Bejegyzések kategória bejegyzései

A nőnek, aki elmaradt

Mother_EarthKIMÉRTEN

 (A nőnek, aki elmaradt)

 

Látod, elmúltak az évek, meglettem,

a sok menekülésbe mégse haltunk bele.

Sok dolog átszivárgott már bennünk, de

a vonalak mindig megmaradtak:

a zöldek, a kékek,

a pirosak főleg. Hiszen sosem

volt színhiány, akkor sem amikor

a kert mögül titokban vártalak,

vagy amikor csalódottan

gyűjtöttem a köveket.

 

Emlékszel, volt idő, hogy lelkesen

festettük a fákat, még van két óránk,

mondtad, s én nem akartam megszokni,

hogy mennem kell haza. Alig fogyott a festék,

megöleltél, nincs mit tenni. Egész úton

fogtad a kezem, megigazítottad a

a nadrágom pántját, kisgyerek vagy,

felnőtt sem érti, mit s miért.

 

Most ahogyan itt állunk a papíron

a vonalak hallgatnak, zajuk nem töri át

a finoman rajzolt odúink jegét.

Minden egyszerű és könnyed, akár

a hangyák. Egyik jön, másik megy,

vonal alatt, vonal felett.

Hallgatsz édesanyám, én is hallgatok:

Legszebb pillanat a figyelem, amikor

két út között van a harmadik.

 

A FOLYÓVIZEK, URAM, A FOLYÓVIZEK

 

Ma ismét egyedül,

mint mindig, mint szoktad.

 Elkészíted a következő kávét,

caffe latte sok tejjel meg habbal,

 kiszámolod a visszajárót,

1 lej 20 bani.

Egy fél élet eltelik így,

egy apró vissza, és egy kis csubuk

neked, mert vagy.

 

A szünetben ott felejted magad,

adod a fagyit, mindig valamit,

összhangban a vadkacsák véjével

és az örökös vándorlással.

 

A szemét az asztalon marad,

rutinos mozdulatokkal lesöpröd.

Letelik az idő, fénylik az éjszaka;

mindenki tartozik valamihez:

én a padlóhoz, te az asztalhoz.

Holnap, már folt sem marad,

két kávé után.

A homokember

Pont elég rég volt már, mikor olvastam, hogy most azt higgyem, el tudok vonatkoztatni tőle. Szinte humorosnak tűnt, de, nekem a magam módján igaznak, hogy a jótékony szikvíz csak és ugyan kizárólag jó és egészség-javító hatású lehet, ha bor mellé isszuk.

Most erre a mondatra nem emlékszem. A gyerekeknek megvannak a maguk démonjai, amikor próbálnak elaludni, néhány kevés kivételezettnek a megrontók, a többieknek az átlagos rossz szellemek és hasonlók, amikből az előbbiek növelnek még súlyosabb „rosszakat”. Én egyikből sem kaptam. Megengedhetem magamnak, hogy erősebben igyam a bort.

17 éves vagyok és sajnos hallottam egy íróról, egy mesét egy valakiről, hajnalban kel és homokot eszik, napnyugta után már részeg és szép lányok csiklójával játszik az ártatlan Városligetben vagy bárhol máshol, ha tenni kell a szépet, de a sötétben már minden mindegy.

Én csak a Városmajorban futottam eddig meztelenül, megtaláltak minket a rendőrök és zseblámpával és gumibottal vertek minket. Fájt, de elfutottunk. Nedves volt a szemünk és azt mondtuk a szél fújta ki, közben pedig fájt és nevettünk. Furcsa dolog ez a hormon, az endorfin. A hátunkon véres-széles csíkok voltak. Mutogattuk egymásnak. Másnap vettük észre a fényképeken, amiket egymásról csináltunk, hogy a padokra ki volt írva, frissen festve. Nevettünk és hazudtunk arról, hogy a hév elé akartunk vetni magunkat, mert fiatalon kell meghalni, és ilyenek.

