Borbély András összes bejegyzése

Gyergyóremetén született, Kolozsváron él.

Zene

Elvették tőlünk a csendet,

mondta egy szerzetes,

amikor bevonultak a kínaiak,

és hangszórókat szereltek a cseresznyefákra.

 


Először volt a háború.

Sokakat pusztán a zaja ölt meg,

minket is e zaj emléke kínoz.

Az újkor: zajtörténet csupán.

 

De ha megírnánk a zaj történetét,

csak tovább fokoznánk a zajt,

talán egészen ama némaságig,

a műholdak ama elliptikus csendjéig,

melyben már meghallhatatlan

a kozmosz kiáltása.

 

Maradjanak talán inkább a versek,

a költészet, melyből hiányzik

az „irodalom” és a „költészet”,

ha ki tudnánk nőni fertőzéseinket.

 

Közben szól a rádió, radioul de pe strada ta,

önti fejedre a történelmet,

táncol az utca, a házak, az oszlopok,

Dionüszosz táncol minden állomásban,

nincsen ott művészet, hol minden művészet.

 

Beszéd helyett fosztogatjuk egymást,

tátogunk, mint akváriumi halak,

némák, egymásra tátogó némák.

Vak kezében töltött fegyver

egy zsúfolt metróállomáson:

ilyenek lettek beszélgetéseink.

 

Egy kávé, két szál cigaretta,

ülj le, vegyél mély levegőt,

és ne szólj addig,

míg nem érted hallgatásom.

Üdvözlet Babilonból

Épp csak kacsint a tavasz, egy fél délutánra beígéri magát, utána a kerület fölé megint sötét felhők tornyosulnak. Hideg van újra, oltári hideg. Gyergyóban, mondják az ősök a telefonba, havat vetett.


Dideregve slukkoljuk a cigit az erkélyen, április eleje van, a galamb-pár pedig, aki fészket rakott az ócska szekrényben a szakadt párnák és törött fazekak között, rámelegedik a tojásokra. Onnan pillogtat Györgyfalva felé. Hó és eső, meleg tojások, hideg napok. Állat. A határsáv fölött koncentrikus ívekben köröznek a varjak, a vadkutyák figyelő szemüket a híd felé meresztik, hogy időben észrevegyék, ha erre sétálna, éppen ezen az utcán lefelé, az Emberfia.

De nekünk éppen elég ez a fél délutánnyi kacsintás, éppen elég, hogy mindent megértsünk, komolyan: mindent. Vagy legalábbis nagyon sokat. Mert végtére is elég a katasztrófákból, a katasztrófa-publicisztikákból, Mordorból, a West Balkánból, a Stockholm-szindrómából, meg azokból az iszonyú és sunyi békákból, melyek még mindig itt nyúlánkodnak a címlapon, ha kicsit lejjebb görgetsz.

Ideje végre valami reménykeltőről beszélni. A békák mérges savakat fröcskölnek az arcodba, Bolgár György is egy hatalmas béka. De vegyük észre, eközben Kránicz Gábor feje fölött elrepült egy nikkel szamuráj, Matyit elképzelheted hitlerbajusszal, Ádám pedig szerzetescsuhában is megállná a helyét. Ó, a kis Aljósa. És igen, Bánki folyton retteg ettől az egyszerű tőmondattól: éééhes vagyok, éééhes vagyok. A Kálvin tér ökonómiájába beletartozik mindez. És rettegünk mindannyian. Eközben Borbáth Péter hónaljában mocorogni kezdenek a borzos izzadság-csomócskák, riadóztatják a zuglói tűzoltóságot. Katának fáj a tolla. Kondor meg, érzékelve a hatalmas veszélyt, nem tehet mást, gondosan megerősíti pozícióját a Krisztina tér fölött.  Így megy ez, ki tudja, mióta.

Egy szóval tehát kilépsz az ajtón, kétszer kattan a zár, s az ősvilági ormányos állatok halkan, a háttérből mintegy, de annál határozottabban felbőgnek a füledben. Elindulsz lefelé a lépcsőn, néhány másodperc csak, és máris egy másik időben lépkedsz, a walkmaned áthangolja szíved:

 

By the rivers dark

I wandered on.

I lived my life

in Babylon.

 

And I did forget

My holy song:

And I had no strength

In Babylon.

 

Mert mit is tehetnél egy ilyen délutánon, mész a piacra friss, ropogós hagymaszárat venni, meg retket is, végtére itt van a tavasz. Persze ízetlen lesz a retek, a hagyma meg fonnyadt, de mit számít ez egy ilyen hangulatban. Lassan jársz, Anyád azt mondaná, ha kicsi gyermek volnál, amilyen voltál is: ügyekejz no, ne bódorogj szanaszerte.

A panelek töredelmesen meghajolnak, amint észreveszik, hogy mekkora szíved van, mekkora üres szíved, melyben elfér az egész kerület minden hányadékával, kukájával, a gyalogjáró közepére pottyantott emberi ürülékkel, a szűk szobákban két perc után ejakuláló, kövér, sőt dagadt „férjecskémmel” és a speedes, füves, bulizó egyetemistákkal, akiknek zsenge még mája, miként a friss hagymaszár. Az élet csak pornográf mozi. Testi, lelki és szellemi értelemben. De a te szíved most akkora, amelyben mindez elfér, és mindennek helye van, megérdemelt helye. Compassion – ahogy az ánglus mondja. Misericordia? Pietas? – ezek a latin himnuszokból ismerős megfelelői talán. Magyarul: részvét, részvétel, részesülés, együttérzés. Aztán: sajnálat, könyörület, kegyelem. De van ilyen is: irgalom. Próbálj együttérezni az utcán heverő szar rostos, széttaposott állagával, a vak koldusnővel, a panelekkel, a galambokkal, a politikusokkal, a gyilkosokkal, erőszaktevőkkel, akik széthordják fölüled a tetőt. Egy sötét folyóban úsznak most mind és ez a sötét folyó a te szívedből ered. Mindent elmerít, mindent fölemel.

A szilánkos város mandalát formáz, ha a magasból nézed. I had no strength in Babylon.

 

Miserere nostri Domine, miserere nostri.

Fiat misericordia tua Domine super nos,

quemadmodum speravimus in te.

In te Domine speravi:

non confundar in aeternum.

 

Igaz, a Te Deum régies angol változata máshogyan fordítja: Let Thy mercy, O Lord, be upon us, for we have hoped in Thee. Nekem mégis a compassion tetszik jobban. A mercy valami szörnyű rumos csokit juttat eszembe. Na de idézzük föl a megfelelő román szavakat is: simpatie, compasiune, milă. Mennyire kell üres legyen a szíved, hogy könyörületes legyél?

Itt egyetlen árnyalatra térnék csak ki, ami rejtetten-rejtélyesen e jelentések fészekcsomóján, mint fehér fonál, áthúzódik. Ha te vagy könyörületes, könyörületet gyakorolsz, ebben a könyörületben meg is kell köszönnöd azt, ami iránt könyörületes vagy, ami iránt részvétet tanúsítasz. Köszönet a széttaposott szarfeccsedékért az utcán, köszönet a hájas szomszédért, köszönet a politikusokért, köszönet, hogy folyton megbántalak titeteket (az utóbbi időben különösen gyakran és többeket, úgy-e, kedves szerkesztőtársak?), az ablakon kidobott szétloccsanó óvszerért, köszönet a reménytelenségért, a szegénységért, köszönet, amiért megvetnek minket, hogy megvetjük egymást, köszönet a politikusokért is, és igen, köszönet végül a halálért. Köszönet érte, és legyen könyörület.

Tudod már, hogy a holnapi tudományos konferencián el fogod mondani, csak úgy mellékesen említve meg, hogy Cohen New songs című albuma legalább olyan jelentős alkotás nekünk, erélyi magyaroknak, ha meg is feledkezünk a Psalmus Hungaricusról (ezt ki kellene hangsúlyozni), mint Ady Új versek című kötete. Tudod azt is, hogy senki nem fogja ezt komolyan venni. Gyakorolj könyörületet, hisz lehet, hogy valami miatt – saját maguk nyomorúsága miatt például – észrevétlenül meggyűlölnek. Soha nem tudhatod:

 

By the rivers dark

Where I could not see

Who was waiting there

Who was hunting me.

 

Sebaj, hisz e rövid tavaszi délutánon olyan szimpatikus vagyok. Ez a szó is hozzátartozik a fönt összehordott fészekcsomóhoz, a román nyelv szerint legalábbis. De Berzsenyink is beszél valaminő sympathiás érzületről. Érzed a szimpátiát, érzed milyen szimpatikus a karaktered ebben a mizériás, misericordiás, félfényes, félvilági év- és napszakban. Süt a nap, Cohen énekel a füledben, friss hagymaszárért és retekért bódorogsz a piacra. Érted már végre? Érted már? Szabad vagy, mert elkapott a sorsod, nevetsz, mert sírnod kéne, meg fogsz halni és így tovább. Végül:

 

By the rivers dark,

Where it all goes on;

By the rivers dark

In Babylon.

 

A 137. zsoltár, melyből Cohen ihletődik, magyarosan így kezdődik (emlékezetből idézem ezt valamelyik régi zsoltárfordítónktól, nem biztos, hogy pontos):

 

Babilonnak folyóvize mellett

Jaj Sionért hullanak a könnyek

Emlékezvén évről évre

Jeruzsálem szent hegyére

 

És most következne a zárlat, a coda, egy vidám befejezés, Babilon sötét vizeire csempésszünk ide valami szurkos, csillogó fénysugarat Cseh Tamás szimpatikus délutánjából, 2004-ből:

 

Táncolok nincsből a van felé,

Fél hétből megyek a hét felé.

 

Megyek az utcán lefelé,

Viszem a nincset a van felé,

És minden hálám csak az Övé,

Aki ezt így elrendelé.

 

Az erkélyen meleg tojások a szekrény aljában. Valaki kéri: vigyél még, vigyél át. És szólok én: Salve! Vagy kuss! Nincs tovább.

