Bejegyzések kategória bejegyzései

Karikacsapás (Patrick de Mela: Fordított)

Egy igazi férfi sosincs biztonságban. Akkor sem, ha a kerítését levágott emberfejek díszítik, akkor sem, ha a szomszéd kutyái sem mernek az engedélye nélkül ugatni. Mindig vigyáz, mindig résen van. Akkor is, ha eljő az este, és már csak a fegyvereit tisztogatja. Nagyúr, birtokos. feljebbvaló. Nála egy igazi nő biztonságban érezheti magát. Persze csak akkor, ha szót fogad. És mit számít, hogy nő vagy? A hajón mind a négyen egy ilyen nagyon nagyúr védelméről ábrándoztak. Akitől életet kapsz, akinek zokszó nélkül engedelmeskedsz. Kit érdekel már a költészet? A szerelem hetvenhét módja? A viták, amit a könyvtárak mélyén az idő természetéről folytatnak? A kis szerencsefalatok, amiket vacsora után a mesékre éhes háziasszonyok osztogatnak?
A jövő most már semmi jót nem tartogathatott, csak meleget és biztonságot. Hiszen van-e nagyobb szerencsétlenség az örökös esőnél, mikor tetőtől a talpadig – vagy a szíved mélyéig – elborít a lucskos szürkeség? Rábízva magad egy hajóra, aminek az első szélroham leszakította a vitorláit. De meglehet, nem a hajó volt az egyetlen, ami  belebetegedett az örökös esőbe, hanem maga a tenger is… Riolda alig tudta elképzelni, hogy ebben a reménytelenül szomorú vízben nemcsak félig felbomlott testek,  hanem eleven lények is élnek.
Aludni napok óta nem tudott, a körmét rágva, émelyegve csak a hullámokat figyelte. Minek álmodozol annyit, kérdezte Sjön. Mert ő bizony nem álmodozott: mihelyt a szél letépte az orrvitorlát, a két útitársuk, az Ulrik úr falujából való testvérpár rögtön beletemetkezett a félálomba. Néha felriadt, tántorogva kimerte a befreccsenő vizet, aztán mint aki át akarja magát aludni a megsemmisülésbe, visszatemetkezett a saját karjaiba. Talán arról álmodott, hogy ébren van.

images

Riolda belefúrta a tekintetét a szürkeségbe, és megpróbált az egyetlen elevenre, a felhők mögött csendesen vonuló napra gondolni.
Aztán néhány óra múlva úgy kellett a többieknek felrázni, mikor a hajó végre valahára befutott egy hallgatag öblöcskébe.

Az összecsomósodott szürkületben egy katona sietett feléjük, balján a kötelességtudón lemaradó feleséggel. Katona? Olyan mogorván unott volt, mintha minden nap normandiai menekültek sodródnának a földjére. Ha itt vannak, hát itt vannak. Nem kérdezősködött, nem szörnyülködött, még csak a nevükre sem volt kíváncsi.
A felesége beterelte a lányokat az istállóba, üljenek le, melegedjenek, miközben a két fiút rögtön munkára fogta az öreg: fogd meg a végét, hozd ide. Riolda az ajtóból hallotta, ahogy a fiúk elmesélik: nem, nem történt semmi, fújt a szél (mi mást tehetett volna?), de a tenger megbecsüli azokat, akik szeretik.
– Október van – mormogta az öreg.
Aztán árpaleves szalonnával, petrezselyemlevélkék közt úszkáló, körömnyi vajdarabokkal. Micsoda barbárok ezek a dánok, gondolta Riolda: tejben-vajban fürösztik őket, de az eszükbe sem jut, hogy ne az istállóban vessenek ágyat.
Aztán szép lassan elfogytak a vajdarabkák. Most már ne tereferéljetek!  Gyorsan-gyorsan, gyrsn.. gyrsn.. gyrsn… A sok dühös mássalhangzó már-már beledöngölte őket a földbe. De közben elképedve látták, ahogy az idős pár meglazítja a ruháját, és ledől melléjük a szénára.
Talán mindig itt alszanak? A fülledt melegben, az állataikkal? A házukban csak letörölgetik a port, és várják az igazi vendégeket?
Akár a karikacsapás, eddig úgy ment minden, ismételgette magában Riolda. Talán mert ők az igazi vendégek, az öreg, meglehet, nem is véletlenül téblábolt a tengerparton…. Holnap majd elárulja, tönkreteszi mind a négyüket… Vagy ezek a derék juhtenyésztők csak olcsó szolgákat keresnek? Erős, fiatal szolgákat, akiknek holnap kapát, kaszát nyomnak a kezükbe? Ám a szolgálat most nem tűnt olyan vonzónak, mint mikor az esőszálakat bámulva hányódtak a tengeren.
Még a szénának is döglött hal-szaga volt, így hát nem  csoda, hogy a hányinger hajnalban fölébresztette.  No de most hova tűntek?
Az istálló ajtajához osont. Az öreg az orrát piszkálgatva, brummogva morfondírozott, míg a felesége az udvart söprögette. Lesz  nemulass… Gyrskrvsgsn…gyrskrvsglsn…zumbum…

