülni! hatalmasodott el rajta a rémület, és ügyet sem vetve a magas sarkú szandálra, nekiiramodott. Meg sem állt, míg egy urnafal mögött biztonságban nem tudta magát. Teljesen hülye vagyok! Most mit tegyek? Idióta egy helyzet. Végül úgy döntött, elbotorkál, minél messzebb a ravatalozótól, nehogy véletlenül összefusson valakivel, pláne egy régi ismerőssel. Azt a pár szál fehér szegfűt, amit a kapu melletti árusnál vásárolt, még mindig a kezében szorongatta: szegény virágok már kókadoztak a forróság és Kati szorítása következtében. Csak rohant, szaladt a sírkövek között, kistáskáját álcaként az arca előtt lengetve, mert már sírt, sőt, bőgött, zokogott, mint egy óvodás. Rég nem törekedett arra, hogy átlagos, normális temetőlátogató benyomását keltse, mert talált egy padot, amelyre leroskadhatott, és átadta magát a keserűségnek.

– Bence, te szemét! Te hülye! Te mocsok! Te alávaló! – üvöltötte bele egy bokorba. – Te utolsó szarházi!

Amikor meghallotta a saját hangját, az olyan idegenül csengett a fülében, hogy megremegett és elhallgatott. Na, még ez is… Bence, igen, Bence, az élete megkeserítője.

Két hete, pont, miután lepasszolta Kornélkát az epekedő nagyszülőknek, és kivitte Norbertet a reptérre, megcsörrent a mobilja: a kiadótól keresték, valami új gyerekkönyv illusztrációit akarták rábízni. Remek, gondolta felvillanyozva, mert az utóbbi hónapokban nem nagyon volt munka, Kornélka is állandóan betegeskedett, és Kati már kezdte úgy érezni magát, mint valami rab. No, de hogy berendelték, úgy érezte, visszatért az ereje, a kreativitása, az élete… Norbert már úgyis célzott rá burkoltan, hogy a gyerekszülés óta meglehetősen slampos, rosszkedvű és aszexuális lett az ő kis felesége, és a családi kasszába se igen tud mit betenni. Most majd meglátja, bizonykodott Kati, és élvezte, hogy végre munkához öltözhet, nem pedig kopott melegítőben és férje két számmal nagyobb pulóverében kell közlekednie a megszokott otthoni hetven négyzetméteren.

Berakta kedvenc CD-jét a magnóba, és azt bömböltette, míg oda nem ért a szerkesztőségbe, saját megállapítása szerint szexin, frissen, fiatalosan, ragyogón.

Bent a főnöke, Anikó, és egy trendi frizurájú fiatalember várta, talán huszonkettő, ha lehetett. Elismerően nézett végig Katin, aki csak mosolygott. Kisfiú, tetszem neki. Anikó, a maga szokott, mogorva stílusában közölte, az illető neve Bence, és vele kell megbeszélnie a borítótervet. Kati élvezte, amikor a fiatalember, roppant határozott és lovagias módon felajánlotta, hogy meghívja, igyanak valamit, és közben majd megbeszélik a dolgot. A megbeszélés olyan jól sikerült, hogy este tizenegykor még mindig beszélgettek a Duna-parton. Kati már épp a gyerekkori csínytevéseit mesélte, amikor elfogyott az üveg bor, amit még Bence hozott magával. A fiú azt indítványozta, hogy keressenek egy másik helyet. Mire Kati kirobbanó örömmel azt javasolta, hogy van a közelben egy remek játszótér, úgyis szeret hintázni. Egy ideig himbálta magát a hintán, de aztán felkavarodott a gyomra, és megállt. Nem tudta, mit mondjon. Csak tett pár lépést, és a mászókát nézte.

– Együtt alszunk? – szólalt meg hirtelen Bence. Kati szíve nagyot dobbant, és aztán olyan gyorsan történt minden, hogy csak másnap reggel, amikor már a szemébe sütött a nap, és felkelt a fiú mellől, érte utol magát. Te jó ég, hasított bele a gyomrába egy éles fájdalom, de nem azért, mert elszörnyedt a tettén, dehogyis. Az alvó Bencére nézett, aki édesdeden szendergett, hason fekve. Hogy miket csinált! Még az utcán hirtelen odanyomta a meglepett Katit egy kocsma üvegéhez, és megcsókolta, majd így szólt:

– Most már mehetünk – és Kati ezt roppant romantikusnak találta, ahogy azt is, amikor már az ágyban Bence hosszan szagolgatta a nyakát, és azt mondta, valami ételre emlékezteti az illat. Bár utóbb belegondolva elszörnyedt, hogy biztosan a legutóbbi rántott hús szaga ivódhatott bele menthetetlenül a pórusaiba és a fiú azt érezte.