 

SEGÉDANYAGOK:

 

http://www.azlyrics.com/lyrics/leonardcohen/bytheriversdark.html

 

Leonard Cohen: By the Rivers Dark

 

 

Cseh Tamás: Megyek az utcán

 

 

Értékelés vagy funkció?

– kérdések és kérdések Thimár Attilának –

Ebben a vitaindítóban Thimár Attilának az Újnautiluson megjelent javaslataihoz[1] kapcsolódva igyekszem megvilágítani azok érvényességét vagy problematikusságát az én szubjektív nézőpontom szerint. Thimár szövege egy konferencián hangzott el, amelyen én nem voltam jelen, így nem tudok számolni azokkal a válaszokkal vagy kifogásokkal, amelyek a konferencia keretében esetleg elhangzottak az ő javaslataira. Mivel azonban a szerző (és én, a szerkesztő) érdemesnek tartotta önálló szövegként való online publikálását, így lehetőség adódik a problémáknak egy ilyen „virtuális konferencia” keretében való meggondolására is. Szándékom szerint hozzászólásaim ehhez a tematikához nem is az egyértelmű elutasítás, és nem is a feltétlen egyetértés jegyében kellene meghallgatásra kerüljenek, célom inkább a problémák kiélezése és a válaszok kérdésessé tétele, de nem az öncélú destrukció jegyében, hanem azon meggyőződésem mentén, hogy a gondolkodás feladata annak hagyományos értelmében nem az „élet” könnyebbé, hanem éppen nehezebbé tétele a megértés „egzisztenciális tétjeinek” megemelésével, fölsrófolásával. Így mindvégig evidens tényként fogadom el, hogy kifogásaim ellenére Thimár Attila szövege az őszinte jóindulat és a jobbítani akarás jegyében született. Bízom benne, hogy erről az én hozzászólásaim is meggyőzik az olvasót. Egyszerűen fogalmazva tehát: emelni szeretném a téteket.

1. Ahogyan én értem, Thimár Attila az irodalomnak nevezett megnyilatkozási mód társadalmi legitimitásának megkérdőjeleződéséből indul ki. Ezért merül föl a kérdés: „Milyen retorikai keretben avagy milyen beszédrendben lehet ma érvényesen szólni az irodalomról, amikor ez a társadalmi kommunikációs eszköz, illetve forma hihetetlenül nagy presztízsveszteségen ment keresztül, s ez a veszteség önértékelésének fogalmi alapjait tépázta meg?” Ebből a megfogalmazásból a szerző két alapvető előfeltevése derül ki: az egyik szerint az irodalom minden kétséget kizáróan tekinthető „társadalmi kommunikációs eszköznek”. A másik előfeltevés, ami az elsőből következik: mivel mint társadalmi kommunikációs eszköznek nincs megfelelő tekintélye, megbecsültsége, ezért önértékelése is problematikussá vált. Egyenesen következik ebből az a felfogás, miszerint az irodalomnak akkor és csak akkor van/lehet önértékelése, ha meghatározott „keretbe” vagy „beszédrendbe” ágyazódva fejti ki társadalmi hatását. Az irodalom tehát nem önmagából meríti legitimitását, hanem a társadalmi funkció legitimálhatja őt; nem önértéke van, hanem önértékelése, ami társadalmi hatásában dől el. Ehhez a kérdéshez Thimár rögtön hozzáteszi (zárójelesen ugyan, de kurzívval kiemelve, s így mintegy meg is szüntetve megjegyzése „zárójelességét”) a maga kategorikus válaszát: „(Az értékvesztés elsősorban abban nyilvánul meg szerintem, hogy a megszólalás igazsága helyett a megszólalás használati értéke lépett az előtérbe.)” Ez a zárójelbe tett, mégis kiemelt megjegyzés, úgy tűnhet, konkrétan csak a nyelvre, a nyelvhasználatra, nem pedig annak társadalmi funkciójára vonatkozik. Szerintem nem így van, a kontextus ugyanis azt sugallja, hogy a „megszólalás igazsága” itt valamilyen társadalmi igazságra vonatkozik. Hiszen amennyiben az irodalom legitimitása a társadalmi funkcióban, sőt a társadalmi felhasználhatóságban dől el, az nyilvánvalóan implikálja, hogy az irodalmi megszólalás igazsága is társadalmi igazság. Ezután Thimár az irodalmat „közösségünket összetartó önmeghatározó és önértékelő kommunikációs forma”-ként határozza meg, amely azonban ilyenként nem tölti be funkcióját, tehát nem is legitim, mivel a társadalom nagy többsége számára az irodalom nem „fontos esemény”. Ebből az következik, hogy a társadalom mint társadalom jól elvan irodalom nélkül is, de mint közösség, ami itt nyilvánvalóan a társadalmiságnak egy magasabbra értékelt formája lenne, úgyszólván nélkülözi az őt közösséggé formáló irodalmi elbeszélést, s így ilyenként nem is létezik.

A saját magának föltett, és persze már implicit válaszokat, vagy válaszirányokat tartalmazó kérdésre Thimár a következőképpen válaszol: „Az irodalomról szóló beszédnek újra meg kell teremteni a saját értékszerkezetét, s ezt akár a szövegbeli, akár a szövegeken kívüli eszközökkel kell a befogadókhoz eljuttatni. Be kell látnunk, hogy az irodalom a priori önértékének vélelmezése önáltatás, s ehelyett egy pragmatikusabb szemlélettel kell közelíteni mind az irodalom, mind a kulturális hagyományunk felé. Fel kell mutatni az irodalomnak azokat a tulajdonságait, amelyek alapján a hétköznapi élet sok területén pozitív hatást tud kifejteni s nemcsak a dolce et utile elve alapján. Ezzel párhuzamosan a szövegeken kívüli intézményi eszközökkel is meg kell próbálni a jelen helyzetet megváltoztatni, elsősorban saját lobbitevékenységünket erősítve a tudományos és kulturális intézményrendszeren belül. E téren éppenhogy nem kell ’széplelkűeknek’ lennünk”. Ez a válasz nyilvánvalóvá teszi, hogy az irodalom „értékszerkezete” nem „apriori önértékén”, hanem társadalmi és hétköznapi önértékelésén (?), s ebből következően a hatékony intézményi és „lobbitevékenységen” múlik, amelynek alá kell rendelnünk kulturális hagyományunk „praktikus” fölhasználását is.

Nos, hadd jelezzem azokat a – talán saját „széplelkűségemből” fakadó – kérdéseket, amelyeket az ilyen „retorikai keretben avagy beszédrendben” előadott javaslatokkal szemben én magam feltétlenül jogosnak vélnék. Az első, nem pusztán retorikai téttel bíró probléma az önérték és az önértékelés szembeállítása. Mivel az önértékelés Thimár számára nyilvánvalóan bizonyos társadalmi igazságoknak, sőt „lobbitevékenységnek” való alárendelést akar itt jelenteni, talán nem árt leszögezni, hogy ez a szembeállítás túlzó és meglehetősen hamis. Vajon lehetséges-e az, hogy az irodalomnak úgy legyen társadalmi igazsága, hogy közben le kell mondania ’a priori önértékéről’? Mivé válik az irodalom, ha nincsen önértéke, csak társadalmi igazságértéke? Szükséges-e, jogos-e problematizálni és „gyanúba keverni” az irodalom önértékét ahhoz, hogy társadalmi funkciójáról beszéljünk? Véleményem szerint az irodalomnak csak abban az esetben lehet hatékony társadalmi funkciója, ha ezzel együtt megőrzi autonómiáját és önértékét. Ennek elveszítésével vagy elbagatellizálásával olyasmi veszne el, amit a társadalom egyetlen más alrendszere sem tudna ilyen esztétikai hatásfokkal pótolni. Hadd szögezzem le azt is, hogy ami a mostani helyzetben a legsürgetőbb lenne, az nem az irodalom társadalmi és politikai célokra való felhasználására való felbújtás, hanem éppen azoknak az intézményi, értékelési és érdekeltségi struktúráknak a megváltoztatása, amelyek jelen pillanatban is látensen behálózzák és fojtogatják az irodalom önértékének, esztétikai méltóságának kibontakozását, fölismerését és esztétikai értékelését. Úgy vélem, az irodalomhoz méltó társadalmi megbecsültséget csak irodalmi önértékének hangsúlyozásával lehet biztosítani. Az irodalom társadalmi funkciója szerintem az, hogy irodalom legyen, hogy méltó irodalom legyen. A maga területén természetesen válaszolnia kell, alternatívát kell kínálnia a társadalom, a technika, a politika, az irodalompolitika, sőt a tudomány „javaslataival” szemben, de nem lehet az a feladata, hogy a szolgálatukba szegődjék. Persze az irodalmat olvashatjuk eszmék, szociális, politikai stb. állásfoglalások halmazaként is, hisz nyilvánvaló, hogy az irodalom sem mentes az ideológiai fertőzésektől: Dantétől kezdve Petőfin át Borgesig sok száz példát hozhatunk erre, olyanokat is említve, akik egyáltalán nem álltak meg annak határán, amit ma politikailag korrektnek tekintünk. A kérdés mégis az marad, hogy az ideológiák múlandóságával szemben az irodalom autonóm rendjét mi teszi időtállóvá még olyan korokban is, amikor az irodalomnak nincs túl nagy „presztízse”, hiszen, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nem a társadalmi funkcióknak és a lobbitevékenységeknek való „praktikus” alárendelése. Az irodalomnak, amelyért lobbizunk, előbb méltónak kellene lennie erre az erőfeszítésre. Az olvasónak pedig méltónak kellene lennie arra, hogy az irodalmat irodalomként értse meg, és fogadja be, ne pedig társadalmi igazságként. Az irodalom társadalmi igazsága szerintem az, hogy a társadalom engedi lenni az irodalmat akként, ami az lenni akar vagy lenni tud, még ha adott esetben ezzel a kritikus vagy az „intézmény”, vagy a politika, vagy az „irodalomtörténetírás” nincs is megelégedve. Én sem tartom a legüdvösebb iránynak a kortárs irodalom érdektelenségét a körülöttünk lévő világgal szemben, sem azt a másikat, amely – ahogyan Kránicz Gábor barátom megfogalmazta – a személyeskedést helyezi a személyesség helyére, de ugyanakkor semmilyen társadalomábrázolás, irányregény, vagy pszichologizmus kedvéért nem vagyok hajlandó lemondani arról az autonóm esztétikai és irodalmi mércéről, amit a magyar és világirodalom általam nagyra tartott képviselői számomra felállítottak és felállítanak, és amelyek folyamatosan „újramérik” bennem mint olvasóban ezt a mércét. Az irodalom „társadalmi önértékelése” helyett a magam részéről elsősorban jó és magas színvonalú, mindannyiunkhoz szóló, kevesebb manírral és sémával, több eredetiséggel és mindenekelőtt gazdag, többszólamú és politikailag független (ami nem jelenti a politikai témáktól való mentességet) irodalmat szeretnék, ami szerintem ma nincsen. Mivel az irodalomtudomány, az irodalomkritika, a lapstruktúra, a finanszírozás ma Magyarországon látensen és mindent behálózóan politikai érdekek szerint szerveződik, az olvasás területén is az értékelés szempontjai az erősebbek, még ha expliciten az ellenkezőjét is hirdetik bizonyos iskolák. Meggyőződésem, hogy a helyes sorrend ez: előbb a lehető legelfogulatlanabb olvasás, majd után az értékelés. Ma szerintem ez fordítva van: eleve csak bizonyos indexekkel ellátott szerzőket veszünk kézbe, s már eleve aszerint olvassuk, ahogyan azt a diskurzus szabályozza. „Használjuk” az irodalmat inkább az olvasás és önértelmezés egy kiemelt értelemben való megtanulására, így talán sokkal jobban fogjuk tudni „olvasni” a társadalom „szövegét” is.