A meghitt dohogást különös lárma, patazaj szakította félbe. Hallani talán még nem is hallotta Riolda a hangokat, de megérezte az ünnepi vibrálást a levegőben. Egy nagyon nagyúr érkezik a kíséretével? A dánok ilyen zenebonával fogadnak minden normann menekültet? Mint a karikacsapás… suhant át megint rajta.
Berohant az istállóba, hogy vállára kanyarítsa a köpenyét. A kék szín majd biztonságot ad. Lassan, nyugodtan lépett ki az öregek udvarára.
A testeken gondosan megmunkált vértek, az arcokon kimért nagyképűség – íme, az igazi férfiak.
Egy idősebb katona meghajolt előtte:
– Üdvözlünk hercegnő! Hírül vettük, hogy a szolgáiddal szerencsésen megérkeztél.
Hírül vettük? De hogyan? Az öregember és a felesége egész éjszaka mellette horkoltak. Talán füstjelekkel üzentek? Vagy az álmok mélyéből felrebbenő madarakkal? De nem azt rebesgetik a dánokról, hogy tengeren és szárazföldön is különös módon tájékozódnak?
Riolda körbe-körbe pillantott, hogy időt nyerjen. Bízott benne, hogy ez a nagyon-nagyúr hosszabb üdvözlésre is hajlandó, amíg ő nyugodtan végiggondolja a hercegnőséget. .

Melahoz

Egy tizenhét éves fruskától úgysem várja senki, hogy kielégítő módon ismerje a viking történelmet. Knut elkezdte hát az ősapjával, majd folytatta Dánia kalandos meghódításával, (Gyrskrvsglsn…, gyrskrvsglsn…), míg végül eljutott oda, hogy a normann uralkodó, szegény, jó Vilmos herceg hányszoros atyafiságban-unokatestvérségben van az ő szüleivel. Riolda nem az atyafiakon lepődött meg, hanem a herceg különös szóhasználatán. A jó Knut egyetlen igeidőt ismert csak, egy semmihez sem tartozó, üresen kongó, soha be nem fejezett múltat.
Ám akármilyen nyelvjárást beszélt, a hórihorgas dán nem volt se ostoba, se barátságtalan. Lapátkezével végigsimított Riolda köpenyén:
– Hogy van a drága hercegné, Marcenda, az én jó unokanővérem? Ezt a köpenyt még én küldtem neki ajándékba.
Riolda megremegett. Ezek a mindentudó és nagyképű dánok hogy-hogy nem vették hírül a dánok a legeslegszörnyűbb hírt? A két ország között ingázó tengerészek épp a hercegné meggyilkolásáról feledkeztek meg? Próbált úgy tenni, mintha összezavarodna a keresztnevek között.
– Igen, igen, kitűnő egészség… szerencsére… csak az időjárás.
A herceg megnyugodva bólogatott. A sokat próbált köpeny mintha személyessé tette volna az ő kapcsolatukat is. – Hogy én milyen otromba fráter vagyok! Hagyom, hogy egy törékeny lány órák hosszat  itt ácsorogjon! – Intésére az öregek kirángattak egy lócát a házukból, és mint valami trónszéket, odaállították az udvar közepére.
Rioldát, a hercegnőt Knut bizalmasan átölelve odakísérte.
És bizony, Riolda támaszra is szorult, egészen úgy, mint egy földöntúli vihar után partra vetett királylány. Veszélyes és értelmetlen játék volt, de ha egyszer belekezdett, nem volt szabad elhibázni. Meglehet, ez az ostoba hercegnőség sem a vélelmezett rangjára, hanem csak az udvarral való kapcsolatára vonatkozik.
Odaintette Sjönt magához. – Engedd meg nagyúr, hogy bemutassam neked a kitűnő védelmezőmet, Sjönt, Thor, Eric, Gyrskrvsglsn és Gyrskrvsglsundun fiát. Kérlek, felség, vedd pártfogásodba!