Most meg már csak azon vagyunk, én, hogy a jótékony szikvíz mégis áldásos hatását érezzem hosszú távon. Nem szabad felnőttként találkozni a démonokkal. Múltkor a strandon voltam és három órára eltűntem csak azért, hogy töpörtyűs pogácsát találjak a parton a sör mellé. A legtöbb helyen volt is, de tepertősnek mondták és ez nem tetszett, az nem ugyanaz. Késő volt már hozzá, hogy ilyeneket felülírjak. Pont elég rég volt, amikor még elhittem volna, hogy úgy is lehet.

Ha jól emlékszem, a pad zöld volt.

 

 

 

Szóval egy pár éve jött ez a homokember és magával vitt, azóta száraz a szám és egyetlen időmértékes verssort ismerek csak, amit sosem elemeztem, mert lehet mégsem az. Azért szépen hangzik, ha akarod meghallgathatod: Kéjesen törlöm a számat, mint egy jámbor alkoholista.

 

Szóval elolvastam, és akkor pont olyan volt, hogy kellett nem egy példakép – akinek példaképei vannak, azzal valami baj van – nem egy bálvány – ez csak azoknak van kitalálva, akiknek rossz a fantáziája? – nem egy idea, nem, nem ezek. Van egy furcsa kor, amikor a gyereknek kell valami kép, az irodalomórán a tanmenetben mindenkinek kell választania egy költőt, írót, hogy na, igen, én olyan vagyok, mint ő. Valójában azért azt gondolja, hogy valójában ő olyan, mint Ő. Ezek fontos dolgok, aztán amikor érzi, hogy más úton halad, akkor többnek képzeli magát, mint azt, aki a képen van. Zsenibbnek, aztán végig ez az érzés kíséri, egészen addig amíg már nem akar meghalni ő is 27 évesen. Sosem hallottam még, aki azt mondta volna, hogy 33. Vagy 77, vagy bármi, pedig Hemingwayt sokan szeretik.

Szóval ez a homokember ahelyett, hogy betett volna egy nagy zsákba és elvitt volna magával az éjszaka közepén, egyszerűen csak leült mellém szótlanul, elvette az üveget előlem és töltött két pohárba, pedig én csak egyet készítettem ki és bor sem volt az asztalon, mert én még kiskorú voltam és nem adták ki a bort a boltban. Töltött és felvizezte, felszikvizezte, aztán megitta az enyémet is. Mert előtte megitta a sajátját. Aztán töltött, aztán még egyet. És így. Utána tett be a zsákjába. Amikor felkeltem, fájt a fejem, mintha leütöttek volna. Ott ült mellettem és  nézett maga elé. Böfögött. Aztán büfögött. Kicsiket és nagyokat és közben Muszorgszkijra hasonlított és egy nagy kosár árnyékra. A maga módján megfoghatatlan volt. Fény kezdett szétömleni a padlón, ő eltűnt, én meg kimásztam az asztal alól. A terítőt megemelve láttam, hogy már világosodik és, hogy milyen porosak a befőttesüvegek, milyen sok kosz és vízkő van az aljukon, az aljukban, lebeg a levágott fikusz-palánta bennük. Kimásztam az asztal alól és még mindenki aludt. A poharak eltűntek, a homokember elvitte őket. A padlón olyan foltok voltak, mint mikor felszárad a pocsolya és nyomot hagy maga után. Olyan volt, mint a befőttesüvegek alja. Vízkőszerű, száradt üledék. A talpammal elsöpörgettem és közben sercegett a talpam alatt. Bementem a szobámba, bemásztam az ágyamba, belefeküdtem. Üledék volt mindenütt, most már mindenhol az volt. Úgy éreztem magam az ágyban, mint amit akkor gondoltam, amikor kinéztem az asztal alól a poros befőttesüvegekre. A fejem is olyan volt. Üledék, üledékecskék, düledékpaloták és száradó, még enyhén nedves homokvárak és homok ott, ahol már nagyon forró volt a fejem. A jobb szemem mögött. Megijedtem, mert rájöttem, hogy a homokember ott lakik mostantól a jobb szemem mögött. Ott gubbaszt abban a kis gödörben. Abban a pici lyukban. Szomjas nagyon és csak iszik és iszik és iszik és megissza azt is, ami előtted van. Nem barátkozik, nem beszélget, csak ül melletted, aztán leüt, amikor már kínosan érzi magát, mert elveszi előled azt, ami előtted van. De vigyáz rád, amíg nem emlékszel. Amikor felkelsz, ott ül melletted, csak utána megy el. 