Ahogy Bencét nézte, és a még mindig trendin álló frizuráját, úgy érezte, elveszített valamit, valami nagyon fontosat, amit nem is olyan rég talált csak meg. Mérhetetlen szomorúság áradt szét a testében, és legszívesebben sírva fakadt volna. Akkor szokott ilyet érezni, amikor egy többnapos vendégség után a barátai már elindultak haza, ő pedig teljesen magára maradt. Igyekezett elhessegetni az érzést, és amikor Bence felébredt, megkávéztak, és még beszélgettek is egy keveset. Aztán a fiú elment, Kati pedig magára maradt azzal a felismeréssel, hogy halálosan szerelmes. Ám alig pár napig ábrándozhatott csak a Bence köré szőtt mesevilágban, amikor kiderült, a fiú korántsem akar tőle már semmit. Mindezt szépen, intelligensen és udvariasan közölte Katival, olyan kedvesen, hogy még haragudni sem lehetett rá érte. És azóta itt tart. Átok. Lepra. Köpedelem. Ez az élet.

Noémi ezt is bizonyára elintézné valami cinikus megjegyzéssel. Arra lenne szükség. De így… Így nem lehet élni. Meg akarok halni, sikoltotta Kati némán, miközben továbbra is a padon vonaglott. Egyre jobban idegesítette ez a hülye viselkedés, de nem tudott mit tenni ellene. Rettegett, hogy valaki rátalál és kiröhögi. Szánalmas vagyok.

Önsajnálatát és tépelődését csak fokozta, amikor reggel, takarítás közben a fejére esett Németh László Irgalom című regényének második kötete, és pont a 121. oldalnál nyílt ki.

„– Képzeld el, kapott Ágnes az utolsó pillanatban egy Máriára ható észérv után. – Na mit?

Mondta Mária szinte gyűlölettel.

– Hát például, hogy ez a viszony nem az első viszonyod. Hanem az utolsó –

ami után már csak az öregség jön. – Na és? Éltem, ez is megvolt. – Azaz, nem jól mondom: az első s az utolsó.

Mert addig legalábbis te úgy érzed – csak feleség voltál. Ahogy a legtöbb az lesz, mert azzá kell lennie – társadalmi szükségből. Mit tudom én, egy szipirtyó mellett nőttél fel, aki még azt sem engedi meg, hogy tanulj valamit. Tizenöt-húsz évet élsz egy ember mellett, akinek – még ha különb is – minden szava, s a különb volta is idegen. S akkor a végén, amikorra már a menzesz elmaradását várod, az alkalom, a véletlen – mondjuk, hogy a férjed a börtönbe kerül – hozzád verődik egy léha, jókedvű fiú, fiatalabb, mint te. S azzal végre egyszer igazán boldognak, szabadnak érzed magad. – Boruljon le, és adjon hálát, mondta Mária kissé csendesebben. – Igen, mondta Ágnes, de az sem jobb a te Vetésidnél, sőt lehet: kegyetlenebb. S ő sejti ezt. Közben napról napra veszti, amit egy életen át szerzett. A jó hírét, a holmiját, a gyerekei tiszteletét. Képzeld el, amikor ez egyszerre rászakad… Ez a csődtömeg… S még panaszkodni sem szabad. Úgy, mint teneked… Mert hiszen ő egy vén…”

Pont, mint én, villantak be a szavak a könyvből, amit nemrég olvasott, és ettől még jobban nekikeseredett.

Már elhasznált egy fél zacskó papírzsebkendőt, amikor harangkongásra lett figyelmes. Á, biztosan vége a temetésnek. Még ez is. Ezt is elrontottam. Pedig arra gondoltam, hogy Noémi… És ekkor elgondolkodott, mekkora ostobaság is arra várni, hogy egy halott majd segít neki. Abbahagyta a sírást és vett egy nagy levegőt. Elindult arra, amerre a gyászoló tömeget sejtette. Egy síremlék mögül megvárta, amíg eloszlanak, és amikor már senki sem állt ott, végre odasétált Noémi sírjához. Sóhajtott egyet.

