A Tengeri Herkentyű nagyot sóhajtott s uszonyával megtörölte a szemét. Évikére nézett, szólni akart, de nem bírt. A zokogás elfojtotta a hangját.
– Mintha csont akadt volna a torkán – mondta a Griffmadár és rázni kezdte, döngetni a hátát.
A Tengeri Herkentyű végül visszakapta a hangját, de patakzó könnyek közt folytatta:
– Te bizonyára nem sokat éltél a tenger fenekén.
– Semeddig se – szólt közbe Évike.
– Talán még sohasem is láttál tengeri rákot?
– De már ettem is egyszer – kezdte Évike, de aztán sietve visszaszívta. – Nem, még soha.
– Akkor hát nem is tudhatod, – folytatta a Tengeri Herkentyű – hogy milyen a tengertánc.
– Nem, nem tudom – szólt Évike. – Milyen tánc az?
– Hát mindenekelőtt – kezdte a Griffmadár – valamennyien fölállanak a tengerparton egy hosszú sorban.
– Két hosszú sorban – üvöltött a Tengeri Herkentyű. – Fókák, Teknősbékák meg a többiek is, valamennyien. Aztán két lépés előre.
– Ki-ki a maga párjával! – ordított a Griffmadár.
– Az magától értetődik – mondta a Tengeri Herkentyű.
– Mindenkinek egy Tengeri Rák a párja. Két lépést előre, aztán rákcsere és két lépés vissza – üvöltött a Griffmadár.
– Ha ez megvan, – folytatta a Tengeri Herkentyű – akkor…
– Akkor be kell dobni a Rákokat – sikított a Griffmadár s egy nagyot ugrott.
– A tengerbe, amilyen messzire csak bírod – fejezte be a Tengeri Herkentyű.
– Most villámsebesen utánuk kell úszni – víjjogott a Griffmadár.
– Bukfencet vetni a vízben – visított a Tengeri Herkentyű, vadul ugrándozva.
­– Ismét rákcsere – sikította a Griffmadár.
– Vissza a partra és vége az első résznek – mondta a Tengeri Herkentyű, hirtelenül leeresztve a hangját.
Ez a két szörnyeteg, aki még az imént úgy ugrabugrált, mint két őrült, most ismét leült, elkomorodott s Évikére tekintett.
– Szép tánc lehet – mondta Évike félénken.
– Akarod látni? – kérdezte a Tengeri Herkentyű.
– Jaj, de szeretném – mondta Évike.
– Gyere, táncoljuk el az első részét – mondta a Tengeri Herkentyű a Griffmadárnak. –  Tengeri Rák nélkül is menni fog. Melyikünk énekeljen?
– Énekelj te, én már elfelejtettem a szövegét – mondta a Griffmadár.
Kézenfogták egymást lassan, ünnepélyesen táncolni kezdtek. Közben néhányszor rá-ráléptek Évike lábára. Elülső lábukkal az ütemet verték. A Tengeri Herkentyű lassan, bánatosan rázendített:

 

Egyedem-begyedem
Tengertánc,
Hajdú sógor
Mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet,
Csak egy csupasz
Verebet.
Én ángyomat kiáltom,
Vaspálcámat kongatom.
King-kong konga-tom –
Kácki tolvaj, te vagy, te.

Egyedem-begyedem
Bakkecske,
Hová való
Menyecske?
Szántóföldre
Ugrálni
Békalyukba
Bújkálni
Állj mán Fodor mán
Ecki-becki-Tengerecky Pál.

Egyedem-begyedem
Cin-cimbe
Áber-fáber
Domine
Ékusz-pókusz
Kandalékusz
Ákom-bákom
Koákrákom, buff.

– Köszönöm szépen, nagyon érdekes tánc volt – mondta Évike, aki örült, hogy már vége van. – A vers is tetszett. Csak azt nem tudom, mi az az egyedem-begyedem?
– Ezt majd az egyetemen tanulod meg – intette le a Tengeri Herkentyű.
– Sok mindent szeretnék még kérdezni, ha szabad – kérlelte a Tengeri Herkentyűt.
– Kérdezz – bátorította a Tengeri Herkentyű.
– Mivel szabják ki a báliruhákat? – kérdezte Évike.
– A Rák ollójával – felelte a Tengeri Herkentyű.
– Ki írja a báli meghívókat? – kérdezte Évike.
­– A Tintahal – felelt a Tengeri Herkentyű.
– Sokan vannak ilyen bálon? – kérdezte Évike.
– Ugy szorongunk, mint a heríngek– felelt a Tengeri Herkentyű.
– A Tok is ott van? – kérdezte Évike.
– Hogyne – felelte a Tengeri Herkentyű. – Bál után abba rakják el a cigányok a hegedűjűket.
– Az Angolna tud-e angolul? – kérdezte Évike.
– Csak szeretne – felelt a Tengeri Herkentyű. – Amint a neve is mutatja. Angolna, de nem tud szegény.
– Miért hallgat annyira a Kecsege?
– Erre a kérdésedre most egy verset mondok – felelt a Tengeri Herkentyű. – Jól figyelj ide:

Nem beszél a kecsege,
De aki bölcs, fecseg-e?