Tar Sándor

Anna

 

Más nyelvével beszélek. más szájpadlásával,

más fogaival. Aprók, szuvasak, csonkok,

halottak, de én az összeset megszoktam.

Az élő és holt hangokat, a krákogást, a kurjantást,

a rángató fájdalmat. Én vagyok az, aki emlékszem

rátok, a szeretőtök voltam, az anyátok-apátok.

De ne törődj velem, ha lejár a megbízásom,

az „Utolsó magyar” kocsmában az angyalokra várok.

 

Odvas-sötét az éjszaka. Magamhoz beszélek,

magamnak, magamért. Mért ne tenném?

Akár a hold, mikor a sötétben egymaga dülöngél.

Elhurcolva

Pontosan éjjel kettő óra tizennégy perckor tépték fel az ajtót, berontottak és nejlont húztak a fejére. Kihurcolták, a zacskó közben kiszakadt, az volt az érzése, mintha egy gomb nyomódott volna be a testén, és elektromos áram rázná. Máskor is érzett már ilyet. Igaz, hogy egy percig sem tartott ez az állapot, mégis óráknak tűnt. Mire feleszmélt, hogy kap levegőt, belegyömöszölték egy fekete színű zsákba, még a a kisebb zsebek is teleszóródtak az elmúlt időszakban morzsákkal. Hangot akart kiadni, mire behúzták a feje fölött a zipzárt. Órák múlva azt érezte, hogy felemelkedik, és valaki a hátán viszi. Ez már másnap reggel történt. Pontosan reggel kilenc óra öt perckor széthúzódott a  zipzár, levették a fejéről a szakadt nejlont, és látta, hogy egész más környezetbe került. Aztán fogat mostak vele.

 

 

 

Publius Ovidius Naso: Tristia (I/2)