Knut bólintott. De Riolda még mindig igyekezett a tekintetét a herceg szemébe bele mélyeszteni. – Normandiában azt mesélik, hogy nektek, dánoknak, akiket testvéreinknek és mestereinknek tekintünk, csodás napköveitek vannak. Olyan kristályok, amikkel felhős ég alatt is képesek vagytok a nap járásához igazodni, és irányítani a hajókat. De vajon vannak-e szívköveitek is? Olyan kristályok, amik megmutatják, hogy merre járnak a rokonaitok?
A herceg önelégülten mosolygott.
– Te csak távoli rokon vagy, és mégis mindent tudunk rólad, Riolda. Hallottuk, hogy egy katona elszakított szülőapádtól, Bandemag királytól, és azt is tudjuk, mennyi csodát tettél Normandiában. Bujkáltál a hercegnével, üzenetet vittél a rejtőző trónörökösnek. Tündér vagy, de olyan, akit jóindulat és lelkiismeret vezérel. Úgyhogy nincs más vágyunk, minthogy teljesítsük Vilmos utolsó kívánságát, és oltalmat nyújtsunk neked. Mi nem a fekete hajadat nézzük hanem a szívedet. A jóindulatot, a segítőkészséget…
Riolda összerezzent.
Ha csak ennyire megbízhatók a dánok napkövei, akkor elég sokszor eltévedhetnek a tengeren. Vilmos jólelkű ember volt, de az összeomláskor nem egy szökött dadusért, hanem a gyerekeiért aggódott. De vajon kevéssé rejtélyes-e egy olyan varázspálca, ami játékból néha nem engedelmeskedik?
A dánok sokat tudtak róla. Ha nem is mindent, de szívszorítóan sokat.
Persze aki lélekmadarak vagy lovagi mesék  fogságában él, az az ő sorsa mögé is odaképzelhet egy messziről jött királylányt. De ki az, aki egy szolgáló életét annyira fontosnak, hogy a „kalandjairól” hosszú meséket szövögessen egy udvarban?
Hogy küldöttséget menesszen egy birkatenyésztő udvarába?
No de előbb-utóbb előbb-utóbb minden hazugság leleplezi magát. A dán királynő nyilván sohasem bocsátaná meg, ha ő szántszándékkal félrevezeti az unokaöccsét.
De talán nem a számtalan kitalált történet miatt olyan nehéz a föld?
– Túl sokat gondolsz rólam, nagyúr – suttogta rekedten –. Nekem  eszembe sem jutna eszembe, hogy ellenőrizhetetlen mesékkel traktáljalak titeket.
A herceg nagylelkűen elmosolyodott. De még ezen a nagyon-nagyúrinak szánt mosolyon is átütött a rokonszenve.
– Nem kell aggódnod. Az a szerencse, hogy Vilmos egy titkos levelet hagyott a hajótokon. Hogy te vagy a normann udvar szolgálatkész tündére!
Jóravaló! Szolgálatkész! Mielőtt Riolda feleszmélt volna, a herceg már indult is lefelé, az öblöcskéhez.
Ő persze rögtön tiltakozni próbált: nem, ez nem lehet igaz, ez valami félreértés… Ez csak egy lopott hajó…, ami nem is lopott…, helyesebb úgy mondani, hogy birtokba vették…
De akárhogy hadonászott, akárhogy próbálta beérni, a hórihorgas dán megelőzte. Számára lelki, mi több erkölcsi kérdés volt, hogy még egy jöttment hercegnő, de még egy szolgálatkész tündér sem tarthatja vissza semmiben.
Benyúlt az evezőpad alá, rákacsintott, majd büszkén kiegyenesedett.
– Hát látod! Nem vagyunk mi tökkelütöttek! – és elégedetten felnevetett.
És mielőtt Riolda odaérhetett volna, egy gondosan csomagolt, vastag aranyfonállal átkötött borjúbőr paksamétából előhúzott egy hivatalosnak látszó levelet.