– Hello, Noémi. Tulajdonképpen nem is tudom, miért vagyok itt. Hoztam neked virágot – letette a szegfűket a sírra. – Remélem, tetszik. Szerintem a szegfű szép virág, csak a szocialista múlt miatt feledésbe merült. Nos, szóval, én…

Térdre esett és ismét bőgni kezdett. Épp sikerült ismét teljesen átadnia magát a bánatnak, amikor hűvös fuvallat érintette meg a vállát. Ettől megijedt, felugrott, és megfordult. Majdnem felkiáltott meglepetésében, mert Noémi állt előtte: sápadtan, feketében, de azért Noémi volt.

–  Hello. Köszi a virágot.

–  De… de te…

–  Ó, igen, én… – mondta gúnyosan Noémi. – Na, ide figyelj: elkenődött a sminked. Borzalmas. Igazítsd meg, mielőtt emberek közé mész. Valamint: önsajnálat és vergődés helyett foglalkozhatnál a családoddal is. Nem gondolod?

– De… én… – hebegte Kati, mire viszont bármi értelmeset kinyöghetett volna, Noémi már ott sem volt. Most csak hallucináltam az egészet? tűnődött. Aztán elővette kistükrét, és megállapította, hogy valóban ideje helyreállítani a sminkjét. Amikor végzett, még vetett egy utolsó búcsúpillantást a sírra, és arra gondolt, este felhívja Norbertet, és megkérdezi tőle, hogy van. 

Seprűvel a kézben

SEPRŰVEL A KÉZBEN

 

 

Az 1960-as évek Magyarországa a színhelye az alábbi anekdotának.

A politikai helyzet enyhülésével egy diplomás mérnök sokévi mellőzöttség után visszatérhetett volna a szakmájába. Azt gondolnánk, hogy kapva kapott az alkalmon. De nem. Barátai és az ügyben érintett derék káderek nem kis megdöbbenésére, ő mégis megmaradt utcaseprőnek. Elmondása szerint sepregetés közben rengeteg ideje marad az elmélkedésre és még hasznos munkát is végez eközben. Ráadásul felszabadultan tevékenykedhet, vállait nem terheli felelősség. A munka nemesít, tartja a közmondás. De nem mindegyik, hiszen munka címszó alatt számtalan tevékenység rejlik. Az általánosan elfogadott nézetek szerint az úgynevezett alantas munkák a munkavégzőt is minősítik. Pedig milyen helytelen ez a nézet, hiszen minden tevékenységet el kell végezni valakinek.

A másik történet Százhalombattán játszódott le, amely viszont hiteles. Szereplőit személyesen ismertem. A Makovecz Imre tervezte katolikus templom építésénél éppen nem volt semmi különösebb feladat. A munkavezető egy seprűt nyomott az egyik munkatársam kezébe, mondván, seperje fel a területet. Hősünk felháborodott eme dolgon, méghogy ő sepregessen!?

Úgy érezte, ezzel sérülne a tekintélye, mind a kollégák, mind a saját szemében. Kisvártatva el is hagyta a munkaterületet. Máig sem értem, mi motiválhatta, hiszen a sepregetés volt a legkönnyebb tevékenység ezen az építkezésen. Mondhatom: a betonozás, falazás, földhordás, gerendacipelés, vasszerelés, állványozás után egyenesen felüdülésként hatott az ember testére és lelkére egyaránt. Az idegfeszültséggel telt nehéz fizikai munka nemcsak a testet, de a pszichét is igénybe veszi. A monotonitás sosem tesz jót a léleknek. S itt lép be a sepregetés regeneráló hatása. Amikor az elme terheit lerázva szárnyalni kezd, miközben önfeledt kalandozása zajlik, dekódolt üzenetének engedelmeskedve a kezek automatikusan végzik a feladatukat. Személyes tapasztalataimra támaszkodva teljes mértékben át tudom érezni a bevezetésben említett mérnök igazát, bár nem tartom életcélomnak a sepregetést. Ellentétben az erdélyi roma kisfiúval, aki a riporter kérdésére, miszerint, mi szeretne lenni felnőttkorában, azonnal rávágta – utcaseprő.

