Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre.
Ez egy másik világ lehetősége, más együttállások
élvezete a finom barbárok által.
Barbárság! – gyűjtőneve férfinak, nőnek,
cirkuszig hurcolt betanított medvének, kismajomnak.
Soha nem akartam szobám rejtekéből egy ennyire
hibátlanul megmunkált, arányos világba látni.
Érzékszerveimről lemondva, bárcsak egy sötét verem
mélységes mélyén feküdhetnék, csordultig telve,
szánalmam és képtelenségem börtönébe zártan.
De ez már nem lesz. Hanem mindig más lesz majd.
Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre, kínról kínra
tudásom halálra ítélt fölöslegeivel.

Egy rossz szavam

(F. A.-nak)

Egy rossz szavam se volt.
Csak megbabonázott, hogy önfeledt.
Én beteg voltam lelkileg, irányítás
Nélkül hagytam a testemet.
Pedig zavarából rájöhettem volna.
Hogy ugyanonnan indul, ahol
Nincsenek helyek.
Üres minden, mint a szoba,
Ahol a nagy emberre vártunk.
Lejátszottunk fejben mindent előre,
Férfi-női rendszerek, míg
Meg nem érkezett.
Onnan idegenként tettük tovább
A dolgaink. Nem leszünk közösek.

Azt hitted
Azt hitted, fontos lehetsz bárkinek,
És most elúszik a bárki hajója.
Csitítgatod magad – én ugyan nem tehetek róla,
Nem tehetek róla –, és most elúszik a bárki hajója.

Most látom újra, elbukik.
Mérlegelni kellett volna a lehetőségeket,
Felruházni jelentőséggel, amit lehet.
De aki erre vágyik, vágyott,
Vagy legalább színlelte ezt a vágyást,
Most látom újra

képek: Haszczu

(a metzi beszélgetések emlékére)

Az önkép torzulásai szeletekre bontják az időt,
tájat varázsolnak sokrétű ölébe, 
úgy határozzák meg maguk,
mint ismétlődések, példának okáért
apró öleléseink gyerekkori fán,
mint gödör, mélyéhez hengeredve, simulni lapulva,
ha a kanyarból egy jármű fénypászmája riadtan világított oda,
mint szétszaladni,
és persze írni neked egyetlen sort,
mint kaland íze, skicceltem levélpapírra,
s lehozni, ami nyomodból utána ered.
 
Majd túlbiztosítani ezt, már jó előre számítod:
a telhetetlen ragaszkodást.
 
Én pedig felvértezni készülök
katonacsákót komolykodással,
szállítok nyílt vízre csónakot,
azután nehéz málhával szamárra ülök, hajtani
zarándokút jármába lábakat, kezet, amíg
össze nem függ egyként: alsó és felső láthatár,
az ösztönből míg nem feszül saját akarat.
 
S aki most feltételeihez köti, a parancsban megálljt sejt,
szabást vár tőled, a messziről jött-ment nőt hozza
egy koldusbottal érkezőnek.
 
Mint külső, még érintetlen héj, szűzies
beszéded hevüljék a tájhoz, duruzsoljon
fülembe titkokat, törje fel, csapja ki
a titkot is, miről ésszel meg nem bontható kör,
a körben legenda kering, sötét legenda, könnyből
épülő, áldozattól sem mentes, végül mint idő
engedje szabadjára az összes eddigit, aki
 
ránézésre szépségét adja, de rögvest rajta is veszti,
engedje vízre hát, ha magából hajdan fenevadként
áramlani indult, s mert áramlásában önképének
torzulása mindig egy második emberre érez.

Képek: Jukhee Kwon