Hadd térjek vissza még ahhoz a kérdéshez, amit Thimár az irodalom „saját értékszerkezetének” nevez. Ha ez az értékszerkezet valóban az irodalom saját értékszerkezete, akkor vajon miért állítja mégis be az irodalom önértékének védelmezését illuzórikusnak? És kik lennének azok, akik visszaállítják az irodalom értékszerkezetét? Továbbá mit jelent a „visszaállítás”, az irodalom melyik múltbeli állapotára utal ez „vissza”? Ha nem lenne bizonyos, hogy Thimár számára az irodalom saját potenciálja valóban kevés ahhoz, hogy társadalmi megbecsültséget szerezzen, akár még egyet is értenék vele. A 20. századi irodalomtudomány különféle iskolái a formalizmussal kezdődően egyébbel sem foglalkoztak, mint az irodalom „saját értékszerkezetének” megértetésével és „visszaállításával”, szemben az irodalmi diskurzus különféle ideológia célok szerinti kisajátításával. Bebizonyosodott továbbá az is, hogy az irodalom „saját értékszerkezete” bizonyos értelemben valóban illuzórikus, hiszen az irodalom működésmódja is azon tágabb kulturális feltételekre vagy kulturális gyakorlatokra támaszkodik, amelyek kulturális antropológiai, posztkoloniális, ökológiai vagy éppen médiatechnikai nézőpontból manapság igenis megkérdőjelezhetőek, sőt megkérdőjelezendőek. Mindebből olykor például olyan radikális következtetés is adódhat, hogy a „humanizmus értékszerkezete”, amit bizonyára mind politikai, mind hétköznapi gyakorlatunkban mindannyian alapvetőnek tartunk (tartanánk), olyan káros feltevéseken alapulhat, amely észrevétlenül ideológiailag legitimálja a Föld tudományos-technikai birtokbavételét és kizsákmányolását, az ember feltétlen uralmát az állatok, a bioszféra, az ökoszféra vagy a kozmosz fölött. Többek között éppen az ilyen vagy ehhez hasonló kritikai szempontok hívják létre a különféle diszciplínák közti határok átlépésének követelményét, mivel a humánus tudományosság eszményének kulturális-technikai előfeltevéseire pillanthatunk így rá és kérdőjelezhetjük meg azokat, például akkor, amikor a modern tudományosság eszménye is bizonyos értelemben sajátos európai ideológiának bizonyul, lásd a 20. század tudományelméleti munkáit mondjuk Husserltől Kuhnon át Gadamerig vagy Feyerabendig, vagy a Descartes-i tudomány- és módszer-eszmény kritikáját Heideggernél és másoknál. Ez a kritikai beállítódás teszi lehetővé, hogy az irodalomtudomány zárt diszciplináris határait is átlépjük és felülbíráljuk az irodalom tiszta, ideológiamentes, önreferenciális „önértékének” eszményét, amelynek legalábbis legelső lépése az irodalom önkritikus beszéde lenne, vagyis az a beszédmód, amely rávilágít saját előfeltevéseire. Minderre azért tértem ki kicsit hosszabban, hogy láthatóvá váljék az a feltételrendszer, ami lehetővé teszi Thimár számára, hogy az irodalom önértékének megkérdőjeleződéséről egyáltalán legitimen beszélhessen.

De mindezek a jelenkori feltételek, kérdezem én, vezethetnek-e minket arra, hogy az irodalom „társadalmi munkaszolgálattá” avanzsálását javasoljuk? Nem arról van inkább szó, hogy azokat a társadalmi feltételeket is kritika alá kellene vonni, amelyeknek a szolgálatába akarjuk állítani? És minden ideológiai fertőzöttsége ellenére is nem az irodalom az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy megtanuljuk az önkritikus gondolkodást, hiszen éppen az irodalom az a beszédmód, amely a legtudatosabban felsorakoztatja és tudatosítani próbálja azokat a „beszédtechnikákat”, amelyek a nyelv ideológiatermelő potenciálját biztosítják? Nem éppen ez az irodalomnak legalábbis az egyik társadalmi funkciója? Nem éppen az irodalom az, amely a leghatékonyabban tanít az elidőzésre olyan alternatív lehetőségeknél, amelyek fölmerülhetnek a valóság otromba ideológiai szennyezettsége közepette is?

Itt szeretnék arra is emlékeztetni, hogy az irodalom önértéke „ideológiájának” gyökerei véleményem szerint éppen abban a 18. században gyökereznek, amikor elkezdődik annak a szó szerint „retorikai keretrendszernek”, a humanista sensus communisnak aszétesése, amelynek alapját a klasszikus retorikai stúdiumok jelentették, s amely fölöslegessé tette az irodalom önértékére vonatkozó kérdést, mivel ez a keretrendszer éppen arra tanított meg minden „művelt európai humanistát”, hogy a társadalmi valóság, a jog, a politika stb. nyelvileg-retorikailag formált elbeszélések eredménye. És éppen ekkorra tehető a tudományok szekuralizálódásának, a természettudományok nyelvi-retorikai feltételezettségüktől való eloldozódásának, továbbá a politikai eszmék „kikristályosodásának” korszaka is, amely levetve magáról a humanista retorika kötöttségeit, önértéke alapján tesz szert legitimitásra. Révai Miklós, akinek életéről és munkásságáról Thimár könyvet jelentetett meg, remek példája annak a retorika-centrikus műveltségnek, amely Magyarországon még a 19. század elején is alternatívaként merült föl a politikai eszmék, egy egészen más módon „praktikus” tudományosság és társadalmiság győzedelmes burjánzásával szemben. Miért idézem föl mindezt? Mert úgy vélem, az irodalom szekularizálódásának, önértékének funkciója innentől kezdve, és szerintem máig legitim módon egyszerűen fogalmazva az, hogy megőrizze, felmutassa és tudatosítsa világunk nyelvi formáltságát, vagy világiságunk nyelvi karakterét, hiszen minden más tudomány, még a 19. századi pozitivista nyelvtudomány is gyakorlatilag lemondott arról, hogy a nyelv jelentőségét a maga – ahogyan Berzsenyi gyönyörű szóval kifejezi – „világképző” teljesítményében fölmérje. Vajon tényleg elérkezett az idő, hogy az irodalmat arra bíztassuk, mondjon le autonóm funkciójáról, vállaljon társadalmi munkaszolgálatot, hiszen már elég tudatosak vagyunk nyelvileg? A magam részéről ezt messzemenően megkérdőjelezem.

Még azon radikális technikai, vagy divatos szóval „mediális” feltételek nyilvánvalóvá válása, a technikai médiumok azon működésmódja ellenére is fenntartandó szerintem a poétikus nyelv autonóm funkciója, amelyek éppenséggel manapság megkérdőjelezni látszanak autonómiáját. Emlékeztetek arra, hogy a poézis, a görög poiein-ből eredően szoros kapcsolatban van a techné-vel, ami az ember egyik antropológiai meghatározottsága. Úgy gondolom, hogy a techné-nek az az alternatívája, amely a poétikus beszédben nyílik meg, legalábbis teoretikus szinten valóban alternatíva lehet a „technikai médiumok” elméleteivel szemben, legalábbis a techné értelmezésének olyan alternatíváját kínálja, amelyet a modern értelemben vett „technicizmus” nem tud teljes körűen a hatalmába keríteni. De ezzel elérkeztünk Thimár Attila második kérdéséhez, és az erre a kérdésre adott válaszához.