A sepregetésnek is megvannak a maga fortélyai, szabályai. Kétkezi pályafutásom során sokféle seprűssel hozott össze a sors, s mondhatom, némelyik valóságos virtuóza volt hivatásának. Merthogy némelyek a sepregetést a hivatásuknak tartják, ugyanis más egyébhez nem igen értenek, vagy inkább ehhez értenek igazán. Hozzáállás tekintetében sokféle technikát különböztethetünk meg.

A felületes, néhány gyors suhintással jókora távot halad előre. Még az sem igazán zavarja, ha itt-ott egy-két nagyobb szemétkupac ki is marad. Egyetlen cél motiválja, gyorsan túl lenni az egészen és lazítani egy sort. Éppen ellenkezője a precíz, akkurátus seprűs. Valóságos megszállott, aki képes egymás után többször felseperni ugyanazt a területet, újabb és újabb képzeletbeli piszok-részecskék után kutatva.

A lógós alapos műgonddal hangolódik rá a művezető minden rezdülésére, rendszerint akkor, csak akkor mozdul, ha észreveszi a góré közeledtét. Ilyenkor hatalmas lendülettel lát a munkához, mintegy reprezentálva a lelkesedését. Az eredmény ide-oda tologatott szemét és hatalmas porfelhő. A játékos rendszerint magát az életet is egy nagy heccnek veszi, és állandóan azon van, hogy mindenből a szórakozás legcsekélyebb szikráját is kifacsarja. Az NHL jégkorongozóit megszégyenítve szlalomozik társai között, seprűje végén egy papírgyurmával, amit végül nagy lendülettel juttat el egy képzeletbeli kapuba, harsány ”Góóól!!!” felkiáltással.

Az igazi profit azonnal fel lehet ismerni. Minden mozdulatáról lesüt a hosszú évek tapasztalata. Hatalmas rutinja segíti abban, hogy bármilyen nehéz problémát leküzdjön. Erejével takarékosan bánik, hiszen messze még a munkaidő vége, amellett még holnap is nap van. Kedvenc közmondása: amit ma megtehetsz, holnap még inkább. Hiszen a napok olyan egyformák.

A profi sosem kapkod, nincsenek sztárallűrjei. Szinte észrevétlenül beleolvad a munkacsoportba. Jól tudja, hogy kitűnni nem ildomos, hiszen attól kezdve a művezető fokozottabb figyelemmel viseltetik az illető iránt. Bár, mint mondtam, nem igazán jellemző rá a kapkodás, ellenben sosem áll meg. Mint egy öntudatos etióp hosszútávfutó, a munkaidő alatt egyenletes tempóval teljesíti a távot. Ő tisztában van a lazítás aranyigazságával, miszerint dolgozhatsz bármilyen keményen, a főnök mindig akkor jelenik meg, amikor cigarettaszünetet tartasz. A profi szöges ellentéte a zöldfülű, a kezdő. Még ismeretlen számára a terep és a játszmaszabályokkal sincs igazán tisztában. Jellemző rá a gyors munka és ahányszor arra jár a művezető, a szíve mindannyiszor a torkában dobog, és tempóját megkettőzi. Észre sem veszi a profi lesajnáló pillantásait. A kezdő rendszerint elsőnek fejezi be a kiszabott feladatot. Ilyenkor a lelkesebbje beveti magát, hogy társai segítségére legyen. De ha nem tenné, a Murphy törvénykönyv idevonatkozó cikkelye értelmében, mihelyt munkáját elvégezte, azonnal ott terem a munkavezető, hogy újabb feladatot adjon balekunk számára. Az intelligensebbje ekkor már kezdi kapisgálni, mi is a csízió. A többiek ezen újabb feladatra is tigrisként vetik magukat. S mikor a végzés után megpihennek, az újra felbukkanó munkavezető konstatálja, hogy ismételten munka nélkül ácsingóznak. Hiába, az igazi tapasztalatot az egyéni kudarcok láncfűzére jelzi.