Tengeri- s égi lakók, mi marad más, mint a könyörgés?
  Gyönge hajóm testét óvja a gondviselés!
Esdem, a nagy Caesar dühe általatok ne dagadjon,
  míg egy isten mar, gyakran a másik ad írt.
Vulcanus Tróját támadta, de védte Apollo,
  Teucert óvta Venus, Pallas utálta vizét.
Aeneast nem, míg Turnust Saturnia védte,
  Aeneas bezzeg vénuszi kegynek örült.
Hány neptunusi kínt tűrt el leleményes Ulysses,
  és ettől hányszor védte Minerva meg őt!
És nekem is, noha köztünk ég és föld a különbség,
  míg egy isten sújt, mért ne segítene más?
Én nyomorult, kár is szólnom, szavaim csak enyésznek,
  Tengeri vad viharár csap föl az ajkaimig.
Bezzeg a durva Notus veti-hányja szavam, s a könyörgést,
  és kikhez küldöm, nem jut az istenekig.
Így a szelek, nehogy egy okot adjon a kínra a sors csak,
  jó ég tudja hová űzik a szót, a hajót.
Én nyomorult, hány s hány hullámhegy támad a habból,
  már-már azt hinnéd csillagokat nyal a víz.
Hány s hány völgykürtő tárul, ha kinyílik a felszín,
  már-már azt hinnéd Tartarus-éjig elér.
Bárhova is nézek, nincs más, csak az ég, csak a tenger,
  száz felhő fenyeget, horgad a tengeri ár.
Köztük a roppant izmú szélviharok dulakodnak,
  már nem tudja a hab, melyik uralja vizét.
Eurus a rózsálló hajnaltól kapja hevét már,
  és Zephyrus tombol, küldi a kései éj.
Szikkadt északról a jeges Boreas dühe gerjed,
  és Notus épp szemből nyitja a frontvonalát.
Izgul a kormányos: hol tartson, hol ne hajózzon,
  látva a kettős vészt, már tehetetlen az ész.
Itt van a vég immár, meddő a remény szabadulni,
  míg ezt elmondom, arcom a vízbe merül.
Szívem elönti a hab, s ama száj, a hiába könyörgő,
  kényszerkortyokként issza a durva halált.
Számkivetettségem fájlalja kegyes feleségem,
  egy kínomról tud csak, s amiatt kesereg.
Nem tudván, hogy a testem a végtelen ár veti-hányja,
  nem tudván, mar a szél, nem, hogy a végzet igéz.
Mekkora kegy, hogy nem szállt énvelem ő is a vízre,
  mert úgy kétszeresen törne reám a halál.
Hogyha a végzet elér, őt semmi veszély sem ijeszti,
  s fél részben legalább élhetem életemet.
Jaj nekem, oly hevesen keverednek a lánggal a felhők,
  Már a világtengelyt nyűvi zajos recsegés .
Oldaldeszkáink rohamozza ezerszer a hullám,
  mint csak a várfalakat záporozó lövedék.
minden hullámnál szörnyübb hullám tör elő most,
  Túl a kilencediken, s nem tizenegyedikül.
Nem számít a halál, csak a módja oly elkeserítő,
  vesszen a hullámsír és a halál: adomány.
Jobb, ha a sors vagy a kard révén odaveszve az ember 
  sziklaszilárd talajon halva a földre omol,
szólni szeretteihez, bízván, hogy sír fedi el majd,
  hogy nem a tengeri hal tart tetemén lakomát.
Sújtson a sors, ha ilyen kínt szánt nekem, ámde a bárkán
  más is van, s őket mért veri vétkeimért?
Égilakók s zöld isteneink, ti, a tenger erői,
  mindkét táborotok hagyjon el ennyi csapást!
Élni hadd élhessek, hol a császár annyira jámbor
  mérge megengedi még, én nyomorult, legalább.
Vagy netalán ti kivégeznétek szívesen engem?
  Bírám úgy ítélt, bűnöm azért kevesebb.
Hogyha a styxi habokhoz akarna leküldeni Caesar, 
  ahhoz nem kellett volna segítenetek.
Vérem nem kívánja kiontani mégsem a császár,
  ámde ha kell, mindent elvesz, amit csak adott.
És ti, kiket nem sértett eddig még soha vétkem,
  már ne gyötörjetek úgy, ennyi csapás is elég!
Bárha az életemet vágynátok menteni mind a halálból,
  én nyomorult, bűnöm senki se mossa le már.
Hogyha a tenger elül, ha a jó szél hajtja hajómat,
  bárha ti óvtok meg: számkivetett maradok.
Nem pénzsóvárgás, nem a kalmárság örömével
  szántja hajóm széles sávban a végtelen árt,
és nem Athén vár rám, hova egykor csalt a tudásszomj,
  és nem a rég látott Ázsia városai,
és nem Alexandrosz pompázó városa hív most, 
  hogy, csacsogó Nílus, lássam a bájaidat:
bármily furcsa is, azt kérem csak a drága szelektől,
  sarmata révbe vigyék végre kikötni hajóm.
Bal partjára a zord Pontusnak kéne elérnem,
  fáj, hogy Rómától ennyire messzire van.
Mit tudom én, hogy a föld mely részén lelni Tomit meg,
  kérem az isteneket, légyen az út rövidebb.
Hogyha szerettek még, tartsátok féken a tengert,
  óvja hajóm kegyesen isteni gondviselés.
Hogyha utálnátok, hadd várjon a számkivetett sors,
  bünhődésemnek része az ottmaradás.
Szálljon a bárka, heves szelek! Itt mire várnék?
  Auson partot mért néz a vitorla csupán?
Caesar mást óhajt! Mért veszteglünk, ha elüldöz?
  Lássa meg arcom hát végre a pontusi föld.
Így rendelte – legyen. Hisz nincs jogom és nem is illő
  védeni újra a bűnt, mit maga már elitélt.
Hogyha az emberi tett sose csapja az isteneket be, 
  tudjátok, tettem bunben aligha fogant.
Tudjátok, hogy esett: tévúton jártam idáig,
  szívem túl buta volt, ámde korántse gonosz.
Hogyha az udvarnak segitettem, s ért valamicskét,
  s Augustus minden rendeletét követem,
és neki tömjént áldoztam, s valamennyi utódnak,
  mondva, az ő idején jött el a boldog idő,
hogyha ez élt lelkemben, védjetek isteneim meg,
  hogyha hazudnék, hadd nyeljen a hab maga el.
Tévednék, vagy tán a komor felhok tünedeznek?
  Enyhül a tengeri düh, lanyhul a tengeri ár?
Nem véletlen, egek! Ti, akik sose tűritek azt, aki álnok,
  most igazoltatok, és van menekedni remény!