2. „Mennyire erősen poétizált nyelven szükséges előadni az irodalmat, tekintve, hogy hatásában olyan más szövegekkel, illetve médiumokkal kell versenyeznie, mint a világháló, a képi tartalmak, a globális információterror?” (kiemelés tőlem) Őszintén szólva ezt a kérdést egyáltalán nem értem. Vajon mit ért itt Thimár Attila „erősen poétizált” nyelven? Szóvirágokat, szimbólumokat, metaforahasználatot, deformált szemantikát, jelentésbeli sokértelműséget, a jelentéstulajdonítás egyértelműségének elutasítását, a formai képlékenységet, a bonyolult utaláshálót, az irodalom alapvető retorizáltságát, vagy enigmatikusságát a nyelv más funkcióival szemben? Mert amennyiben ezeket érti, akkor jelezném, hogy véleményem szerint éppen ezek teszik az irodalmat irodalommá, és éppen a poétikusság az, ami az irodalomban előadódik, még akkor is, ha valamely társadalmi jelenség, problematika poétikus előadásáról van szó, szemben mondjuk a szociológiai elemzéssel, vagy az újsághírrel. Éppen az benne a speciális, és éppen az legitimálja az irodalmat irodalomként, hogy szemben más lehetőségekkel, poétikusan ad elő, önnön poétikusságát nyilvánítja ki. Tegyük föl, hogy legalábbis a költészetnek, a poézisnak éppen a minél erőteljesebb, minél megkapóbb, minél eredetibb, minél gondolatgazdagabb, sőt minél hatásosabb poétikusság lenne a lényege. Ha most azt javasolják, hogy mondjunk le a poézisben a poétikusságról, akkor ezt hogyan kell érteni? Vajon használunk azzal az irodalom ügyének, ha azt kérjük, mondjon le mindarról, ami specifikálja, azért, hogy közérthetővé, fogyasztói értelemben hatásossá és versenyképessé váljék? Vajon nem inkább a tisztelt társadalomnak kellene poétikusabbá, a poétikusra fogékonyabbá válnia? Vajon a költészet nem éppen arra tanít, hogy a versenyképesség, a fogyasztói értelemben vett hatásosság, vagy a globális információterror „értékszerkezetével” szemben van mód, kell lennie módnak arra, amit Hölderlin így fogalmaz meg: „Teli érdemmel, mégis költőien lakozik / az ember ezen a Földön”?

Igen, úgy gondolom, hogy az irodalomnak ki kell használnia azokat a lehetőségeket, amelyek számára az örökösen változó történelmi-technikai feltételek között adódnak, hogy be kell lépnie a globális információterror hálózatába, de sohasem azért, hogy hatásosságban velük versenyezzen. Hogyan versenyezzen egy szerelmes vers a kétezer arab tüntető lemészárlásáról szóló hírrel, vagy egy táplálék-kiegészítőket reklámozó bannerrel? Az olvasónak kell eldöntenie, hogy melyiket választja. Az irodalom feladata az, hogy itt is, például az interneten, hatékonyan megjelenjen, hogy előálljon akként, ami ő maga, így biztosítva a felhasználónak az alternatívát a táplálék-kiegészítővel, vagy a globális információterrorral szemben. De, azt hiszem, a döntés mégis azon múlik, hogy a fogyasztó vagy a felhasználó olvasóvá képes-e változni. Nem az a probléma, hogy az irodalom „erősen poétizált” nyelven ad elő, hanem hogy a fogyasztó/felhasználó attitűd mennyiben képes fölvenni magába az olvasói funkciót, s ez sok tekintetben a közoktatás módszertanán múlik. Persze az online felület, a banki reklám, a televíziós bemutatás, az adaptáció stb. módosítja az irodalom létmódját, de úgy vélem, nem módosíthatja funkcióját, amely ez esetben is lehet kritikai, és képviselhet alternatívát. Mindez azon múlik, hogy képes-e közvetíteni azt a poétikus tudást, amiért van, ezt pedig nem a poétikusság csökkentésével, hanem fokozásával érheti el. Az irodalomnak, úgy vélem, nincsen önnön poétikus működésmódján túli „értékszerkezete”, vagy ha van, nem az specifikálja az irodalmat mint irodalmat. A poézis éppenséggel nagyon is sokat tud a maga rejtett és visszatartott módján a techné-ről mint működésről és létmódról, így ezen tudásról nem lemondania kell, hanem poétikusságában kell minél hatásosabban megnyilvánítania.

Az irodalom poétikusságának csökkentésével párhuzamosan javasolja Thimár Attila, hogy az irodalomtörténet-írás és az irodalomtudomány nyelvét viszont tegyük poétikusabbá, mivel „a számítógépes játékok, a csevegő-programok, az idétlen, sok pénzt és csillogást ígérő vetélkedők hatásmechanizmusaival kell felvennie a harcot.” (kiemelés Thimár Attilától) Érdekes képlet: az irodalomnak nem használ a poétikusság, az irodalomtörténet-írásnak és az irodalomtudománynak viszont használ az ugyanazon ellenféllel szembeni „harcban”. Mi indokolja ezt a szimmetrikus cserét? Miért használ a tudománynak a poétikusság, és miért nem használ a poézisnek? Az érvelés szerint mindkét esetben a hatásfok emelése a cél, a kulcsszó a „hatás” és a „hatásmechanizmus”. Miféle hatásmechanizmusokról van itt szó? Mi indokolja ezt a retorikai machinációt, ezeket a cseréket, amelyek számomra sehogy sem tűnnek könnyen indokolhatóknak. De tegyük föl, hogy megvalósul az irodalom „saját (?) értékszerkezetének visszaállítása”, mégpedig úgy, hogy az irodalom a társadalmi igazság kifejezőjévé és kihirdetőjévé válik, ezzel párhuzamosan pedig az irodalomról való tudományos diskurzus metaforikussá, sokértelművé, szemantikailag deformálttá, tehát részben szépirodalmivá válik. Így lehetővé válik az is, hogy az irodalom alárendelődjék egy társadalmasítási program ellenőrzésének, és ezzel párhuzamosan az ezt ellenőrző és irányító tudományos diskurzus „metanyelve” kikerüljön a társadalmasítási program ellenőrzése alól. Úgy tűnik, itt nem az irodalom legitimitásának biztosítása lesz az a hatás, amivel számolni lehet, hanem egy sajátosan torz irodalom és tudományosság, amelynek egyik ismert formája a „szocialista realizmus”.

Hadd javasoljak egy olyan programot, ami számomra sokkal ésszerűbbnek és egészségesebbnek tűnik. Mert egyszerűen nem értem, hogy miért nem az irodalomtudomány társadalmi funkciójának, közérthetőségének, világosságának, áttekinthetőségének programját javasolja Thimár Attila, hiszen ez által lehetne biztosítani, hogy a jó szakkönyveken, az oktatási intézményeken és a médián keresztül az irodalomtudósok elmagyarázzák, tolmácsolják a közönség felé azt a tudásformát, amit a poétikus szövegek hordoznak, illetve közvetítenek. Ha az irodalom poétikussága csökkenti az irodalom hatásfokát, akkor az interpretáció poétikussága ezét meg növelni fogja? Ez elég kérdéses. Úgy vélem, hogy amiként például a készülő új alkotmánytervezet „poétikussága” sem válik előnyére társadalmi-jogi funkcionalitásának, úgy az irodalomtudománynak sem feltétlenül ez növelné meg a hatásfokát. Persze ebben az esetben óvatosabbaknak kell lennünk, hiszen az irodalomtudományban valóban léteznek olyan legitim nyelvek és műfajok (esszé, tárca, tárcanovella stb.), amelyek megengedik a poétikus és a fogalmi beszéd keveredését és fokozzák hatásukat, ez nem kérdés. De az absztrakt, fogalmi jellegű tudást semmiképpen nem válthatja ki a tudományban a metaforikus vagy poétikus beszéd, ahogyan a metaforikus, poétikus beszédet sem válthatja le a pusztán absztrakt fogalmi nyelv, s ez a kettő éppen ezért alapjában fölcserélhetetlen, azaz: mindkettőnek meg van a saját legitimitása. Gyanítom, hogy Thimár Attila az irodalomelmélet és általában az irodalmi közbeszéd terminológiai kuszáságán, bizonyos terminusok divatos és inflálódó természetén bosszankodik, amit Kondor Péter barátom egyszer szellemesen „irodalomelméleti tolvajnyelvnek” becézett. Korántsem tekintem ezt a „tolvajnyelvet” olyannak, amely annak lenne bizonysága, hogy a tudomány világos, átadható, fogalmilag követhető és következetes – akár még szakemberek számára sem. Azonban ezeket a hiányosságokat véleményem szerint nem egy poétikus nyelv, hanem a tudósok autonóm és világos gondolkodása pótolhatná inkább. Úgy vélem, a magyar irodalomtudomány megszenvedte és ma is megszenvedi, hogy az elmúlt húsz év során egyetlen igazán eredeti és önálló elméleti iskola sem jött létre, s noha voltak és vannak kiváló képességű teoretikusok, akik kiváló szövegeket publikáltak, de nem voltak iskolateremtő teoretikusok, a magyar irodalomelmélet, ha lehet ilyenről egyáltalán beszélni, jórészt adaptív kommentár a különféle európai irodalomelméleti iskolák alapszövegeihez. Az irodalomtudomány diszciplináris határainak elmosódásával pedig mostanság még inkább zavarosabbá válik a helyzet. Úgy gondolom, ez lehet egyik oka a kölcsönfogalmak inflálódásának, a „tudományoskodó” terminológia öncélú burjánzásának, a beszédmódok zavarosságának, és annak, hogy az irodalomról való érvényes fogalmi jellegű beszédmódnak nagyon alacsony a presztízse. Úgyhogy nem ártana a tudományos beszédmód alacsony presztízsének okaira is rákérdezni – amelyek közül itt én csak egyet említettem –, mielőtt azt javasoljuk a tudósoknak, hogy váljanak költőkké, ahelyett, hogy azt javasolnánk: váljanak autonóm módon gondolkodó tudósokká. Ha lennének saját korszerű „erős” irodalomelméleteink és ehhez kapcsolódó, társadalmilag és irodalmilag elhivatott pedagógiai, módszertani programjaink, nos, akkor a költő költhetne, a tudós gondolkodhatna, a tanár taníthatna, és ebben a sorban az irodalom anélkül is társadalmasodhatna, hogy szocialista realista köntösbe kellene öltöztetni, hogy a kecskéről meg a káposztáról most ne is tegyek különösebben említést.

