A ház, amelynek harmadik emeletén lakom, nemcsak az utca, hanem a város egyik utolsó háza is. Természetesen még számtalan ugyanilyen vagy ehhez hasonló ház van a város szélén körös-körül, mégis bizonyára mindegyik más és más. Errefelé például elég sok a galamb, időnként megszállják az erkélyt, és mindent összepiszkítanak. Napjában többször is megriasztanak. Miközben az íróasztalnál ülök, nekicsapódnak az ablaküvegnek. Íróasztalom közvetlenül az ablaknál van, így ilyenkor mindig látom a galambok különös, másvilági szemét. Rám néznek az üvegen át, de mégsem látnak engem. Vagy legalábbis nem engem látnak.

Az utca itt a város szélén egy kőkerítésbe fut bele. Én az erkélyről azt is láthatom, hogy mi van a kerítésen túl. Az, hogy látom, persze nem jelenti azt, hogy tudom is, mire szolgálnak. Különféle épületek találhatók itt, egyik egy régi istállóhoz hasonlít, amelyben a kollektíva állatait, lovakat, bikákat tarthattak, a másik magtár-féleség, a harmadik leginkább egy cipőgyárra emlékeztet. Van ott egy háromszög alakú betonpajta is, amit kőrisfák öveznek. Ennek a funkciója bizonyára kizárólag szimbolikus. Sajnos nem minden részlet látható a fák miatt, felteszem azonban – s ennek gazdasági okai lehetnek –, hogy sem lovakat és bikákat nem tartanak, sem gabonát nem tárolnak már ott, sőt cipőt sem gyártanak.

A tavalyi ősz egyik nedves délutánján egy észrevehetetlen résen keresztül sikerült kijutnom a kőkerítésen túlra, ahol sűrű bozóttal kísérve további kerítések ágaztak szét mindenféle irányba. A falak mentén szabályos sorokban, néha nyílegyenesen, máskor körkörösen, elhanyagolt, apró és beteg gyümölcsökkel teli almafák sorakoztak. Az egyik fal mentén eljutottam a bejárathoz, amely a tág mező felől nyílt. Kapu nem védte a komplexumot, a bejárat mindössze abból állt, hogy egy négy vagy öt méteres szakaszon hiányzott a fal. A bejárattól egyenesen előre, abba az irányba, ahol a kőkerítéseken túl a város kezdődött bérházaival, autónyomok vezettek. A két egyenes vonal végén egy afféle őrbódé állt, innen messziről legalábbis annak látszott.

A bódé mellett két borjú nagyságú kutya heverészett. Ahogy elindultam feléjük, föltápászkodtak és valahogyan lustán, sőt lassítottan elkezdtek csaholni. Talán a távolság miatt tűnt így: a hangok később értek el hozzám, mint a mozdulatok, amelyeket kísértek. Hosszan álltam ott mozdulatlanul, de semmilyen mozgást nem tapasztaltam a széttöredezett épületek, megfertőződött gyümölcsfák között. Mégis volt ott valami, vagy talán valaki. Valaki vagy valami őrizte a romokat. Láttam, hogy a kutyák meg vannak kötözve, mégsem mentem tovább. Éreztem, hogy itt van a határ, melyet nem szabad áthágnom. Senki sem kéri ezt tőlem, én magam sem. Egyelőre nem.

Visszafelé a gyümölcsfák közül hirtelen két őzsuta szaladt elő, egy darabig ijedten szökdécseltek előttem, aztán átugorva a kőkerítéseken eltűntek a bozótban. Amikor a résen át beléptem a városba, ahol újra szilárd beton volt a talpam alatt és megfejthetetlen, de mégiscsak ismerős jeleket láttam az autók számtábláján, újra biztonságban éreztem magam. A légüres tér biztonsága volt ez, a luftballon-béke, mely ürességével ugyanúgy megfojt. Egy költemény járt a fejemben, amelynek Emlékezés a címe. Különös módon egyetlen sorát sem tudtam volna pontosan felidézni, mégis eleven volt bennem minden szava és e szavak minden rejtélyes árnyalata. A szürkületben megnyúlt árnyékok, egy női kiáltás, egy másik nyelv érthetetlen darabkái, kutyaugatás, leszakadt ablakpárkányok kóvályogtak. A szemerkélés alábbhagyott és utolsó erejével akkor még kisütött a nap is.