 

Csehy Zoltán fordítása

(Palimpszeszt XVII)

A kerengő

 

Semmi az egész, de azért valami mégis, valamit elmondtam, valami elhangzott, amire majd érdemes lesz többször visszatérni, mert, ami elhangzott az igaz, nem úgy, hogy ezt most akkor meg kéne tanulni, nem valami kőbe vésett dolog ez, hanem amolyan szép igazság, hogy jól hangzik, de a „jó” sem jó szó itt, mert az olyan, mintha valami kézzel, pontosabban füllel fogható fizikai valami volna, jól hangzik – szépen inkább, vagy szemléletesen. A lényeg, hogy a dolgokról valamit állítottam, ami tulajdonképpen logikailag se nem igaz, se nem hamis, épp ezért még sok mindent mást is lehetne állítani, ami ugyanúgy se nem igaz, se nem hamis, vagy éppen hogy igaz is és nem is igaz. A lényeg, hogy megvádoltak a hazugsággal, hogy hülyeségeket mondok – vagyis mondtam. Mondataid bejárják majd az univerzumot – súgta nekem Anita egyszer, és ilyeneket mondtak mások is, aztán összeomlott minden. Gondoltam már sokszor, hogy elmegyek, mégis, a nyugalom sokszor a legváratlanabb helyekről tört rám. Most, a napokban például egy olyan könyv felől érkezett, ami a szörnyű igazságról értekezik, amit én most minden korábbi, elviselhetetlen személyes igazságom után csodálatosan nyugtatónak érzek. De a legeslegfontosabb mégis, hogy én most meg vagyok gyanúsítva, perbe fogtak, vádolnak, és már ezzel el- és meg is ítéltek, tönkretesznek.

Nem is konkrétan azt állítják, hogy hazudok, valami olyasmiről van szó, hogy a dolog nem úgy van, ahogy én gondolom, hogy nem hazudok, hanem tévedek, ami talán sokkal súlyosabb vád, azt hiszem. Pedig szerintem nem erről van szó, nem puszta mese, vagy merő kitaláció, amit én előadtam, hanem egy olyan valami, ami nagyon is létezhet, hatással van a dolgokra, még ha soha senki nem is látta, hallotta, tapasztalta, vagyis soha senki nem tudná bizonyítani. Talán egy halott ember, akinek az van a fejében, amit én gondoltam és mondtam, ő visszajöhetne és elmondaná, hogy kipróbálta, és hogy az, amit én állítottam valóban egy lehetőség. Meg hát miért is akarnék én bárkinek is rosszat. Jártam már én magam is ott, legalább olyan erősen éreztem a dolog jelenlétét magamban, egészen pontosan az én jelenlétemet a dologban, eleven volt, érezhető és valóságos, mert olyan érzelmeket éltem meg közben, amik nem lehetnek valótlanok, vagy puszta kitalációk, de főleg nem hazugságok. Így akkor az ember is puszta hazugság volna, mert szerintem állandóan ilyen erők között éli az életét, amire én is gondolok.