3. Thimár Attila harmadik kérdése és javaslata konkrétan az irodalomtudomány diszciplináris határainak eltolódását, és ehhez képest az intézményi struktúra korszerűtlenségét érinti. Szerinte az „irodalomtörténet határai mára már végképp feloldódtak más társadalomtudományos területek között. Egyedül az intézményi struktúra (egyetemi tanszékek, akadémiai intézet) őrzi szilárdan a határokat.” A határmódosulással egyet értek, azt viszont már kérdésesebbnek látom, hogy miért éppen a „társadalomtudományok között” oldódtak föl ezek a határok. Amennyiben én látom, mostanság nem csak Magyarországon, hanem más európai országokban is, éppen a határok elmosódásából következik annak az új típusú tudományosságnak az elnevezése körüli vita, amit az interdiszciplinaritás követelménye támaszt. Magyarországon a „kultúratudomány” elnevezés van éppen inflálódóban, de a „társadalomtudomány” mellett a „szellemtörténet” vagy „szellemtudomány”, illetve annak hagyományos, 20. századi változatához való kötődés is fölmerülhet, nem mellékesen azért, mert a szellemtudománynak vagy szellemtörténetnek a két világháború között nagyon erős magyar hagyományai vannak. Persze a „szellem” szó egyesek szerint túlságosan metafizikus, sőt kísérteties, ugyanakkor a „kultúra” túlságosan általánosítónak tűnik, többek között hiányzik belőle az a szociális jelentésmozzanat, ami a „társadalomtudomány” elnevezésben meg van, s amit kétségkívül át akarna fogni a kultúratudomány. A „társadalomtudomány” elnevezés viszont nagyon közel áll, sőt fölcserélhető a szociológiával, aminél viszont a kultúratudomány mindenképpen tágabb terület. A „humántudomány” elnevezés viszont egyrészt túlságosan emlékeztet a humanista hagyományra, amelyről futólag már szót ejtettem, illetve „embertudomány” formájában az antropológiai szemlélet fölényét sugallja, ami megint csak különféle vitákhoz vezethet.

Persze nem a terminológiai viták a legfontosabbak ennél a kérdésnél, mindezt csak azért emlegetem föl, hogy a „társadalom” szónak, hasonlóan az „érték” szóhoz – melynek Thimár szövegében megvan a maga torzító, osztódó, kisajátító, más fogalmak rovására terjeszkedő ökonómiája – jelezzem a megkérdőjelezhetőségét. Vagyis amíg nem tudjuk pontosan, hogy mely területek között oldódik, és persze máris „osztódik föl” az irodalomtörténet „senkiföldje”, és nem tudjuk pontosan megnevezni azt a területet sem, ahol a tudományok közti találkozás lezajlik, addig óvatosabbnak kellene lenni a „végképp” szócska magabiztos használatával is. Véleményem szerint először is nem feloldódásról, nem is a társadalomtudományokba való egyszerű beolvadásról és megszűnésről van szó, hiszen a más társadalomtudományok közti határok is ugyanolyan képlékennyé váltak, mint az irodalomtudomány határai. Korántsem tartunk még ott, hogy az irodalom legitimitását csakis társadalmi munkaszolgálatban elért teljesítményei alapján ítélve meg, rögtön az irodalomtudományt is alárendeljük a társadalomról szóló tudományok eszményének – bár ha sokan követik Thimár javaslatait, talán ide is eljutunk. Ez a „társadalom” ugyanis, amely a „szellem”, a „humánum” és „kultúra” szóval verseng az új típusú tudományosság megnevezésére, azt hiszem, nem ugyanaz a „társadalom”, amelynek Thimár szerint az irodalmat legitimálnia kellene, hiszen előbbiek maguk is, mint az elnevezés körüli viták mutatják, még legitimációra szorulnak.  Azt hiszem, Thimár szövegében a „társadalom” egy megkérdőjelezhetetlen, valamiképpen referencia-értelmű fogalma jelentkezik és terjeszkedik egy a „humántudományok” legitimációjáról szóló „korszerű” diskurzusnak álcázva.

Úgy gondolom, az irodalomtudomány semmiképpen nem oldódott föl a társadalomtudományokban, s ami jelenleg a tudományok közötti térben zajlik, az egy olyan aktív köztességben tartózkodásra és kitekintésre való kihívás, amely valóban megkívánja az irodalomról szóló hagyományos beszéd kiterjesztését és nyitottságát más tudományágak felé, azonban nem kívánja meg az azoknak való alárendelődést. A történettudomány, az antropológia, a média- és kommunikációtudományok, stb. kétségtelenül új fényben láttatják az irodalom irodalmiságát, de nem számolják föl. És ezen tudományok köztes terében zajló folyamatok nem használhatók az irodalom ilyen leegyszerűsítő társadalmi legitimációját javasló ideologikus elgondolások legitimálására. Sőt, a köztesség, a megkérdőjelezettség helyzete még inkább kihívja a „társadalom alanyait” az autonóm és komplex gondolkodásra és az idegen világokban való tájékozódás képességének fejlesztésére, amelyre megint az irodalom, az olvasni és értelmezni tudás gyakorlata szolgáltathat eminens példát. Amit e tekintetben a magam részéről javasolni mernék, az inkább egy olyan nyitott gondolkodói beállítódás, amely a társtudományokra való kitekintés mellett nem nélkülözné a klasszikus és kortárs filozófiai gondolkodásban való jártasságot sem, hiszen, ahogyan Martin Heidegger fogalmaz valahol: lehet, hogy a filozófia szétszóródott a különféle szaktudományokban, de ezzel még korántsem szűnt meg a gondolkodás feladata, amely mint nyitott érdeklődés (inter esse), azaz a dolgok köztesében való makacs és kitartó tartózkodás sokkal inkább legitimálna egy inter-diszciplináris beállítódást és beszédmódot, mint az irodalom autonómiáját kétségbe vonó, jelentőségét és autonóm teljesítményét elbagatellizáló javaslatok.

4. A negyedik pontot, amelyben Thimár az irodalomoktatás céljára vonatkozóan fogalmaz meg javaslatot („középpont felé sűrűsödő tudást, amelynek középpontjában az én helyezkedik el, itt tehát feladatként elsősorban a személyiség kiteljesítését jelölhetjük meg.”) pillanatnyilag csak helyeselni tudom. Legalábbis ha az irodalom társadalmi funkcióján ezúttal mégis inkább azt kell érteni, hogy a személyes megértés és értelmező olvasni tudás révén az egyén önmaga, a másik ember, és közös világunk vagy világaink jobb megértéséhez segít hozzá. Úgy gondolom, ezt a célt az irodalom anélkül is betölti, hogy speciálisan társadalmi érdekből beavatkoznánk az irodalom „értékszerkezetébe”, megtiltanánk a költőnek, hogy a lehető legköltőibb legyen, továbbá hogy az irodalomtudományt valamilyen poétikus nyelvben feloldva „bevezetnénk” a társadalomtudományokba. Úgy gondolom, az olvasni tudás megtanítása, az irodalom és a szép szeretetére való nevelés szakmai, hivatásbeli ügy, ami az irodalomtudósok és a pedagógusok közös programja kellene legyen, vagyis a kutatás és a képzés céljainak összehangolását, a tudomány és a pedagógia nyelvének egymáshoz közelítését, egymásra hangolását követeli meg. Ha Thimár szerint megkérdőjelezhető az irodalom önértéke, én sokkal inkább megkérdőjelezhetőnek tartom az irodalomtudomány, de akár a társadalom- vagy természettudományok önértékét is. De mindegyik terület legitimációs deficitjét részben pótolhatónak vélem a képzés gyakorlati eszményének komolyan vételével. Az ideológiai, politikai, hatalmi, szakmai részlet- és önlegitimációs látszatproblémák helyett ugyanis itt valódi tétje vannak annak, hogy mit tudunk, mit tudunk elmondani és megbeszélni, milyen hatékonysággal és mindez hogyan hat személyes gondolkodásunkra, életgyakorlatunkra és ezen keresztül a társadalomra, és talán a Föld és a Kozmosz állapotára is – legalábbis ha komolyan vesszük helyzetünket és feladatunkat.


[1] Thimár Attila, Kérdések és válaszok, in: http://ujnautilus.info/kerdesek-es-valaszok

A hosszú tél

 

A ház, amelynek harmadik emeletén lakom, nemcsak az utca, hanem a város egyik utolsó háza is. Természetesen még számtalan ugyanilyen vagy ehhez hasonló ház van a város szélén körös-körül, mégis bizonyára mindegyik más és más. Errefelé például elég sok a galamb, időnként megszállják az erkélyt, és mindent összepiszkítanak. Napjában többször is megriasztanak. Miközben az íróasztalnál ülök, nekicsapódnak az ablaküvegnek. Íróasztalom közvetlenül az ablaknál van, így ilyenkor mindig látom a galambok különös, másvilági szemét. Rám néznek az üvegen át, de mégsem látnak engem. Vagy legalábbis nem engem látnak.

Az utca itt a város szélén egy kőkerítésbe fut bele. Én az erkélyről azt is láthatom, hogy mi van a kerítésen túl. Az, hogy látom, persze nem jelenti azt, hogy tudom is, mire szolgálnak. Különféle épületek találhatók itt, egyik egy régi istállóhoz hasonlít, amelyben a kollektíva állatait, lovakat, bikákat tarthattak, a másik magtár-féleség, a harmadik leginkább egy cipőgyárra emlékeztet. Van ott egy háromszög alakú betonpajta is, amit kőrisfák öveznek. Ennek a funkciója bizonyára kizárólag szimbolikus. Sajnos nem minden részlet látható a fák miatt, felteszem azonban – s ennek gazdasági okai lehetnek –, hogy sem lovakat és bikákat nem tartanak, sem gabonát nem tárolnak már ott, sőt cipőt sem gyártanak.

A tavalyi ősz egyik nedves délutánján egy észrevehetetlen résen keresztül sikerült kijutnom a kőkerítésen túlra, ahol sűrű bozóttal kísérve további kerítések ágaztak szét mindenféle irányba. A falak mentén szabályos sorokban, néha nyílegyenesen, máskor körkörösen, elhanyagolt, apró és beteg gyümölcsökkel teli almafák sorakoztak. Az egyik fal mentén eljutottam a bejárathoz, amely a tág mező felől nyílt. Kapu nem védte a komplexumot, a bejárat mindössze abból állt, hogy egy négy vagy öt méteres szakaszon hiányzott a fal. A bejárattól egyenesen előre, abba az irányba, ahol a kőkerítéseken túl a város kezdődött bérházaival, autónyomok vezettek. A két egyenes vonal végén egy afféle őrbódé állt, innen messziről legalábbis annak látszott.