Illusztráció: Gabriel Pacheco

A KILENCEDIK HULLÁM

A gazdagok szebbek. Magasabbak, finomabbak, erősebbek. Mert nemcsak válogatott falatokkal etetik őket, hanem szép szavakkal és megbecsüléssel. Ha pedig egy parasztviskóban mégiscsak egy szép lány nevelkedne, akkor a gazdagok magukhoz veszik ágyasnak, szakácsnőnek, feleségnek. És ezek a szép lányok majd szép gyermekeket szülnek, akik aztán megint szemlét tartanak a szegények kertjeiben.
Isten így tesz hitet az övéi mellett.
A tengerparton talált hajócska úrnőjét viszont senki sem nevezte volna királyi szépségnek. Vérszegény törpe volt, aki felhúzott térddel egy összemaszatolt ágyon visítozott:  Ne-gyertek-ide-mert-akkor-meglátjátok..! Akkor-én-kikaparom, Akkor-megátkozom…
Rioldának és Sjönnek először esze ágában sem volt közelebb jönni. És csak lassan jöttek rá, hogy ez a kislány annyira beteg, hogy segítség nélkül nem is tud lábra állni. De ki hagyta magára?
És kié ez a gyönyörű, kis hajó?

Talán nem is hajó volt ez, hanem egy víz színén ringó gyerekkoporsó.
Sjön úgy gondolta, ha egyszer befészkelik magukat ide, akkor kötelességük a szegény lányt végighallgatni. Felrázni a párnáit, kiszolgálni, elviselni az átkozódását.
De az ír nyelv itt is utolérte Rioldát. Ahogy hallgatta ezt a névtelenül haldokló lányt, a gyerekkorban hallott szavak megteltek értelemmel.  Minden kilencedik hullám én vagyok… Először csak nevetségesnek tűnt, később egy dallam töredékének, ám mikor a lány kilencedszer ismételte meg, akkor felsejlett egy régi emlék, hogy mindig a tenger kilencedik hulláma a legerősebb.
Élt egyszer egy Cliodna nevű istennő, aki beleszeretett egy fürtös fiúba, de a féltékeny tengeristen elkergette a riválist egy irtózatosan nagy hullámmal.
– Nézzétek, jön a kilencedik! Ez a legerősebb! – sikoltozta a beteg lány, és a véres takarót az ölére húzta.
–Fáj valamid? – kérdezte Sjön félénken.
A választ Sjön talán semmilyen nyelven nem értette volna, hiszen soha nem fájt semmije sem. De azért vizet hozott, és megigazgatta a takaróját. Pedig a lány egy csöppet sem volt hálás: Sjönt azzal vádolta, hogy nem hallja tőle a tengert, Rioldát, a szukát meg hogy ellopja az álmait.
Talán fertőző beteg? Egy arisztokrata lány, akit rábíztak a hullámokra, mert az udvarban már nem bírták nézni a szenvedéseit? A hercegnők mind szépek, mert ha nem, átadják őket a felejtésnek. No, de mit lehet tenni, ha valaki túl hosszan, túl fájdalmasan haldoklik?
A hímzett függönyök, a hárfa a sarokban jól illettek egy hercegi udvar kifinomult kegyetlenségéhez. És ezt a hajót emberi kéz rögzítette a sziklákhoz – egy olyan ember keze, aki egyszer vissza akar ide térni.
Riolda próbálta a lányt a családjáról kifaggatni, de ő óvatos maradt, mintha a szüleit agóniájában sem akarná elárulni.
Mintha mindenkit el akarna árulni,  de nem a szüleit.
Talán van egy halhatatlan részünk, ami ilyenkor megpróbáltatik. Az írek szerint meg olyan egyszerű a haldoklás, mint mikor a madár megtalálja a levegőben a saját ritmusát…
Egy, kettő, három, négy… Egy, kettő, három, négy, öt… Éjszakánként Sjönnel felváltva számolgatták a görcsöket. Mert ez a lány a hűsége ellenére sem hasonlított azokra a mesebeli hercegnőkre, akinek a csókjaiból versek vagy madarak lettek.
Mondom-ne gyere-közel-mert-miszlikbe…, Mondom-ne-gyere-közel-mert-cafrangokba…
Riolda és Sjön régesrég otthagyta volna, ha nem lett volna nagy kincs a tető a fejük felett és a liszt a ládákban. Így aztán éjjel-nappal hallgatták, ahogy a lány elátkozza Írország összes királyát, ahogy a rettentő görcsök szüneteiben az összes név összeolvad egyetlen sipítássá: Ochenondionlyndanaomgren…  Orchenondionlyndanaomgren…
De még ezek a megátkozott nevek is beragyogták a régi tündérvilágot. A hősök elbuknak, a csókjaikból madarak lesznek, a madarakból álmok, amelyek aztán új királylányokat lepnek meg, szép, egészséges lányokat… Vajon összeverték ezt a lányt és megerőszakolták?, töprengett Riolda. Vagy elvetélt volna? De az ír lány olyan gyötrelmesen haldoklott, hogy Riolda biztos volt benne, fekély vagy daganat emészti.
A királylányok, az igaziak persze közel se mennének egy ilyen orrfacsaró bűzben kínlódó, gonosz teremtéshez. Gyere-kutya-ha-mondom! Nem-vagy-ember-látom-a-pupilládon…
Corchenondionlyndanaomgrenda…

És mégis Riolda sejtjeit ugyanolyan fonalból sodorták volna, mint a haldoklóét. No de mi ebben különös?, kérdezett vissza Sjön. Hiszen ír vagy, mért ne ismerhetnéd az összes tengerparton dülöngélő ír istent? Riolda rábólintott, és az ablaknál számolgatta, hogy vajon a partnak csapódó hullámok közül melyik lehet a kilencedik.

122

No de honnan kezdje? Nem a legeslegelső hullámot kéne megtalálni? A kiindulópontot, a saját születése titkát. Mert a sok tengerparton himbálózó ír hercegnő története közt felismerte a saját nevét és sorsát – Bandemag lányáét, Rioldáét, akit nevelőapja és egy krónikás rabolt el egy névtelen szigetről.
Talán örökölte volna másvalakitől a múltját? Vagy ami vele történt, az mindig mindenkivel megtörténik?
Ne-merj-lélegezni-mellettem! Nem-vagy-ember-látom-a-pupilládon!
A töménytelen szitok lassan megőrjítette Rioldát.
Nem lenne jobb a szerencsétlent tengerbe vetni? Egyszer s mindenkorra odadobni a hullámoknak, talán a kilencediknek? Aztán összeszedni a liszt maradékát, és visszatérni a szárazföldre. De minek is a szárazföld, ha itt ez a pompás hajó? Riolda és Sjön szeretik egymást. A szépeké a jövő.
A lányt most már csak Sjön szogálta ki, mert Riolda nem mert az ágyához közelíteni. A fal mellé húzódva próbált hol egy negyedórát, hol egy félórát, hol egy rövidebb, hol egy hosszabb hullámot túlélni. De legalább ez a szenvedéstől prüszkölő lány nem fertőző beteg. De nem fertőző-e az olyan szenvedés, mikor az ember azt fontolgatja, hogy ugatva, négykézlábra ereszkedve megfojtja a másikat? Amikor egy daganat rabja lesz három ember?  Egy-kettő-három-négy…
Sjön félálomban felemelte a kezét. – Ne tedd!