A sepregetés munkafolyamata valóban alkalmas arra, hogy az ember átadja magát a filozofikus gondolatoknak, hiszen a seprű váltakozó irányba való húzogatása nem igazán köti le az elmét. Mindenkinek megvan a maga túlélési technikája, ami átsegíti a nehéz időszakokon. A seprű karizmatikus használati tárgy, némely esetben szimbólumként is feltűnik. Talán az sem véletlen, hogy az elmúlt korok embere a boszorkányok közlekedési eszközeként éppen a seprűt jelölte meg. A seprű a köztisztasági szférában betöltött közismert tevékenysége mellett a köznyelvi fordulatokban is szerepet kap. Új seprű jól seper, mondjuk az új főnökre. Sepregessen mindenki a maga háza táján! Figyelmeztetés az egyénnek, túlságosan belefolyt mások intim szférájába.

A sort még folytathatnám, de nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a sepregetés korántsem alantas munka, mint ahogy azt a tévesen elfogadott szemlélet tartja. Sőt, rengeteg pozitívuma van, amelyet csak a beavatottak ismernek. Mert az óra ketyeg, de nem mindegy, a bérért milyen munkát végzünk el. S bár örökké nem lehet csak seperni, de mindig lesz olyan hely, ahol elkél egy jó seprű a kézbe. Mert ez hát a hon, hol sepernek, és seperned kell.

 

Szilánkok

Irén csak ült a kanapén, háttal az ablaknak, és üres tekintettel meredt maga elé. Kívülről hangok hallatszottak be a lakásba, de a világért sem fordult volna meg. Próbált nem odafigyelni rájuk. Úgyis róla beszélnek. Róla. És nevetnek. Vagy szánakoznak. Egyik rosszabb, mint a másik. Jól tudta, mit mondanának neki: „Irénkém, borzalmasan nézel ki. Hiába, mi megmondtuk. De te mindig olyan makacs voltál. Hiba volt kiadni a szegény János útját. Látod, mihez vezetett! Látod!?” Vagy ami még rosszabb, nem szólnának, csak néznék. És a szemük… Nem, erre nem gondol.

Az ölében egy könyv feküdt, de nem foglalkozott vele. Egy ideje már az olvasás sem kötötte le. Igen, azóta… Hamarosan hat óra és jön Endre. De előtte még jól berúg a kocsmában. Hiába, itthon nem várja semmi, ez a büntetése mindazért, amit tett. Vele. És Marcikával. Irén nem főzött, nem takarított, ő maga is csak azt evett, amit talált a kamrában: egy bödön szilvalekváron élt már egy hete. Pénzük sosem volt, lassan már fel se tűnt neki a nélkülözés.

Néha János is elvonult az ablakuk előtt, a feleségével és a két fiával, úton a piacra, ilyenkor Irén a fülére tapasztotta a kezét, és úgy érezte, menten szétveti a harag, a keserűség. De még így is jól hallotta őket. Elővette a kisollóját, felhajtotta a szoknyáját, és az olló hegyét a combjába döfte. Amikor belenyilallt a fájdalom és meglátta a kis piros patakot, megkönnyebbült. Ez pedig az én büntetésem. És mellé még az egész élet, gondolta, majd a fülét hegyezte, de Jánosék már szerencsére elmentek. Ha látná, mi lett belőlem…

Szerencsére a temetésre nem jött el. Talán tapintatból. Mikor is volt? Te jó ég, már egy hónapja! De még mindig nem tudja elhinni. Nem, nem. Nem!

 – Anyu, gyere velem játszani! – kérte Marcika már századszorra.

– Kisfiam, főzök. Játssz egyedül! – morogta Irén, mert megint elúszott az ebéddel és azt se tudta, hol áll a feje. Most még Marcika is határozottan idegesítette.

– Kimehetek?

– Persze, bánom is én! – mondta az anyja, akarata ellenére kissé ingerülten. Marcika egy ideig csodálkozva nézett rá, nagy barna szemeivel, aztán kiszaladt az ajtón a kertbe, Irén pedig megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatta az előkészületeket. Ha Marcika visszajön, majd sütök neki valami finomat, határozta el. Kissé feszült vagyok ma. De miért?.