A bódé mellett két borjú nagyságú kutya heverészett. Ahogy elindultam feléjük, föltápászkodtak és valahogyan lustán, sőt lassítottan elkezdtek csaholni. Talán a távolság miatt tűnt így: a hangok később értek el hozzám, mint a mozdulatok, amelyeket kísértek. Hosszan álltam ott mozdulatlanul, de semmilyen mozgást nem tapasztaltam a széttöredezett épületek, megfertőződött gyümölcsfák között. Mégis volt ott valami, vagy talán valaki. Valaki vagy valami őrizte a romokat. Láttam, hogy a kutyák meg vannak kötözve, mégsem mentem tovább. Éreztem, hogy itt van a határ, melyet nem szabad áthágnom. Senki sem kéri ezt tőlem, én magam sem. Egyelőre nem.

Visszafelé a gyümölcsfák közül hirtelen két őzsuta szaladt elő, egy darabig ijedten szökdécseltek előttem, aztán átugorva a kőkerítéseken eltűntek a bozótban. Amikor a résen át beléptem a városba, ahol újra szilárd beton volt a talpam alatt és megfejthetetlen, de mégiscsak ismerős jeleket láttam az autók számtábláján, újra biztonságban éreztem magam. A légüres tér biztonsága volt ez, a luftballon-béke, mely ürességével ugyanúgy megfojt. Egy költemény járt a fejemben, amelynek Emlékezés a címe. Különös módon egyetlen sorát sem tudtam volna pontosan felidézni, mégis eleven volt bennem minden szava és e szavak minden rejtélyes árnyalata. A szürkületben megnyúlt árnyékok, egy női kiáltás, egy másik nyelv érthetetlen darabkái, kutyaugatás, leszakadt ablakpárkányok kóvályogtak. A szemerkélés alábbhagyott és utolsó erejével akkor még kisütött a nap is.

A házunkhoz közel van a 33-as busz végállomása, az ablakból megnézhetem, bent áll-e már, és csak akkor indulok el, ha megérkezett. Amikor a busz megérkezik, mindig olyan fáradtan és végzetesen áll le a motor, mintha ez lett volna az utolsó útja, és mintha épp csak kibírta volna a dombra való fölkapaszkodást. Aztán a megszabott időben mégis újra beindul.

Egy elmebeteg is szokott utazni velünk, aki láthatóan csak azért jár végállomástól végállomásig, mert nincs jobb dolga. Kibolyhosodott tréningnadrágot, világoskék tolldzsekit, többnapos borostát visel. Többször láttam, hogy a buszon mélyen behajolva vizsgálgatja az ágyékát. A lányok ettől mindig zavarba jönnek. Én azt hiszem, hogy csak a pamutgolyócskákat figyeli, tréningnadrágja ugyanis éppen az ágyékánál van a leginkább kibolyhosodva a súrlódástól. Amikor nem ezt teszi, akkor a vezetőfülkénél áll és úgy tesz, mintha a sofőr a jó barátja lenne és vele beszélgetne, de a sofőröket ez legtöbbször idegesíti. Ha valaki rászól, mert elállja az ajtót, vagy nem enged hozzáférni a jegykezelő szerkezethez, ideges lesz, és folyton ezt ismételgeti: memme, memme, memme. Akik ismerik, inkább nem szólnak rá, mert ez még idegesítőbb.

A busszal az egyetemre szoktam menni, ahol irodalommal kapcsolatos dolgokról beszélek. Legutóbb például arról, hogy bizonyos korokban és bizonyos népeknél nemcsak a szavak, hanem a dolgok is jelek, amelyek egy magasabb, szellemi jelentésre utalnak. Egy kő például ezeket jelentheti: kemény, kegyetlen, fegyver, hit, dobás, találat, halál vagy halott, kitartó, értelmetlen, sivatag, hegység, makacsság, erő, por, szárazság, szív, szívtelen, kő. Egy barlang pedig ezt: száj, alvilág, remete, sötétség, megvilágosodás, állat, magány, idő, nő, időtlenség, Kronosz, prófécia, pusztába kiáltott szó, görcs, gonoszság, félelem, igazság, barlang. Az asztal pedig ezt jelenti: ebéd, rokonok, látogatás, idegen, utolsó vacsora, kenyér, áldás, csend, idő, remény, szegénység, hit, tányér, konyha, anya, apa, tér, kereszt, fagy, beszéd, tél, asztal. A dolgok jelentéseinek száma elvileg végtelen, a nyelv bármelyiket kiválaszthatja ezek közül az éppen aktuális kontextusnak megfelelően. De hát a kontextus is mindig más és más.

Elgondolkodtató, hogy akkor mit jelent maga a nyelv? Talán ezeket: Bőr, Börtön vagy Szabadság, Ige, Tévedés, Átélés, Isten, Só, Anya, Apa, Én, Te, Mi, Szó, Nem, Talán, Soha, Ostobaság, Bűn, Fecsegés, Semmi, Költészet, Csend, Halál, Gége, Hatalom, Sírás, Idő, Nyelv. Bármelyiket kiválaszthatom a nyelv végtelen számú jelentései közül, de ehhez tudnom kell azt, hogy mit jelent az, hogy kiválaszt és hogy kiválaszthat, hogy én kiválaszthatom, hogy kiválaszthatom én bármelyiket, hogy bármelyiket kiválaszthatom a nyelv, hogy én kiválaszthatom a nyelv lehetséges, hogy kiválaszthatom a nyelv lehetséges jelentései, és így tovább. Ahhoz, hogy elmondhassam, amit akarok, tudnom kell, mit akarok, hogy mit jelent akarni, s hogy mit jelent, hogy én akarok, hogy elmondani és akarni, és így tovább. Ez a kor a végtelen regresszusban hitt. Akik ebben a bizonyos korban éltek, így logikusan arra a következtetésre jutottak, hogy senki nem tud, és nem is tudhat semmit. Mások úgy fogalmaztak, hogy a semmit nem tudás az egyetlen lehetséges tudás, de ez már spekulációnak tűnik, ahogy az a megfogalmazás is, miszerint a mindentudás és a semmit sem tudás ugyanaz. Ha ugyanis nem tudhatunk semmit, akkor nem juthatunk semmilyen következtetésre sem arról, hogy mi ez, vagy mi az, vagy mi ugyanaz és mi különböző, hiszen minden egyszerre ez is, meg az is, minden és az ellenkezője is.

Az előbb azt mondtam, hogy irodalommal kapcsolatos dolgokról beszélek az egyetemen. Inkább azt mondom: az irodalom ürügyén beszélek. A kollégák, akiknek az irodalom az életük, bizonyára nem örülnek, hogy ezt mondom. Nem ugyanaz a nyelv és az irodalom. A nyelv a maga vadságában és megmagyarázhatatlanságában sokkal félelmetesebb jelenség, legalábbis számomra, mint az irodalom. Senki nem tudja, miért van, és noha egyedül az emberhez tartozónak, rá jellemzőnek tartják, nekem úgy tűnik, hogy nincs semmi, ami idegenebb lenne tőlem, mint a saját szavaim. Belém tapadnak, és nem tudom levakarni magamról. Inkább állati, mint szellemi. Akkor is itt sündörög, amikor semmi szükségem rá, akár a testem. A nyelv kényszerbetegség és persze csoda. Elegem van belőle. És persze az irodalomból is, ami az önzés egy fajtája.

Amikor hazaérek, a szokott savanyú porszag fogad. Mindent letisztítok újra meg újra, de ebben a lakásban a láthatón túl a láthatatlan kosz is egyre gyűlik, akárcsak az egész országban. Mintha mások is laknának itt. Talán az előző lakók, akik halottak, használják még mindig a tárgyakat, járkálnak még mindig a szőnyegen. Betolakodónak tartanak. Ez a bérlakások átka. Néha elgondolkodom, miként szerettessem meg magam velük, anélkül, hogy a fiuknak vagy az unokájuknak tekintenének, de nem tudom legyőzni az undort a halottságukkal szemben. Vagy lehet, hogy a tárgyak önmaguktól csak úgy használódnak. Egy külön dimenzióban beszélget a szék a tükörrel, a szőnyeg a csillárral, az ablak a fénnyel, a szekrény a képrámával. Én hiába érintem meg őket, hiába nézek rájuk, számomra ők csak tárgyak. De egymás között egész jól elvannak, engem észre sem vesznek. Nem tudunk szót érteni. Bár a mély unalom pillanataiban olykor értem őket. De az nem is én vagyok, csak a testem, az ösztöneim, a tér maga az, amin az én elsikkad, és ami a tárgyakkal valahogy összehoz. Az unalmon kívül azonban én fogságban tartom őket, s ők fogva tartanak engem.

A hosszú tél egyes napjai meglehetősen rövidnek tűnnek. Ami hosszú bennük, az maga a tél. A köd beomlasztja a határokat nappal és éjszaka között. Örökös a szürkület és a fagy. Elmerülni a különféle félálmokban – ez az egyetlen menedék. Többféle álom van, némelyek kellemesek, mások visszataszítóak. A hajnali félálom olyan, mintha a tenger mélységeiből egy hullám véletlenül a partra vetne, most ott fekszel a homokon félholtan, még nem tértél magadhoz és emlékszel mindenre. Ha olvasás közben alszol el, akkor a könyv cselekménye folytatódik az álomban, kibővül és izgalmassá válik, s ezt egyes könyvek igénylik is, mások egyszerűen rászorulnak erre. Az egyik könyv túl sok, a másik túl kevés az ébrenlét számára. Aztán vannak azok az álmok, amelyek inkább megalázzák az álmodót, lelkiismeret-furdalást keltenek és ahelyett, hogy érzékenyebbé tennék, összezavarják az időérzékedet. A tél az a fajta álom, amelyhez nem kell lefeküdni, elaludni sem szükséges, mert az ébrenlét is csak egy másik álom. Főként a hosszú tél ilyen. Megérintesz egy felületet, iszol egy festett pohárból, szeretkezel, vagy megértesz egy bonyolult filozófiai kérdést – mindegy, mert valójában egyik sem történik meg. Nem vagy jelen sehol sem. Szünetel az átélés. Valahol mélyen persze ez is valóságos, ez a szünet, ez a kihagyás, ez a semmi, de erről te nem tudsz…

Az ablaknak megint nekicsapódott egy galamb. Sárga és fekete a szeme. Kint egyre sűrűbb a köd. A házból egyesek most indulnak az esti ájtatosságra, mások bekapcsolják a tévét. A negyedik emeleti lakásban egy madár fájdalmasan krákog, talán a gyerekek fojtogatják. A lépcsőházban időnként magától fölgyúl a világosság, majd pár másodperc múlva újra kialszik.