Hogy miket hadoválok én össze a világ végéről, meg a falról, meg a falon túlról, hogy ez teljesen érthetetlen és felfoghatatlan, és hogy én bűnös vagyok, és ilyet nem állíthatok – ilyeneket vágtak többen a fejemhez. Hiába mondtam el nekik mindent, nem tudtam bizonyítani a dolog ártatlanságát, ártatlan komolyságát – ahogy én magamban igazából gondoltam. Mondtam nekik, hogy egyfajta hit kérdése az egész, meg a képzeleté, kértem őket, hogy ne hirdessenek ítéletet egy küzdő ember nyugalmáról és a csodás összefüggésekről, melyekkel a dolgok kötelékeit felruházta. Miért ne lehetne igaz, amit mondok? Mert ez hazugság! – ennyi volt az érvük. Kiveszett már belőlük, kiveszett az ítélethirdetésükből a másik iránti minimális tisztelet, annak az elfogadása és megbecsülése, hogy valaki előttük feltárulkozik és kimondja a lelke mélyén rejtőző legkomolyabb elképzeléseit, vállalja, hogy esetleg hülyének nézik, vállalja, hogy nem fogadja majd el mindenki, ugyanakkor reméli, hogy a hallgatást, a megtisztelő odafigyelést legalább kivívja a jelenlévőkből. Nem, semmi, ezek a gépies nők és urak a meg nem értő, oda nem figyelő elutasítás pajzsát vették maguk elé, még csak maguk elé sem vettek semmit, néznek üveges tekintettel valahová a semmibe, a molekulák közé, vagy olyan helyre, ahol tényleg semmi nincs, csak az ő puszta és keserű, unalmas létezésük és innen figyelnek mindent, és nem hallanak meg semmit. Nem hallottak meg engem se. De ha legalább megpróbálták volna!

Kérdéseik nélkülöztek mindenféle igényességet, nem is kérdések voltak ezek, hanem félrefordított fejjel odavetett ostorcsapások: Mi az hogy üldözte a naplementét? Mi ez a baromság? Ki az az öreg, akiről beszél, akit követett, hol van ő? Ne mondja, hogy maga az űrben járt, maga felelőtlen! Folyton valami olyasmire voltak kíváncsiak, olyat kerestek a mondandómban, aminek van foganatja, ami vonatkoztatható egy létező dologra, tárgyra, és borzalmasan nagy bajban voltam, mert én semmi ilyesmivel nem tudtam szolgálni. Én csak a saját elképzeléseimet tudtam előadni, a naplementével, az öreg professzor történetével, meg a mi közös utazásunkkal, bár én azt sosem állítottam, hogy jártam volna az űrben. Nem is tudom, nem is értem, hogy ők honnan vették ezt a kérdést, a problémát. Úgy veszem ki, hogy teljesen más mércével mérik a dolgokat, mint én.