A másnap lehűlő levegő enyhülést hozott. Egy kis időre magukra hagyták a beteget – a beteget és a daganatot, mert hiszen hetek óta együtt éltek összenőve –, és elindultak a tiszta időben kagylókat keresni. Azt játszani, hogy egy boldog család fiataljai: van helyük és nevük.
Ez a boldog séta szabadította meg őket a haldoklótól.
– Mert lehet, hogy mégiscsak jól számolt – motyogott Sjön, – utolérte őt a legeslegutolsó, a kilencedik.
Ez a hullám már csak egy szép arcú, nyugodt gyereket hagyott az ágyon.
Sjön utoljára még megigazította a takaróit
–Ti mit kerestek itt? – ripakodott rájuk egy parancsoláshoz szokott hang írül az ajtóban.
Riolda megpördült, és végigmérte az ajtóban ácsorgó, előkelő férfit.
Mint egy ragadozómadár. Az a megjöttem-kicsim-csak-ne-pityeregj-fajta.
Talán már napok óta figyeli őket a sziklákról, és már el is készült a mondókájával. Hiszen ki hagyna magára egy ilyen édes-kicsi-lányt, ha nem lenne halaszthatatlan tennivalója!
Az ismeretlen tényleg elkészült a mondókájával. Mert míg az ő szegény kislánya betegeskedett, míg feldúlták a vidéket a történelmi, sőt tragikus együttállások, addig ő Halix király fiának a nyomában járt… És kimondhatatlanul sajnálja, hogy nem siethetett. De valamilyen ajándékkal persze tartozik a szolgálataikért, ámbár háborúban az ilyen ajándékok jelképesek.
Azért reméli, hogy elfogadnak egy sorsüldözött herceg kezéből egy darab kenyeret.
De most már nem akarja az indulást halogatni… Őket tovább tartóztatni…
Itt az ideje! És sötéten vigyorogva megpróbálta Rioldát az ajtó felé tuszkolni.
Ne-gyere-kutya-közeleb!  Ne-merj-itt-lélegezni-mellettem!
A herceg szeme összeszűkült. Aztán elnevette magát, mert olyan vastag és kipróbált páncél volt az pimaszsága, hogy azt halott vagy egészséges suhancok nem törhették át.
– Talán a hajóra fáj a fogatok? Mondjátok meg, gyerekek!
Riolda annyira sem alázta meg magát, hogy bólogasson.
– Hát csalódni fogtok! Lesz majd nemulass, ezt megígérhetem! Az új normann herceg mindjárt ideér a kíséretével.

artist-Mihai-Criste-13

Falak

Én vagyok az egyetlen, aki nem először jár itt. A többiek szájtátva bámulják az ajtókat, ablakokat, mindent és mindenkit, de én nem.

Ovis koromban sokat jártam itt anyával. Végtelen folyosókon sétáltunk, a falak fölém görnyedtek és alig láttam a plafont. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban eltűnhetek benne, porszem leszek, és többé nem találnak meg. Görcsösen kapaszkodtam anyába. Magas árnyékok mentek el mellettünk és nekem mindig azt kellett mondanom „jó napot kívánok”, nem simán „jó napot”, mert anya szerint az nem udvarias. A tanító néni lányától elvárják, hogy udvarias legyen, ne kiabáljon, ne szaladgáljon, és „jó napot kívánok”-kal köszönjön.

„Mutass példát a többieknek,” mondta anya ma reggel. Én igazán próbálok. Nem bambulok, türelmesen várom, hogy megérkezzen a tanár néni. Nagyon nehéz egy helyben állni. Futni szeretnék. Ezek a falak ismernek engem. Érzem, ahogy néznek, a tarkómon érzem. A magas árnyékok rám villantják sárga fogaikat, megállnak és odajönnek hozzám. A többi gyerek elhúzódik, de én nem tehetem. „Jaj, hát milyen nagy vagy már,” mondják rám kacsintva, mintha belelátnának az életembe. A többiek nevét nem tudják, de az enyémet, azt igen.

Elkezdem gyűrögetni a szoknyámat, és dülöngélek, nem bírok megmaradni. Végig figyelni fognak. Figyelni fogják, hogy tényleg példát mutatok-e, hogy rosszat mondok-e, hogy szaladgálok-e, hogy mennyire szépen eszek, mindent, mindent figyelni fognak. Még akkor is figyelni fognak, amikor már nagy és fura szagú gimis leszek, pedig az olyan sokára lesz, hogy fel sem fogom, mikor. A felismerés nehezebben ül a vállamon, mint az iskolatáska. Lebiggyed a szám, de tudom, hogy nem sírhatok. Én nem sírhatok. Mert figyelnek, és anya szomorú lenne, ha pont én sírnék.

