LEVITTEM A KUTYÁT
 
Hosszú volt a tél, nehéz az erdő, mondogattuk,
és minden átmenet nélkül, mert a tavasz elmaradt,
hirtelen nyár lett, döglesztő meleg,
spanglit szívtam a negyediken, és levittem a kutyát,
és nem mertem elengedni, hátha elszalad, 
közben sötét felhők úsztak az égen késő délután,
pislogtam, vérvörös szemem két vékony csík lett,
szürke kapucnis pulóverem ment az ég színéhez,
de jó, hogy vége a télnek, erre gondoltam, és arra,
hogy hét Dreher vár a hűtőben otthon, plusz a YouTube,
majd Tame Impalát hallgatok, mint egész héten,
és minden jó lesz, nem kakilt végül, hiába mondtam neki,
hogy „kakilj, Teó, kakilj!”, nem kellett kakilnia,
mégsem mondanám, hogy hiába volt a séta.
Nem, ilyet nem mondanék.

EMLÉKSZEM
 
                         2013 nyarán amikor ezeket a sorokat írtam
micsoda vad elképzeléseim voltak életről halálról de hát
végül is fiatal voltam még a harmincötön innen és túl
néhány nőszemélyen akik most már tudom
szerettek volna engem ha hagyom de nem is ez a lényeg
eltértem a tárgytól az élettől és a haláltól
nos azt képzeltem abban a vad és beteg nyárban
hogy soha nem halok meg sőt mi több hogy élek
hogy de szép az ég s a föld de szép alant
satöbbi mind a csontok szóval hogy élek sőt kólát bontok
alattam zebra felettem csillagok és
mi mást akarhat az ember aki mondjuk én vagyok

A képeket a szerző készítette. (instagram.com/thepallagist)