Rosszul állt a szénám. Tovább erősködtek, hogy embereljem meg magamat és mondjam el értelmesen a dolgokat, hogy mit akarok, ne kerteljek mindenféle agyament baromsággal, hagyjam a kis meséimet és térjek a lényegre. És én újra előadtam, amit tudtam, de kicsit igyekeztem többet és jobban magyarázni, mondtam, ahhoz, hogy megértsenek, többre van szükség, mint színtiszta logikára, és nem, egyáltalán nem puszta asszociációk sora a dolog, hanem egy nagyon is lényeges belső összefüggés, hogy én úgy éltem meg az egészet, hogy ez így van. És igen, abban az értelemben, ahogy ők az igazságról gondolkodnak, abban az értelemben valóban nem igaz, amit mondok. Mondtam nekik egy példát. Mondjuk, mintha úgy lennék szerelmes, hogy igazából nincs nő, akibe szerelmes vagyok. Értik ezt? Hogy nagyon, de nagyon bennem van a dolog, mégsem tudom alakba önteni, mert az képtelenség, hogy volna a lényeg, mint a dolog. Persze, hogy ez egy buta példa, merthogy tapasztalat és a korábbi történések foganatja, hogy tudom, mi a szerelem, de a dolgok, az események összefüggéseit is mindig eszerint állítjuk fel, vannak elképzeléseink, láttuk már bizonyos cselekmények egymásutániságát, így aztán képesek vagyunk arra, hogy jövőben ezek alapján feltételezzünk ezt-azt. Mintha tudnám, mi a szerelem, de nem lennék szerelmes, abban az értelemben, hogy nem találkoztam a nővel, aki iránt bármit is éreznék, de mégis megtalált ez az érzés és állapot anélkül, hogy valós tárgya lenne. Láttam a többségen, hogy ettől még értetlenebbül és konokabbul viseltetnek irántam, néhány arcon viszont zavar tükröződött, amire úgy gondoltam lehetne valamit alapozni. Hogy én miféle barlanglakó vagyok, hogy legjobb volna engem azonnal elzárni és nem vagyok normális! Én pedig kezdtem azt érezni, hogy kifogytam az érvekből.

Furcsa módon azonban nyomát sem éreztem bármiféle elkeseredésnek, nem éreztem azt, hogy engem most valami komolyan megcáfolnak és megkérdőjelezik az én létezésemet, pedig tulajdonképpen ezt tették: én a legőszintébben, legnyíltabban és minden félelem és szégyenérzet nélkül feltártam nekik azokat az összefüggéseket, melyek szerint én az élhető világot elképzelem. Arra gondoltam, minek is erőltetem ezt az egészet, nem fogom tudni meggyőzni őket arról, hogy amit érzek, az valóban úgy lehet, és nem is az volt a lényeg, hogy a dolgok úgy vannak-e, ahogy én azt állítom, hogy vannak, mert én abban a pillanatban nem tettem fel magamnak a kérdést. Az összefüggés megpillantásakor sem valamiféle logika nem vezérelte a gondolkodásomat, semmi olyasmi, amire rá lehetne kérdezni. Mert ez nem is az a téma, ez nem olyasmi, mint hogy szükség van egy kerítésre, ami elzárja a kutyát az asszony virágoskertje elől, és előtte ki kell számolni és kimérni, és figyelni a lakkozásra, meg az újralakkozásra, és a kapunak is helyet kellene hagyni, meg hogy nyitni is lehessen kényelmesen, de hogy a kutyára se dőljön rá. Ezeket ki lehet gondolni, számolni és mérni, ellenőrizni és meg lehet csinálni és javítani, ha úgy adódik, de a világösszefüggés, amiről én nekik beszéltem az nem ilyen, az túl van ezen, nem is meggyőződés, hanem állapot, hangulat, de nem jelenti azt, hogy nem volna valóságos.

Uraim, szerintem hagyjuk egymást! Vagy önökből hiányzik valami, ami elvezethetné önöket a megértéshez, vagy én vagyok híján a nyelvnek és annak a képességnek, hogy kifejezzem, mire is gondolok, így hát tényleg, a legjobb, ha nem akarom önöket meggyőzni semmiről, de ha emellett sem tudok érvelni, hogy én igazáról semmiről nem akarom meggyőzni önöket, csak beszélni akarok, s csak ennyiben vegyenek tekintetbe, akkor vessenek inkább egy sötét verembe, zárjanak el a világtól, és akkor talán elérnék valóban, hogy őrületnek és valótlannak lássam a „fejemben lévő” dolgokat. De most komolyan, vessenek egy sötét verembe és kiölhetik belőlem ezeket az egyszerűen beteges képzelgésnek nevezett dolgokat! Erre már nem mondanak semmit, pedig tudom, hogy igazából ezt kívánják.

