Edward Lear ponyigóc-verseiből

 

A Dong, kinek Orra Világol

(The Dong with the Luminous Nose)

 

Midőn rémes homály lebeg

a Nagy Durcamező felett

            hosszú, zord téli éjen,

midőn a sós hab a mogorva

parti sziklákat ostromolja,

            s vad fellegek viharködében

            a Héttavi Csonk-hegyek orma –

akkor a tompa és sötét

homályban izzó szikraként

            moccan valami furcsa fény:

            ezüst pászmája föl-le jár,

            mint Üstökös csóvája száll

s tör át az éj komor körén,

            magányos tűzsugár.

 

Lassan lopódzik, imbolyog,

illanva csillan itt meg ott,

s amint halad: villan tovább,

Piszkancsfák törzsén siklik át;

s kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

e bal jelenésre riadva sikong:

                        „Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!

            Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!

                        Ez a Dong! Ez a Dong!

            A Dong, kinek Orra Világol!”

 

                        Ó, volt idő,

            hogy a Dong még gondtalan élt,

de megszeretett egy ponyigóc lányt,

            aki ottani partokat ért –

mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,

a Smargli-fövenynél napszállat után,

                        ott, hol az Esztergált Osztriga nő,

            és szép simaszürke a bérc.

És erdőn, völgyön, réteken át

a hős ponyigóc nép kardala szállt:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                        míg ottan időztek e lények!

            A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

            igézte a Dong panaszos pikulája,

                        kivált, ha a hold odafénylett.

És el nem hagyta se este, se reggel

a lányt, aki jött a vitézi sereggel

(kék keze égbolt, zöld haja tenger),

míg el nem jött ama gyászteli perc,

és a hős csapat új partok fele kelt,

rideg fövenyén otthagyva a Dongot –

s ő nézte a távoli bús horizontot,

és bámult, bámult egyre csupán

egy borsózöld vitorla után;

és kardalukat halkan dudorászván

ült csak egész nap a bucka gyepágyán:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

De mikor nyugaton már esteledett,

                        fölkelt a Dong, és szólt:

            „A józan eszem most mind odalett,

                        az a csöpp, ami valaha volt!”

S azóta folyton vándorol,

át lápon-éren, és így dalol:

„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen

kis Ponyigócom hol lelem?

A partot, a réteket is bejárom,

s kis Ponyigócom megtalálom!”

 

            És fútta ezüstpanaszú pikuláját,

            míg egyre kereste, kereste a lánykát;

            és mivel éjszaka nem jól látott,

            kérget a Csöngöm-fáról hántott

                        termőhelyén, a pitypangos réten,

                        és orrot font magának belőle szépen,

            orrot és takaros pántot,

s e pompás Orrot pirosra mázolta,

s tarkóján átkötve magához pántolta,

            s a hegyén üreget hagyott, kereket,

            s egy nagy fényes mécsest beletett,

                        és becsomagolta

                        erős, puha gyolcsba,

                        hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;

            s így kis lukakon tört által a fénye

            pazar sugarával a búskomor éjbe.

 

S még most is, azóta, ha eljön az éjjel,

ődöng a mezőkön a Dong szanaszéjjel;

s a majmok, a fajdok gyászricsaján át

hallod ezüstpanaszú pikuláját,

míg egyre kutat – de mindhiába,

nem lel a kis Ponyigóc nyomára;

és egymaga jár-kel az éjben a vándor,

a Dong, kinek orra világol!

S kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

sikong, amint a csóva száll

s az éji homályban föl-le jár:

                        „Itt az idő már, indul a vándor,

                        a Dong, kinek orra világol!

                        Mert künn ődöng a mezőkön a vándor,

                                   a vándor,

                                   a vándor:

                        a Dong, kinek Orra Világol!”

 

Havasi Attila fordítása

 

ponyigocok