 Hiszen olyan boldog volt, amikor Marcika megszületett! Akkor úgy érezte, végre van kiért élnie. Még Endre is mintha megszelídült volna a várandósság hetei alatt: kevesebbet ivott, és már nem járt el kártyázni. Házasságuk sosem volt annyira kiegyensúlyozott, mint az elmúlt öt évben, mióta a kisfiú is közöttük volt. Lassan Irén is kezdett kibékülni a sorsával.

Pedig hogy gyűlölte Endrét! Már amikor kimondta neki az igent a hivatalban, a két csöppet sem bizalomgerjesztő tanú (Endre ivócimborái) jelenlétében, akkor érezte, hogy hatalmas hibát követett el. De annyira dühös volt! Jánosra. A szüleire. Mindenkire. Nem értették meg. „Kislányom, ez még nem ok arra, hogy szakíts a vőlegényeddel. Mással is megtörtént már ilyen botlás.” Az anyja minduntalan ezt duruzsolta a fülébe. Valóban? Jánosról kiderül, hogy azt a züllött nőt látogatja titokban, ő pedig csak álljon mosolyogva, kezét János kezébe helyezve, szemérmesen lesütve a szemét?! „De kislányom, ez egy kisváros. Mit fognak szólni az emberek?” Tehát mindenki fontosabb, mint ő! Nem, ezt nem tűrheti!

Hozzá is ment az első jöttmenthez, hogy bosszút álljon a városon, a szülein és legfőképp, Jánoson. Nagy volt a botrány, Irén viszont hiába akarta élvezni a mártír szerepét, fordítva sült el a dolog: Jánost sajnálta mindenki.

Hamar kiderült, hogy Endre iszik, kártyázik, és hiányzik belőle a romantika. A szerelmes verseket is, amelyekkel Irén fejét akarta elcsavarni eleinte, egy régi Csokonai-kötetből ollózta össze, persze, a lány ezt nem akarta bevallani még magának sem. Pedig azt is jól tudta, hogy a virágcsokrokat a közeli parkból lopkodja össze, ünneplő öltönye láttán pedig, amiben eljött megkérni a kezét, ezt mondta az apja:

– Mint Szaros Pista Jézus napján.

Irén erre csak a száját rágta, és kiviharzott a szobából.

És bezzeg János megelégedett azzal, hogy menyasszonyának csak a kezét simogassa a park árnyas fái alatt! Endre viszont már az első éjjel lerántotta Irénről a hálóinget, erős kezével ledöntötte az ágyra, és mire a lányban tudatosult, mi történik, éles fájdalmat érzett az altestében, és már el is hálták a házasságot. Később Endre rászólt, hogy cserélje ki a lepedőt, mert csurom vér. Irén a továbbiakban megundorodott a házasélettől, de hiába próbálta fejfájásra hivatkozva elhárítani a férje közeledését, Endre nem ismert kibúvókat.

 Már majdnem elkészült az ebéd, amikor kintről hangos kiáltást hallott. Ledermedt és a fakanál kihullott a kezéből: hangosan koppant a konyha kövén. Marci! Villant át az agyán, és már tépte is fel az ajtót, kirohant a kertbe. De Marcit nem látta sehol. Hol lehet? Megvan, a kút! Istenem!

Odafutott, és áthajolt a káváján. Lebámult a mélybe, és mintha az egyik szögletben látott volna valamit.

– Marci! – sikoltotta, de nem jött válasz. – Marcikám!

 Az orvos később azt mondta, Marcika szerencsére nem szenvedett egy pillanatig sem, mert olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal kitörte a nyakát egy kiálló kőben. Irén csak nézte a kis testet, ami ott feküdt, kiterítve a földön, és nem voltak könnyei.

Anyu, gyere velem játszani!

Játssz egyedül!

Endre szánalmasan festett, mikor hazaért. A szomszédok szóltak neki, mi történt, és kétségbeesetten nyargalt haza a gyárból műszak közepén.

– Mi történt? Mi történt? Marci! – kiabálta már messziről. Mikor megpillantotta feleségét, aki némán térdelt a halott gyerek mellett, átkarolta a vállát. – Irénke! Irénke, mi történt?

De Irén nem szólt semmit, csak nézte a férjét szótlanul.

– Irénke, mondj már valamit! – Endre tehetetlenségében már sírt, mint egy gyerek. Irén csak nézte még egy darabig, majd ellökte magától.