Az Európa-frusztráció

„A vég mint beteljesülés a legvégső lehetőségekbe való egybegyűlés.”
(Martin Heidegger)

Mioritikus tájainkon, régóta tudjuk, lassabban jár az idő, mint más európainak számító országokban. Az is lehet, hogy nem lassabban, csak másképpen. Mindenesetre van valami mélyen romantikus abban, hogy rendre lekéssük a legfontosabb csatákat, diplomáciai tárgyalásokat, pénzügyi újraelosztásokat, új világtervezeteket, s nem utolsó sorban az irodalmi, művészeti, illetve tudományos irányzatokat. Így van ez! Újabban még a csehek, lengyelek, románok is hamarabb éreznek rá az idők szelére. Mi meg csak hőbörgünk és hánykolódunk a nagy európai világmegváltások farvizén: dzsentri-irodalom, dzsentri-tudomány, dzsentri-értelmiség.

Persze előbb-utóbb mindig akad valaki, aki a nemzet lelkiismeretének nevében felszólalva tudatosítani akarja a mi megfeneklett értelmiségünk évtizedes – ha nem évszázados – lemaradását. Az ilyenek aztán nem fukarkodnak az „igazmondással”, ami természetesen érdekek és büszkeségek megsértésével jár együtt, de ők vállalják ezt az áldozatot és minket is áldozatvállalásra buzdítanak. Sőt olykor odáig megy az igazságtevő önostorozás, hogy felforgatják az intézmények rendjét, új politikai és tudományos beszédmódot vezetnek be, új metaforikus nyelvhasználatot dobnak a piacra, és mi végre úgy érezhetjük: haladunk a korral, vagy legalábbis haladunk afelé, hogy haladjunk a korral. A sajnos azonban az, hogy zászlóvivő reformereinkről a harmadik, vagy negyedik pengeváltás után rendre kiderül: maguk is dzsentrik. Erre persze a régi dzsentrik menten leleplezik őket, „le az új dzsentrikkel!”, kiáltják, s tehetik, mert mint régi dzsentrik, több kapcsolattal, információval rendelkeznek arról, hogy milyen is kéne legyen egy európai. Ez persze mit sem változtat a tényen, hogy mindannyian dzsentrik. Mihez kezdjük tehát?

Van több lehetőség. Az egyik az lenne, hogy ne idegenkedjünk saját dzsentri-mivoltunktól. Hisz dzsentrinek lenni valami igazán romantikus és történelmi dolog. E romlott kaszt érzületének mélyén valami hátborzongató sorsszerűség feketéllik: ezek mi magunk vagyunk. Intézményeink, oktatásunk, tudományunk, politikánk, posztmodernségünk, és posztmodern-ellenességünk sajátossága éppen ez. Persze mindig akad olyan, aki tudván tudja magáról, hogy ő már nem dzsentri, hogy ő már zászlóvivő, ő már Európa felé, sőt már Európában menetel. De ez a nagyképűség ne tévesszen meg. Tulajdonképpen a legtöbben úgy gondoljuk, hogy „én nem vagyok dzsentri”. De hát éppen ezért vagyunk dzsentrik. Le a dzsentri-frusztrációval, vállalni a dzsentri-sorsot mint történelmi küldetést. Légy, ami lennél: dzsentri. A fű ki nől utánad. Így egy megfelelően különc címet vívhatnánk ki Európában, amire, valljuk be, mindig is vágytunk. Elkülönülnénk és integrálódnánk is egyben. Mert mi lennénk az európai dzsentri. Vivát.

Aztán van egy másik lehetőség is, ez pedig a nagyközönség által a „tagadd meg a fajtád” címmel illetett életstratégia. Ő az, aki itt él még, de lélekben már kivándorolt Európába. Ők a klasszikus „hazaárulók”, legalábbis a többség így ismeri őket. Ülnek a kis könyvtárszobájukban, irtó fontos és európai mércével is rangos tanulmányokat, könyveket készítenek elő publikációra. Nem nagyon kommunikálnak mással, csak a magukfajta tudós mormotákkal, szívből utálják az úgynevezett „magyar valóságot”, a lápot, amely lehúzza őket az orientális lelkület poshadékába, de persze csak a hírekből ismerik ezt a „magyar valóságot”. A szobából, a katedra mögül ugyanis abból nagyon kevés látszódik. Ők azok, akik úgy gondolják: ők a nemzet megmentői azáltal, hogy úgynevezett kritikai, sőt nemzetkritikai beszédmódot képviselnek, ami – s ezt minden interjúban és újságcikkben hangsúlyozzák – nélkülözhetetlen „egy magát európainak és demokratikusnak” valló országban. Ez is egy vállalható dzsentri-stratégia. Ha ugyanis mindenki ezt követné, végül oly mértékben önkritikus nemzetté válnánk, hogy a boldogabb országokat tömörítő európai közösségben el lehetne terjeszteni magunkról az európai flagelláns címet, s így megint büszkén elkülönülnénk, mégis integrálódnánk is egyben.

Ámde további lehetőségek is adódnak. Itt van például az ellenkező véglet: a magyar mélyvalóság bűzös szargödrében való elrendeltetés-szerű alámerülés. A sorsvállalás és a metafizikai reménysugár stratégiája. Igazság szerint ez az Út az, amelyet tudtunkon kívül mindannyian választottunk. Vagy nem is: maga ez az Út választott minket. Az európai dzsentri és az európai flagelláns is, bármennyire szeretné korszerűen „kireflektálni” magát ebből a sorsszituációból, végül is végérvényesen ebben az iszapos lében úszik. Sőt az a gyanúnk, hogy minél inkább reflektál, minél inkább kapálózik, minél inkább frusztrálja őt magyarságának és európaiságának dialektikus tudata: akár a fuldokló, egyre reménytelenebbül süllyed el ebben a kásás magyari valóságiszapban. Kérem szépen, ez a való, minden mozdulat, a legóvatosabb is, öngyilkossággal ér fel. Morálisan és metafizikailag. Mit tegyünk tehát? A legjobban az jár, aki mozdulatlan törzzsel, hátúszáshoz hasonló, óvatos, értelmetlen és évszázados mozdulatokkal megpróbál a sár, az iszap állagára mintegy ráhangolódni, ráállni és együtt mozogni vele. Tudatvesztéssel fenyegető, de az egyetlen túléléssel bíztató stratégia az adott helyzetben. Ha sikerül a mutatvány, akkor a felszínen marad a túlélő, s mintegy az Értől az Óceánig jutva belefolyik Európa tisztítómedencéjébe, ahol kipreparálják őt, mint az utolsó iszapmagyart.

Van-e még valami hátra? Igen, van, már hogyne lenne. Itt van például az erkölcsi anarchizmus példaadó stratégiája. Igaz, ez csak afféle kiegészítő művelet, de mindhárom előbb említett fundamentális stratégia esetén bátran használható. Alapjai az antik görög színházig nyúlnak vissza, nevezzük most csak a morális maszk stratégiájának. Egyszerű machinációról van szó, s mioritikus tájainkon – tudva vagy öntudatlanul – már régóta gyakorlatoznak vele. Tehát felöltjük a morális felelősség maszkját, de anélkül, hogy tudnánk, mi a morál s mi annak hatóköre. Így morálisnak fogunk tűnni. Persze lesznek olyanok, akik valóban morálisak és átlátnak rajtunk, de mivel a társadalom nagy többségének fogalma sincs a morálról, utóbbiak szemében kitűnhetünk moralitásunkkal.

Nos, ez még csak a kezdet. Ezután megkérjük, lefizetjük, megzsaroljuk, manipuláljuk barátainkat – persze anélkül, hogy saját ténykedésünkről mi magunk tudomást szereznénk, tehát mintegy „véletlenül” –, és arra kérjük-kényszerítjük, hogy öltsék magukra a szélsőséges amoralitás maszkját, mivelhogy a sokféleség és az ellentmondásosság a korszerű értékek közül valók. Hozzuk tehát létre a sokféleség, a vélemények sokféleségének a látszatát, s rejtsük el, hogy e sokféle vélemény mögött is mi magunk ugyanazok vagyunk: dzsentrik. Ezután használhatjuk a televíziót, az újságot, az internetet arra, hogy mintegy színre vigyük moralitás és amoralitás párbaját a társadalom szeme előtt. Cél: az erkölcsi anarchizmus csírájának elültetése. A morális maszk viselői főként a hagyományokra, a tisztes jólétre, csak névről és internetes idézetgyűjteményekből ismert klasszikus szerzőkre hivatkoznak a színre vitel során. Az amorális maszk viselői Európa és Amerika többnyire félreértett és tévesen a „leghaladóbbnak” tekintett szerzőit – félig értve – hivatkozzák és kijelentik, hogy ez a témakör igen-igen bonyolult, megérteni is nehéz, s egyébként is idejétmúlt. Sőt a moralitás eszméje tulajdonképpen káros az európai kultúrára, egyfajta rontó féreg – fejtegetik, miközben arra hivatkoznak, hogy ők tudják, milyen félreérthetőek a saját szavaik, de hát nem tehetnek mást, az igazságot kell kimondaniuk.

Nos, ezáltal mintegy megrendeztük az anciennes et modernes, a régiek és újak harcát, s olyannak tűntünk, mintha egy normális európai ország lennénk a maga sokféle véleményeivel, sokszínűségével. Pedig most vagyunk csak igazán dzsentrik. Ha levennénk a maszkot, látnánk, hogy mögötte egy üvegkalitka található, amelyben föl és alá futkároz a zöld szemű, hüllő tekintetű rontó féreg, és sikolt és ordít, miként a nyúl, amikor kölykeinek nyakát harapdossa által. De neki már nincsenek kölykei.