– Jegyezd meg, kislány, hogy a bölcs mindig hallgat.
– Azért beszél ez annyit – gondolta Évike, de nem mondta, hanem azt kérdezte: – Most tessék megmagyarázni azt, miért van a kecsegének a szájába dugva a farka és miért van zöld mártással leöntve?
– Dehogy is van zöld mártással leöntve – felelt a Tengeri Herkentyű. – Hiszen azt lemosná róla a tengervíz. De az már igaz, hogy a farka a szájába van dugva.
A Tengeri Herkentyű most akkorát ásított, hogy majd elnyelte Évikét, aztán így szólt a Griffmadárhoz:
– Magyarázd el neki, hogy miért van a kecsegének a farka a szájába dugva.
– Azért, – kezdte a Griffmadár – mert ő is résztvett a tengertáncban, őt is belehajították a tengerbe. De olyan messzire dobták, hogy a farka a szájába csapódott s azóta is úgy maradt.
– Köszönöm a magyarázatot, – szólt Évike – nagyon érdekes volt.
– Most talán te beszéld el, hogy mi minden történt veled – únszolta a Griffmadár Évikét.
– Jaj, sok mindent beszélhetnék arról, ami ma reggel óta történt velem – mondta Évike félénken. – De a tegnapi dolgokról nem is beszélek, mert tegnap még nem az voltam, aki ma vagyok.
– Nem értem. Magyarázd ezt meg – szólt a Tengeri Herkentyű.
– Nem, előbb beszéld el, mi történt veled – türelmetlenkedett a Griffmadár. – A magyarázatok hosszúak és unalmasak.
Évike hát elbeszélte, mi minden történt vele attól a perctől kezdve, hogy megpillantotta a Fehér Nyuszit. Eleinte egy kicsit félt, mert a Griffmadár meg a Tengeri Herkentyű egészen közel húzódott hozzá s tágra nyitott szemmel, tátott szájjal hallgatta, de aztán lassacskán bátorságra kapott. A Tengeri Herkentyű, meg a Griffmadár mindaddig nyugodtan hallgatta, amíg Évike oda nem ért, ahol a Hernyónak elszavalta a Családi kör-t. Itt a Tengeri Herkentyű akkorát sóhajtott, hogy csaknem elfújta Évikét.
– Ez bizony fölöttébb különös – jegyezte meg.
– Világéletemben nem hallottam ilyesmit – csodálkozott a Griffmadár is.
– Vagyis a versnek egészen más értelme lett, mint volt – tünődött a Tengeri Herkentyű.
– Ejnye, szólj neki, hogy szavaljon valamit – tekintett a Griffmadárra, mintha az jobban tudna hatni Évikére.
– Állj föl szépen és szavalj el nekünk valami nagyon, de nagyon komoly és nagyon, de nagyon tanulságos verset – szólt a Griffmadár.
– Hogy parancsolgatnak nekem ezek az állatok. Kikérdeznek a leckémből – gondolta Évike. – Akár az iskolában.
De azért fölállt, meghajolt s minthogy még mindig a tengertánc járt az eszében, ezt a verset szavalta el:

Április bolondja,
Fölmászott a toronyba,
Megkérdezte, hány óra,
Féltizenháromra,
Csiribiri kanveréb,
A bolondot űzd odébb.

– Hiszen ez nem egészen komoly vers – jegyezte meg a Griffmadár – s nem is egészen tanulságos.
– Magam is azt hiszem – fontoskodott a Tengeri Herkentyű. – Nagy hülyeség lehet, mert nem értem.
Évike nem szólt. Csak leült, arcát tenyerébe temette s azon gondolkozott, vajjon fog-e még valaha rendes dolog is történni vele ebben az életben?
– Talán magyarázd meg – mondta a Tengeri Herkentyű.
– Ugyse tudja megmagyarázni – mondta a Griffmadár. – Inkább szavaljon el egy másik verset.
– Mit jelent például az, hogy csiribiri meg kanveréb? – kérdezte a Tengeri Herkentyű. – Egy betűt se értek belőle. Aztán miért kell valakinek fölmászni a toronyba, ha alulról is láthatja, hány óra? Ettől reped meg az én fejem. Szavalj inkább egy másik komoly és tanulságos verset.
Évike nem mert ellenkezni, noha érezte, hogy ismét felsül. Remegő hangon fújta:

Volt egyszer egy rák,
Hátán volt egy zsák.
Elszaladt a rák,
Ottmaradt a zsák.

Az én sípom azt fújja:
Tim-tam daruláb,
Szőke disznó mezítláb.

– Énekeljük el mi is – kiáltott a Griffmadár.
A Tengeri Herkentyű már énekelni kezdte, de akkor valaki bekiáltott:
– Kezdődik a törvényszéki tárgyalás.
– Gyere – sürgette a Griffmadár Évikét. Kézenfogta s máris vitte, meg se várta, míg a Tengeri Herkentyű befejezi az énekét.
– Miféle törvényszéki tárgyalás lesz? – lihegte Évike futás közben.
A Griffmadár azonban csak ennyit mondott:
– No gyere, gyere – s egyre gyorsabban futottak és egyre halkabban hozta feléjük a szél a Tengeri Herkentyű énekét:

„Tim-tam daruláb,
Szőke disznó mezítláb.”

Kontrollszerkesztő Dobás Kata