– Te gyilkos! Megölted a fiunkat!

Endre értetlenül bámult rá, és szája széle remegett.

– Micsoda? Én… én nem…

Irén felpattant és a szeme szikrázott a dühtől.

– Dehogynem! Hányszor kértelek, hogy deszkázd be azt a kurva kutat! Hányszor?! Te ölted meg! Te! Te! – és már csépelte férjét, ahol érte, hiába próbáltak meg közbelépni a szomszédok. Végül a doktornak kellett beadnia egy nyugtatót, csak úgy tudták megfékezni.     A temetésen is úgy viselkedett, mint egy alvajáró: engedelmesen ment, amerre vezették, sírt, amikor kellett, amikor pedig a toron elébe raktak valamit, evett, ivott. Úgy fogadta a részvétnyilvánításokat, mint egy holdkóros, és láthatólag nem érdekelte semmi, még az sem, hogy Endre már a temetés hajnalán leitta magát, úgy kellett támogatni a gyászmenetben. Keservesen óbégatott, amikor pedig a koporsót leeresztették, bele akart ugrani a gödörbe. Irén nem szólt egy szót sem, ahogy a továbbiakban sem. Hiába ajánlották fel a szülei a segítségüket, hiába javasolták, hogy költözzön hozzájuk egy időre, vagy akár végleg, még a válását is segítik elintézni, a nő nem felelt, csak nézett maga elé.

A kulcs zörgött a zárban, megérkezett Endre. Irén megborzongott. Férje belépett, nem szólt semmit, csak körülnézett, majd átslattyogott a szobán, egyenesen a konyhába. Hallatszott, hogy italt tölt magának, majd nagyokat nyelve megissza.                                                           

– Irénke, meddig csináljuk még ezt? – kérdezte a konyhaajtóból. Irén nem felelt. Endre odalépett hozzá, és megállt előtte. – Irénke! Miért?

A felesége nem mondott semmit, csak felkelt, és elindult a konyha felé. Endre követte.          

– Irénke, miért büntetsz? Hát azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim?!

Semmi válasz. Irén kihúzta a fiókot.                                                                                           

– Irénke! Én így nem bírok élni!

A nő szeme villant egyet, majd elővette a kenyérvágó kést, és beledöfte a férje mellkasába.   

– Akkor dögölj meg! – sziszegte. Endre csak bámult rá, elkerekedett szemmel, aztán hirtelen megváltozott a tekintete: elöntötte a harag. Nem törődött a késsel, sem a fájdalommal; kinyújtotta a kezét, és megragadta Irén nyakát. Felesége felnyögött, de nem szólt semmit. Egy darabig azzal viaskodott, hogy lefejtse magáról Endre kezét, ám férje nem hagyta magát: minél inkább érezte, hogy folyik el a vére és hagyja el az ereje, annál szorosabbra fonta az ujjait. Aztán Irén belátta, nincs értelme folytatni a harcot. Leengedte a kezét. Talán így lesz a legjobb, gondolta, mielőtt egy feneketlen, sötét szakadékba zuhant volna.

Federico García Lorca galegó költeményei

MADRIGÁL SANTIAGO VÁROSÁNAK

 

Esik Santiagóban,

hullnak, szerelmem,

égből fehér kaméliák

napnál fényesebben.

 

Esik Santiagóban

éjszaka zuhog, s a

füvek és álmok ezüstje

a holdat bevonja.

 

Nézd a hajléktalan esőt

siránkozik kő- s üvegnek.

Az elveszett szélben nézd csak

árnyát s hamvát tengerednek.

 

Tengerednek árnya, hamva,

Santiago, napnál is messzebb.

Holnapunk vize elapadt,

remeg, a szívemben reszket.

 

 

 

KÖRMENETI ÉNEK CSÓNAKOS MIASSZONYUNKHOZ

 

Hej, örvendj, zarándok,

a kis Szűzanyát hogy

csónakába’ látod.

 

Érkezőben a kicsiny Szűz,

tiszta ezüst feje éke,

négy okkersárga ökör van

fogatolva szekerébe.

 

A hegyről kristály-galambok

idáig hoztak esőket

A köd halottai holtak

árnyékukkal  ködbe nőttek.

 

Tehenek jámbor szemében

édes arcod ott felejtsed,

köntösödön virág nyisson,

szirmai szemfödeleknek!

