„Még síromban is azokkal tartok,
akik bátran túllépnek a bearanyozott hülyén.”
(Weöres Sándor)

Odáig jutottunk az önkényuralomban, ameddig csak lehetett, jelen keretek és gátak között. Na jó, még kicsit a gátakon, kereteken meg az üveghegyen is túl. Orbán népszerűbb, mint valaha. Mindezek mellett? Vagy mindezek ellenére? Vagy, horribile dictu, talán pontosan mindezek okán? Miért folyton apafigurát akarunk az országunk élére?

Tavasz óta megint előtérbe került az a fajta nemzetkarakter-alapú magyarázat, miszerint nekünk bálvány kell. Tényleg nagyon úgy tűnik, hogy utálunk beleszólni önnön sorsunkba, és irányítani az életünk. Tegye inkább egy égből pottyant mesehős, akire, azt mondták, föl lehet nézni.

Egy ilyen gondolkodási mintázatnak az előkészületei korán, gyerekkorban kezdődnek nálunk, többek között például az iskolai irodalomórákon.

Greguss Ágost volt az első, aki hangot adott abbéli véleményének, hogy a magyar nép mindig is hajlamos volt a bálványimádásra, ez pedig az irodalomszemléletünket is alapjaiban meghatározza. Eddig Vörösmartyt és Petőfit imádtuk, mondta Greguss, de elég nyilvánvaló az is, hogy Arany János lesz a következő bálvány, ha ugyanígy haladunk tovább.

Mindez nem éppenséggel tegnap volt, hanem – középsulis tananyag! – az úgynevezett zsenikultusz népszerűségének delén. A zsenikultusz alapvető kornorma volt: a műalkotás létrehozója olyan, mint Isten, amikor világot teremt.

De ekkor is akadtak ennek kritikusai például Greguss mellett maga Arany! Tulajdonképpen hihetetlen, hogy Arany mennyire nem mitizálta az irodalmi alkotás aktusát. Nagyon is tanulható, tervezhető, kiszámítható mesterségként tekintett rá. Nem volt oda az ihlet általi elragadtatásért sem. És tagadta a tökéletes mű lehetőségét, mert a bálványimádással azonosította.

Gregussnak igaza lett, ugyanúgy haladtunk tovább. Arany lett a nyugatosok apafigurája, a maiaké pedig a nyugatos Kosztolányi. A pozitivista gondolkodás, és később a marxista irodalomszemlélet is a hőst keresték a szerzőben.
Irodalomoktatásunkban mindennél előrébb sorolandó az „axióma”, hogy a költő bácsi nagy. A nem tetszés fel sem merülhet, hiszen a diák lezárt ajándékcsomagban kapja meg a költő bácsit, éspedig bazinagy csomagban, ahogy bazinagy költőhöz illik. Ide tartozik az a szabály is, hogy szó sem lehet arról, hogy Balassi nőket erőszakolt, Ady alkoholista volt. Hogyan is tudnánk elképzelni, hogy a bálvány méltó bálványságára, ha nem vesszük önmagától értetődő, megkérdőjelezhetetlen alapigazságként, hogy egyszersmind nagy ember is volt? Az irodalom az iskolában nem olyasmi, amiről gondolkodni, és beszélni lehet, inkább ezekből a bazinagy ajándékcsomagokból összeálló nagy-nagy ajándékdomb, fuldoklik is alatta rendesen a diák. Az egész mögött ott húzódik az a félelem is, hogy a tanár úgysem lenne képes az irodalom által tizenkét év alatt akár egyszer is valódi élményt szerezni a diáknak. Vagy gondolkodni, beszélni, élni segíteni.

Ezért az egészet inkább behelyettesíti a szerző és a mű nagyságának alapigazságával. (Ezáltal legalább felhalmozható egy jelentős tudásmennyiség – a többi diszciplína mintájára -, aminek betanultságát aztán a legkönnyebb mérni.) A diák azért mégiscsak kérdéseket tesz fel, ha kell, ha nem, mert az ő természete már csak olyan (hogy a rosseb egye meg!). A tanár, amikor fölmerül ez a téma, állíthatja esetleg, hogy senkinek nem írja elő a költő bácsi szeretetét. A rendszer viszont kimondatlan szabályként előírja. Ő jobb esetben nem hisz a rendszerben, de mit számít ez, amíg ő is a rendszer része, mit része, hazug szócsöve. Tapasztalom az általános a tévhitet, hogy „minden a tanár személyén múlik”. Sokkal kisebb ennek a jelentőssége, érvényesülési lehetősége, mint hinni szokás, amíg a kerettantervekben az első számú kiindulópont továbbra is az, hogy X szerző Y művének nem ismerete, az egy nonszensz! Az a legkevésbé sem érdekes, hogy a diák a maga életkorában milyen művekkel tudna birkózni, és a birkózásban megerősödni. Az új érettségi-anyag sem tudott szakítani bálványimádó megalapozottságával (meghatározott szerzők életrajzának és életművének igen pontos ismeretét írja elő), és nagyon nehezen tudnám elképzelni bármelyik szerző kiejtését a tananyagból, aki jelenleg benne van. Márpedig addig nem lesz tér annak, aki eddig még soha nem volt benne. Habár az is tény, hogy aki a Mekiben a szomszéd asztalnál hagymakarikát tunkol a barbecue szószba… őt már egy kicsit nehezebb bálványként imádni. Nemzeti kánonunk betonba ágyazott kánon, az irodalom tananyag hasonlóan mozdulatlan. Kíváncsi vagyok, mikor sikerül konszenzusosan elismerni, ami már évtizedek óta nyilvánvaló: hogy a megismerésre érdemes művek tömege a világirodalomban mára már oly mértékű, hogy hetven élet sem lenne elég hozzá.

Az erőltetett tananyaghoz erőltetett oktatási módszerek dukálnak, például a dicsérő retorikába helyezés, ami felfüggeszti a valódi elemző megközelítést, és az ezt kiegészítő álheurisztika. A tanár úgy tesz, mintha rákérdezne a diák meglátásaira, de óravázlatában már ott lapul, hogy az álvitát végül mire kell kifuttatni. Ennyire nem lehet lenézni, hülyének nézni a diákot! Meggyőződtem róla, hogy a diák ilyenkor pontosan tudja, hogy mi történik, és éppen ezért nincs is kedve hozzászólni. Aztán a vége felé már teljesen belefásul.

Babits szerint az irodalom gondolkodni és beszélni segít. Ennyi, semmi több, ez a kettő. Weöres már a végletekig leegyszerűsíti: az irodalom élni segít. Őket is milyen laza lendülettel sikerült telibe pofán szarni!

Amíg az iskolában fel sem merül az, hogy a szerzővel birkózni lehet, addig az ezzel járó passzivitás már igen korán beépül a diák: a későbbi választópolgár gondolkodásába. Nem tudja, mi történik az országban, különösebben nem is akarja tudni, és kifejezetten elégedett egy diktátor-jellegű miniszterelnökkel.