Azt mondják, hogy vessem én saját magamat ebbe az úgynevezett verembe és igyekezzek saját erőmtől visszatalálni a normális emberi útra, ellenkező esetben komoly következményekkel kell majd számolnom. Józanodjak ki, és ne álljak elő és prezentáljak többé ilyen ingatag világmagyarázatot. Gondoljam át a dolgokat, szálljak le a földre az űrből, mert arról még szinte nem tudni semmit, nemhogy falakról, meg utazásokról, meg ki tudja, miről beszéltem én, amik odafent lennének. Nem rejtőzhetek ilyen vékony igazságok mögé, nem élhetek ilyen törékeny életet. Éljek valóságos életet, törődjek a kis dolgokkal, törődjek a tárgyakkal, mert így tényleg komoly baj lesz, foglalkozzak inkább a testemmel, mert az sokkal hálásabb, mint lélek, és hiába mondom én, hogy ez a kettő nálam – mindegy, nem számít, csak törődjek vele, egyek és basszak sokat, versenyezzek, építsek házat, dolgozzak a testemen és a képességeimen és akkor talán eljuthatok az űrbe ténylegesen, ha ez a vágyam, „ha minden áron ez a vágya!”, és felejtsem el azt a messzi-messzi távolban húzódó óriási, megkerülhetetlen, jeges falat, ami szerintem ott van.

Beláttam persze, hogy igazuk van, hogy a kis dolgoknak, a kis összefüggéseknek, a minden lényeget nélkülöző, pusztán csak létező tárgyaknak is lehet örülni, nem csak a csodás utazásoknak és a mindenség molekulái közé látott végeláthatatlan, igazságértéküket tekintve megítélhetetlen összefüggések gyártásának, melyek valóban elvezethetnek az őrületig – az én jeges falamig, ahogy ők értelmezték. Mégis, mintha arra kérnének egy festőt, hogy hagyjon fel a szer használatával, melynek hatása alatt csodákat művelt, valóban csodákat, melyek egyszerre jelentenek számára menedéket a világ hülyesége felől, ugyanakkor vissza is vezetik őt oda, amiatt, hogy sikeres lesz, és amiatt, hogy előbb-utóbb rádöbbenti ez a világ, hogy ő: nem normális, ennyiben fenomenális.

De az én esetem nem ilyen vészes. Majd lesz valaki, aki belátja annak a lényegét, amit és ahogy mondtam. Addig persze raboskodnom kell a saját magam gyártotta űrben, egy börtönben, amiből majd előbb-utóbb persze szabadulok, és végül megtisztulok attól a kellemetlen káosztól is, ami engem ide juttatott. A legjobb lesz – kértem végül a hallgatóságomat –, ha hagynának most elmenni, ha engednék, hogy, mondjuk, most fussak egy nagy kört a város szélén, vagy lefuthassak a kikötőig, a cipőmet a kövekre téve beugorhassak a vízbe és úszhassak egy jót, ami aztán visszavezetne a tárgyak közé valóban, mert éhes lennék, mert a futástól szomjas lennék, és miután pótoltam az elemésztett energiát elfogyna az agyamból a vér, ami szüli ezeket a csodás-förtelmes képeket, és akkor rám törne az alvás is, ébredéskor aztán a nő forró nyári talpa ébresztene, ahogy hozzám ér, meg a torkomba szippantott hajszálak, és kedvet kapnék hozzá, de tudom, hogy így az egész nem érne véget. Mert olyankor az ágyban fekve, a párolgó nedvek és hangulatok között, a legtökéletesebb jelen idő megélése után felmerülne bennem újból egy gondolati építmény lehetősége, és akkor kimennék az erkélyre, kigondolnám, leülnék az asztalhoz, felállnék, járnék egyet a vízparton, és a gondolati izgalomtól csapzottan ülnék le az asztalomhoz és felrepülnék újra a levegőtlen sötétségbe, aztán ide, egyenesen önök elé újból, hogy meg- és elítéljenek, miközben ez az egész semmi, de azért valami mégis.