Nem hallgathatjuk el, újabban radikális kísérlet történik az Európához történő fölzárkózásra, s ezen keresztül saját magyarságunkhoz való fölzárkózásra is, hogy végre megbecsültek legyünk a világban, hogy végre igazi önmagunk lehessünk, és ne mondhassa senki ránk: szégyenfát ültettünk Európa nemes talajába. Mert most betagoztatunk a műveltebb rabság intézményrendjébe. S hogy mindezáltal magyar hazánkban is a magunk urai legyünk. Egyszóval: elindult a rendcsinálás. Új nemzetstratégia van kialakulóban, amely dialektikusan összehangolja a keleti és a nyugati, a régi és az új, a posztmodern és az autentikus stb. érzületi komponenseit, úgyszólván mindennel számol, s már jóelőre. A közoktatás morális méltósága, a közös felelősség elve, a közbiztonság, a korrupció – minden európai lesz és magyar. Egyszóval hát utat vágunk a dzsentrik dzsungelében. Az igazság pillanata elközelg – mint mindig.

Néhányan azonban gyanakodnak, bár nem mernek szólni – ijedtükben – ők sem. Főként azok, akik az utóbbi hetekben nyugat felé át akartak kelni a határon. Azzal szembesültek ugyanis, hogy nem találják Európát. Az osztrák határ után már csak a tenger. Dél és észak felől terebélyesedő lápvidék, szúnyogok, hüllők, zsombékosból figyelő hiénák. Ausztráliai elhagyottság. Ők hát visszatérnek, és meghúzódnak itten, mert nem tudják mire vélni mindezt. Figyelik, ahogyan hiéna-tekintetüket kivillantják a függönyök mögül az akadémiai démonok, s ahogy a médiasárkányok rekedten kuvikkolnak a villanydrótok között. Az írók meg, ők magukból kivetkőzve, önfeledten körmölik hozzájárulásukat az európai kultúrához.

Ők, igen, ők, akik visszatértek, most elképzelik valahonnan a magasból, hogy a susnyákos kis sziget hogyan úszik öntudatlanul és magára maradottan a Fekete Lyuk felé.

Hinni és/vagy érteni?

– Barth és Bultmann vitája –

Karl Barth (1886-1968) svájci és Rudolf Bultmann (1884-1976) német teológus a 20. századi protestáns teológia meghatározó hatású gondolkodói. Együttes bemutatásuk nem csak emiatt kézenfekvő, hanem mert életük során termékeny vitát folytattak egymással. Barth-ot az úgynevezett „dialektikus teológia” megalkotójaként, míg Bultmannt az „egzisztenciális/egzisztencialista teológia” elméletének kidolgozójaként ismerik. Mindkét gondolkodó számára az alapvető kérdést az Írás, vagyis a Biblia helyes értelmezésének módszere jelentette, ezért munkásságukat teológiai hermeneutikának tekinthetjük. Írást magyarázó módszereikben és elveikben azonban számottevő különbségek, lényegesen eltérő súlypontok találhatóak. Míg Bultmann határozottan teret enged a teológia területén a filozófiának – ez esetben Martin Heidegger egzisztencialista filozófiájáról, illetve a történelem Dilthey által kidolgozott fogalmáról van szó –, addig Barth arra figyelmeztet, hogy a filozófiától, vagy más tudományoktól kölcsönzött módszerek, elméletek talajtalanná tehetik a teológiát, vagyis eltérítik saját feladatától.

A két teológus, sokszor éles hangvételű vitáik ellenére is, mindvégig barátságban maradt, tudományos nézeteltéréseik sohasem fajultak személyes ellenségeskedéssé. Mindketten bíztak abban, hogy a másik legjobb tudása és megértése szerint a Biblia és önmagunk jobb megértésén munkálkodik, még ha a Biblia értelmezésével kapcsolatos lényeges alapfogalmakban nem is értettek egyet. Barth úgy találta, hogy Bultmann filozófiai szakszókincse nehézkessé teszi mondanivalójának megértését, továbbá hogy módszere a teológiát a filozófia szolgálójává degradálja. Bultmann pedig úgy vélte, hogy Barth magyarázatai és elmélete túlságosan intuitív, hogy állításait nem támasztja alá kellőképpen érvekkel, ezért ezek tudományos értéke megkérdőjelezhető.

Vitájuk bemutatása előtt azonban érdemes megismerkednünk a két teológus gondolkodási rendszerének alapelemeivel, a kereszténység alapértékeire vonatkozó elképzeléseikkel.

1. Karl Barth teológiai koncepciója

 

Barth főműve, a Die Kirchliche Dogmatik 1933 és 1967 között tízezer lap összterjedelemben, négy fő részben, 12 kötetben jelent meg. Ebben fejti ki a teológiáról mint tudományról, annak feladatáról, módszereiről vallott elképzeléseit, illetve ebben végzi el a Biblia és a hit számára elfogadható értelmezését.

Barth elképzelése szerint a teológia, vagyis az Istenről való beszéd az egyház funkciója. Az Istenről való beszédnek három formáját különbözteti meg:

1. Első és legtágabb formájában az Istenről való beszéd minden egyes hívő cselekvését jelenti, vagyis azt a módot, ahogyan a hívők a keresztény hit szerinti életet folytatnak. Ebben az értelemben tehát az egyház nem pusztán egy jogi intézményt jelent, hanem a hívők minden életmegnyilvánulásukra kiterjedő életével egyenlő. Tehát a nemcsak az egyháznak mint intézménynek a keretében folytatott életről van szó (pl. a templomba járásról, imádkozásról, stb.), hanem a legszemélyesebbtől a legnyilvánosabb életmegnyilvánulásokig minden életeseményről (pl. szexuális élet, politika).

2. Második és szűkebb értelemben az Istenről való beszéd a konkrét igehirdetést jelenti, tehát a prédikációt, az imádságot, a tanítást, a szegények segítését, a missziós munkát, a közösségi/gyülekezeti életvitelt.

3. Harmadik és legszűkebb értelmében az Istenről való beszéd a teológia tudományát jelenti. A teológia mint tudomány Barth számára az Istenről való beszéd helyreigazítása és kritikája. A teológia mint ilyen helyreigazító és kritikai tevékenység nem az emberi tudás és tudomány biztonságából táplálkozik, hanem Isten kegyelméből. Alapja tehát nem a tudás, mint a többi tudomány esetén, hanem a hit.

Barth szerint a teológia mint tudomány nem olyan speciális terület, amelynek tárgyához más tudományágak nem férhetnek hozzá. Mivel az isteni kinyilatkoztatás az emberi élet minden területét érinti, elvileg lehetséges lenne, hogy a filozófia, a pszichológia, a szociológia, a pedagógia, a történettudomány, vagy mindezek összesen helyettesítsék a teológia kritikai/helyreigazító tevékenységét. Ez úgy történne, hogy az emberi megnyilvánulásokat, amelyek tehát az egyházhoz tartoznak mint sajátos értelemben vett „beszédek Istenről”, az egyház alapvető lényege, vagyis Krisztus felől vennék kritika alá. Ha ez megtörténne, akkor ezeket a tudományokat „philosophia christiana”-nak, „keresztény filozófiának”, vagy „keresztény tudományoknak” nevezhetnénk. De mivelhogy a tudományok általában kívülről, vagyis nem az egyház magja, Jézus Krisztus felől kritizálják az egyházat, ezért szükség van a teológiára, amely elvégzi ezt a belső, önvizsgálatra hasonlító feladatot.

Mivel tehát az európai tudományok nem vállalták el azt a feladatot, hogy a fenti értelemben vett keresztény tudományokká váljanak, Barth hangsúlyozottan elutasítja azt a lehetőséget, hogy a teológia más tudományoktól az élet értelmére, az ember feladatára, a világban elfoglalt helyére vonatkozóan tapasztalatokat vagy véleményeket elfogadjon. A teológiának éppen az a feladata, hogy ezekre a kérdésekre speciálisan a hit központi eseménye, vagyis Jézus Krisztus figyelembevételével válaszoljon. Két példát említhetünk arra vonatkozóan, hogy hogyan ad Barth sajátosan teológiai választ olyan kérdésekre, amelyek a filozófiát, illetve más tudományokat is érdekelnek:

1. Arra a régi filozófiai kérdésre, hogy mi az Igazság, Barth Szent Pál Rómaiakhoz írt leveléről írt kommentárjában válaszol. Elutasítja azt az elképzelést, mely szerint az Igazságot objektíven meg lehet ismerni, de azt a relativista elképzelést is, hogy az Igazság szubjektíven válik megismerhetővé. Barth szerint az Igazság olyasmi, ami megelőzi és túlhaladja az embert, ezért nem lehet sem tisztán objektívnak, sem tisztán szubjektívnak tekinteni. Úgy fogalmaz, hogy mielőtt az ember azt kérdezné, hogy „mi az igazság”, már az Igazság kérdezte az embert, hogy „ki vagy te”. És az Igazság önmagában válasz is erre a kérdésre: „Te vagy az ember, itt ebben a világban, és te Istené vagy, aki téged teremtett.”

2. A másik példa, amit egy tágabban filozófiai, vagy inkább antropológiai kérdésre adott speciálisan teológiai válaszként értelmezhetünk, az ember lényegére vonatkozik, azaz arra a kérdésre, hogy „kicsoda az ember?” és „mi a humanizmus lényege?”. A választ erre a kérdésre Barth a Mensch und Mitmensch című művében adja meg. Ebben a művében Barth többek között Nietzsche elképzelését kritizálja, aki szerint az ember lényege saját szubjektivitásában, vagyis egoisztikus akaratának, életerejének és hatalomvágyának érvényesítésében rejlik. Ezzel az egoisztikus elképzeléssel szemben Barth Krisztus példáját állítja szembe, aki az ember lényegének a megtestesítője. Krisztusnak mint embernek pedig a legfontosabb tulajdonsága, hogy értünk, vagyis a másik emberért van, a másik emberért áldozta föl magát. Az igazi emberségnek (humanitásnak) erről kell példát vennie, és be kell látnia, hogy az ember lényege nem önmagában van, hanem életének társas/közösségi jellegében, és abban, hogy minden esetben, még magányában is, rászorul a másik emberre.