Elkezd szipogni mellettem egy kislány. Nyelek egyet és odafordulok hozzá. „Elestél?” kérdezem. „Hiányzik az anyukám,” hüppögi. „Jó neked, hogy a tiéd itt van.” Nyitom a szám, hogy elmagyarázzam, hogy nem jó, mert engem figyelnek, mert nekem mostantól mindig résen kell majd lennem, pedig nem hiszem, hogy tudnék példát mutatni, de muszáj lesz… Végül nem szólok semmit. Megrántom a vállam, és szótlanul elfordulok. Nem magyarázhatom el, még meghallanák a falak.

 

 

 

Üvegtesti homály // Önarckép üveggolyóval

ÜVEGTESTI HOMÁLY

Akárhová nyílik egy ajtó,
amint megpillantom, már kiléptem rajta.
 
Felnézek a csillagokra,
mert azt gondolom, ismerem őket.
Gondoltam azt is, hogy a magány nekem való.
De már elnevezték mindet.
Hasonló csontozattal, hússal, izmokkal, bőrrel:
ugyanebben a testben
megnevezték konstellációkat
és bennük felejtették a saját történeteimet.
 
Ezer és ezer éve. De amit elsőként láttak
helyettem, több millió évvel ezelőtt volt,
és ki tudja, még nincs-e?
Ugyanazt a keserűséget érzem,
amit az erőszakos halál gondolata ébreszt
bennem, mielőtt becsukom a szemem.

***

ÖNARCKÉP ÜVEGGOLYÓVAL

Nevem lehetséges, nevem mártír.
Hátam mögött a halak és madarak csontja
összeér. Kerekded pusztaság:
távolodni, hazatalálni.
 
A szem élettelen, a tekintet áradó, valódi.
Igazi oroszlán bújik a kőoroszlánhoz,
végtelen képek tűnnek át
a sötétségben tapogatózó ember szobrán.
 

denny louisKép: Denny Louis

 

Az idő fetisizálása

Épp olvasom,

az orientalista Paul Deussen majd hideglelést kapott, mikor időrendbe óhajtotta állítani az általa tanulmányozott szanszkrit szerzőket. Sikertelenül.

Hiszen arrafelé (amint az talán ma már sokak számára nyilvánvaló) a nyugati (feltételes) beidegződéssel szemben nem történetileg közelítik meg a vallást, a művészeteket. Hanem mintha megannyi, időben különböző történeti pillanat egyszerre, s egymással párbeszédre (!) nyitottan lépne kapcsolatba egymással.

Mindez pedig a következő (játékos és szükségszerűen elnagyolt) gondolatmenetre késztet.

 fixing_myself-1280x1024

Vegyünk két, egymással szembenálló, végtelenül sarkító, leegyszerűsített (így önnönmagában életképtelen, életszerűtlen) modellt. Nevezhetnénk őket keletinek és nyugatinak, de ez  egy nyilvánvalóan tévutakra vezető árnyalatlanság, slendriánság lenne. Talán kevésbé problémás a regresszív és progresszív megjelölés. Induljanak ki bár a történeti szempontból alig köpésnyi utóbbi pár ezer évből is.

Előbbiben a történelem mintegy visszafejlődési, értékcsökkenési folyamat pereg előttünk, utóbbi a számunkra olyannyira ismerős, kisdedcipőben tipegő civilizációs fejlődésbe vetett hiten alapul.

Az elsőt egy forrás-képpel ábrázolhatnánk leginkább, amelyben a forrástól távolodva, esők, egyéb források, na meg különféle szennyvizek (stb.) által folyvást dagadva egyre zavarosabbá, tisztátalanabbá válik a víz.

A második az eddigi történéseket meghaladottnak tekinti, amelyet felülír a tökéletesebb új.

E féloldalas modellek vizsgálatakor a következő ellentmondásokkal szembesülünk.

Az a víz, amely elhagyta a forrásnyílást a hegyen, vajon nem ugyanúgy víz, mint az, ami a síkság folyómedrében folyik? Nem egymásban, egyszerre nyeri el egyre gazdagabb, életképes érvényét, egyszerre örök, egyszerre pillanatnyi aktuális eleven értelmét mint vízfolyás, „vízút”? Mindenképpen szennyezettnek kell lennie a víznek az alsóbb szakaszokon? Hogyha nem dobálnak bele (még időben feldolgozható mennyiségű) civilizációs hulladékot, aligha. Ami a természetes „szennyezéseket”, feldolgozandó szerves anyagok növekvő mennyiségét illeti, arra a természet növekvő számú, fajú feldolgozó élőlényekkel megkapó, mintegy paradicsomi produktivitással válaszol.