A házunkhoz közel van a 33-as busz végállomása, az ablakból megnézhetem, bent áll-e már, és csak akkor indulok el, ha megérkezett. Amikor a busz megérkezik, mindig olyan fáradtan és végzetesen áll le a motor, mintha ez lett volna az utolsó útja, és mintha épp csak kibírta volna a dombra való fölkapaszkodást. Aztán a megszabott időben mégis újra beindul.

Egy elmebeteg is szokott utazni velünk, aki láthatóan csak azért jár végállomástól végállomásig, mert nincs jobb dolga. Kibolyhosodott tréningnadrágot, világoskék tolldzsekit, többnapos borostát visel. Többször láttam, hogy a buszon mélyen behajolva vizsgálgatja az ágyékát. A lányok ettől mindig zavarba jönnek. Én azt hiszem, hogy csak a pamutgolyócskákat figyeli, tréningnadrágja ugyanis éppen az ágyékánál van a leginkább kibolyhosodva a súrlódástól. Amikor nem ezt teszi, akkor a vezetőfülkénél áll és úgy tesz, mintha a sofőr a jó barátja lenne és vele beszélgetne, de a sofőröket ez legtöbbször idegesíti. Ha valaki rászól, mert elállja az ajtót, vagy nem enged hozzáférni a jegykezelő szerkezethez, ideges lesz, és folyton ezt ismételgeti: memme, memme, memme. Akik ismerik, inkább nem szólnak rá, mert ez még idegesítőbb.

A busszal az egyetemre szoktam menni, ahol irodalommal kapcsolatos dolgokról beszélek. Legutóbb például arról, hogy bizonyos korokban és bizonyos népeknél nemcsak a szavak, hanem a dolgok is jelek, amelyek egy magasabb, szellemi jelentésre utalnak. Egy kő például ezeket jelentheti: kemény, kegyetlen, fegyver, hit, dobás, találat, halál vagy halott, kitartó, értelmetlen, sivatag, hegység, makacsság, erő, por, szárazság, szív, szívtelen, kő. Egy barlang pedig ezt: száj, alvilág, remete, sötétség, megvilágosodás, állat, magány, idő, nő, időtlenség, Kronosz, prófécia, pusztába kiáltott szó, görcs, gonoszság, félelem, igazság, barlang. Az asztal pedig ezt jelenti: ebéd, rokonok, látogatás, idegen, utolsó vacsora, kenyér, áldás, csend, idő, remény, szegénység, hit, tányér, konyha, anya, apa, tér, kereszt, fagy, beszéd, tél, asztal. A dolgok jelentéseinek száma elvileg végtelen, a nyelv bármelyiket kiválaszthatja ezek közül az éppen aktuális kontextusnak megfelelően. De hát a kontextus is mindig más és más.

Elgondolkodtató, hogy akkor mit jelent maga a nyelv? Talán ezeket: Bőr, Börtön vagy Szabadság, Ige, Tévedés, Átélés, Isten, Só, Anya, Apa, Én, Te, Mi, Szó, Nem, Talán, Soha, Ostobaság, Bűn, Fecsegés, Semmi, Költészet, Csend, Halál, Gége, Hatalom, Sírás, Idő, Nyelv. Bármelyiket kiválaszthatom a nyelv végtelen számú jelentései közül, de ehhez tudnom kell azt, hogy mit jelent az, hogy kiválaszt és hogy kiválaszthat, hogy én kiválaszthatom, hogy kiválaszthatom én bármelyiket, hogy bármelyiket kiválaszthatom a nyelv, hogy én kiválaszthatom a nyelv lehetséges, hogy kiválaszthatom a nyelv lehetséges jelentései, és így tovább. Ahhoz, hogy elmondhassam, amit akarok, tudnom kell, mit akarok, hogy mit jelent akarni, s hogy mit jelent, hogy én akarok, hogy elmondani és akarni, és így tovább. Ez a kor a végtelen regresszusban hitt. Akik ebben a bizonyos korban éltek, így logikusan arra a következtetésre jutottak, hogy senki nem tud, és nem is tudhat semmit. Mások úgy fogalmaztak, hogy a semmit nem tudás az egyetlen lehetséges tudás, de ez már spekulációnak tűnik, ahogy az a megfogalmazás is, miszerint a mindentudás és a semmit sem tudás ugyanaz. Ha ugyanis nem tudhatunk semmit, akkor nem juthatunk semmilyen következtetésre sem arról, hogy mi ez, vagy mi az, vagy mi ugyanaz és mi különböző, hiszen minden egyszerre ez is, meg az is, minden és az ellenkezője is.