 

Pirkad Galicia hegyén

Galicia hegyfokáról.

s a Szűz csak áll kapujában,

tenger és ház között ámul.

 

Hej örvendj, zarándok,

a kis Szűzanyát hogy

csónakába’ látod!

 

 

 

 

 

 

 

 

A BOLTOSFIÚ DALOCSKÁJA

 

 

Buenos Airesen végig

zeng a Río de la Platán

az északi szél dudája,

hideg, szürke nyál az ajkán.

Csóró Ramón de Sismundi!

Az Esmerelda utcán, ott,

te söprögeted a boltot:

polc- s dobozok mocskát, porát.

Gallego-föld hány szülötte

ténfereg itt utcaszerte

álmodozva zöldbe mélyedt

völgyről, mit pampa szegélyzett.

Csóró Ramón de Sismundi!

Hallotta, hogy a víz csacsog

fölrémlett a hold hét ökre

amint a füvet legelte,

s futott ő a víz partjára,

jut a Río de la Pláta

fűzeit s csöndes lovait

fésülgető áradatig.

Kint a parton nem hallotta

gondterhelt zaját a víznek,

szárnyas szavát a dudának

betakarták virág-díszek.

Csóró Ramón de Sismundit,

hol víz ér össze a parttal,

az elfogyó délutánban

befogadta rőt iszapfal.

 

 

 

 

 

 

FOLYÓBA  FÚLT  FIÚ NOCTURNÓJA

 

Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt,

a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.

 

Lábaltuk nesztelen a szelek öbleit,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig.

 

Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,

körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.

 

A holdból aláhullt vízpászma teregette

liliomok fényét a csupasz hegyekre.

 

Árnyékból bontogat hideg és fáradt

ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.

 

Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,

a vízbefúlt  legénykét még egyszer látni csak!

 

Gyertek, csúcs és völgy kiket kétes néppé vegyít,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig!

 

Testét a tenger fedik hófehér leplek,

hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.

 

Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!

s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!

 

Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!

Viszi alá az ár immár a tengerig.

 

 

 

 

A HALOTT ROSALIA CASTRO BÖLCSŐDALA

  

Ébredj, szólok kedvesemre,

a kakasok is a napot keltik egyre!

Kedveseim biztatom serkenésre,

szél bőg  elveszetten, mint egy tehénke!

 

Eke ekéhez érkezik

Santiagótól Betlehemig.

 

Betlehemtől Santiagóig

csónakban angyal álmodik.

A csónak ezüst, könnyű, szállhat,

s véle Galicia: mennyi bánat.

 

Fekszik Galicia elhever

búsan gondűző füveivel.

Fű lepte ágy takargat,

sötét forrását rejti hajadnak.

Hajad  vizekre kiröppen

felhők galambfészkére éppen.

 

Ébredj, szólok kedvesemre,

a kakasok a napot keltik egyre!

Kedveseim biztatom serkenésre,

szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!

 

 

 

 

 

HOLD-TÁNC  SANTIAGO FÖLÖTT 

 

Nézd, hátasán sápadt lovag!

Nézd testét, a meggyötörtet!

 

A hold, nem más, csak a hold!

A holtak birtokán csörtet.

 

Tört tagjain feketülnek

árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.

 

Anya: a hold járja, táncol

a hold, s a sírlankák nőnek.

 

Kő-deresére ki pillant

kapujából álom-képnek?

 

Pára-zománc szemembe ha

ki néz: mélyére a ködnek.

 

A hold, egyedül, nem más

keríti sírral a földet.

 

Hagyj ágyamon aranyával

virágnak, ha  halál szöktet!

 

Anya: a hold a halmokon

ropja, holtaké e szöglet.

 

Lányom, jaj, fehér páraként

hív az ég, csal egyre följebb!

 

Nem a levegőég foszlat

holddal járják halmok, völgyek

 

Mi zúdul? milyen ökör bőg?

panaszosan mért pörölnek?

 

Anya: a tánc és a hold az:

cinteremben ejtőzőknek.

 

Ugye a hold? Ugye, a hold?

Rá rekettyés szirmot pörget,

s koronázva, lejtve járja

a hold a sírkerti földet.

 

 

Botár Attila fordításai