A progresszív modell farral áll a múltnak. Visszafele fujjog, előre felajzott vakhittel csápol. Infantilis mód lelkesedik mindenért, ami szokatlan, ami még nem volt (?). Gyakran reflektálatlanul, az újdonság mint pusztán önérték van jelen. S válik oly gyorsan a közel(!)múlt unt hulladékává, ahogy izgatott „gyermekmérnöke” érte-/rákapott.

Vajon ez a múltra-fujjogás általános érvényű-e? Vajon az „újat” meg-/feltaláló „aranykori” előzmények nélkül való? Valóban „meghalad” vagy gyakran csak ismétel? Huncutul mismásol? „Fény-másol”? Tartalmilag mintegy vissza-él egy másik, múltbéli hozzáállással, artikulációval, amely számára szimpatikus és igazoló?

 

S a jószándékokkal kibogozhatatlanul elkeveredve:

 vajon miféle tisztázatlanságok, sértettségek, belső nyavalyák, ösztönök, önösségből fakadó érdekek, számítások(!): szükségszerűen fogyatékos világnézetek e két, külön-külön csonka modell emberi szenvedélyeket/lelkességeket felhasználó, különféle temperamentumokon élősködő mozgatóerői?

Erre mindenkinek magában kell keresnie a válaszokat. Amit feltétlen ki kell mondanunk: semelyik sem áll meg, vagy az Öregisten, vagy mint egy perpetuum mobile önnönmagában.

Bizonyos modernista törekvések mögül bizony kikacsintgat az idejétmúlt (?), zizegésnyi 1900-as századelő, a konzumtársadalom mitizált cigarettafüstös lámpafénykora, vagy mondjuk például a szituácionista nosztalgia.

Sok múltrajongó művész mögül meg a szándék, hogy fene nagy patinaőrület ide vagy oda, valami olyat akar létrehozni, ami új, ami „progresszív”: az ő nevéhez fűződik. Janus arcú életberendezkedéséről már jobb, ha szót sem ejtünk.

Szigorúan véve, elszeparált magukban: életképtelenek. Érvénytelenek. És röghözkötöttek, kiszolgáltatottak, deformáltak: atavisztikus, halott múltért vagy még feldolgozatlan „jelenből” kérődző, fantazmagorikus jövőért ömlengő időfetisizmusuk miatt.

Vajon Horatius Lydiája meghaladott vagy időtállóbb Petrarca Laurájához képest? Vajon a Kr. e. V. századi paziriki gyapjúszőnyeg hitványabb/értékesebb-e William Morris valamely jelesebb kárpitjánál? Herakleitosz vagy Nietzsche tüze az igazibb tűz? Ugyan már.

A fene megette az összes rossz szándékú, olcsó háborús propagandát, célozza bár a Férfi és Nő, Kelet és Nyugat, Régi és Új, bárminemű, valójában egymást mozgásba hozó, csakis együtt létező, egymást megtermékenyítő külön-féleséget.

Jómagam részéről csak érvényességük érdekel. Amely állja az idő próbáját. Egyformán a múlásét s a most születő pillanatét is. A kellemes felidézésen túl mindig új értelmet villant föl. Aktuális. Él. Megszólít, megszólítható. Eredeti, ahogy minden kezdet, újra s újra mozgásba hoz – s ekként, nomen est omen: minden kezdettel vérszerinti rokonságban van.

 

Na, de félre ezekkel az elnyűtt, unalmas, bicebóca gondolatokkal! Magam szintúgy hamiskás, színjátszó okfejtésével is! Wittgenstein korhadt létrája mind. Ideje visszatérni a Deussenes könyvecskéhez.

„Die Rose ist ohne warum; sie blühet weil sie blühet”. („A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik.”)

Ó, a régi, kedves Silesius sorok!

Most pontosan úgy világítanak, ahogy a pinceablak nyílásán épp arcomba vágódó délelőtti váratlan napsugár.

Elmosolyodom. S velem mosolyog Vei Apollója, Buddha, na meg a Mona Lisa is:

hát ez van.

Egyedül, ez a pillanat.

A jó öreg „idő mint lehetőség”.

Szinte semmi. S mindig kevesebb.

Egyre több.

 SURREAL

 

Pandasapkában pózolt a modell

         Szombat este. Emberek jöttek-mentek. A hó puhán szálingózott. A lámpák sárgás fényében óriásira nőttek a pelyhek. A hidegtől kipirultak az ujjaim. A város zaja eltompult. A vastag üvegben hangosan löttyent a pálinka. Az égető töményt az utána küldött bor hűtötte le.

         Az ajtó nehezen nyílt, és hangosan csapódott mögöttem. Leültem a homályos sarokba. Néztem a pultos arcát, ahogy megissza az energiaitalt, hogy bírja még. Az utolsó kortyból egy kevés kifolyt a szája szélén, de mielőtt az állához ért volna, kézfejével letörölte. Összenyomta a fémdobozt, a kukába hajította, és mosolyogva fordult a pultnál álló sráchoz.