Az előbb azt mondtam, hogy irodalommal kapcsolatos dolgokról beszélek az egyetemen. Inkább azt mondom: az irodalom ürügyén beszélek. A kollégák, akiknek az irodalom az életük, bizonyára nem örülnek, hogy ezt mondom. Nem ugyanaz a nyelv és az irodalom. A nyelv a maga vadságában és megmagyarázhatatlanságában sokkal félelmetesebb jelenség, legalábbis számomra, mint az irodalom. Senki nem tudja, miért van, és noha egyedül az emberhez tartozónak, rá jellemzőnek tartják, nekem úgy tűnik, hogy nincs semmi, ami idegenebb lenne tőlem, mint a saját szavaim. Belém tapadnak, és nem tudom levakarni magamról. Inkább állati, mint szellemi. Akkor is itt sündörög, amikor semmi szükségem rá, akár a testem. A nyelv kényszerbetegség és persze csoda. Elegem van belőle. És persze az irodalomból is, ami az önzés egy fajtája.

Amikor hazaérek, a szokott savanyú porszag fogad. Mindent letisztítok újra meg újra, de ebben a lakásban a láthatón túl a láthatatlan kosz is egyre gyűlik, akárcsak az egész országban. Mintha mások is laknának itt. Talán az előző lakók, akik halottak, használják még mindig a tárgyakat, járkálnak még mindig a szőnyegen. Betolakodónak tartanak. Ez a bérlakások átka. Néha elgondolkodom, miként szerettessem meg magam velük, anélkül, hogy a fiuknak vagy az unokájuknak tekintenének, de nem tudom legyőzni az undort a halottságukkal szemben. Vagy lehet, hogy a tárgyak önmaguktól csak úgy használódnak. Egy külön dimenzióban beszélget a szék a tükörrel, a szőnyeg a csillárral, az ablak a fénnyel, a szekrény a képrámával. Én hiába érintem meg őket, hiába nézek rájuk, számomra ők csak tárgyak. De egymás között egész jól elvannak, engem észre sem vesznek. Nem tudunk szót érteni. Bár a mély unalom pillanataiban olykor értem őket. De az nem is én vagyok, csak a testem, az ösztöneim, a tér maga az, amin az én elsikkad, és ami a tárgyakkal valahogy összehoz. Az unalmon kívül azonban én fogságban tartom őket, s ők fogva tartanak engem.

A hosszú tél egyes napjai meglehetősen rövidnek tűnnek. Ami hosszú bennük, az maga a tél. A köd beomlasztja a határokat nappal és éjszaka között. Örökös a szürkület és a fagy. Elmerülni a különféle félálmokban – ez az egyetlen menedék. Többféle álom van, némelyek kellemesek, mások visszataszítóak. A hajnali félálom olyan, mintha a tenger mélységeiből egy hullám véletlenül a partra vetne, most ott fekszel a homokon félholtan, még nem tértél magadhoz és emlékszel mindenre. Ha olvasás közben alszol el, akkor a könyv cselekménye folytatódik az álomban, kibővül és izgalmassá válik, s ezt egyes könyvek igénylik is, mások egyszerűen rászorulnak erre. Az egyik könyv túl sok, a másik túl kevés az ébrenlét számára. Aztán vannak azok az álmok, amelyek inkább megalázzák az álmodót, lelkiismeret-furdalást keltenek és ahelyett, hogy érzékenyebbé tennék, összezavarják az időérzékedet. A tél az a fajta álom, amelyhez nem kell lefeküdni, elaludni sem szükséges, mert az ébrenlét is csak egy másik álom. Főként a hosszú tél ilyen. Megérintesz egy felületet, iszol egy festett pohárból, szeretkezel, vagy megértesz egy bonyolult filozófiai kérdést – mindegy, mert valójában egyik sem történik meg. Nem vagy jelen sehol sem. Szünetel az átélés. Valahol mélyen persze ez is valóságos, ez a szünet, ez a kihagyás, ez a semmi, de erről te nem tudsz…

Az ablaknak megint nekicsapódott egy galamb. Sárga és fekete a szeme. Kint egyre sűrűbb a köd. A házból egyesek most indulnak az esti ájtatosságra, mások bekapcsolják a tévét. A negyedik emeleti lakásban egy madár fájdalmasan krákog, talán a gyerekek fojtogatják. A lépcsőházban időnként magától fölgyúl a világosság, majd pár másodperc múlva újra kialszik.