         A szemben lévő sarokban egy fickó átszellemülten szerelte az óráját, már jó ideje, teljesen mozdulatlanul. A másik karja ernyedten csüngött a föld felé. Az arca tökéletesen kifejezéstelen volt. Egy srác időről időre odament hozzá ellenőrizni az életjeleket, de a pultos lány mégiscsak jobban érdekelte. A lány pici volt, fiatal, és csinos a maga fiús módján. Vidámnak látszott.

         A mellettem lévő asztalon egy tálban pirított sós mogyoró volt. A szemek remegtek, ahogy egy hatalmas, mohó kéz csapott le rájuk. Markolta a mogyorót, agresszíven, újra és újra. A szemei izzottak, a szájából fröcsögött a nyállal kevert mogyorópép. Tökéletes fókusz a tálra. A haverja, nekem háttal, indulatosan magyarázott neki a világ dolgiról.

         Sokan voltak még a bárban. A szokásos szombat esti töltelék. Kis csoportokban álltak körül egy-egy asztalt. Kettesével ültek a kanapékon. Egyre üresedő korsók koppantak. Egy csendes pont látszott feltűnően nyugodtnak. Szinte láthatatlan volt, mégis vonzotta a szemet. Egyszerű fekete-fehér csíkos pulóvert és kék farmert viselt. A pult mellett ült egy bárszéken. Fekete svájcisapkája sűrű árnyékot vetett az arcára, a szeme helyét csak sejteni lehetett. Fejét mindig egy kicsit lehajtva beszélt, ha kérdezték. Mintha rejtegetett volna valamit.

         Amikor kicsit eloszlottak az emberek, a pulthoz mentem még egy pohár vörösért. A lány szolgált ki. Nem kérdezte, mit kérek. Töltötte. Mereven bámultam az előttem lévő gyöngyöző, ezüstszínű sörcsapot, és próbáltam kihallgatni a beszélgetésüket. Alig pár lépésre álltam tőlük. Egy srác magyarázott éppen a sapkásnak. A sapkás hallgatta, néha bólintott. Csak a szemem sarkából figyeltem, odanézni nem mertem. Már meg is bántam, hogy belekíváncsiskodtam. Szégyelltem magam, és végtelennek tűnt az idő, mire megkaptam a bort. Fizettem, és kiléptem az ajtón.

         A hideg megkaparta az arcomat, és zsibongott a friss oxigéntől. Néhány méterre az ajtótól rágyújtottam. A pohár szinte azonnal jegesre hűlt. Egy kuka tetejére tettem. Fogytak az emberek a bárból, de jöttek újak is. Határozottan mentek be, határozott céllal. Az egyiket felismertem. Zenész, de nem jutott eszembe, melyik zenekarban. Amíg elszívtam a cigit, néztem a súlyos hópelyheket. Nagyon fáztam.

         Bent jó meleg volt. A sarokban, a radiátor mellett. A hely belső faborítása és félhomálya is szaunára emlékeztetett. Ettől mindent lassúnak és nyugodtnak éreztem. Az új társaság viszont már aligha lehetett szomjas. A többi vendég egyre fogyott. Az órámra néztem. Előző nap megállt. Megszokás.

         A bár hivatalosan bezárt. A pultos elfordította a kulcsot a zárban. Szó nélkül, mosolyogva rakott elém egy hamutálat. Akik maradtak, a lépcsőt ülték körül. A sapkást a második fokon. Körülötte öten törökülésben beszélgettek. Egy váratlan pillanatban elkaptam az arcát. Ő vett észre. Hívott, hogy üljek mellé. Rekedt hangja halkan kúszott el körülöttünk. Mesélt füstös kocsmákról New Orleans-ban. Földalatti jazzpincéről New York-ban. Arról, hogyan lopták el a gitárját a Montmartre-on, ami másnap végül megkerült.

         Mellette a földön ott ült a fiatal zenész. Az egyetlen, aki valóban figyelt rá. A háta mögül jött a fény, hűvös derengés vette körül. Úgy nézett fel a sapkásra, mintha az magas trónon ülne. Nem pislogott, az arca feszült volt a figyelemtől. Nem értettem a szomorúságot, ami a szája bal sarkába nehezedett. Így hallgattuk a sapkás gitáros történeteit.

         Később egy irányba sétáltunk hazafelé. Talpunk alatt hangosan ropogott a friss hó. Hajnalodott. Nem beszéltünk, csak néztük, ahogy messze a híd felett kelt fel a nap. Befordultam egy sarkon, de ő megállított. Kurtán elköszönt és a kezembe nyomott egy újságot. Kigöngyöltem, a tizennegyedik oldalnál volt nyitva. Nehezen fókuszáltam a bortól és a fáradtságtól, de mintha vasárnap lett volna ráírva. Új filmre készül Brad Pitt. Bukott bemutató a Madáchban. Alföldi bírálja a mentorok döntését. Nagykoncertet ad az álompár. Hajnalban fagyhalottan találtak a híres jazzgitárost. Pandasapkában pózolt a modell.

         Fázom, jutott eszembe. Kidobtam az újságot és megszaporáztam a lépteimet, hogy hamar otthon legyek.